hirdetés
Rotschild Klári legendái – Oláh Kata filmet forgatott a magyar divat nagyasszonyáról
Ő tervezte Horthy István esküvőjének ruháit, nála vásárolt Gábor Zsazsa és Kádár Jánosné, büszke 'Rotschild-lány' volt Pataki Ági és Csató Mari.
Szeretlek Magyarország - szmo.hu
2018. november 24.


hirdetés

Egyedülálló sziget volt a Clara szalon a Váci utcában egészen a 70-es évek közepéig. Úgy is emlegették, mint egy kis nyugati színfoltot a szürkének mondott Kádár-rendszerben. Híres művésznők, politikus-feleségek alkották a vevőkörét, Psota Iréntől Gábor Zsazsáig, Honthy Hannától Halász Juditig, Jovanka Broztól, Tito elnök feleségétől Kádár Jánosnéig. A szalon titkairól Oláh Kata és Csukás Sándor készített dokumentumfilmet Rotschild Klári legendái címmel.

-Mi volt az, ami a legjobban izgatta Rotschild Klára személyiségében?

-Minden! Az ötlet valójában férjemtől és alkotótársamtól, Csukás Sándortól származik. Meglepett minket, hogy még sosem csinált senki filmet Rotschild Kláráról. Holott egy fogalom volt. Próbáltuk megfejteni a titkát: volt egy nő, akiről elég sok rosszat is elmondtak, nem tudott szabni-varrni, affektálva beszélt, modora is hagyott kívánni valót maga után, ráadásul még szép sem volt, és mégis ilyen fantasztikus személyiséggé tudott válni. Azt gondolom, hogy olyan emberekről érdemes filmet csinálni, akikben van valamilyen megszállottság. Ő már a szocialista időkben is egyfajta kapitalista szellemiséget képviselt, profi volt és ezt a hozzáállást a szalon dolgozóitól is elvárta.

Mondjuk így: maximalista volt. És ahogy bánt a kuncsaftokkal – egy kis tea, egy kis sütemény, feltétlen odafigyelés - az szokatlan volt az olyan időkben, amikor az „egyenlőség” volt a jelszó.

Mindezeket persze magával szemben is 100%-ig megkövetelte. Bár nem volt túlságosan vonzó nő, borzasztóan hiú volt, nagyon adott a külsejére, volt egy elegáns megjelenése és teremteni tudott maga körül egy olyan miliőt, aurát, amitől különlegessé válhatott.

-A film elején elhangzik egy mondat: „Klára mindig Chanel-ban járt.” Erről eszembe jut Coco Chanel híres mondása: „A divat változik, a stílus marad.”

-Ő maga testesítette meg a szocializmus ellenmondásait: nem volt gazdag, a szalon nem az övé volt, mint ahogy a gyönyörű lakása az exkluzív kilátással és terasszal is csak egy tanácsi lakás volt.

Miközben kiállásában, megjelenésében egy arisztokratikus, nagyvilági közeget képviselt, mindezt a szocializmus kellős közepén tehette.

Ezt nem mindenki engedhette meg magának. Úgy dolgoztatott a szalonban, mintha az övé lett volna, pedig csak állami alkalmazott volt, állami fizetéssel. Nála nem eshetett ki délután négykor a munka a dolgozók kezéből. Nem volt családja, nem volt gyereke, erre tette fel az életét – és meg is lett az eredménye.

-Nagyon jellemzőek azok a történetek, amelyek párizsi útjairól szólnak: elmegy a nagy divatcégekhez, a Givenchy-tól a Diorig, de ha az utcán meglát egy rongydarabot, attól is beindul a fantáziája. Lehet, hogy nem tudott varrni, de ösztönös érzéke lehetett a ruhákhoz, a divathoz.

-A filmrendezői léthez tudnám hasonlítani, ahogy dolgozott, hiszen a filmkészítés alkotói folyamatában is az a lényeg, hogy a rendező jó karmesterként megfelelő szakemberekkel vegye körül magát és pontosan tudja átadni munkatársainak az elképzeléseit. Az biztos, hogy érzéke és szeme volt a divathoz. Egyszerűen tehetséges volt. Évente kétszer kiutazott a párizsi divatbemutatókra, és ami tetszett neki, azt lerajzoltatta, és közben persze megjegyezte fejből is a modelleket. Emellett ismerte a vevőköre ízlését, és a látottakat össze tudta ezzel párosítani. A kollekciónak csak azt a részét „magyarosította”, amelyről tudta, hogy eladható.

-A filmben megszólalnak egykori manökenjei, a „Rotschild-lányok”, Pataki Ági, Patz Dóri, Csató Mari. Nagy tisztelettel és hálával beszéltek „Klári néniről”, de azért érződött szavaikban némi távolságtartás.

-Lehet, hogy az átélt nehéz időkből maradt a személyiségének a része, hogy igazán senkit nem engedett közel magához, hiszen valahogy ugyan túlélte a holokausztot, de elvesztette a férjét, a családját. Ha dolgozói felmentek a lakására, ott nem csacsogás folyt, hanem szakmai megbeszélés.

Iszonyú nagy kegynek számított már az is tőle, ha valaki egyáltalán „Rotschild-lánnyá” válhatott. És neki nem volt elég, hogy egy lány jól nézzen ki, hanem intelligensnek, nyelveket beszélőnek kellett lennie. A szépséget nemcsak kívül akarta látni, hanem belülről is elvárta.

És a Rotschild-lányoknak a ruhákat „viselniük” is tudni kellett. Ezt a filmet is, mint ahogyan a legutóbbiakat, közösen készítettük Sándorral. A riportalanyokkal előzetesen elbeszélgettünk, így aztán a filmben sem „nyilatkozatok” hangzanak el, hanem intim hangulatú beszélgetések folynak.

-A filmet számos archív fotó, filmrészlet teszi még élőbbé.

-Kettős célunk volt: nosztalgikus élményt kínálni azoknak, akik még emlékeznek azokra az időkre, egyúttal a mai fiataloknak megrajzolni egy történelmi kort. Nagyon sokat nyomoztunk, próbáltuk előkeríteni a lehető legtöbb anyagot. Még annak is utánanéztünk, hogy volt-e az Állambiztonsági Levéltárban dossziéja. Nem találtunk, lehet, hogy volt, csak eltűnt, ellenben előkerült egy csomó jelentés, amit róla írtak. Ezt mindenképpen fontosnak tartottuk, hogy megjelenjen, mert ez hozzátartozott a korhoz.

Egy olyan személyt, akit évente kétszer kiengedtek Nyugatra, sőt még valutát is adtak neki, egészen biztosan megfigyeltek. De a jelentések is csak arról szóltak, hogy Klárát a szakmája érdekelte, és amikor kiment állami pénzen Párizsba a Chanel meg a többi nagy cég divatbemutatójára, nem volt más a célja, mint az anyaggyűjtés.

Történelmi múltunknak a divat nagyon fontos része. Amikor megtaláltuk dr. Péchy Zsuzsannát, akinek a pincéjében korabeli, Klára szalonból származó ruhákra leltünk, az számunkra felért egy igazi kinccsel. Személyében egy olyan egykori vevőt ismerhettünk meg, aki már megjelenésében is „Rotschild Klára-kuncsaft” volt.

Amikor ezeket a ruhákat odaadta, mi kimosattuk, kivasaltattuk őket, aztán hetekig itthon a forgatásra várva néha-néha megfogtuk őket, na, akkor valamit megértettünk abból, mit jelentett az, hogy „Rotschild ruha”.

Bizony azokban az akár 40-50 éves ruhák elvarrásaiban, kézimunkájában ott van egy letűnt kor érzete. Érezni rajtuk, hogy akkoriban az időnek is más fogalma volt: egy leendő ruhatulajdonos, akár négyszer-ötször is el kellett, hogy menjen a szalonba, hogy a ruhát ráigazítsák.

-Rotschild Klárát „nagy túlélőnek” tekintették, hiszen ő tervezte Horthy István esküvőjének ruháit, 1945-ben divatbemutatót rendezett Budapesten, dolgozhatott a Rákosi-érában, majd a Kádár-korszakban is.

-Imádom azt a 45-ös archív-felvételt! Megfigyelhető, hogy mennyire átalakult mostanra a divatbemutatók hangulata. A manökenek a nézőktől távol vonulnak végig a kifutón, akkoriban pedig egészen közelről megfigyelhették, akár még meg is érinthették a ruhákat. A következő évtizedekben nyilván voltak olyan kommunista vezetők, akik megpróbáltak beleszólni a munkájába, voltak olyanok, akiket irritálthatott arisztokratikus, úri attitűdje. De nem véletlenül küldték hozzá a politikus vezetők feleségeit, mert tudták, hogy külföldi látogatásokon, vagy külföldi vendégek előtt nem lehet akárhogyan megjelenni és nála minőséget kaptak.

-Öngyilkosságát azóta is sokféleképpen magyarázták.

-Nem akartunk belemenni mindenféle homályos feltételezésekbe. Talán a rosszul sikerült fogbeültetés, a félelem egy nagyobb betegségtől lehetett az oka, de úgy gondolom, Pataki Ági fogalmazta meg a legszebben, amikor arról beszélt, hogy éppen Klára túlélőképessége fáradhatott el. A filmet kortól és nemtől függetlenül mindenkinek ajánlom, és számomra a legnagyobb öröm, hogy olyanok, akik mellette dolgoztak, és jól ismerték őt, azt mondták, hogy a filmben sikerült megragadni személyiségének lényegét, ami különösen nehéz egy olyan ember esetében, aki már nincsen közöttünk és aki szívesen teremtett maga körül legendákat…


KÖVESS MINKET:




hirdetés
Lassú és kegyetlen halál: így végzett a szifilisz sok zseniális magyarral
A vérbaj egy verzió szerint egy aberrált pásztortól ered, és olyanok haltak bele, mint II. Ulászló, Munkácsy vagy Ady.
Kovács-Tóth Noémi cikke - szmo.hu
2019. május 14.



A szifilisz megnevezés egy középkor végén élt olasz orvostól ered, aki saját versében részletezi a kórság tüneteit. A költeményt nem nevezném klasszikus szerelmes versnek, mivel egy Syphilus nevű pásztorról szól, aki az egyik birkájától kapta el a betegséget.

A bujakórnak és francos nyavalyának is hívott szifilisz szexuális úton terjed, nagyon lassú lefolyású, ráadásul rendkívül fájdalmas is. Az első stádium a fekélyek terjedése, majd idegrendszeri- és szívproblémák, végül hallucinációk és csontdaganatok vezettek a sírgödörig. A nagy európai szifiliszjárványok egyébként Amerika felfedezése után kezdődtek, úgyhogy felettébb gyanús ez a Kolumbusz…

Szerencsére a 20. század közepére Alexander Fleming felfedezte a penicillint, amellyel gyógyítható vált a kéjfüggők rémálma. Előtte olyan hamvában holt kísérleteket tettek a kezelésére, mint a higanykúra, amelyről ma már tudjuk, hogy szintén mérgező.

Az egyetlen, ami valóban használt a szifilisz ellen, az a Vénusz kesztyűjének hívott óvszer volt.

Senkit nem kímélt a gyilkos kórság

II. Ulászló (1456-1516), azaz Dobzse László – aki 1490-től haláláig magyar király volt – ugyanúgy vérbajban halt meg, mint a nála egyébként vagyonosabb kortársa, Bakócz Tamás (1442-1521) esztergomi érsek. Utóbbi a pápai trón várományosaként eléggé álszent képet festhetett magáról, ahogyan a konklávé szüneteiben a hordozható higanygőz-kabinjában ücsörgött.

Kicsit kilóg a sorból az anyák megmentője, Semmelweis Ignác (1818–1865), aki nem önfeledt paráznaság útján kapta el a szörnyű bajt, hanem hivatása sodorta végveszélybe. Sajnos boncolás közben, sebfertőzés következtében jutott a szervezetébe a lassan ölő bujakór. Akkoriban minden sebész, szülész, kórboncnok vagy fogász ki volt téve ilyen vagy hasonló kockázatoknak.

Munkácsyt a malária mentette meg

Szifiliszben hunyt el Munkácsy Mihály (1844–1900) festőnk is, aki szerencsétlenségére egészen fiatalon, már 15 évesen elkapta a „francot”. Amilyen sikeres volt a karrierjében, olyannyira tragikus élete volt minden más szempontból. Hamar elárvult, asztalosinasként brutálisan verték, ráadásul házassága sem volt boldog, és gyermeket sem tudott nemzeni.

A vérbajos fiút egyébként az mentette meg a korai haláltól, hogy lázzal járó maláriát is kapott (ilyenkor a szervezet szó szerint kiégeti magából a kórokozót). Az egész szervezetét megviselő szifilisz miatt kisebb-nagyobb pihenőket tartott a festésben, sokszor óriási erőfeszítések árán tudott csak befejezni egy nagyobb alkotást. Végül őt is utolérte az őrület: utolsó éveit méltatlan körülmények között tengette egy elmegyógyintézetben. Halála után egy évtizeddel jelent meg az első gyógyszer erre a – fél évezreden keresztül pusztító – nemi betegségre.

<
A cikk folytatódik a következő oldalon
>


KÖVESS MINKET:



hirdetés
Udvari szerelem, bordély és nemi erőszak a középkorban
A középkori emberek életének is része volt a szerelem és a szexualitás minden öröme és fájdalma. Csak éppen nem volt minden publikus és nem tettek mindent a kirakatba, mint a XXI. században.
Jánosi Vali írása az Emelt töri érettségi blogon - szmo.hu
2019. április 30.



A történelemkönyvek mindig csak a nagy csatákról, háborúkról és a híres emberek tetteiről szólnak. Pedig az elmúlt korok hétköznapi élete legalább ilyen érdekes. Ez a blog arról szól, ami a történelemkönyvekből kimaradt.

A középkori irodalomból mindenki ismeri a trubadúrdalokat, melyben a lovag epekedve könyörög imádott (férjezett) hölgyéhez a beteljesedés legkisebb esélye nélkül. Azt is megtanultuk, hogy Boccaccio szereplői meglehetősen szabados szexuális életet éltek, szó sem volt az egyház által hirdetett önmegtartóztatásról és házastársi hűségről. De akkor melyik mű az, amelyik nagyjából reálisan mutatja be a középkori emberek szexuális szokásait?

A férj alkalmatlan a szerelemre

A 12. századi dél-francia nemesség köréből induló trubadúrköltészet legfőbb jellemzője, hogy a költő mindig egy férjes asszonyhoz, például a várúr feleségéhez írja dalait. A költemények alaptétele, hogy a férj nem alkalmas a szerelemre: nem szeretheti igazán a feleségét, nem epekedhet érte, nem udvarolhat neki. Az egyik vers ezt írja: "a férj csak nevetségessé válik, ha a feleségének teszi a szépet".

Ennek a legfőbb oka, hogy a nemesek között

a középkori házasság egyszerű vagyoni ügylet volt, amelyet a szülők rendeztek el, a házasulandó ifjaknak ebbe semmi beleszólásuk nem volt.

Tehát az érzelmek eleve ki vannak zárva. Másrészt a házasság célja az utódnemzés, hogy legyen, aki örökli a családi vagyont. Ez feladat, emiatt felesleges az asszonynak udvarolni, könyörögni a kegyeiért. A férj tehát soha nem érezhet szorongást és gyötrődést ami az udvari szerelem egyik legfontosabb alkotóeleme.

A férj egyszer s mindenkorra megkapta az asszonyt, nem kell állandó erőfeszítéseket tennie, hogy újra meg újra kiérdemelje. A házasságban a nő a férje tulajdona.A trubadúrok azt is a férjek szemére vetik, hogy mivel ők gazdagok, ez elbizakodottá teszi őket, türelmetlenek, rögtön akarják vágyaik teljesülését. Márpedig az udvari szerelemben jártas lovagok legfőbb erénye a türelmes alázat, amellyel elviseli a szenvedéseket.

Az eszményi szerető

Aki azt akarja, hogy megbecsülje őt szíve hölgye, annak állhatatosan kell őt szolgálnia, őrizkednie kell a közönséges viselkedéstől. Az igazi hősszerelmes szerény, kedves, figyelmes, gondja van arra, hogy mindenki jó véleménnyel legyen róla. Kerüli a trágár beszédet, a durva és faragatlan társaságot. Az eszményi szerető akkor érdemelheti ki hölgye kegyét, ha türelmesen viseli a lelki fájdalmakat. Az udvari szerelemnek ugyanis éppen az állandó fenyegetettség, bizonytalanság a lényege. A szenvedés elválaszthatatlan az igaz szerelemtől.

A trubadúrok egymással versenyeznek, hogy ki szenved jobban, ki ont több könnyet. Az igazi szerelmes nagyon diszkrét, soha nem árulná el, hol tartanak a szerelmi ügyei. A kérdés már csak az, hogy van-e mit titkolnia.

A trubadúrdalok szerint a hölgy megjutalmazhatta kitartó lovagját. De hogy ez mi volt, arról a lovagok nem sok mindent árultak el, mert mint tudjuk, diszkrétek voltak. Az egyik lehetséges jutalom talán a szeretett nő meztelen testének látványa lehetett, a másik egyfajta szerelmi próba, egy önmegtartóztató szerelmi együttlét, amit ma leginkább a petting szóval tudnánk leírni. A hölgy megengedte a férfinek, hogy melléje feküdjön, miután az ígéretet tett, hogy a mértéktartás követelményeinek megfelelően fog viselkedni.

A szegény lovagok erkölcsi fölénye

A 12. századi francia valóság az volt, hogy a nemesi családokban

az elsőszülött fiú örökölte a vagyont, a többi fiút pedig vagy papnak adták, vagy egy környékbeli várúrnál teljesített szolgálatot. Ezek a lovagok vagyon híján még csak nem is gondolhattak a házasságra.

Így egy olyan eszményben fogalmazták meg ki nem elégített vágyaikat, amellyel bebizonyíthatták, hogy a gazdag lovagok felett állnak - legalább erkölcsileg. Ha gazdaságilag és hatalom dolgában a várúré is az elsőbbség, az udvari illemben ezek a szegény lovagok kiválóbbnak akarnak bizonyulni. A trubadúrlíra valójában a lovagi udvarok szexuális túlfűtöttségét fogalmazza meg irodalmi formában. Másrészt éles határvonalat húzott az udvari szerelem fortélyaiban járatos nemesek és az "állatok módjára" párosodó polgárok és parasztok között.

A hétköznapi házasság

Ha viszont Boccaccio, Villon vagy Chaucer műveit forgatjuk, mást se látunk, mint felszarvazott férjeket, kielégítetlen étvágyú szeretőket, sóvárgó szűzlányokat és romlott papokat, szerzeteseket. Mindezek alapján azt gondolhatnánk, hogy a történelemben nem volt még egy ilyen szexualitástól megszállott társadalom.

A 12. században az egyház szentséggé emelte a házasságot, és elismerte, üdvösnek nyilvánította a házastársak közötti nemi életet, amennyiben az a gyerekáldás létrehozását szolgálja. Minden más bűnös paráználkodásnak számított.

Ha az asszony nem szült fiúgyermeket, a férj gyakran elzavarta őt: kolostorba adta, hűtlenséget, házasságtörést "bizonyított" rá, vagy kiderített - a házasságkötéskor még "nem sejtett" - rokonságot. Ha a feleség valóban megcsalta a férjét, akkor számos középkori jogszokás szerint halálos ítélet várt rá, feltéve, ha nem esett azonnal a férj önbíráskodásának áldozatául.

Lapozz a folytatásért!

<
A cikk folytatódik a következő oldalon
>


KÖVESS MINKET:




hirdetés
A magyar Csernobilként is emelgetik Szentkirályszabadja szellemvárosát
A volt szovjet laktanya zárt falai között egy teljes kisváros működött évtizedeken keresztül. Mára csak a falak maradtak, és a természet az úr.
Fotók: Kovács Attila - szmo.hu
2019. május 16.



Magyarországon még mindig megtalálni a volt szovjet hadsereg lakóhelyeit, melyek szabályos kis városként működtek, hivatalosan elzárva a környező településektől. A régi épületek még őrzik a régi lakók emlékeit, és többnyire kifosztva ugyan, de mégis sokat elárulnak az egykori közösség mindennapjairól.

A fotók szerzői jogvédelem alatt állnak, ezért azok közlése, megosztása kizárólag a fotós engedélyével lehetséges. A cikkben szereplő képek Kovács Attila jóváhagyásával jelennek meg.

Ilyen szellemváros található a Balaton közelében, a tóparttól tíz kilométerre, Szentkirályszabadján is. Az 1960-70-es években épített laktanyában orosz és ukrán katonák és családjaik laktak sok éven át.

A közösségnek a saját kisvárosában lakótelepe, iskolája, óvodája, mozija, színháza, kultúrháza, sportpályája, postája, sőt étterme, bárja, boltja és még vágóhídja is volt.

A laktanyát betonkerítés zárta el a külvilágtól, és egy bejárata volt csak, ahol kizárólag engedéllyel lehet ki- vagy bejutni. Ezt az őrbódéból is ellenőrizték, és civilek nem tehették be a lábukat.

A laktanyát régen elhagyták, a gaz felverte a helyet, a fosztogatók vittek amit tudtak. Ajtó-ablak már nincs, ami mégis megmaradt, az is töredezett, szétszóródott. A falakról a festék potyog, de pár helyen mégis előbukkannak: az óvodában sokfelé látni még a régi mesefigurás falfestményeket.

Sokan a "magyar Csernobilként" emlegetik, a valaha több ezer embernek otthont adó helyet.

Az 1989-es kivonulás után ugyan maradtak még elhagyott tárgyak, de ezeknek ma már nyoma sincs. Helyüket átvette a természet, és az azóta arra járók is a falakon hagyták kéznyomukat.

Szentkirályszabadja szellemvárosában sétálni elég hátborzongató érzés lehet. A valamikori szovjet páncéloshadosztály lakásainak falai között elgondolkozhat az ember azon, hogy az itt élt tisztek ugyan kijárhattak, de a kiskatonák ezek között a falak között voltak kénytelenek éveket eltölteni, bár a kornak megfelelő „luxus körülményeket” biztosították nekik.

Az itt élő katonák a környék civiljeivel elvileg nem találkozhattak, mégis sokan „üzleteltek”, jutott a magyar lakóknak orosz dohány, műszaki cikk, cserébe a falubeliek segítettek például a gyerekekre vigyázni.

Az elhagyott helyen több filmet is forgattak már, például Elekes Gergő Párhuzam című filmjében is felbukkan a régi laktanya.

A szellemváros nem látogatható, az épületek állaga miatt baleset- és életveszélyes, ezért a területre, az épületekbe nem szabad bemenni.


KÖVESS MINKET:




hirdetés
Megfejtették a legendás Voynich-kézirat titkát?
Bár komoly kódtörőknek is beletört a bicskája, és évszázadok óta nem tudjuk, miről és milyen nyelven írnak benne, egy kutató azt állítja, tudja, mi áll a papírokon.
Szeretlek Magyarország - szmo.hu
2019. május 17.



Megfejtették a Voynich-kéziratot. Ezt állítja legalábbis Gerald Cheshire, a Bristoli Egyetem munkatársa, aki román (vagyis újlatin) nyelvekkel foglalkozik.

A Voynich-kézirat a világ egyik legtitokzatosabb irománya.

Máig nem lehet tudni, mi a szerző, pontosan miről ír, milyen céllal, és azt sem, milyen nyelven, milyen ABC-t használva.

A Konteó blog a kéziratról szóló posztjában azt írja, hogy csak a következőket tudni róla:

"– valamikor a XV. század Európájában készült; egy friss (idei) laboratóriumi szénizotópos vizsgálat, amelyre az Arizonai Egyetemen került sor, 1405 és 1440 közé datálta a keletkezési időintervallumot;

– nagyon finom borjúbőrből készült pergamenre íródott;

– eredetileg 272 darab, 23 x 15 centis lapból állt, amelyből mára 235 maradt meg;

– rajzokat és betűkből álló írásnak tűnő jelsorozatokat tartalmaz;

– a szerző víziszárnyas (liba vagy kacsa)-tollat használt;

- az írásnak tűnő részek 30 különböző jelet ('betűt') tartalmaznak

– a rajzok (ábrák) színesek; növények, csillagászati és/vagy csillagjóslási szimbólumok, valamint stilizált emberalakok (például meztelen nők) egyaránt megtalálhatók közöttük, akárcsak a térképrészletnek tűnő grafikák;

– a kézirat körülbelül 35 ezer „szóból” (180 ezer írásjelből) áll".

Az írás a nevét Wilfrid Voynich-ról, egy lengyel régiségkereskedőről kapta, aki 1912-ben megvásárolta.

Bár komoly, felkészült kódtörőknek sem sikerült rájönnie, milyen nyelven írták a kéziratot, Gerald Cheshire azt állítja, rájött a dokumentum titkára.

Lapozz, hogy megtudd, milyen nyelven írták a kutató szerint:

<
A cikk folytatódik a következő oldalon
>


KÖVESS MINKET:






Szeretlek Magyarország
Letöltés
x
Töltsd le a Szeretlek Magyarország mobil alkalmazást, hogy elsőként értesülhess a legfrissebb hírekről!
x