hirdetés
abcug-tanoda.jpg

Romba dőlhetnek tanodák, mert az állam nem fizeti ki a megígért pénzt

A pályázat hivatalosan 2019 januárjától egy évig finanszírozná 196 tanoda működését, több olyan régóta működő tanoda is van azonban, amik június elején még egy forintot sem láttak ebből a pénzből.
Neuberger Eszter írása az Abcúgon - szmo.hu
2019. június 13.


hirdetés

A működésképtelenség szélére került több hazai tanoda, mivel az első állami tanodapályázaton elnyert támogatásukat még mindig nem utalták át nekik. A pályázat hivatalosan 2019 januárjától egy évig finanszírozná 196 tanoda működését, az Abcúg azonban több olyan régóta működő tanodáról tud, amik június elején még egy forintot sem láttak ebből a pénzből. A Csobánkai Tanoda például már az adományokból összegyűjtött, a tanodaépület bővítésére félretett pénzének egy jó részét is elköltötte működési költségekre. A tanoda munkatársait nem tudják miből kifizetni. Minisztériumi átszervezések okozhatják a csúszást.

Egy emberként üdvözölték a magyarországi tanodák, amikor tavaly novemberben kiderült: átveszi az állam a hátrányos helyzetű gyerekek iskolán kívüli fejlesztésével foglalkozó szervezetek finanszírozását. A tanodás világ már régóta várt arra, hogy az állam felkarolja a finanszírozásukat, a tanodák működését eddig biztosító európai uniós források ugyanis, ahogy ezt már előre tudni lehetett, 2018. év végére, 2019. év elejére kimerültek.

Egyszerűen nincs több uniós pénz elkülönítve a tanodák számára.

Az állami szerepvállalásnak a tanodák finanszírozásában ráadásul volt egy másik üzenete: a kormány elismeri, és hajlandó támogatni a hátránykompenzáló munkát végző civil szervezetek munkáját.

Tavaly decemberben ki is írta az Emberi Erőforrások Minisztériuma az állami tanodapályázatot, hogy első körben egy évre biztosítsa a támogatást elnyerő tanodák működését: 2019 januárjától 2019 december végéig. A pályázaton olyan szervezetek indulhattak, amelyek bizonyítani tudták, hogy legalább egy éve működtetnek tanodát, és akik vállalni tudják, hogy iskoláktól függetlenül végzik majd ezt a munkát. Ez kezdettől fogva fontos szakmai feltétele a tanodás munkának.

A pályázaton elindult a Pest megyei Csobánkán működő Csobánkai Tanoda (CSODA) is. Ez a tanoda szakmai megfontolásokból korábban soha nem indult az uniós forrásra épülő tanodapályázatokon, az állami pályázat megtervezésének folyamatába viszont más hazai tanodás szakemberek mellett már a Csobánkai Tanoda egyik alapítóját, Bakó Boglárkát is bevonták.

Nem volt kérdés, hogy elindulnak egy olyan pályázaton, aminek a szakmai programját ők is alakíthatták. Még akkor sem, ha ehhez át kellett venniük a tanoda fenntartását – és az ezzel járó anyagi terheket – az ezt a szerepkört korábban vállaló, mostantól csak támogatói szerepet vállaló Csepp Esélyegyenlőségi Alapítványtól. (Ennek a legkonkrétabb következménye, hogy a tanodaépület bérleti díját ezentúl a Csobánkai Tanoda maga fizeti a tulajdonos önkormányzatnak.)

Amikor március végén megérkezett a hír, hogy a Csobánkai Tanodát működtető Csodaműhely Egyesület, közel 122 másik pályázó szervezettel egyetemben, állami támogatást nyert a tanodája ezévi fenntartására, azt boldogan újságolták a tanoda Facebook-oldalán.

Nagyjából eddig tart a történet pozitív része, a helyzet ugyanis az, hogy június eleje van, és a Csobánkai Tanoda még mindig nem kapta meg a működéséhez szükséges állami támogatást. Sem megnyugtató ígéretet arra, hogy mikor fogják.

Minderről Horlai Sára, a Csobánkai Tanoda koordinátora beszélt az Abcúgnak. Bakó Boglárkával akkor döntöttek úgy, hogy a nyilvánossághoz fordulnak, amikor már minden hivatalos utat kimerítettek, hogy a pályázati pénz mielőbbi folyósítását kérjék az illetékesektől.

Bár a decemberben kiírt tanodapályázatnak sem az elbírálására, sem a nyertesek kifizetésére nem adott meg határidőt az illetékes Szociális és Gyermekvédelmi Főigazgatóság (SZGYF), a tanoda csapatának jó oka volt azt feltételezni, hogy a pályázat eredményeinek kihirdetése után nem kell sok, és megérkeznek a működéshez szükséges források.

Miután hiánytalanul beadták a forrás lehívásához szükséges különféle engedélyeket, például a tanodai foglalkozásoknak helyet adó épület tűzvédelmi papírjait és a költségterveket, már csak annyi lett volna hátra, hogy egy finanszírozási szerződést készítsen a minisztérium. Az SZGYF tanodákkal kapcsolatot tartó munkatársa annyit kért a Csodaműhely Egyesülettől, nyilatkozzanak: postai úton szeretnék kézhez kapni, majd aláírva visszaküldeni a szerződést, vagy személyesen mennek be ezért a minisztériumba.

“Lehet, hogy rosszul döntöttünk, de a postai utat választottuk”

– mondta Horlai Sára. Mindez május elején történt, de a szerződés azóta sem érkezett meg. Nem azért, mert út közben elveszett, hanem mert még el sem készült. Ezt az egyesület telefonos érdeklődésére mondták a minisztériumnál, két hét türelmet kérve tőlük. A két hét már napok óta letelt, a tanodások újabb érdeklődésére pedig már újabb ígéretet sem kaptak a szerződés kiállításának várható időpontjára. Miközben bürokratikus időszámításban az eredményhirdetés óta eltelt két hónap talán nem is tűnik olyan soknak, a Csobánkai Tanoda működése mostanra komoly veszélybe került a csúszó finanszírozás miatt.

<
A cikk folytatódik a következő oldalon
>


KÖVESS MINKET:





hirdetés
barczi-attila.jpg

„A lógó hajóból nyolc holttestet hoztunk fel és csomagoltunk be, köztük a kislányét is”

Bárczi Attila 14 éve dolgozik a a Fővárosi Tűzoltóparancsnokság búvárszolgálatánál. Most arról vall, hogy a Hableány áldozatainak mentése minden problémára rávilágított, ami az átszervezések óta zajlik a szakmájában, és ami miatt a leszerelést fontolgatja.
Forrás: azember.hu, fotó és szöveg: Gálfi Sarolta - szmo.hu
2019. augusztus 28.



Amikor a merülésvezetői tanfolyamon megkérdezte az egyik társam, hogy miért nem próbálok bekerülni a tűzoltóság búvárszolgálatába, azt válaszoltam, hogy el sem tudom képzelni, hogy hullát keressek a víz alatt. De aztán rábeszélt. Azt mondogatta, hogy ez a munka nem csak erről szól, és hogy ennél sokkal fontosabb, hogy milyen jó csapat van bent – reggelente merülési gyakorlatokra járnak, délutánonként futnak a Margit-szigeten, vagyis tulajdonképpen minden, ami velük történik, a búvárkodásért van.

2005-ben szereltem fel a Fővárosi Tűzoltóparancsnokság búvárszolgálatához, és azt hiszem, jó döntés volt, mert egészen mostanáig fel sem merült bennem, hogy leszereljek.

Az első merüléseimen még csak mint biztosító búvár voltam jelen.

Van ennek az egésznek egy borzasztó nehéz lelkiállapota, hiszen míg a felszínen beszélgethetnénk, addig lent nem marad más, csak a totális csönd, ahol csak a lélegzetvételedet hallod,

és gyakran a társaidat sem igazán látod – úszol, keresel, ütközöl… csak egy autógumi… továbbúszol, keresel…

A holttest önmagában sokszor olyan, mint egy alvó ember. Aztán mikor kiviszed, mégsem tudsz mást csinálni, mint perceken át bámulni.

És nem is ez a legnehezebb, hanem amikor a parton ott a család, vagy valamelyik közeli hozzátartozó, és te teszel le elé egy apukát vagy egy gyereket.

Olyankor képtelen vagyok ott maradni.

Aztán ott volt bennem egy óriási váltás, amikor a fiam megszületett – szülőként az ember hirtelen egészen más szemmel nézi ezt az egészet. De nem tehetek mást, meg kell tanulni lezárni és nem hazavinni ezeket a történeteket.

Emlékszem, egyszer egy gyerek halála után visszafelé a laktanyába egyszer csak azt vettük észre magunkon, hogy nem látjuk a színeket, mint amikor valaki lejjebb állítja a telefon képernyőjének a világítását és minden fakó lesz.

Persze van pszichológiai osztály, akik gyakran moderálnak beszélgetéseket közöttünk, de mi ezt egyébként magunktól is megtesszük. Például van egy társam, aki azt mondta, ő azóta hisz, mióta kihozott egy halott gyereket a vízből és az arcán végtelen nyugalmat látott.

Őt ez meggyőzte arról, hogy nem csak ennyi az élet.

Én egy pillanatig mindig elképzelem a mentett testhez tartozó lelket, hogy még éppen ott van, majd a következő percben elindul felfelé, a fény felé.

2005-ben, a felszerelésem idején még full barna volt a hajam, de pár év alatt megőszültem. És érdekes módon odáig egyszer sem jutottam el, hogy azt mondtam volna, nem bírom. Hogy ebben mennyi a macsó virtus, nem tudom… Viszont macsó virtus ide vagy oda, a lámpavillanás, azt hiszem, örökre belém ivódott. Gyakran előfordul, hogy amikor a feleségem felkapcsolja a nappali kislámpáját, én egy tizedmásodpercig ugrani akarok. A laktanyában ugyanis minden helyiség – még a vécé is – lámpával és hangszóróval van felszerelve. Ha jön egy riasztás, először a lámpa villan. Aztán tíz másodperc múlva megszólal a zene – ami nálunk a Jó, a Rossz és a Csúf-ból egy részlet –, erre már elkezd az ember bootolni, majd bemondják, hogy „figyelem, riasztás, műszaki mentés, búvárok”, mire nekünk 120 másodpercen belül el kell hagynunk a laktanyát kezünkben a papírral, hogy „Lupa-tó eltűnt személy”, vagy „elsüllyedt hajó, emberek a vízben”…

A Hableánynál csak ennyit láttunk. El sem hittük igazán.

<
A cikk folytatódik a következő oldalon
>


KÖVESS MINKET:



hirdetés
baleset-gyerek-szulok-hibaztatasa-tragedia.jpg

Ha úgy szorítom a gyerek kezét, hogy kifehérednek az ujjaim, akkor is megtörténhet a baj

Több tragédia is történt az utóbbi időben gyerekekkel. Biztos, hogy ezért mindig a szülőket kell hibáztatni és nyilvános posztokban lehordani őket a közösségi oldalakon?
SzÉ, Illusztráció: Pixabay - szmo.hu
2019. szeptember 04.



Szorosan a gyerek mellett ültek az ismerőseink a kanapén, amikor az váratlanul leesett a padlóra. A kanapéról. Mondom, úgy, hogy mellette ültek, de olyan gyorsan történt, hogy elkapni sem tudták. A kicsi beütötte magát és bömbölés lett a vége, a szülők agyába pedig beleégett a (számukra borzalmas) jelenet.

Én egyszer 6 évesen a metró-aluljáróban vesztem el, mert kicsusszant a kezem a szüleiméből.

Csak pár percre tűntem el a szemük elől, de a szüleim már szinte félőrült állapotban voltak, amikor rám találtak. Egy oszlop mögött álldogáltam.

Mi néhány hónapja egy cukrászda teraszán sütiztünk a gyerekekkel óvoda után, szülők és gyerekek együtt. Üldögéltünk az asztalnál, amikor az egyik kisfiú és a kislányunk minden előzmény nélkül váratlanul felpattant, és elkezdett a közeli úttest felé rohanni.

Üvöltve pattantunk fel, de a zebránál szerencsére mindketten megtorpantak. Ám mi lett volna, ha tovább szaladnak és jön egy autó? Esélyünk sem lett volna. Sem nekünk, sem a kisfiú édesanyjának.

Ez az eset is rávilágított arra, hogy ha csak nem tekerjük szorosan vastag szigszalaggal a testünkhöz a gyereket, akkor bármikor történhet ilyesmi, úgy is, hogy ott vagyunk mellette, és nem rajtunk múlik.

Nem a telefonunkat nyomkurásztuk, nem egymással voltunk elfoglalva, mellettük ültünk, mégsem tudunk még utánuk kapni sem, amikor a gyerekek úgy pattantak fel, mintha rugóból lőtték volna ki őket.

Mindez arról jutott eszembe, hogy az utóbbi hónapokban sajnos történt néhány halálos baleset gyerekekkel, legutóbb egy kisfiút ütöttek el a zebránál. Felfoghatatlan tragédia.

De az is felfoghatatlan sokszor, ahogyan az emberek reagálnak ezekre a hírekre. Szinte azonnal elkezdődik a kommentekben a gyerek és az szülők hibáztatása. Anélkül, hogy bárki is a kritizálók közül ott lett volna, ismerné az eset összes körülményét és a szereplők élethelyzetét.

Tudjátok, mennyit segítenek a tragédiákon utólag azok a hozzászólások, hogy „Hol voltak a szülők?” „Velem az soha nem fordulna elő!” „Anya az ilyen?” Elárulom: SEMENNYIT. A gyereket nem hozzák vissza.

Csak arra jók, hogy mások az ügyben szereplőkön vezessék le a dühüket és frusztrációjukat, vagy azt demonstrálják, hogy ők bezzeg mennyire jók anyaként vagy apaként. És arra, hogy az így is önmagukat hibáztató szülők még borzalmasabban érezzék magukat és még erősebben mardossa őket a bűntudat. Amitől, ismétlem, nem lehet visszaforgatni az idő kerekét, nem lehet meg nem történtté tenni a balesetet és nem lehet visszahozni az élők sorába a gyermeket.

Tapasztalatból tudom, hogy bármennyit is sulykolja a szülő többek közt az, hogy a zebránál megállunk, körülnézünk, megvárjuk amíg a lámpa pirosra vált, nem megyünk át ott, ahol nincsen gyalogosátkelő, fogjuk apa/anya/nagypapa/nagymama kezét, nem rohangálunk át az úttesten, ha elejtünk egy játékot a zebrán, inkább otthagyjuk, de nem rohanunk vissza érte stb.

akkor is megtörténhet a baj.

Ha példamutatóan viselkednek a szülők és nagyszülők, akkor is történhet a tragédia.

Az ember a szívét, lelkét kiteszi, odafigyel, gondosan nevel, óvatos, megfontolt, következetes, elöl jár a jó példával, amíg csak tudja, elkíséri a gyereket iskolába is, bukósisakkal, térdvédővel, könyökvédővel és speciális kesztyűvel indul el vele biciklizni, folyamatosan tépi a száját a gyereknek arról, hogyan kerülje el a veszélyt, és még akkor is történhet szörnyűség a gyerekkel.

Az egész földi életünk állandó életveszélyben telik, betegségek, váratlan helyzetek, közlekedési szerencsétlenségek sora leshet ránk a következő sarokról. A párom szerint az egész világ potenciális halálcsapda, még a saját lakásunk is veszélyes lehet, bármennyi óvintézkedést tettünk meg még a gyerek születése előtt a lekerekített sarkú asztal beszerzésétől a légzésfigyelőn át a konnektorok gyerekbiztos dugójáig. Úgy gondolja, kész csoda, hogy ennyien élünk a világon a sok veszélyforrás ellenére.

És akivel vagy akinek a gyerekével soha nem történik semmilyen baj vagy baleset, a kezét vagy lábát sem töri el egyszer sem, mire 20 éves lesz, annak nagyon, nagyon, nagyon de nagyon jó. Annak szerencséje volt.

Annyit tudunk tenni, hogy még jobban figyelünk mi, emberek egymásra, akkor is, ha idegenek vagyunk. Rántottam már vissza vadidegen gyereket az úttestnél, szóltam már rá öreg nénire, aki elindult az autók között át a piroson, segítettem már idős embernek cipekedni, nehogy elessen, hívtam ki mentőt nem egyszer földön fekvő emberhez, játszótéren idegen gyerekre is figyelek, ha a közelemben van.

Ha pedig ezek ellenére mégis megtörténik egy baleset, az a legjobb, ha együttérzőek maradunk és nem kezdünk el senkit fennhangon hibáztatni.


KÖVESS MINKET:




hirdetés
25363010133_78daa86d1f_o.jpg

„Nem tudnám megtenni az apámmal, hogy beadjam egy idősotthonba”

Komoly gond a családoknak az idős hozzátartozó ápolása. Nagy a nyomás rajtuk, hogy magukra vállalják a feladatot, ha beleszakadnak is.
Mizsur András/Abcúg, Fotó: Magócsi Márton - szmo.hu
2019. szeptember 02.



"Komoly dilemmát okoz a családoknak, hogyan oldják meg idős hozzátartozójuk ápolását. Nagy a nyomás rajtuk, hogy magukra vállalják a feladatot, mégha beleszakadnak is. Úgy éreznék, ha nem így tesznek, azzal cserben hagynák szeretteiket. Pedig nem könnyű megbízható és megfelelően képzett ápolót találni, arról nem beszélve, hogy a 0-24 órás felügyelet több százezer forintba kerül havonta. Előállhat olyan élethelyzet, amikor elkerülhetetlen az intézményi elhelyezés: sokszor a lakás elrendezése vagy a földrajzi távolság miatt lehetetlen biztonságosan otthonában ápolni az idős rokont. Ilyenkor szembesülnek azzal, hogy évekbe telhet, mire felszabadul egy férőhely valamelyik idősotthonban" - erről szól az Abcúg riportja, amelyet teljes terjedelmében közlünk.

Magyarországon több tízezer család küszködik az idős vagy demens hozzátartozó gondozásával. Az ellátórendszer nem tud mit kezdeni az ápolásra szoruló öregek egyre növekvő számával, ezért jellemzően két út áll a családok előtt: egyedül próbálják megoldani az idős ápolását, akár annak árán is, hogy fizikailag és anyagilag is belerokkanak, vagy beadják egy otthonba, ami szintén nem olcsó megoldás, de legalább nem a családtagoknak kell pelenkázniuk, emelgetniük a magatehetetlen rokonukat. Feltéve, ha sikerül valahol elhelyezniük: egyes otthonokban több éves várólista is lehet, demenseket pedig kevés intézmény fogad.

Komoly dilemmaként élik meg, hogy melyik utat válasszák. Nem feltétlenül az anyagi szempontok döntenek, a családi állapot, a földrajzi távolság vagy a lakás kialakítása is tényező lehet. Nem beszélve a kérdés lelki oldaláról: a társadalom részéről hatalmas nyomás nehezedik a családokra, hogy maguk gondoskodjanak hozzátartozójukról, Ha nem így tesznek, úgy éreznék, hogy cserbenhagyják szeretteiket. Cikkünkben érintettek történetein keresztül mutatjuk be, hogyan birkóznak meg a családok ezekkel a nehéz élethelyzetekkel.

Nem terhelhetem rá magam a gyerekeimre

Interjúalanyaink egy része elfogadta, hogy az az egyetlen racionális döntés, ha egy idősotthonban helyezi gondozásra szoruló szülőjét. Éva két évig ápolta egyedül 87 éves demens anyját, mielőtt beadta volna egy otthonba. Nehezen szánta rá magát, de két éve annyit romlott az állapota, hogy nem lett volna biztonságos otthon gondozni tovább. Pelenkázni kellett, rendszeresen felkelt az éjszaka közepén, elkóborolt, Úgy érzi, minden tőle telhetőt megtett: bekamerázta a lakást, hogy mobiltelefonjáról akkor is rá tudjon nézni anyjára, amikor dolgozik, megkérte az egyik szomszédját, hogy amikor nincs otthon, vigyen neki ebédet.

“Az a feladatom, hogy ő biztonságban legyen. Sosem bocsátottam volna meg magamnak, ha valami baj éri a lakásban.”

Ugyan volt a közelben egy nappali ellátást nyújtó intézmény, de oda azért nem tudta bevinni, mert a munkabeosztása ütközött a napközi nyitva tartásával.

Szerencséjére pont megüresedett egy férőhely abban az állami otthonban, amit korábban kinézett, nem kellett hónapokat várniuk. Havonta 170 ezer forintot fizetnek az ellátásért, ennek harmadát Éva fizeti, mert a nyugdíj nem fedezné a térítési díjat. Nem mindenhol fogadták volna az anyját, sok helyen nincs szakképzett dolgozó a demensek ellátásához vagy nem zárt az intézmény, ami azért probléma, mert könnyen elkóborolhatnak a betegek, magyarázta Éva. Néha még most is úgy érzi, hogy cserbenhagyta az anyját, mellette lenne a helye. Pedig tudja, hogy ez volt az egyetlen megoldás. “Ott ülök az ágya mellett és bőgök, hogy milyen borzasztó ez az egész.” Pszichológushoz is járt, hogy feldolgozza a lelki megpróbáltatásokat.

Ágnes számára teljesen természetes döntés volt, hogy egy ponton intézményben helyezze el a demenciában szenvedő anyját. “Horror volt” – emlékezett vissza arra az egy évre, amikor férjével ketten ápolták. Naponta háromszor jártak át hozzá, munka mellett ez mindkettőjüknek nagyon megterhelő volt. Anyja sokáig ellenezte az idősotthont, de amikor már Ágneséknek kellett volna mozgatniuk, megértette, hogy nincs más megoldás. Félévre egy magánintézményben helyezték el, amíg sorra nem kerültek a korábban kiválasztott állami otthon várólistáján. Ágnes tisztában van azzal, hogy idős korában rá is ez vár. Erre készül is, már megbeszélte a családjával, hogy milyen körülmények között szeretné leélni utolsó éveit. “Ez a realitás. Nem terhelhetem rá magam a gyerekeimre.”

Legyen bármilyen beteg, inkább legyen otthon

Beszéltünk olyan érintettel is, aki mindent megtesz azért, hogy beteg szülőjét otthonában ápolhassák. Eszter apja egy ritka idegrendszeri betegségben szenved: nem tud járni, nehezére esik a beszéd, ezért 0-24 órában ápolásra szorul, heti váltásban két bentlakásos gondozó van mellette. Máshogyan nem tudták megoldani, mivel Eszter külföldön él, testvére a munkája miatt nem tud apjával lenni napközben. Borzalmasnak tartja az idősotthonokat, szerinte ezeken a helyeken csak hagyják meghalni az öregeket.

“Nem tudnám vele ezt megtenni. Elvárom magamtól, hogy erre a kevés időre emberhez méltó életet biztosítsak neki, még ha drága és nehéz is. Legyen bármilyen beteg, inkább legyen otthon.”

Eleve rosszul éli meg a helyzetet, mivel leginkább csak ünnepekkor látja beteg apját. Havonta 300-350 ezer forintba kerül a két ápoló bére és a lakás fenntartása. Ennek nagy részét fedezi az apja nyugdíja, de valamennyivel Eszteréknek is be kell szállniuk a kiadások fedezésébe. Tavaly decemberben úgy alakították át a lakását, hogy be tudjon költözni apjához egy ápoló, illetve minden helyiséget akadálymentessé tettek, csak erre körülbelül kétmillió forintot költöttek.

Sokszor a körülmények miatt mégis elkerülhetetlen az intézményi ellátás. Kereskedő Emőke egy, házigondozók képzésével foglalkozó cégnél dolgozik, szociális lelkigondozónak tanul, emellett blogot vezet az idősgondozás kihívásairól. Az otthonápolást tartja a legemberségesebb megoldásnak, évekkel meghosszabbíthatja az ápolt életét, mondta. Úgy alakult, hogy demenciában szenvedő anyját végül kénytelen volt egy otthonban elhelyezni. “Úgy gondoltam, hogy soha de soha nem fogom betenni egy ilyen helyre” – mesélte.

Kezdetben az önkormányzat és a városban működő egyházi szolgáltató segítségével oldotta meg a felügyeletét, ez egy-két órát jelentett naponta. Ahogy súlyosbodott a betegsége, nyilvánvaló vált, hogy ez a néhány órás segítség nem lesz elég, hosszú távú megoldásra van szükség.

Egyedülálló anyaként nem engedhette volna meg, hogy feladja munkáját, hogy magához vegye, ezért döntött az idősotthon mellett.

Hatalmas szerencséje volt, mert a szomszéd utcában pont talált egyet, de mire sorra kerültek, meghalt az anyja. Pedig dacára ellenérzéseinek, a közelség miatt megnyugtató megoldást lett volna számára az intézményi elhelyezés, hiszen bármikor meg tudta volna látogatni.

Szokoli Erzsébet szociális munkás és szociálpolitikus, szakemberként és érintettként is megtapasztalta, milyen nehéz döntésekre kényszerülnek a gondozók. Demens, szenvedélybeteg apja nem tudta magát ellátni, viszont nem fogadta el a segítséget tőle. Rohamosan romlott az állapota, ezért dönteniük kellett, mi legyen vele. Magához nem vehette, mert a férje kijelentette, hogy “vagy én vagy az apád.” Munkája és három gyerekének nevelése mellett egyébként is megvalósíthatatlannak tűnt az apja idősápolása, túl nagy teher lett volna Erzsébetnek. Végül apja befizette magát a városban működő idősotthonba, de soha nem bocsátotta meg neki, hogy nem költözhetett hozzá.

“Szakemberként az agyammal tudtam, hogy ez a legjobb neki, a szívem mégis azt mondta, hogy ő az apám, lenne vele feladatom.”

Munkája során azt látja, hogy sokszor egy kívülállótól jobban elfogadják a segítséget a betegek, más a kommunikáció is, míg egy közeli hozzátartozó esetében rengeteg konfliktust szülhet a kiszolgáltatottság. “Igazán jó döntés talán nincs is. Érzelemmel nagyon nehéz segíteni, felülír minden racionalitást.” Hasonló helyzetben azt szokta tanácsolni a családoknak, hogy lehetőleg az idős rokonnal közösen döntsenek. Az emberi méltóság, az autonómia és az önrendelkezés joga még az idős embert is megilleti, tette hozzá.

<
A cikk folytatódik a következő oldalon
>


KÖVESS MINKET:




hirdetés
szemetszed0.jpg

Zsuzsa a férje miatt költözött Indiába, most hetente szed szemetet a tengerparton, több száz önkéntessel

A magyar nő már nagyjából 55 ezer tonna hulladékot gyűjtött össze csapatával. Arról is mesélt, mekkora kultúrsokk volt számára odaköltözni, és lehetséges-e a műanyagmentes élet Indiában.
Láng Dávid - szmo.hu
2019. szeptember 09.



Csináld másképp nevű Facebook-csoportunkban folyamatosan várjuk saját személyes példákat és történeteket a klímaváltozás hatásairól, a műanyagmentességről és a zero waste-ről. Ide csatlakozott Ferrao Zsuzsa is, aki magyarként Indiában él, indiai férjével és két kisgyerekükkel.

Heti rendszerességgel szerveznek szemétszedő és újabban faültető akciókat a környékükön, Mumbai egyik külvárosában, egyre több önkéntes részvételével.

"Tettekkel próbáljuk a mi világunk csücskét szebbé és jobbá tenni gyermekeink részére, mert mindenki tehet valamit" – fogalmazott bemutatkozásában. Ezután kértünk tőle interjút.

– Hogyan ismerkedtek meg a férjével és mikor döntötte el, hogy Indiába költözik?

– Akármennyire hihetetlen, Facebookon keresztül ismerkedtünk meg 2011 körül. Mindketten egy irodalmat szerető csoport tagja voltunk, férjem írt egy könyvet amit akkor adtak ki, és ezen a csoporton belül toborzott olvasótábort, így ismerősnek jelölt. Először csak kommenteket váltottunk, majd privát üzenetben beszélgettünk, ezt követték a telefonhívások is. Nagyjából 8-9 hónap után úgy döntöttem, hogy elmegyek hozzá látogatóba. Annak idején én Észak-Írországban, Belfastban éltem, onnan indultam útnak.

A találkozás jól sikerült, ezt követően kb. 2 évig távkapcsolatban éltünk. Közben háromszor voltam még látogatóban, és mikor legutoljára jöttem ki, itt is maradtam.

A formalitások elvégzése után jött a házasság. És 2 év házasság után már örökös vízummal élek itt. Két gyermekünk van: Lucius 5 és fél éves kisfiú, lányunk pedig Nascha, akinek nemrég ünnepeltük a 4. szülinapját.

– Mekkora volt a kultúrsokk az elején?

– Bizony elsőre nagyon nagy volt a változás: a tömeg, hangzavar, forgalom, az örökké mozgó város. A meleg, párás klíma is elég furcsa volt a hideg, esős Írország után. De az emberek kedvesek, kíváncsiak. Először sokan bámulták, ugye hogy fehér embert látnak, de most már annyira nem. Vagy lehet, hogy már nem veszem észre. (nevet)

– Milyen ott a mindennapi élet magyarként? Mi az, ami miatt jobb ott élni, és mit volt a legnehezebb megszokni?

– Mi Mumbai egyik külvárosában, Vasaiban élünk, amióta a gyerekek megszülettek. Az egyik nehézség itt a folyamatos áramkimaradás: vannak időszakok, amikor ez napi szinten előfordul. De ezek csak apró irritációt okozó dolgok már, ha az ember megszokja, nem olyan bosszantóak. Viszont Vasai tágasabb, kevésbé zsúfolt, zöldebb és tisztább is, mint más részek.

A vízellátás a másik dolog, amihez alkalmazkodni kellett. Lakótelepszerű modern lakásban lakunk, a víz nálunk reggel két órára 6-8 között, este pedig egy órára 7-8 között van megnyitva. Ezalatt az idő alatt kell a lakásban lévő tartályokat feltölteni, hogy elegendő víz legyen az adott napra.

Sokszor a esős időszak előtt, mikor már nagyon lecsökkent a víztartalék, ez az idősáv is meg van rövidítve. Bár tapasztalatom szerint az emberek sokkal tudatosabban bánnak a vízzel emiatt, nem pazarolják.

– Az ország egészében mekkora problémát jelent a vízhiány, és hogyan próbálják kezelni?

– A vízszabályozási rendszer itt nálunk szerintem jól bevált. Kissé nehéz volt megszokni eleinte, de bőven elég a napi teendőkhöz, még akkor is, amikor csökkentett óraszámban van. Sajnos ez nem mindenhol jellemző, még Mumbai belvárosában sem. Szerintem mindenhol be kellene vezetni. Vannak helyek, ahol rosszabb a helyzet, mert ott vezetékes víz nincs, és a lakókhoz napi szinten lajtos kocsi hozza a vizet. Ami persze azért rizikós, mert ha nincs kocsi, víz sincs.

A többi államban érvényes szabályozáshoz nem nagyon tudok hozzászólni, mert még nem jártunk mindenhol. Itt Indiában ugye az egész évi csapadék a monszunidő alatt esik le, ami június közepétől szeptember közepéig tart. Utána egész évben nem esik eső. A csapadék mennyisége nagyon fontos: ha esetleg később indul a monszun, vagy nem elég az eső, az nagy problémákat okozhat. A médiában is akkor hallunk leginkább a vízhiányról, amikor a monszun előtti nyár nagyon forró, vagy késik a monszun.

Vannak ugye sivatagos részei is az országnak, ott lehet a legrosszabb a helyzet. Nemrégiben láttam egy dokumentumfilmet erről, és olvastam cikkeket is róla.

Falusi, tanyasi helyeken egy családban olykor két-három feleség is él. Az ő feladatuk pusztán csak az, hogy a napi teendőkhöz szükséges vizet a házhoz hordják nap mint nap. Úgy hívják őket, hogy water wives, vagyis "víz feleségek".

– Mennyivel rosszabb a hulladékhelyzet, mint Magyarországon, vagy Nyugat-Európában? Többet szemetelnek az emberek? Ha igen, mi lehet az oka ennek?

<
A cikk folytatódik a következő oldalon
>


KÖVESS MINKET:






Szeretlek Magyarország
Letöltés
x
Töltsd le a Szeretlek Magyarország mobil alkalmazást, hogy elsőként értesülhess a legfrissebb hírekről!
x