hirdetés
hirdetés
hirdetés
 
 
hirdetés
Egy tanár rákiabált egy gyerekre, fegyelmit kaphat érte - tényleg így kell ezt?
"Meddig mehet el egy tanár, ha adott esetben a gyermek ön- és közveszélyes?" Szerzőnk kiakadt, és azt is megírta, miért.
DMPG cikke, Fotó: Pixabay - szmo.hu
2018. június 13.


hirdetés

Azt kell mondjam, ezek a tanári jogkörök az utóbbi években igencsak gyenge cérnán egyensúlyoznak. Alap kérdés: a tanár feladata-e nevelni, vagy csupán tanítson?

Meddig mehet el egy tanár, ha adott esetben a gyermek ön- és közveszélyes? Az alábbi példa megtörtént eset, az egyetlen nevet, a tanár keresztnevét megváltoztattam.

Általános iskolások, hetedikesek, 13-14 évesek, három napos osztálykirándulásra igyekeztek egy tavacska mellé. Igazi, békebeli osztálykirándulás, emeletes ágyas faházakkal, szalonnasütéssel, biciklitúrákkal, mókusok figyelésével. Tizenöt gyerkőc plusz egy osztályfőnök, akit nevezzünk Éva néninek.

Volt rántott hús sült krumplival, meg parizeres zsemle, meg számháború és horrortörténetek mesélése a zsibongóban este. Nem volt sem wifi, sem internet, a tabletek, okoskütyük három napig a hátizsákokban hevertek.

És a második estén az a szalonnasütés, amin elhangzott, hogy "Újra itt van a nagy csapat", és amikor csapták össze, csapták össze, csapták össze a mancsokat,

Éva néni észrevette, hogy két fiú rászaladt a stégre. A stég mellett tilos a fürdőzés,

ezt tábla is jelzi a tóban, a stégen, a parton, "mély víz - fürödni tilos".

Az egyik fiú vitte a biciklit is. Ott ugratott vele a stégen olyan manőverekkel,

amiket korábban talán valami YouTube-videón látott. A másik fiú kurjongatott a gyönyörtől.

Éva néni megijedt, ereiben jéggé fagyott a vér és akkorát kiáltott a fiúra, hogy a közeli fákról a madarak felreppentek. "Azonnal takarodsz a szobába és ki sem jössz onnan ma már!"

Hangja erélyes volt és ellentmondást nem tűrő. A fiú letette a biciklit, durcásan bevonult a szobába.

Az osztálykirándulást követően a gyerekek mesélték a szülőknek, mi minden történt, miket láttak, merre jártak és per mellékesen az Évi néni ordítását is.

Összeült hát a Facebookon a zárt szülői csoportban a szülői kupaktanács és alig három nap alatt fegyelmi kérvényt fogalmaztak meg a gyermekkel indokolatlanul üvöltő pedagógus ellen.

15-ből 14 szülő írta alá, én nem. Egyedüliként. Úgy voltam vele, ha már széllel szemben kell pisilni, miért ne pont én tegyem.

Úgy érzem, ha egy osztálykirándulásra "odaadom" a gyermekemet egy tanárnak, akkor a kezébe adom a gyermekem épségét, biztonságát és maximálisan elvárom, hogy vissza is kapjam őt rendben.

Ha ehhez hozzátartozik az, hogy egy adott pillanatban a tanár kénytelen és KÖTELES nevelni is, akkor tegye azt.

A fiúcska lelke "nagyon" megsérült, mert valaki rákiáltott és még szalonnát sem ehetett kenyérre tunkolva.

Vajon ha testileg is sérül, esetleg vízbe esik (az ennél nagyobb tragédiát már leírni sem merem), akkor kinek a lelke sérül?

Költői a kérdés, de szeretnék válaszokat, véleményeket: mennyi joga van egy pedagógusnak?

Mit érdemel az a tanár, aki kiabál, de esetleg életet ment? Tényleg fegyelmit?


KÖVESS MINKET:





Szeretett volna valakivel rendszeresen franciául beszélni – házasság, család lett belőle Franciaországban
Az irodalom szeretete hozott össze minket több mint húsz évvel ezelőtt. Már akkor lehetett érezni, hogy Mónikára nem mindennapi életút vár.
Göbölyös N. László - szmo.hu
2019. február 21.


hirdetés

Az egykori érzékeny lelkű diáklány ma kétgyermekes családanya. A sors Franciaországba vezérelte, itt teljesedett ki hivatása, itt találta meg élete párját. Jelenleg a francia óvodások információkultúráját kutatja a Bordeaux-i Montaigne Egyetem MICA Kommunikációs doktori iskola színeiben. Mellette a Lille-i ESPE Egyetem szociológiai mesterképzésén is részt vesz. Nemrégiben itthon járt, a budapesti Gustave Eiffel tizenkét osztályos francia iskola kommunikációs kultúráját elemezve.

- A szolnoki Verseghy gimnázium angol tagozatára jártam. Választhattunk a német és a francia nyelv között. A francia nyelvet szépnek találtam, vagyis inkább a németet iszonyatosnak. Folytattam az oroszt is, mert az orosz irodalmat szerettem volna eredetiben olvasni. Sebész szerettem volna lenni 4. félévéig. Mindig kitűnő tanuló voltam. Mindig minden érdekelt. Csak a sport és a zene nem.

(Ennek is megvolt az oka: Mónikát gyerekkorában be akarták íratni sporttagozatra, de amikor felmászott a rúdra és lenézett, akkor derült ki, hogy tériszonya van, az iskolai kórusban pedig rászóltak, hogy ne énekeljen…. )

-Biológiából és fizikából készültem a felvételire. Diákújságíróként dolgoztam néhány hónapig, s megismerkedtem egy jogász újságíróval. Nem akartam többé orvos lenni. Nem akartam elveszíteni az emberségemet. Nem akartam elfelejteni sírni. Úgy gondoltam, nem vagyok képes hazamenni főzni, amikor egy betegem haldoklik. Nem akartam erre képessé válni. Magyar szakra jelentkeztem Debrecenbe. Nem akartam Budapestre menni, mert ott halt meg az öcsém.

(Mónika Debrecenbe járt francia-magyar szakon, majd visszament egy rövid időre Szolnokra. Útja azonban Franciaországba vezetett.)

- Egy évvel korábban végeztem magyar szakon, mert az első év után egy évig Brüsszelben voltam bébiszitter, ugyanis szerelmem, egy külföldi magyar, ott élt. Majd felvettem a francia szakot is Debrecenben. A régi iskolámba mentem gyakorlatra. Szerettem volna, hogy Valkó Mihály, a gimnáziumi magyar-francia tanárom azt mondja, hogy « Takács, maga jó tanár lesz ». Ő az volt. Mégsem szerettem volna ott tanítani. Mindig utazni akartam, vagyis inkább máshol élni. Aztán megint máshol. De mindig csak 3-4 évig egy helyen. De sosem gondoltam arra, hogy olyan emberrel fogok élni, aki nem beszéli az anyanyelvemet. A szavak mindig nagyon fontosak voltak nekem. Az utolsó egyetemi évemet Bordeaux-ban töltöttem egy Erasmus-ösztöndíjjal. Többéves kapcsolatom volt, a szakdolgozatomat akartam megírni. Nem is jutott eszembe, hogy örökre.

(Férjével, az apja révén félig spanyol Guillaume-mal egy bulin ismerkedett meg. Akkoriban szinte csak a magyar erasmusosokkal tartotta a kapcsolatot Bordeaux-ban, és szeretett volna valakivel rendszeresen franciául beszélni. Csak beszélgetni akart – házasság, család lett belőle.)

Kommunikáció szakra felvételiztem 5. évre. Sokáig kerestem a helyem. Még mindig keresem. Hagytam magam sodródni. A tanításban a kíváncsiság átadása az egyik legfontosabb dolog. Ehhez értek. Egy időben autista gyerekeket is tanítottam.

Két gyermekünk van, a tizenkét éves Lili és a tízéves Oscar. Olyan neveket akartunk választani nekik, amelyek mindkét nyelvén egyformán hangzanak. Lili nagyon klassz csaj, igazi társasági lény, kreatív, imád alkotni a kezével. A lovaglás a hobbija, mellette szaxofonozik és zongorázik. Oscar kezdetben trombitált, aztán a helyi templomban felfedezte az orgonát, mellette vív. A vívóedzések a templom pincéjében zajlanak. Közben kezdi felfedezni a biokertészetet is.

A férjemet áthelyezték Észak-Franciaországba, a gravelines-i atomerőműben dolgozik. Vidéken élünk, egy kis franciaországi flamand faluban, Winnezeele-ben. A barátaink elsősorban velünk egyidős értelmiségiek. Legtöbb, a gyerekeink barátainak a szülei. Nincs Magyarország-képük. Jelenleg egy kicsit több a semminél a jelenlegi politika miatt. Ez negatív. Az itteni média azt a képet terjeszti, hogy a magyarok nem szeretik a külföldieket.

(A franciákról régóta él a sztereotípia, hogy nem szeretik az idegeneket).

- Ha általánosítani akarunk, akkor azt lehet talán mondani, hogy a franciák nem szeretik az "arabokat". Ez nagyban a francia belpolitika hibája és a mai média hatalma. Úgy látják, hogy nem akarnak beilleszkedni, franciává válni. Saját kultúrájukat, vallásukat szeretnék életben tartani Franciaországban a francia anyagi előnyöket kihasználva. Ahol élünk, nincsenek színes bőrűek, de rengeteg Marine Le Pen-szavazó van, akik engem nagyon szeretnek. Számukra én más vagyok. Nem kritizálom Franciaországot Magyarországgal összehasonlítva, dolgozom. És nem vagyok "szürke" - ezt mondják. Sodródunk a változásokkal, tévé nélkül. Kertészkedünk.

(Volt szerencsém olvasni Mónikának egy nagyobb terjedelmű francia nyelvű írását, amelyből kiderült számomra, hogy irodalmi szinten bánik immár második anyanyelvével. És mi köti még Magyarországhoz, a magyar nyelvhez).

-Sehol nem vagyok. A magyar ételek fontosak számára, pedig régebben itt anorexiás voltam. Meg van bennem egyfajta nosztalgia valami meg nem nevezhető után. Személyiséget váltottam. A franciát ma már jobban beszélem, vele élek. Még Pilinszky párnáját is megosztom vele. De belefogok egy drámafordításba és megtanulok megint magyarul.

(Azért Mónika túloz, hiszen mindkét gyermekét megtanította magyarul, hogy meglegyenek nekik a gyökereik. Ennek fontosságára akkor döbbent rá, amikor az egyetem magyarul tanította az 56-osok harmadik generációját. Az ő szüleik ugyanis nem tudtak magyarul, a menekültek így akarták őket elszakítani az óhazától. Nála azonban erről szó sincs. Még az idén magyar fesztivált szeretne szervezni Lille-ben…)


KÖVESS MINKET:




„Arra keresem a választ, mi az, ami boldoggá tesz bennünket, ami miatt reggelente felkelünk?"
Gálfi Sarolta emberi történeteket kutat fel és ad közre. Maga sem hitte volna, milyen népszerű lesz majd az oldala, azember.hu.
Szegedi Év, Nyitókép: Hunyadi Nóri, Norita Photography - szmo.hu
2019. február 21.


hirdetés

A Szentendrén élő Gálfi Sarolta egyik napról a másikra szakított az addigi karrierjével, és újságíró lett. Semmi mást nem tett, mint beszélgetett másokkal, meghallgatta, leírta és közzétette emberek történeteit. Először csak egy Facebook-oldalon, majd a hozzá kialakított honlapon, azember.hu-n.

Nem gondolta volna, hogy rövid időn belül népszerűek lesznek ezek a történetek, és ennyire inspirálnak majd másokat. Jelenleg egymást ajánlják az interjúalanyai, de az is előfordul, hogy üzenetben kap tippeket, kikkel lenne érdemes leülnie és beszélgetnie.

Nemrég új projekt is kapcsolódott azemberhez, erről lapunk is írt: levelezőlapon vagy képeslapon várják a néhány mondatban megfogalmazott titkokat, amelyeket az emberek egyébként nem szeretnének nyilvánosság előtt, névvel és arccal elmondani. A Képeslapnyi titokból kiállítás is született Szentendrén.

- Kivel készült az első beszélgetés?

- Az első egészen rövid portré a szomszédom és egyben barátom Hajnal volt, a második interjúalany pedig

egy Szentendrén élő japán nő, Emi Koshino, aki főzőkurzust tartott, és elmesélt egy történetet arról, hogyan jött rá arra itt, Magyarországon, hogy mégiscsak érdemes az érzelmeinkről is beszélgetni. Ez Japánban ugyanis nem szokás.

Az első igazi azember-történet az övé volt, neki el kellett magyaráznom, mi ez az egész, mi ezzel a célom, azt, hogy a beszélgetést felveszem, őt lefotózom satöbbi. Mostanra eljutottunk odáig, hogy van, aki maga jelentkezik interjúalanynak, vagy vadidegenek írnak és ajánlanak nekem témát.

- Mi volt a közönséged reakciója? Hogyan fogadták a történeteket?

- Féltem, hogy itt is az zajlik majd le, ami az interneten, ahol bárki bármit kitesz, könnyen frusztrált kommentelők céltáblájává válik. Féltem, hogy ez nálunk is megtörténik, és attól is féltem, miként kezelem majd az ilyen helyzeteket, egy-egy ilyen megjegyzés kit bánt majd meg, hiszen kitárulkoznak az interjúalanyok. Ez azonban, lekopogom, nálunk ritkán fordul elő: mintha az ide tévedő olvasó is megérezné, hogy egy adott portréban valaki épp kitette neki (is) a szívét. Vagyis szerencsére a félelmem alaptalan volt.

Pontosan ez az oldal célja is: nyitni egymás felé, megmutatni egymás gondolatait, azt, hogy ki hogyan érzékel dolgokat, és azt, hogy attól, mert az ő története nem az enyém, én nem úgy döntöttem volna, mint ő vagy esetleg furcsának tűnik számomra, attól még az is egy érvényes sztori. Mindenféleképpen jó, ha ezek a történetek empátiát ébresztenek egymás iránt.

- Ha jól tudom, az eredeti szakmád jogász. Milyen úton jutottál el azemberig?

- Debreceni vagyok, a szülővárosomban végeztem el az egyetem állam- és jogtudományi karát. A pályaválasztás érdekesen alakult: mint a legtöbb 18 éves, én sem tudtam pontosan, mi szeretnék lenni. Magyarból és történelemből jó voltam, a szüleim kerestek különtanárt, aki felkészít a felvételire és én nem ellenkeztem. Nem tudom, ez első generációs értelmiségieknél előforduló vagy inkább a rendszerváltozás utáni évekre jellemző tipikus történet, hogy a szülők azt mondják a gyereknek, menjen jogra vagy közgázra és akkor nem lesz gondja az életben, jól megél majd a munkájából.

Szerettem volna bíró lenni vagy olyan irányba elmenni, ami az emberekkel való foglalkozáshoz jobban kapcsolódik, de addigra már telített volt a szakma, így ez nem jött össze. A közigazgatásban kaptam először állást, a Műegyetemen, de rettentő unalmasnak találtam.

Érdekes milyen „programok” futnak az ember fejében: hoz magával valamit, és eszébe sem jut az, hogy „de hát te ezt nem szereted, nem érdekel, utálod a vasárnapokat, hétfőn nincs kedved bemenni dolgozni, akkor miért csinálod?”, hanem csak teszi a dolgát és folytatja így az életét.

Viszont a Műegyetemtől „kaptam” a férjemet, aki építész és – ma már – egyetemi docens. Időközben munkahelyet váltottam, majd 2006-ban megszületett a fiunk. És ezután is egy tipikus történet veszi kezdetét: otthon marad a kismama, és elkezd azon gondolkodni, hogy ki is ő, és mit is szeretne valójában csinálni.

Akkor írtam egy blogot, ami megint csak az írás felé mutatott. 2010-re döntöttem el, hogy elvégzem az újságíróiskolát, és beiratkoztam a MÚOSZ-hoz. Ez volt az első és egyetlen iskola, amit szerettem. Itt Cserhalmi Imre óráit emelném ki, igazi műhelymunka folyt: vittük az írásainkat, szerkesztettük, javítottuk, megbeszéltük, kritizáltunk, kritizáltak, egy nagyon élő dolog volt.

Három év gyes után visszatértem a munkahelyemre, mert részmunkaidős állást ajánlottak, és akkor még mindig futott bennem a „program”, hogy mást nem is tehetek, hiszen 30 évesen, biztos egzisztenciával az ember nem megy el egy újsághoz gyakornokoskodni. A jogi pályán pedig elkezdtem felfelé haladni a ranglétrán, ami nyilván magasabb fizetéssel is járt, és úgy éreztem, „nem is olyan rossz ez az egész”.

Aztán 2016-ban, 37 éves koromban autóvezetés közben jött el a pillanat, hogy kimondtam magamnak, fel fogok mondani.

Érdekes egyébként, hogy az ember mondogatja, mit szeretne, mi volna jó számára, mit csinálna másként, de amikor megszületik a döntés, akkor nincs kérdés. Egy csütörtöki napon határoztam el a felmondást, pénteken bementem, és megmondtam a közvetlen felettesemnek, hogy nekem itt a vége, nem csinálom tovább.

Hálás vagyok a férjemnek, mert bár mindig azt mondta, hogy rendben, kezdjek akármi másba, csak tudjuk, hogy mi lesz az, és ha kilépek, akkor tudjuk, hogy hova, most viszont nem ellenkezett. Az érvem az ismeretlen mellett az volt, ha most nem lesz időm arra, hogy egyedül, magam és végre csendben legyek, akkor soha nem fogom tudni megmondani, mi szeretnék lenni.

Egy angol nyelvű blogon olvastam egy tippet arról, hogyan találjuk meg a számunkra megfelelő munkát. A kérdés az volt, ha ki kellene menni a lakásból, és el kellene dönteni, mit akarok csinálni, mi lenne ez? Ne vigyem a telefonomat, és ne a szokásos dolgokkal töltsem az időt, hanem gondoljam végig, mi az, amihez igazán kedvem volna.

Akkor adtam azt a választ, hogy én beülnék kávézókba, és meghallgatnám emberek történeteit.

Követtem már a Humans of New York című fotós-történetmesélős Facebook-oldalt, és arra jutottam, ezt miért ne lehetne magyarul is megírni? 2016 februárjában mondtam fel, és 2016 júniusában indítottam el azembert Facebookon.

- Miért szeretted volna emberek történeteit meghallgatni?

- Azért, mert én magam is kérdésekre kerestem a választ. Mi az életünk értelme? Miért vagyunk?

Kell-e, hogy bármiféle hasznunk legyen? Mi az, ami általában boldoggá tesz bennünket, ami miatt reggelente felkelünk?

És amint elkezdtem publikálni a történeteket, azt láttam, hogy néhány hónap alatt hatalmas sikert arattak. Indulás után pár hónappal már közel 5000 követője lett az oldalnak. Ezt viszem most tovább. Született mögé egy weboldal, megismerkedtem másokkal, például fotósokkal, sorozatok születtek, és amit elénk sodor az élet, abból inspirálódunk, akár ötletekről, témákról vagy emberekről legyen szó.

Azember történeteit én írom, a Képeslapnyi titok projektet pedig KisM Franciskával indítottuk el. Franciska rendszerint a blogba ír, a fő témája a fenntarthatóság, ami itt nem kizárólag a környezettudatosságot jelenti, hanem a fenntarthatóságot az emberi kapcsolatok viszonylatában is. Nemrég például Kádár Annamáriával készített egy igazán „emberi” interjút.

- Mi volt a legnehezebb az indulásban?

- Rá kellett jönnöm, hogy ez nem működik úgy, mint Amerikában, hogy az utcán megállítunk embereket, és ők majd mesélnek az életükről. Mi, magyarok más habitusúak, bizalmatlanabbak vagyunk – körülbelül fél óra, míg elmagyarázom, hogy ki vagyok, és nem akarok semmi rosszat, csak mesélj nekem valamit.

Rájöttem, hogy érdemesebb abba az irányba menni, hogy aki már szerepelt az oldalon, az ajánlja tovább az oldalunkat valakinek, és adjuk meg a beszélgetés módját, üljünk le egy kávé mellett, és beszélgessünk. Nyilván időigényesebb és több munkát igénylő feladat, mint leülni valaki mellé az utcán, és 10 percig beszélgetni vele.

- A családod hogyan viszonyul azemberhez és ahhoz, amit csinálsz?

- A férjem látványosan nem mutatja ki az érzéseit,

nem mondogatja folyton, hogy büszke rám, hanem például a születésnapomra diktafont vesz.

Nem szavakban, hanem tettekben érzem azt, hogy mellettem áll.

A tizenkét éves fiam a történeteket nem olvassa, ehhez még fiatal. Ám nagyon is odafigyel arra, amit csinálok, egy készülő kötetből is felolvasok neki részleteket, és rajta tesztelem, hogy jó-e a szöveg. Amikor például volt egy mélypontom a biztonságérzet hiánya miatt, és az ebédlőasztalnál ülve azt mondtam: „Na, én most már elmegyek egy fix helyre dolgozni!” akkor csodálkozva rám nézett: „De anya, hogy ha ezt az oldalt te már megcsináltad, akkor nem hagyhatod abba!”

Szentendre - Fotó: Angeli T. Petra, a Nekem Szentendre projekt fotósa

Szentendre - Fotó: Angeli T. Petra, a Nekem Szentendre projekt fotósa

- Hogyan születnek az újabb és újabb történetek? És ezeket miként fogadják a szentendreiek?

- Szentendre kiváló hely abban az értelemben is, hogy kisváros, és van egy forgalomtól elzárt belvárosi része. Itt elképzelhetetlen, hogy az ember ne ismerkedjen, ne beszélgessen másokkal, ne találjon barátokra. A városban szépen lassan mindenki megismer mindenkit, a szó szoros, de nem negatív értelmében az utcáról összeszedett barátságok ezek. Franciskával is így ismerkedtem meg, illetve Somody Beával egy helyi ruhaüzlet tulajdonosával, akivel a Képeslapnyi titok kiállítást szerveztük meg.

Az ember hozta számomra a „Nekem Szentendre” projektet, amit a helyi Tourinform indított el. Itt élők történeteit írom meg, azt, hogy számukra mit jelent a város. Ez a projekt össze is kapcsolódott azemberrel, megosztjuk egymás tartalmait.

- Jelentkezett már valaki nálad azzal, hogy benne elindított valamit azember, vagy hogy életmódot, karriert váltott egy ott olvasott történet hatására?

- A hozzászólásokban sokan mondanak köszönetet azért, hogy olvashatták ezt vagy azt a cikket. Akik megkeresnek, rendszerint az én történetem miatt keresnek meg. Ami gondolom, nem véletlen. Van, aki itt, Szentendrén hívott meg egy kávéra, hogy beszélgessünk, volt, aki megfogalmazta, hogy mennyire inspiráló volt számára a történetem. Múlt héten is kaptam levelet egy Hollandiában élő lánytól azzal, hogy ő ugyan még futtatja a saját „programját”, és kint él, de a történetemet olvasva úgy érezte, nincs egyedül.

Ami ennek a munkának a nehézsége, az az, hogy az ember rájön, miután elkezdi a szerelemprojektjét - legyen az írás, ékszerkészítés vagy bármi más -, hogy az ideje nagy részét nem is ezzel tölti, hanem például azzal, hogy miként hirdesse és promotálja magát, milyen marketingeszközöket vegyen igénybe, hogy eseményeket, rendezvényeket szervezzen. Olyan feladatokat, amelyek nem is azok, amelyeket eredetileg elkezdett. Ez az oldal sem csak egy játék, felelősséggel jár.

Tavaly év vége óta forgott bennem a kérdés, hogyan tovább, idén januárban lettem 40. Arra jutottam, hogy hagyom az életet folyni. Ugyanúgy, ahogy megkeresem azt, akit teljesen ismeretlenek ismeretlenül ajánlanak nekem, hagyni fogom, hogy azember arra vigyen, amerre vinni akar. És az az igazság, hogy jó dolgok mindig is abból születtek, amikor észrevettem és mentem az élet adta lehetőségekkel.

A szentendrei olvasóklub és a Képeslapnyi titok arra ébresztett rá, hogy az emberek vágynak arra, hogy elmesélhessék a saját és megismerhessék a mások történeteit. Jelenleg annak a keretein dolgozunk, hogy miként tudnánk minél több megtartó figyelemre alapuló kis közösséget létrehozni, vagy ilyenek létrehozásában közreműködni. S nem csak Szentendrén.

És természetesen mindez nem fogja érinteni a történetek folyamatos írását és közreadását azember.hu-n, hiszen az élet azt már az indulásakor visszaigazolta, hogy szükség van egy olyan médiumra, ahol az emberek biztosan tudják, hogy hiteles tartalmat kapnak.

- Sikerült közelebb jutnod a magadnak feltett kérdésekhez azemberrel?

- Nagyon bölcsnek kellene lennem ahhoz, hogy erre válaszolni tudjak. Inkább azt mondanám, hogy ezek a történetek mind, kivétel nélkül adnak nekem is egyfajta tapasztalást, legyen az egy felismerés, egy könyvajánló, vagy bármilyen apróság, ami engem is nyit a világra, ami megmutatja számomra azt, hogy lehet másként is.

Erősen foglalkoztat mostanában az a kérdés, hogy azon túl, hogy számtalan pszichológiai könyv segít bennünket felismerni azt, hogy mintákat hozunk, mit tanultunk a szüleinktől, kik vagyunk, ha ezeket felismerjük, és ki tudjuk mondani, valóban van-e lehetőségünk arra, hogy ezen változtassunk.

Én úgy vélem, ezek a történetek engem is gyógyítanak, engem is formálnak és változtatnak, és bízom benne, hogy adnak olyan felismeréseket, hogy igenis lehet változni. Hogy ez kegyelmi állapot vagy tudatos döntések következménye, ezt még nem tudom.


KÖVESS MINKET:





A munkaerőhiány miatt a duális képzés sem érdekli a fiatalokat
Hiába a támogatás, sem a cégek, sem a hallgatók között nem lett népszerű a gyakorlatorientált képzési forma.
Mizsur András, Abcúg - szmo.hu
2019. február 19.


hirdetés

Úgy tűnik, kudarcba fullad a kormány próbálkozása, hogy enyhítse a munkaerőhiányt: 2015-ben azért vezették be a országosan a német mintára kidolgozott duális képzést, hogy a hallgatók kész szakemberekként hagyják el a felsőoktatást. A számok azonban azt mutatják, hogy hiába a rengeteg támogatás, sem a cégek, sem pedig a hallgatók számára nem lett igazán vonzó a gyakorlatorientált képzési forma. Sőt, az Állami Számvevőszék elemzése nemrég megállapította, hogy az elmúlt években súlyosbodó munkaerőhiány miatt már nem jelent versenyelőnyt a duális diploma.

2015 őszén vezették be országosan a felsőoktatásban a duális képzést. A német mintára létrehozott gyakorlatorientált oktatási forma addig sem volt ismeretlen Magyarországon, bár korábban csupán egy-egy egyetem, főiskola működtetett ilyen típusú képzést: elsősorban azok az intézmények, ahol már volt együttműködés valamelyik multinacionális nagyvállalattal, mint például a győri Széchenyi István Egyetem és az Audi, illetve a kecskeméti Neumann János Egyetem és a Mercedes-Benz esetében. Ennek megfelelően az új képzési forma leginkább műszaki területen (villamosmérnöki szak, gépészmérnöki szak, járműmérnöki szak) vált népszerűvé. Jelenleg több mint 20 felsőoktatási intézmény kínál duális képzést, műszaki, informatikai, agrár- és gazdaságtudományi területen.

Kész szakembereket kapnak a cégek

A duális képzés abban különbözik a hagyományos alapképzésektől, hogy a hallgatók minden tanévben 22-24 hetet a választott partnercégeknél töltenek szakmai gyakorlaton, ahol a cég emberei foglalkoznak velük. Ezért a képzés teljes ideje alatt fizetést kapnak – a mindenkori minimálbér 15 százalékának megfelelő összeget hetente. (Ettől csak felfelé térhetnek el a cégek.) Ez most körülbelül 80-90 ezer forintot jelent egy hónapra. Cserébe ugyanúgy be kell járniuk a céghez, mint bármelyik munkavállalónak, és csak meghatározott számú szabadnapjuk vannak, vagyis nincsenek hosszabb szüneteik, sem nyári vakációjuk.

A duális modell országos kiterjesztésétől azt remélte a kormány, hogy a piaci igényekhez jobban passzoló, gyakorlati tudást nyújtó képzésnek köszönhetően a hallgatók azonnal bevethető szakemberekként kerülnek ki a felsőoktatásból, ezzel biztosítva a cégek munkaerő-utánpótlását. Elvileg a hallgatók is jól járnának ezzel a konstrukcióval, hiszen logikus lenne, hogy ha a partnercég éveken át nem kevés időt, energiát és pénzt áldoz a képzésükre, akkor a diploma megszerzése után állást ajánljon nekik. Főleg, hogy addigra megismerik a cég felépítését és működését, vagyis nem kell a bajlódni a betanításukkal, ami mindig egy költséges és hosszadalmas folyamat.

Ennek megfelelően a kormány komoly erőfeszítéseket tett, hogy vonzóvá tegye a duális képzést. Egyrészt adó-és járulékmentessé tették a hallgatóknak fizetendő juttatást, másrészt a cégek visszaigényelhetik a szakképzési hozzájárulás egy részét: egy 2016-os kormányhatározat értelmében képzési területtől függően ez naponta 6400, illetve 8571 forintot jelent minden egyes hallgató után. (100-110 gyakorlati nappal számolva ez éves szinten 600-800 ezer forint megtakarítást jelent a cégeknek, de könnyen kiszámolható, hogy közel sem fedezi a hallgatóknak kifizetett juttatásokat.) Tavaly pedig megemelték a hallgatóknak adható heti juttatás mértékét. A Palkovics László akkori felsőoktatási államtitkár nevével fémjelzett „Fokozatváltás a felsőoktatásban” című felsőoktatási koncepció azzal számolt, hogy 2020-ra az első éves hallgatók 8 százaléka duális rendszerben tanul majd.

Mindezek fényében megnéztük, hogyan teljesít a duális rendszer az elmúlt majd négy év tapasztalatai alapján.

Több jelentkezőre számítottak

Ha csak az Állam Számvevőszék duális képzéssel foglalkozó 2018-as jelentését nézzük, akkor nem jól. A tavaly novemberben kiadott elemzésében azt írja az ÁSZ, hogy bár 2015 és 2017 között közel megháromszorozódott a duális hallgatók száma, 2017-ben még így is mindössze 1539-en tanultak ebben a képzési formában. Az elemzés kitér a kormány felsőoktatási koncepciójában megfogalmazott 8 százalékos célkitűzésre is: 2017-ben a duális hallgatók aránya a releváns képzési területeken 1,8 százalék volt, ami a várakozásokhoz képest alacsony érték, jegyzi meg az elemzés.

“A duális képzés a résztvevők alacsony létszáma miatt nem tudott érdemi hatást gyakorolni a felsőoktatási képzési rendszerre”

-olvasható az ÁSZ összegzésében.

Az elemzés szerint az alacsony részvétel többek között azzal magyarázható, hogy az egyre súlyosbodó munkaerőhiány miatt már nem jelent versenyelőnyt a duális diploma. Az ÁSZ szerint ezért is korai még kijelenteni, hogy a duális hallgatók sikeresebben helyezkednek el, mint a hagyományos képzésben végzett társaik, ahogyan erre előszeretettel hivakoznak a felsőoktatási intézmények.

Az Abcúgnak mesélő hallgatók beszámolóiból is vegyes kép rajzolódik ki. Dániel az elsők között tanult az országban duális rendszerben: 2016-ban végzett a kecskeméti egyetemen járműmérnökként, gyakorlatait a Mercedes-Benznél végezte. Felajánlottak neki ugyan egy állást, de visszautasította, mert ahhoz képest, hogy több mint három évet dolgozott a gyárnál, nem volt kiugróan jó lehetőség. “Bárki megkaphatta volna ugyanezt a pozíciót, pedig én nem árultam zsábka macskát.” Kapott máshonnan is ajánlatokat, ezért nem aggódott, hogy el tud-e helyezkedni. Volt, ahol felkapták fejüket a HR-esek a duális képzés hallatán, de végül nem ez döntött: egy korábbi tanulmányi projekt kapcsán kereste meg a Bosch, és azóta a vállalat budapesti központjában dolgozik. A Mercedes-Benz-nél alapvetően gyártással kellett volna foglalkoznia, itt viszont a fejlesztésen dolgozik. Ez kevésbé stresszes és szakmailag is komplexebb, teljesen más a szemlélet, magyarázta.

Dánielhez hasonlóan Szilvi is duális képzésben tanult; a lány kereskedelem és marketing szakon végzett az egyik budapesti főiskolán, gyakorlati képzését egy ismert magyarországi hipermarketláncnál töltötte. Több részlegen is megfordult, volt, hogy be kellett állnia feltölteni a polcokat az áruházban. “Mi is ugyanúgy húztuk a békát.” Örült a lehetőségnek, mert ez volt az első rendes munkahelye, és a fizetésből finanszírozni tudta a fővárosi életét. Szeretett volna a cégnél maradni, úgy volt vele, hogy nem azért küzdött évekig, hogy a végén elengedjék. Ennek ellenére nem ajánlottak neki állást, azt mondták, ha akar, megpályázhat egy mindenki számára nyitott pozíciót. “Egy kicsit rosszul esik, mert szerintem 3,5 év után legalább annyit megérdemeltem volna, hogy esélyt kapjak.” Azóta aktívan keres munkát, de nem tudja, hogy az a tudás, amit ennél a hipermarketláncnál szerzett meg, mennyire hasznosítható más cégeknél. “Sok mindenből láttam egy kicsit, talán elég lesz máshol is.”

A multiknak éri meg a költséges képzés?

Az Állami Számvevőszék adatai szerint 2017-ben 565 partnercég állt szerződésben felsőoktatási intézménnyel, ami kisebb csökkenést jelent az előző évi számhoz képest. Legtöbbször az vezetett szerződésbontáshoz, hogy a cégek nem tudták kigazdálkodni a képzéssel járó költségeket, vagy pedig nem volt elég jelentkezőjük, ezért el sem indították a képzést. Az ÁSZ megállapításai jól rímelnek azokra az aggályokra, amelyek a duális rendszer bevezetését kísérték: a hazai kis- és középvállalkozások attól tartottak, hogy a magas költségek miatt a duális képzés elsősorban a multiknak lesz előnyös.

Ehhez képest a Pécsi Tudományegyetem “portfóliójában” többségben vannak a kis- és középvállalkozások, ezzel a partnervállalatok méretének és igényeinek tekintetében eltér a többi duális képzés nyújtó felsőoktatási intézmény közül, mondta Horváth Ildikó, a Pécsi Tudományegyetem Műszaki és Informatika Karának adjunktusa. Ennek többek között az az oka, hogy a térségben kevés multinacionális cég működik. A duális képzést mégis egy külföldi nagyvállalat, a német hátterű berendezés- és gépgyártással foglalkozó Hauni Hungaria kezdeményezésére indították el 2014-ben, azóta az összes alap- és mesterképzésre kiterjesztették a duális rendszert. Mivel mind az egyetemnek, mind pedig a Pécs környéki cégeknek komoly problémát okoz a fiatalok elvándorlása, ezért logikus döntésnek tűnt elindítani a képzést.

Az első évben a PTE közel 60 céggel kötött együttműködési megállapodást, azóta némileg csökkent ez a szám, jelenleg 46 céggel áll kapcsolatban az egyetem, 52 hallgatójuk tanul duális képzésben. Az építészmérnöki képzésben például nem vált be a duális modell, mert kiderült, hogy a főként tervezéssel foglalkozó cégeknek szakmailag képzettebb hallgatókra van szükségük, a középiskolából frissen kikerült diákok nem tudtak bekapcsolódni a tervezési munkába. Volt olyan informatikai cég, ahol az okozott problémát, hogy túlságosan speciális tudást vártak el a hallgatóktól. Viszont továbbra is probléma, hogy a kkv-k nem kapnak plusz támogatást, ezzel a problémával a Duális Képzési Tanács is foglalkozott. Emiatt a vállalatok gyakran fájlalják, hogy a hallgatóknak nem kötelező náluk elhelyezkedniük a képzés végeztével.

Terápiának jó lehet a duális képzés

Reith János, a Dunaharasztiban működő Direct-Line Kft ügyvezetője a szkeptikusok közé tartozott. A rozsdamentes termékek gyártására szakosodott cég évek óta foglalkozik oktatással: egy szigetszentmiklósi szakközépiskolával együttműködve hegesztőket és ipari gépészeket képeznek, illetve a cég telephelyén hozott létre kihelyezett laboratóriumot a Budapesti Műszaki Egyetem. A Direct-Line is tervezte, hogy bekapcsolódik a duális képzésbe, az ehhez szükséges akkreditációs folyamaton is átestek. Végül mégsem indult el a képzés, mert nem volt elég jelentkezőjük, pedig gazdaságossági szempontok miatt eleve csak 2-3 hallgatót tudtak volna fogadni. A Direct-Line esete nem egyedi, beszéltünk egy hasonló profilú céggel, amelyik ugyanígy járt.

Reith János a duális képzés alapgondolatát, a gyakorlatorientáltságot jó iránynak tartja, a megvalósítását viszont már kevésbé. Komoly veszélynek tartja, hogy a duális hallgatók nem tanulnak tovább mesterképzésen, hanem a BA diploma megszerzése után inkább azonnal munkába állnak valamelyik multinál, lefölözve a tehetségesebb diákokat.

Horváth Ildikó szerint ez a jelenség nem feltétlenül a duális képzés hátulütője, egy jó munkalehetőség már az alapképzés alatt el tudja tántorítani a hallgatókat a tanulástól. A munkaerőhiány miatt amúgyis kevesen mennek mesterképzésre, mivel a cégek azonnal megpróbálják magukhoz csábítani a frissen végzetteket. Ráadásul a szegényebb családból származó hallgatók esetében még fontosabb, hogy hamar munkába tudjanak állni, tette hozzá.

Bár az ÁSZ jelentése több konkrét megállapítást is tartalmaz, Derényi András felsőoktatás-kutató és -fejlesztő szerint 7-10 év múlva áll rendelkezésünkre annyi adat, ami alapján már egyértelműen megállapítható, hogy a duális képzés beváltotta-e a hozzá fűzött reményeket. Addig a nemzetközi tapasztalatokra lehet támaszkodni: ezek azt mutatják, hogy rövid távon, “terápiás jelleggel” kedvező lehet a duális rendszer bevezetése, például pályakezdés szempontjából. Ahol jó kapcsolat épül ki az egyetem és a vállalat között, ott a duális képzés abban is segíthet, hogy jobban megértse egymás problémáit a két teljesen más szemlélet alapján működő világ, tette hozzá a kutató.

Ugyanakkor más országok (Svájc, Németország, Svédország) példája arra is rávilágít, hogy hosszú távon már sokkal inkább kétségesek a duális képzés előnyei.

“A rugalmasság és a foglalkoztathatósághoz kapcsolódó képességek kevésbé épülnek ki ebben a képzési formában. Ezért ha bekövetkezik egy technológiai váltás a jövőben, akkor ezek a szakemberek kevésbé tudnak majd alkalmazkodni az új kihívásokhoz.”

Márpedig a multinacionális vállalatoknak olyan szakemberekre van szükségük, akik egy bizonyos, szűken meghatározott szakterületre specializálódtak, míg a kkv-k “ezermesterekre vágynak.” Miközben maguk a nagyvállalatok is csupán néhány évre látják előre, milyen képzettséggel rendelkező munkavállalókra lesz szükségük.

Megkerestük az Oktatási Hivatalt, hogy adatokat kérjünk arról, hogyan alakult 2015 óta a duálisra szakra jelentkező, illetve duális szakon tanuló hallgatók száma, de cikkünk megjelenéséig nem kaptunk választ. Arra is kíváncsiak voltunk, hányan végeztek ilyen típusú képzésben.


KÖVESS MINKET:





Igenis, sakkban tarthatnák az orvosok a törvényhozókat
Az egészségügy és a betegek érdeke is, hogy egy korszerű, jól működő orvosi kamara jöjjön létre – mondják azok az orvosok, akik belülről reformálnák meg a több mint 40 ezer tagot tömörítő szervezetet.
Mizsur András interjúja az Abcugon - szmo.hu
2019. február 22.


hirdetés

Az Újratervezés elnevezésű kezdeményezés az 1001 orvos hálapénz nélkül Facebook-csoportból nőtt ki: kihasználnák a lehetőséget, hogy hamarosan tisztújítást tart a kamara. Nem palotaforradalmat akarnak, hanem felrázni az orvostársadalmat. Interjú az Újratervezés csoport három tagjával, Máté-Horváth Nórával, Lénárd Ritával és Kincses Gyulával.

– Nemrég állt nyilvánosság elé az Újratervezés elnevezésű csoport. Az 1001 orvos hálapénz nélkül Facebook-csoport több mint három éve működik, több ezer tagja van. Miért volt szükség egy újabb kezdeményezésre? Miért fontos, hogy megalakuljon a kamarán belül ez a csoport?

Lénárd Rita (L.R.): Kerestük a lehetőséget, hogyan lehetne tovább lépni, mert az, hogy kieresztjük a gőzt, az kevés. Ez hívta életre az Újratervezés csoportot, hogy legyen valamiféle kézzelfogható aktivitás.

Máté-Horváth Nóra (M.H.N.): Kinőttük azokat a kereteket, amit az 1001 orvos… Facebook-csoportként jelentett. Továbbra is fontos felület, de egy Facebook-csoporttal nem lehet változást elindítani a Magyar Orvosi Kamarában. Ezért fogalmazódott meg a gondolat, hogy valamilyen formációba szerveződve a MOK által kínált keretek között érjünk el változást.

L.R.: A kamara területi alapon szerveződik, de az alapszabály alapján van arra lehetőség, hogy a tagok külön csoportot hozzanak létre bizonyos célok, témák mentén. Ez lenne az Újratervezés. Álmos Péter (az 1001 orvos… egyik alapítója – a szerk.) volt, aki észrevette ezt a lehetőséget. A csoport formális megalakulása lehetővé teszi, hogy minden területi szervezeti és elnökségi ülésen ott legyünk; lássuk, mi történik a kamarában, hogyan épül fel a szervezet, mik a helyi problémák. Közvetlen közelről láthatjuk a szavazás előkészítését is. Ehhez a területi szervezeteknek jóvá kell hagyniuk a csoport elindítását.

– Tudva, hogy a kamara vezetésének elég viharos a viszonya az 1001 orvos…-sal, ez menni fog?

M.H.N.: A kamara vezetése nem egyenlő a tagsággal. Kínosan ügyeltünk arra, hogy minden alaki követelménynek megfeleljünk. Egy már működő csoport ügyrendjét vettük alapul, így az elutasítás csak egyértelműen manipulativ okból történhet.

Kincses Gyula (K.GY.): Nehéz lenne megmagyarázni, hogy miért nem jöhet létre a csoport. Az nem elég érv, hogy félünk tőletek.

– Hogyan függ össze az egészségügy állapota, hogy milyen színvonalú ellátást kapnak a betegek, és az orvosi kamara működése? A laikus szemlélő számára tűnhet úgy, hogy a kamara kérdése csupán az orvostársadalom belügye.

M.H.N.: A mindenkori szakmapolitikának az a legfőbb baja, hogy a döntéshozók nem az adott területen dolgoznak: egy államtitkár vagy egy miniszterelnök ritkán vesz részt a betegellátásban. Arról nem beszélve, hogy nincs dedikált egészségügyi minisztérium. Magyarán kell egy kapocs az orvosok és az ápolók, illetve a politika közé. Ha nincs egy erős lobbitevékenység, akkor a politikának nem lesz füle arra, hogy leesik a csempe a műtőben, hogy nincsen elég ágy a kórházban. Ez a kapocs lenne az orvosi kamara. Most csak a sajtó segítségére számíthatunk ebben.

K.GY.: Alapvető célunk az egészségügy feudális működésének a lebontása. Ez nemcsak orvos és orvos között létezik, hanem az orvos-beteg viszonyban is megjelenik. Amikor a kamara demokratizálódásáról beszélünk, akkor erre is gondolunk. A betegek érdeke is, hogy olyan egészségügyben gyógyuljanak, amelyik szabályok szerint, nagy betegbiztonsággal működik és partnernek tekinti őket, nem pedig a gyógyítás tárgyának.

M.N.H.: Ettől az uram-bátyám világtól én szabályosan rosszul vagyok, és nem azért, mert nem tisztelem azt, aki mögött valós tudás és emberség áll. Sokszor azok várják el ezeket a rangkóros megszólításokat, akik nem képesek emberségesen beszélni a betegekkel.

– Mi a probléma a kamarával?

L.R.: Éger István szavaival válaszolva: 15 évig kért és nem történt semmi. (Éger István a Magyar Orvosi Kamara elnöke – a szerk.)

K.GY.: A kamara a potenciális súlyához képest nem tudja képviselni az orvostársadalom és az egészségügy érdekeit.Teljesen elszakadt egymástól a tagság és az elnökség. Vannak jó és általunk is támogatható deklarációi a kamarának, de ezeknek nincs következménye. A legutóbbi közleményükből is két sor hiányzik: határidő, hogy meddig kezdjen el tárgyalni velük a kormány, illetve mi lesz, ha ez nem történik meg.

M.H.N.: A MOK elnöksége jelenleg egy önfenntartó szervezet, nagyon jól elvannak az elmúlt másfél évtizedben kialakult miliőben. Csakhogy közben nem képviselik sem a 40 ezres tagság, sem pedig a társadalom érdekeit a nagypolitikai felé.

Máté-Horváth Nóra / Fotó: Végh László

– Éger István szerint a MOK-nak nincs eszköze, hogy változást kényszerítsen ki a politikától.

L.R.: Pedig mérhetetlenül erős szervezet lehetne a kamara; nem kell sztrájkról beszélni, elég lenne az önkéntes túlmunka felmondása. Ha csak a tagság fele megteszi ezt, már megáll az élet.

K.GY.: Nincsenek kihasználva a rendelkezésre álló keretek, de lenne ereje a kamarának, hogy ezeket tovább bővítse. Rossz a kamarai törvény, ez igaz, de ki kell kényszeríteni a megváltoztatását.

– Tavasszal választásokat tart a kamara: megszavazzák a területi és az országos küldötteket, ősszel pedig tisztújítást tart az így megválasztott országos küldöttgyűlés. Az Újratervezés tagjai is indulnak jelöltként?

L.R.: Mindannyian beleegyeztünk, hogy elvállaljuk a jelöltséget a cél érdekében. Emellett szeretnénk olyan küldötteket találni, akikkel meg tudjuk valósítani a kamara átalakítását, akár olyanokat is, akik most is küldöttek.

K.GY.: Fontos, hogy egy változáspárti küldöttgyűlés álljon össze most. Jelenleg 70 tagja van az Újratervezés csoportnak, aki belép, annak aktivitást kell vállalnia.

M.H.N.: Hangsúlyozzuk, hogy nem palotaforradalmat akarunk csinálni, nem akarunk mindenkit leváltani. Azt szeretnénk, ha egy új, aktívabb szellemben működne a MOK, mert azt látjuk, hogy apátia uralkodik a tagságban; a küldöttek passzívak, úgy érzik, hogy úgysem tudnak beleszólni a most zajló dolgokba. A kamara vezetése azért változatlan immár 15 éve, mert mindig ugyanazok az emberek szavaznak.

L.R.: Nagyon kevesen szavaznak a küldöttállításon; legutóbb a teljes, körülbelül 40 ezres tagság egy számjegyű százaléka vett részt a szavazáson. Volt olyan körzet, ahol alig volt több szavazat, mint ahány jelölt, gyakorlatilag magukat választották meg.

Kincses Gyula / Fotó: Végh László

– Lesz saját elnökjelöltje az Újratervezés csoportnak?

K.GY.: Klasszikusokat idézve: majd akkor megyünk át a hídon, ha odaértünk. Nem Éger Istvánt akarjuk lecserélni egy jobb jelöltre. Semmire sem megyünk, ha nincs akarat és aktivitás. Rajtunk múlik, ezt kell megérteni és elhinni.

M.N.H.: Ahhoz hasonlítanám a helyzetet, mint mikor tavaly az országgyűlési választások előtt az 1001 orvos…-ból összeállt néhány lelkes tag, és elkezdtek egészségügyi választási programot írni. Nem azért, mert államtitkárt akartunk volna delegálni, hanem mert jól látjuk, mi történik az egészségügyben. Nagyon szívesen megírjuk a programot, hogy milyen legyen az új, korszerű orvosi kamara.

– Hány reformpárti küldött kell ahhoz, hogy változás történjen a kamarában? Hogyan történik a lehetséges jelöltek felkutatása?

M.H.N.: Ha a 380 fős országos küldöttgyűlés kétharmada képviseli az Újratervezés szemléletét, akkor nagy változás várható. Kicsit idejét múlt lenne lakossági fórumokat tartani, nem is fogunk. Az Újratervezés egy abszolút online szerveződő mozgalom, mi hárman is most találkozunk először személyesen, pedig évek óta dolgozunk együtt, vannak tagjaink külföldről is.

L.R.: Nagyon különböző életkorú, beosztású, világnézetű orvosok vannak a Facebook-csoportunkban: teljesen más rétegekhez tudunk szólni, és ez érték. Szeretnénk minél több orvost elérni, hogy választhassanak: marad ez a mocsár vagy elindulunk valamerre. Nem lehet tovább várni.

– Megvan a hangulat ahhoz, hogy aktivizálódjon a tagság?

L.R.: Látva, hogy már napi szinten hiányoznak a munkavégzéshez szükséges minimumfeltételek, azt gondolom, hogy igen.

K.GY.: Az orvostársadalomban is egyre erősebb a klasszikus nagypolitikával szembeni apátia, onnan nem várnak megoldást. Ugyanez igaz a szakszervezetekre is. A kamara az a forma, ami leginkább alkalmas lehet az orvostársadalom megszólítására, belső működésének megváltoztatásra.

Lénárd Rita / Fotó: Végh László

– Ha már a sajtó szerepét említették: az orvosi kamarának kötelessége lenne-e megszólalnia olyan nagy port kavaró esetekben, mint a Honvédkórház botrányai vagy Székely László szívsebész ügye?

L.R.: Ha nem ismeri az adott eset pontos körülményeit, akkor nem lenne helyes.

M.H.N.: Ha orvosi körökben történik egy botrány, ami ekkora felháborodást vált ki, mint a Székely-ügy, akkor a kamarának kötelessége kivizsgálnia azt.

L.R.: Ezért is szerepel az Újratervezés csoport programjában a szakmai minimumfeltételek betartásának vizsgálata.

K.GY.: Főleg, hogy az egyedi esetek mögött sokszor rendszerhiba húzódik meg.

M.N.H.: Van a kamarának etikai bizottsága, képletesen. Egy lassú reagálású egység, ami nagyon jól tud semmitmondó állásfoglalásokat adni.

L.R.: Többször kezdeményeztük az etikai kódex módosítását, hiába.

K.GY.: A kamara kizárólag akkor szólalt meg hálapénzes ügyekben, amikor már muszáj volt, mert például az 1001 orvos… csoport kivitte a nyilvánosság elé, egyébként pedig hárítanak.

M.H.N.: Az még a szerencsésebb eset, ha hárítanak: a kommunikációjukra is ugyanaz a kioktató, paternalista hangnem a jellemző. Ha jelezzük a problémákat, ugyanúgy beszélnek velünk, mint a főorvos úr egy kezdő rezidenssel.

– 2015 decemberében indult az 1001 orvos…, az elmúlt évek alatt mit tudott elérni a kezdeményezésük?

M.N.H.: A Sándor Mária-féle mozgalom és a szakdolgozói tüntetések mellett az 1001 orvos… határozott fellépésének is nagyban köszönhető, hogy 2016-ban történt béremelés.

L.R.: Azt szokták mondani, hogy az orvosok inkább összezárnak, ehhez képest a kórházi fertőzések és a hálapénz témáját a csoport hozta be a nyilvánosságba.

– Mi történik a választások és a tisztújítás után? Mik lennének az első reformlépések?

M.N.H.: A mi küldetésünk nem odáig tart, hogy bekerüljünk a kamara körforgásába. Akkor kezdődik igazán, onnan lesz éles a lobbitevékenységünk. A kamara jó működéséhez aktivitás kell, ehhez viszont az analóg módszerek elavultak. Miért kell személyesen jelen lennem a küldöttgyűlésen, ha azon a napon potenciálisan ügyelnem kell? Bemutatkozó közleményünkben is említettük az e-alapú résztvétel bevezetését.

L.R.: Transzparenssé kell tenni mind gazdaságilag, mind a tisztségviselők díjazását tekintve.

K.GY.: A kamara honlapját portállá alakítani, ahol belső viták, beszélgetések folynak, és természetesen elérhető lenne, hogy milyen előterjesztések kerülnek az elnökség, a küldöttgyűlés elé. Most úgy működik a MOK, mintha az Országgyűlés honlapján nem lehetne elolvasni, hogy miről szavaznak a képviselők. A betegek számára is nyitott, interaktív felületünk lenne, ahol elmondhatják véleményüket, de meg tudnák azt is nézni, hogy az adott orvos ellen született-e etikai ítélet.

M.N.H.: Proaktívvá kell tenni az orvosi kamarát, hogy szakmailag és morálisan is hitelesen tudjon megszólalni olyan ügyekben, amelyek a közvéleményt foglalkoztatják, iránytűt adva az egészségügyi dolgozóknak, lakosságnak és a mindenkori döntéshozóknak. Így a sajtó is elsőként a kamarát fogja keresni mint hiteles szakmai szervezet.

L.R.: Magaménak érezzem, ez az egyik legfontosabb. Hogy dicsőség legyen a kamara tagjának lenni, nem pedig egy sarc. (A Magyarországon praktizáló orvosoknak kötelező belépniük a kamarába, és ezért éves tagdíjat kell fizetniük – a szerk.)

K.GY.: Ezek tűnhetnek közhelynek, de akkora a deficit a kamara működésében, hogy egyszerű lépésekkel hihetetlenül nagy változást lehetne elérni.


KÖVESS MINKET:







Szeretlek Magyarország
Letöltés
x
Töltsd le a Szeretlek Magyarország mobil alkalmazást, hogy elsőként értesülhess a legfrissebb hírekről!
x