hirdetés
janó-címkép.jpg

Az én kakukkom huszonnyolcat szólt – születésnap előtti beszélgetés Papp János Vándor-Színésszel

Egyike azoknak a színészeknek, akiket már a hangjukról meg lehet ismerni, de külsejéből is árad valami őserő, eredendő életszeretet.
Göbölyös N. László - szmo.hu
2018. július 06.


hirdetés

Papp János színművész, aki nemcsak színházi szerepeivel, előadóestjével, versmondásával vált ismertté, hanem a Visegrádi Nemzetközi Palotajátékok Heroldjaként és a világ csodálatos tájainak gyalogos felfedezőjeként is, augusztusban tölti be 70. életévét.

A Vándor-Színész ezúttal – a jó idő miatt – már-már védjeggyé vált mellénye nélkül érkezett találkozónkra.

– A feleségemtől kaptam már nem tudom, milyen alkalomból azt a vadászmellényt. Rengeteg zsebe van, mindenhová be lehet dugni tollat, zsebkendőt, telefont, kulcsot. Beleszerettem és ragaszkodom hozzá. Amikor már foszladozni kezdett, találtam egy manapság már ritka ruhajavítót, ahol három nap alatt gyönyörű bélést varázsoltak bele. Amint kicsit hűvösebbre fordul az idő, ismét ebben pompázom majd.

– Egyszer egy beszélgetésben azt mondta, hogy az utazásai során visszakapja a gyermekkor varázslatát. Ön Niklán, Berzsenyi Dániel falujában nőtt fel, és a hely szelleme meghatározta az egész életét.

– Azt mondják, hogy három éves koráig eldől az ember élete. Annyi tapasztalatot gyűjtünk be a világból a pici agyunkkal, szemünkkel, létezésünkkel, ami egy életre elég, és abból táplálkozunk. Ez azonban azt jelenti, hogy az én igazi gyökerem nem is Nikla, hanem csak az eszmélésemé. Négy éves koromban költöztünk Niklára. A Dráva-parti Somogytarnócán születtem, ott éltem le első éveimet. Nagyon meghatározó volt számomra, mert egészen 14 éves koromig, amíg gimnáziumba nem mentem, minden nyarat a Tarnócán és Barcson maradt rokonoknál töltöttem.

De az magáról értetődő, hogy a nagyon erős üzenetű Nikla ugyanolyan mély nyomot hagyott bennem, mert Berzsenyi szelleme ott ma is él.

E kettőből tevődik össze az én gyermekkorom, aminek a lényege a természetközeliség, a falusi lét. Budapesten is inkább a budai hegyek szippantottak be. Nem minden falusi emberből lesz turista, hogy én miért lettem, nem tudom pontosan megmagyarázni. Igaz, a falusi ember mindenhová gyalog jár, én is gyalog jártam, de „elfajzott” is lehettem volna. Csakhogy én mindig is kikívánkoztam a városból. Budapestet sosem éreztem otthonomnak. Már akkor sem, amikor a színművészeti főiskolai felvételi előtti éjszakán nagybátyáméknál álltam az erkélyen és hallgattam az éjszaka is csilingelő, zúgó, susogó várost. Idegennek éreztem.

A Szentföldön

– Már pályája elején felfigyeltek az Ön szép magyar beszédére. 1980-ban Kazinczy-díjjal is kitüntették.

– Ez is a gyerekkoromban gyökerezik. Mert igazából háromszor tanultam meg beszélni. Somogytarnócán négy éves koromig „őzve”. Érdekes módon azon a vidéken úgyanúgy beszélnek, mint „Szögedön”. Niklán viszont nagyon jól megkülönböztethető nyílt és zárt „e”-ket mondanak. Ott újra meg kellett tanulnom beszélni, és rettentően vigyáztam arra, hogy ne „őzzek”, mert csúfoltak érte. Fülöp nevű barátomnak, aki a Malom-árok partján horgászott, és szerettem volna, ha fog nekem egy törbököt – ez egy kicsi, pöttyös hal – azt mondtam: „Filep, fogjál nekem terbeket.” Aztán Budapestre kerülve azzal találkoztam, hogy itt csak a zárt „e”-ket használják. Szerencsére az én beszédemben megmaradt a kétféle „e”, valószínűleg ettől olyan ízes, a Tarnócán tanult beszéd miatt pedig pontosan tudom, hogy a „szögediek” mikor használnak „ő”-t.

A Főiskolán a tanáraim nagyon odafigyeltek arra, hogy szépen, tisztán beszéljünk, és jól hangsúlyozzunk. Ma ezt nem tartják fontosnak.

Régen létezett a televízióban és a rádióban egy nyelvőr-bizottság. Lehetetlen volt, hogy bemondó, riporter hibás hangsúlyokkal, szörnyű kiejtéssel beszéljen. Egyszerűen nem adtak neki mikrofon-engedélyt! Ennek a színészeknél fokozottan fontosnak kellene lennie. Ne kapjon diplomát, aki nem tud beszélni, hiszen a szakmának ez alapvető eszköze. Szerencsére a tanáraim odafigyeltek erre. A mai napig rettenetesen bántja a fülemet a rossz beszéd. A minap hallom egy reklámban: „egy szerepben sok időt tölt”, hangsúllyal az „egy”-en. Holott itt az „egy” határozatlan névelő, tehát nem hangsúlyos… Nekem ne mondják, hogy „ez a nyelv fejlődése és haladjunk vele”. Ez nem fejlődés, hanem romlás. Nem kell elfogadni azt, hogy valami elromlik. Meg kell javítani.

– Önt hamar felfedezte a szinkron. Számos emlékezetes figurát szólaltatott meg magyarul Edward G. Robinsontól Kabir Bediig. Mi a jó szinkron titka?

– Talán az, hogy alázattal csinálom. Művészetnek tekintem, a művészi kiteljesedés egyik terepének. Kell hozzá természetesen ritmusérzék, karakterérzék, a szituáció gyors felmérése és beemelése, amit a vásznon egy kolléga már átélt, megalkotott. Nekem újra kell szülnöm a figurát, de míg a film szereplője használhatja hozzá az arcjátékát, a mozdulatait, a hangját, a partnerével való kapcsolatteremtést, nekem mindehhez csupán a hangomat kell adni. Az ő alkotása, alakítása iránt nekem alázattal kell viseltetnem, szolgálnom kell, nem csinálhatok mást. Valló Péter rendező barátomtól tudom: a rendezőnek két dolga van, először is el kell olvasni a darabot – ezt nem lehet megúszni – aztán szerepet kell osztani. A szinkronrendező is ezt csinálja. Megnézi a filmet, látja, hogy miről szól, a film rendezőjének mi volt az „olvasata”. Ehhez kell szerepet kell osztania – jól. Csináltam már olyan szinkront, ahol a figura ledobta a hangomat. Egyszerűen nem passzolt, rosszul osztott szerepet a rendező. Ha viszont jól osztotta rám, akkor nem kell törődnöm azzal, hogy mélyebben, lágyabban, érdesebben vagy puhábban szólaljak meg, pontosan elég, ha a saját hangomat adom. Hála a Jóistennek, nagyon sok olyan habitusú, kinézetű figurát szinkronizáltam, akik hasonlítottak rám. Most is szinkronizálok egy sorozatot, amelyben hihetetlenül jó a figura, passzol hozzá a hangom, így aztán a pokoli nehéz jeleneteket is pillanatok alatt felvesszük. Amikor felismernek a hangomról – sokkal inkább, mint kinézetemről – gyakran találkozom a következő kérdéssel: „Maga egy szinkronhang?”. Ilyenkor próbálom viccel elütni: „Nézzem rám: úgy nézek én ki, mint aki csak egy hang?”.

Mert lehet, hogy a filmhez csak a hangomat adom, de mögötte ott van az egész ember, aki én vagyok.

És ez a lényeg: nem elég a hang, adni kell hozzá színészetet, emberséget. És közben mégis alázattal kell lenni az iránt, akit szinkronizálok – Bud Spencertől Laurence Olivier-ig, a kőkorszaki szakitól Turpi úrfig.

Acquincumi Költőverseny

– Régóta kötődik az antik színházhoz, hiszen már a 70-es évek végén szerepelt a Gorsiumi Játékokon, majd az elmúlt 20 évben az Aquincumi Nyári Színházat irányította.

– Aquincumban most éppen a fiam, Papp Dániel rendezett egy nagyszerű előadást, Heinrich von Kleist Amphitryonját. Ő sokkal jobb rendező, mint én. Színész szakon végzett, de igazából a rendezői vénája erős. Ennek alapja az a pedagógiai érzék, amivel magas fokon rendelkezik. Jelenleg is tanít a Vörösmarty Gimnázium drámai osztályában, és felkészít minden évben néhány gyereket a Színművészeti Egyetemre, és sokukat felvették már közülük. De visszatérve az antik görög-római világ iránti szerelemhez, az valóban Gorsiumban kezdődött. A legelső találkozásom az Oidipus király volt Gábor Miklóssal. A Madách Színház előadását vittük Gorsiumba. És amikor a megvakított Oidipus, Gábor Miklós távozott a színről, és elindult a messzeségbe, szinte bele a lenyugvó napba… Az a pillanat rabul ejtett! Később, amikor Karinthy Márton rendezésében visszatértem előbb színészként, majd később, mint rendező nagyon magával ragadott ez a világ. Aztán a „székhelyem” Gorsiumból Aquincumba helyeződött át, ahol a Floralia-ünnepektől az Aquincumi Költőversenyen át, ami az én ötletem alapján 21 éve működik, a színházi előadásokig nagyszerű dolgokat sikerült megvalósítani. Az aquincumi romkert kicsi színháza igazi gyöngyszeme lett a magyar színházi életnek és Óbudának.

– Az Ön nagy gyaloglásai az Országos Kék Túrával kezdődtek, majd a Szent István Vándorlással, amelyről film is készült. És ezt követték a világjárások.

– Az egész úgy indult, hogy én is láttam a Rockenbauer Pál, Peták István és Szabados Tamás készítette 1979-es Másfél millió lépés Magyarországon című emblematikus filmsorozatot. Mivel én már ekkor is természetjáró ember voltam, úgy éreztem, hogy nekem is meg kell tennem ezt a másfél millió lépést. 1987-ben csináltam meg először az Országos Kék Túrát – akkor még Velemtől Lászlótanyáig, ma már Írottkőtől Hollóházáig tart az út – és végig jegyzeteltem az úton. Marschall Éva, a Rádió szerkesztője felkért, hogy írjam meg élményeimet. Barangolás a Kék Úton címmel hangzott el, de amikor egy egyórás előadóest lett belőle, új címet adtam neki: Lábjegyzet. Megtűzdeltem Berda József-versekkel és népdalokkal. Aztán eltelt 15 év, és jött az El Camino-ötlet. Bódy Gergő barátom, egykor a Rádió Gyermekstúdiójában tanítványom, mesélt róla és ez annyira megfogta a feleségemet, hogy aztán ő ösztökélt: induljunk el! Ez 2005-ben meg is történt. Az El Camino indította el aztán az évente megismétlődő, több száz kilométeres hátizsákos gyalogtúrák sorát. Mindegyikről készült útinapló, amelyek versekkel, képekkel, zenékkel fűszerezve önálló estekké álltak össze. Már a 200. előadás körül járok. Könyv formában is kapható. A sorozat címe: A vándor-színész mesél.

Már nyomdakész a korzikai gyalogtúra, a GR 20 története, és már elkezdtem írni az 1000 kilométeres, Donaueschingentől, a Duna forrásától Pozsonyig tartó bringatúra történetét is. Az idén tavasszal Izraelben Jézus útját jártuk végig Názárettől Capernaumig. Nyáron az észak-amerikai Appalache-hegység ösvényére lépünk, mintegy 300 kilométert szeretnénk megtenni New York magasságától Washington magasságáig. És remélem, nem ez lesz az utolsó. 2008-ban, 60 évesen teljesítettem a teljes Országos Kék Kört. 83 nap alatt 2666 kilométert tettem meg. Miért, miért nem, erről nem írtam útinaplót, de úgy tervezem 75 évesen újra végigmegyek rajta, öregesen, komótosan, és akkor születik majd egy önéletírás.

Van egy bakancsos csapatom is, legalább ötvenen szerepelnek egy listán, a legkülönbözőbb emberek, nagyszerű csapat. Havonta meghirdetek 3-4 túrát. Van, amikor ketten vagyunk, van, amikor harmincan. Megyünk, szalonnát sütünk, dumálunk, megváltjuk a világot. Nagyon fontos része az életemnek a természetjárás, és azok az emberek, akiket ezen keresztül megismertem.

– Jó néhány „vándor-színész” estjét láttam az Óbudai Társaskörben. Miközben a világ legcsodálatosabb helyeiről kulturális-szellemi-spirituális élményt hoz, a naplóiban rengeteg a humor, az önirónia. És a magyar költészet legszebb darabjaival kíséri az utazást. Hogyan választja ki egy-egy tájhoz a verseket?

– Nem én választom, hanem a megjárt táj, a vidék hívja őket elő. Soha nem véletlen az sem, hogy milyen könyvet viszek magammal. Az első „útitárs” Berda József volt, aki imádta a természetet. Az Andokba Radnóti Miklós Ikrek hava című kötetét és a naplóját vittem magammal, már a repülőúton ezeket olvastam. Az a szépség és az a gyötrelem, ami Radnóti költészetében van, egyszerűen kvadrált azzal, amit az Andok adott: egyszerre gyönyörű és pokoli nehéz. Izraelbe Ludmilla Ulickaja: Daniel Stein, tolmács című regénye kísért el. Egy lengyel zsidó fiúról szól, aki a Gestapónak dolgozik, és közben ezreket ment meg, majd a háború után katolikus pap lesz, Izraelbe megy, ahol egy katolikus közösséget hoz létre. Elképesztő történet egy emberről, aki valóban létezett! Az izraeli utat ez tette teljessé. A skóciai történethez Robert Burns illett. Egy gyerekkori versélmény sugallta, hogy József Attilát válogassak az indiai útinaplóba. Mese-verse, az Indiában, hol éjjel a vadak, igazából nem mese, hanem egy fantasztikus példázat. És magától értetődő volt, hogy benne legyen az üzenet: „A hetedik te magad légy!”.

Azt tapasztaltam, hogy a táj, a flóra, a fauna, az időjárás, a természeti viszonyok, az egy adott helyen élő nép története, történelme meghatározza a népkaraktert.

Feleségemmel úgy járjuk a világot, hogy ösztönösen azonosulunk azoknak a karakterével, akikhez elvetődünk.

Kár, hogy ezek a vándorlások nem néhány évtizeddel korábban kezdődtek. Érdekes, hogy miközben 1989-ben megvolt a rendszerváltás, 15 évnek kellett eltelnie ahhoz, hogy észrevegyük: nyitva van a kalitka ajtaja, lehet szabadon repülni…

– Lehet, hogy akkor értek meg rá lelkileg is…

– Lehet. Én az ok-okozat törvényének híve vagyok. Így működik a világ. Vannak okok, amelyekből az okozatok származnak, és abban a pillanatban, hogy az okozat megszületik, okká válik, és újabb okozatok következnek. És így tovább…

– Az Ön esetében a „bakancslistának” többszörös értelme van.

– Egészségre vágyom, és még sok-sok évre. A minap az erdőben jártomban megszólalt egy kakukk én pedig számoltam. Ugyanis régi népi hiedelem, hogy ha járod az erdőt és hallod a kakukk hangját, számolj, mert ahányat szól a kakukk, annyi évet fogsz élni. Az enyém huszonnyolcat szólt. Ha a százat nem is érem meg, ezt a 98-at nagyon jó lenne jó egészségben megérni. Ennél többet nem is nagyon kívánok. Hála a Jóistennek, még nem dob le magáról a színpad, van még agyam szöveget tanulni és megszólaltatni. Úgy érzem, jó a kondícióm és néhány szép út még előttünk áll.

És szép halált kívánok magamnak: leülni egyszer egy erdőben, és azt mondani: „Hű, de elfáradtam!” És elaludni.

Majd 28 év múlva. De addig szeretnék egészségesen, ép ésszel dolgozni, kóborolni.


KÖVESS MINKET:





hirdetés
lashana-lynch-daniel-craig-james-bond-007-film.jpg

Egy fekete nő lesz az új 007-es ügynök James Bond nyugdíjba vonulása után

Lashana Lynch, a Marvel kapitány című filmből is ismert színésznő fogja alakítani a szuperügynököt, aki Bonddal együtt fog dolgozni.
Szeretlek Magyarország - szmo.hu
2019. július 15.



Egy fekete nő lép James Bond helyébe az új 007-es filmben, ami már sorozatban a 25. lesz. Azt már korábban tudni lehetett, hogy Lashana Lynch is szerepelni fog a filmben, most azonban kiderült, hogy nem is akármilyen szerepet fog játszani.

A Daily Mail érdekes részleteket közölt a készülő produkcióról, amit jelenleg Olaszországban és az Egyesült Királyságban forgatnak.

A film története azzal indul, hogy James Bond már a nyugdíjas életét éli Jamaikában, de visszahívják egy újabb küldetésre. Van azonban egy olyan jelenet, amikor M azt mondja, "gyere be, 007-es", ekkor pedig nem Daniel Craig, azaz a jelenlegi James Bond, hanem Lashana Lynch jelenik meg

- árulta el egy filmipari bennfentes.

Introducing Nomi. Suit: @emiliawickstead Jewels: @maria_tash @cfconcept @bjorgjewellery Hair & make up: @pipwoods

5,853 Likes, 79 Comments - Lashana Lynch (@lashanalynch) on Instagram: "Introducing Nomi. Suit: @emiliawickstead Jewels: @maria_tash @cfconcept @bjorgjewellery Hair &..."

Ezek alapján bár Bond Bond marad, de a 007-es ügynök szerepében már egy fekete hölgyet láthatunk, akihez természetesen vonzódni fog férfi elődje. A Daily Mail forrása szerint

a Daniel Craig által alakított karakter beveti minden csábító erejét és trükkjét, hogy behálózza a női ügynököt, de hiába, mert a Nomi nevű nő kitartóan ellenáll neki, sőt nem is igazán érdeklődik iránta - legalábbis az elején.

Lashana Lynch nem ismeretlen a filmrajongók számára, hiszen nemrég a nagysikerű Marvel kapitány című szuperhősfilmben is szerepelt, mint a Maria Rambeau nevű pilótanő. Most pedig valószínűleg még nagyobb hírnévre tesz szert azzal, hogy fekete nőként alakíthatja majd James Bond utódját a 25. kémfilmben.

<
A cikk folytatódik a következő oldalon
>


KÖVESS MINKET:



hirdetés
olvas1.jpeg

5 könnyű, de igényes olvasmány, amit ha magaddal viszel a nyaralásra, nem sok időt töltesz strandolással

Egy nyaralás remek alkalom arra, hogy – a fürdés, barnulás, fagyievés és a mértékletes nappali alkoholizálás mellett – hátradőlj a napágyban és elmerülj egy lebilincselő regényben. De a nagy kérdés: mit vigyél magaddal? Segítünk!
Forrás: Inspirációk magazin, Címkép: Pexels - szmo.hu
2019. július 15.



Csorba Anita és lelkes csapata a kreatív energiáikat csak arra összpontosítják, hogy nektek érdekes és inspiráló tartalmakat állítsanak elő. Tarts velük az Inspirációk Magazin felületein!

Nyaraláskor van időd végre elővenni azt a régi klasszikust, amiről mindenkinek azt mondtad, hogy már olvastad – és persze arra is, hogy beszerezz és elolvass egy-két új megjelenést. Összeszedtünk öt könyvet, amelyeknek ott a helye a kézipoggyászodban. A kritériumok: legyen mindegyik izgalmas és szórakoztató, ezek mellett pedig értékes mondanivalóval és igényes prózával bírjon.

Főleg friss megjelenések közül válogattunk, négy könyv most nyáron jelent meg. Csak egy kakukktojás van; az egyik regény már öt éve elérhető magyarul – de főszerkesztőnk szinte minden nyáron előveszi, úgyhogy muszáj volt felvennünk a listára.

1. Blake Crouch: Hamis emlékek

Figyelmeztetés: ha ezt a könyvet viszed magaddal a strandra, hétszentség, hogy egy percet nem fogsz a vízben tölteni.

A ​valóságot emlékek hozzák létre. Erre kezd rádöbbenni Barry Sutton, a New York-i rendőr, miközben nyomozni kezd a tragikus jelenség után, amit a médiában hamisemlék-szindrómaként emlegetnek. A kór áldozatai egy olyan életre emlékeznek vissza, amit soha nem éltek le.

Helena Smith neurológus is az emlékek erejében hisz. Egész életét egy olyan technológia megalkotásának szentelte, ami segít az embereknek megőrizni a legértékesebb emlékeiket. Amennyiben sikerrel jár, bárki újra átélheti az első csókját, a gyermeke születését vagy az utolsó pillanatait a haldokló szüleivel.

Miközben Barry az igazságot keresi, egy minden betegségnél rémisztőbb ellenféllel találja szemben magát: egy olyan erővel, amely nem csak az elménket támadja meg, hanem magát a múlt szövetét is. És amikor ennek következtében elkezd megsemmisülni az általunk ismert világ, csak neki és Helenának van esélye arra, hogy együtt dolgozva legyőzzék a fenyegetést.

Tisztán emlékszem még. Pár hete történt. Éjjel volt már; sokáig dolgoztam, fáradt voltam, de gondoltam olvasok még pár percet alvás előtt. Már napok óta ott figyelt az éjjeliszekrényemen az új Blake Crouch könyv; kézbe vettem, felnyitottam – aztán két óra múlva, hajnalban csuktam csak be, mivel már a szemcsepp sem segített; akármennyire is akartam, képtelen voltam tovább olvasni. Másnap folytattam a regényt, és addig nem keltem fel az olvasófotelből, amíg be nem fejeztem.

Gondoltam egy emlék megosztásával kezdem az ajánlást – és ez nem hamis emlék, tényleg így történt. Blake Crouch technothrillerje annyira elképesztően izgalmas, hogy egész egyszerűen muszáj volt két nap alatt elolvasnom. Már az első oldaltól száguld a sztori, Crouch letisztult, sokszor egészen minimalista stílusa pedig lehetővé teszi, hogy eposzi történetet meséljen el csupán 304 oldalon.

Rendkívül csavaros, hajmeresztő fordulatokkal teli, őrülten tömény könyv, de nem fekszi meg a gyomrodat – az író kiválóan eloszlatja a történetvezetés sajátosságai miatt felmerülő kételyeket, de szerencsére sosem a cselekmény rovására teszi, nincsenek tele az oldalak szájbarágós expozíciókkal.

Rengeteg elgondolkodtató dilemma felmerül az olvasás során, és érdekes okfejtések kerülnek terítékre az emlékezésről és az időről. Persze egyik sem új gondolat, de ebben a történetben új perspektívába kerülnek. Külön örültem egyik kedvenc regényem, Kurt Vonnegut Az ötös számú vágóhíd című könyvének tartalmi és szószerinti megidézésének, de emellett számos pszichológiai és kvantumfizikai értékezés is felbukkan.

Magáról a sztoriról nem szívesen mesélnék; a fenti fülszövegrészlet szerintem pont elég, de ha rám hallgatsz, ide kattintva elolvasod a könyv első 27 oldalát – utána tuti, hogy követelni fogod a maradék 277-et. ITT rendelheted meg. (Nagy László Dávid)

2. Stephen King: Joyland

Egy kevésbé ismert gyöngyszem a világ egyik legsikeresebb írójának tollából – főszerkesztőnk nyári kedvence.

Joylandben, az attrakciókkal teli észak-karolinai vidámparkban jókedvet és boldogságot árusítanak, legalábbis tulajdonosának üzleti filozófiája szerint. De azt nem reklámozzák, hogy évekkel azelőtt brutálisan megöltek ott egy lányt, akinek a szelleme azóta kísért az elvarázsolt kastélyban.

Ide érkezik nyári munkára Devin Jones, a magánéleti válsággal küzdő egyetemista.

Stephen Kinggel kapcsolatban talán kissé elfogult vagyok. Már tizenegy éves korom óta rajongok az írásaiért, és ha valaki megkérdezné, ki a kedvenc íróm, rögtön rávágnám a nevét. Ennek ellenére tisztában vagyok vele, hogy írt pocsék és közepes könyveket is (jelenleg 69 Stephen King könyv érhető el magyarul), de biográfiájának nagyját fantasztikusan jó könyvek alkotják. Ez utóbbi is az élvonalba tartozik – bár nincs az író legismertebb művei közt. Pedig…

A Joyland egy tapasztalt szerző érett műve a tinédzserkor végéről, az utolsó ártatlan nyárról, az első szakításról, az igazi barátságokról – és persze a halálról. Az érzékletesen megfestett tengerparti környezet, az életszerű párbeszédek, Devin bölcsességei és a finom humor szinte el is feledteti az emberrel a krimiszálat, de aztán elérkezik a feszültséggel teli, vérfagyasztó utolsó felvonás, és King megmutatja, hogy még mindig mindig kisujjában van a horror.

Felnövéstörténet, love story, klasszikus whodunit krimi és vérbeli King rémmese – rendhagyó keverék, de a regényben minden elem hibátlanul működik. ITT rendelheted meg. (Nagy László Dávid)

<
A cikk folytatódik a következő oldalon
>


KÖVESS MINKET:




hirdetés
lepcson.jpg

Saly Noémi: „A pesti polgár ma is arra használja a kávézókat, mint régen, csak a lapok helyett a wi-fi jelszót keresi”

A várostörténész a századeleji kávéházi kultúra legavatottabb kutatója. A pestieknek azért volt életforma a kávéház, „mert olyan szörnyű körülmények között laktak, hogy a lakások jó részében nem lehetett élni, legfeljebb aludni” - mondja.
szöveg:Göbölyös N. László. Címkép: Takács Szabolcs - szmo.hu
2019. július 15.



Látszólag nagy vargabetűk voltak az életében, valójában azonban minden, ami tett, valahol a családi örökségben gyökerezik. Saly Noémi várostörténész megtisztelt azzal, hogy otthonában, egy Monarchia-korabeli, Dunára néző tabáni házban fogadott.

– Ennek a háznak különleges története van.

– Olyannyira, hogy már meg is írtam, ősszel fog megjelenni, Micsoda népek… címmel. Körbe lehetne pitykézni az egészet emléktáblákkal, olyan fejek laktak itt. Ez egy Hauszmann Alajos által épített ház, bár a terveket csak a kivitelező építőmester, a nem kevésbé jeles Havel Lipót szignálta, aki a Királyi Palotától a Kúrián és a Műegyetemen át mindennek a kivitelezője volt. Hauszmann nagyon sokat dolgozott vele. Az első tulajdonos Kégl György volt, aki a lányainak építtette, tőlük egy likőrgyáros família vette meg, akik 1917-től birtokolták, amíg el nem vették tőlük. A mostani kutatásaim során tudtam meg, hogy az én otthonom első lakója Hubay Jenő hegedűművész volt. Ma is nagyon jó ház, száz éve lakik itt mindenki, mind ismerjük egymást, röpdösnek a kistányér sütemények, lekvárok, zacskó zöldségek és gyümölcsök, gyerekvigyázás vagy a gázórás beengedése sem gond.

– Pályád első felét a francia nyelv határozta meg. Hogyan jött számodra a váltás?

– Nem is tudom, hogy beszélhetünk-e váltásról, mert engem a várostörténet, a családom története, a polgári kori Magyarország is mindig érdekelt. A másik szakom az egyetemen a magyar volt, és külön jártam egy speciális kollégiumra a századforduló magyar irodalmából. Az őseim között meg van néhány tisztességes városépítő: az egyik ükapám a Lánchidat jött építeni Pest-Budára, egyik dédapám ácsmester volt, később ő lett a budapesti ács ipartestület mestervizsgáztató bizottságának az elnöke. Anyai ágon dédapám és nagyapám is építész volt, a dédpapa, Francsek Imre csinálta a Városligeti Korcsolyacsarnokot, a fia, ifj. Francsek Imre pedig a Széchenyi fürdőt. Ilyen felmenőkkel merre induljon az ember? De mivel soha nem voltam még tehetséges rajzoló sem, maradt az írás.

– Annak idején egy Gödöllőn rendezett francia-magyar tábor lelkes programszervezőjeként ismertelek meg.

– A francia is családi örökség. Nagyapám, amikor anyám hét éves volt, a húga pedig öt, különböző itthoni botrányok miatt elment Teheránba. A család meg utána. A lányok ott francia apácákhoz jártak iskolába. Nagyapát onnan vitték el a szovjetek mint hadban álló ország polgárát. Ott állt négy nő, dédanyám, nagyanyám meg a két lány a semmi közepén, férfi és jövedelem nélkül. Hazajöttek.

Akkor anyám jobban tudott franciául, mint magyarul. A húgával ez volt később is a közös titkos nyelvük, és engem halálra idegesített kölyök koromban, hogy nem értettem, amikor egymás között beszélgettek.

A Szilágyi Erzsébet gimnáziumba jártam, ami a 70-es években UNESCO-iskola volt, heti hat órában tanultuk a franciát, nagyszerű tanárunk volt: Szalontay Emmi néni megtanított bennünket minden különösebb hókuszpókusz nélkül – volt egy fekete tábla, kréta és kész. Kicsit túl nagy volt épp a vircsaft a családban, ezért a szegedi egyetemre jelentkeztem, hogy kiszabaduljak ebből. Amikor öt év után visszatértem, kicsit légüres térbe kerültem. Elkezdtem tanítani Rákospalotán. Egy éve voltam osztályfőnök, kaptam egy felkérést, hogy menjek el az orvosegyetem egyik kollégiumába tanárnak. Kilenc évig voltam a Rezső téri kollégium igazgató-helyettese, de az osztályomat végigvittem érettségiig. Volt két év, amikor a Tabán–Rákospalota–Rezső tér háromszögben cikáztam a városban. Aztán egyszer csak jött a hírnök pihegve, hogy a szegedi francia tanszékre kell egy 19. százados ember – addigra már megvolt a doktorim – és ott töltöttem 12 évet. Akkoriban csináltam a nagy fordításaimat, Mircea Eliade vallástörténeti műveit, Claude Lévi-Strauss Kulturális Antropológiáját. Aztán meghalt mami, nekem pedig szörnyen megalázó körülmények között kellett eljönnöm Szegedről. Itt álltam megint a semmiben.

– Nem az a típus vagy, aki sokáig dologtalan marad.

Akkor már elkezdtem a kávéházi kutatásokat, jelentek meg publikációim. Így ismerkedtem meg a Magyar Kereskedelmi és Vendéglátóipari Múzeum akkor vadonatúj igazgatójával, Kiss Imrével, és rövid úton meggyőztem arról, hogy mindkettőnknek elemi érdeke felvenni engem a múzeumba. Ez lett az utolsó munkahelyem, tizennégy év után most épp a nyugdíj előtti felmentési időmet töltöm. De a naptáram sűrűbb, mint valaha. Éppen most rendeztünk egy kiállítást a szemközti Virág Benedek-házban Napsütötte Tabán címmel a 20. század első harmadának Tabánját megörökítő festők műveiből.

– A budapesti kávéházi kultúráról elsősorban a 20. század első felének irodalmi kávéházai jutnak az emberek eszébe.

– Ennél sokkal több volt: budapesti életforma. Az volt a gyökere, hogy olyan szörnyű körülmények között laktak az emberek, hogy a lakások jó részében nem lehetett élni, legfeljebb aludni, ha az ember abbahagyta a vakarózást a poloskák miatt, meg elcsitult a szomszédság... Ez az irodalmi kávéházi mítosz még mindig benne van a fejekben, de a budapesti polgár, mint olyan volt kávéház-lakó, és ugyanolyan arányban voltak irodalmi kávéházak – minden századik –, mint ahogy a lakosságból kimagasló személyek. Megvoltak a kávéházaik a sertés- és marhakereskedőknek, emitt működött a gyémántbörze, amoda jártak a sütőmunkások olyan péket keresni, akinek szüksége volt kisegítőre.

De kávéházuk volt a rikkancsoknak, a műszem- és művégtag-készítőknek, a csarnoki kofáknak. Még azt is tudom, hogy a Csarnok kávéházban hol ültek a krumpli nagy- és kiskereskedők, a tojásos kofák, és hol volt a bolgárkertészek asztala, ahol egy bizonyos Petar bácsi elnökölt derékig érő szakállban, és amikor ő megszólalt, az egész kávéházban kuss volt...

Az írók pont ugyanolyan hontalan, szerencsétlen albérlet-lakók voltak, mint az akkori budapesti lakosságnak 70–80 százaléka. A kávéház egyfelől egy „felnőtt napközi”, másrészt az információ egyes számú lelőhelye. Egyrészt ott van minden újság – nemcsak az összes budapesti napilap, hanem az Illustrated London News, a nagy párizsi, bécsi, prágai, szentpétervári lapok, amelyek egy nap késéssel érkeznek. A nővendégek kedvéért a kávésok méregdrága divatlapokat járatnak, a gyerekek is ott szocializálódnak, a férfiak lázadnak, az asszonyok nem hagyják magukat... Az ipari munkásságtól az arisztokráciáig mindenki idejár, a kávéház a polgári demokrácia legfőbb fellegvára.

Kávéház a Svábhegyen 1930-ban. Fotó: Fortepan.hu

Ezért bosszantotta annyira a kommunistákat, hogy 1949-ben bezárták szinte az összeset. Ilyen a világon nem sehol nem történt. Olyan gyakran előfordult, hogy bezártak egy kávéházat, mert ott ültek a rebellisek, vagy hogy bezártak egy kávést, mert tűrte a rebelliót. De hogy a kávéházat, mint intézményt takarítsák le egy város térképéről, ez csak Budapesten történt meg.

<
A cikk folytatódik a következő oldalon
>


KÖVESS MINKET:




hirdetés
The-Lion-King_dt1_still_1-1.jpg

Már a látvány miatt megérte - megnéztük Az oroszlánkirályt

A Disney A dzsungel könyve után most elkészítette Az oroszlánkirály élethű feldolgozását is. A filmnek már a gondolata is megosztotta a nézőket, de kollégánknak tetszett.
Kövesdi Miklós Gábor - szmo.hu
2019. július 17.



Még be sem mutatták Az oroszlánkirály fotórealisztikus, számítógéppel animált feldolgozását, az internetet máris elöntötte a fanyalgás. A fanyalgók jobb esetben újságíró kollégák, akik legalább látták az elővetítésen a filmet, rosszabb esetben mezei rajongók, akik még nem is látták, legjobb esetben is csak az előzetesek alapján alakíthatták ki véleményüket.

A magam részéről nem értek egyet a fanyalgókkal.

Jó, persze, egy remake mindig előítéletet ébreszt az emberben. Főleg, ha olyan legendás animációs filmről beszélünk, mint az 1994-es Az oroszlánkirály. Nem titkolom, én is vegyes érzelmekkel ültem be a sajtóvetítésre. Ez a Disney egyik utolsó nagy klasszikusa abból a korból, amikor még eseménynek számított egy-egy új animáció megjelenése a mozikban. Ne feledjük, ekkor még nem voltak mesecsatornák Magyarországon, de másutt sem nagyon (a Cartoon Network 1992. október elején indult), ami pedig a mozit illeti, a Disney egyik konkurenciájának számító DreamWorkst 1994-ben hozták létre, tehát egyidős Az oroszlánkirállyal. A Pixar ugyan létezett, de az első egész estés animációjára (a Toy Storyra) 1995-ig kellett várni.

A Circle of Life véleményem szerint minden idők egyik legjobb filmes betétdala. Ezúttal nem Szulák Andrea, hanem Peller Anna énekelte magyarul. És szégyen vagy sem, az ismerős zenével és a gyönyörű, természetfilmeket idéző képsorokkal tulajdonképpen engem ott és akkor megvettek. Időutazás "on". Azt nem mondhatom, hogy vissza a gyerekkorba, hiszen 94'-ben már 18 voltam. Ezt a készítők is tudják. Mármint nem azt, hogy 94'-ben hány éves voltam, hanem hogy ezzel a kezdéssel nem hibázhattak nagyot. A cikk írása közben olvastam egy interjút a rendezővel, Jon Favreu-val, aki valami nagyon hasonlót mondott:

„Ha meglátom a feljövő napot és meghallom a kezdő zenét, azonnal várakozás ébred bennem.”

Magáról a történetről nincs nagyon mit mondani, hiszen 80-90%-ban megegyezik az eredetivel. Ami persze rögtön felveti a kérdést, hogy akkor mi értelme az egésznek. Számomra a csodálatos látvány az, ami miatt azt mondom, örülök, hogy elkészült ez a változat. Külön tetszik, hogy természetfilmekhez illő türelemmel hagy a rendező egy-egy átkötő jelenetet végigfutni – amikor a Zordon barlangjába tévedő egérkét követjük, vagy amikor a hangyák szorgoskodását figyeljük. Sokan kevesellték az állatok mimikáját. Én erre csak azt tudom mondani, amíg nem olvastam az erre vonatkozó kritikákat, ez eszembe sem jutott. A film nézése alatt egyáltalán nem volt ilyen téren hiányérzetem.

Azt sem lehet mondani, hogy ne lenne más ez a film, mint az eredeti változat. Hiába a szinte azonos történetvezetés és szöveg, az élethű hatású kidolgozásnak van egy furcsa eredménye: a 2019-es változat komolyabbá vált. Bár a rajzfilmben is megvannak ugyanazok az ijesztő és/vagy szomorú pillanatok, az idei animáció mégis képes ezeket eltávolítani tőlünk. Azzal, hogy a 2019-es változatban hús vér(nek tűnő) élőlényekkel történik ugyanaz, sokkal valódibb az élmény, s így a kiváltott érzések is erősebbek. A hiénák például sokkal félelmetesebbek lettek. Bár itt sem nagy IQ-bajnokok, közben azért látszik, hogy mégiscsak erős, félelmetes ragadozókról van szó, akik szemrebbenés nélkül felfalnák Simbát és Nalát. Ugyanakkor szerintem ez megmutatja ennek a technikának a korlátait is:

egy Hófehérke vagy Lilo és Sticht ugyanilyen élethű kivitelben már inkább tűnne horrorfilmnek.

Arról se feledkezzünk meg, hogy eltelt 25 év, vagyis több olyan generáció is felnőtt azóta, akiknek a régi változat már nem alapélmény, sőt, vannak olyanok is, mint az én fiam, akiknek ez lesz „Az” oroszlánkirály.

<
A cikk folytatódik a következő oldalon
>


KÖVESS MINKET:






Szeretlek Magyarország
Letöltés
x
Töltsd le a Szeretlek Magyarország mobil alkalmazást, hogy elsőként értesülhess a legfrissebb hírekről!
x