hirdetés
pniki1.jpg

"Az autóm árából jöttem ki, pár hónapra volt elég" – egy magyar énekesnő története New Yorkban

Niki 9 évvel ezelőtt költözött Amerika legnagyobb városába. Zenei karrierjét nagyon tudatosan, fokról fokra építgette, de így is rengeteg buktatóval kellett szembenéznie.
Láng Dávid - szmo.hu
2019. február 05.


hirdetés

Pankovits Nikolett hatéves kora óta zenél, kezdetben klasszikus zongorát tanult, majd idővel a jazz és a színészet felé fordult az érdeklődése. Több formációban is részt vett, fellépett többek között a Szigeten és a Művészetek Völgyében. 2010-ben viszont úgy döntött, New Yorkban kezd új életet.

Arról mesélt, milyenek a mindennapok a világ talán leghíresebb városában, létezik-e szerinte az "amerikai álom", és mik azok a kulturális különbségek, amelyeket a mai napig képtelen megszokni.

– Mivel foglalkoztál annak idején Magyarországon? A zenélésen kívül volt "polgári" munkád is?

hirdetés

– Nemzetközi gazdaság szakirányon végeztem a Modern Üzleti Tudományok Főiskoláján, a Sport1 TV-nél dolgoztam évekig, ahol zseniális csapat és hangulat volt azokban az években. Ezt követően média- és reklámügynökségekhez kerültem, de hamar kiderült számomra, hogy nem ez az én világom. Nagyon sokat tanultam mindegyik munkahelyemen, a mai napig hasznát veszem ennek a tudásnak mind a zenei karrierem építésében, mind egyéb munkáimban.

A szüleim nem szerették volna, hogy zenész legyek, mondván, legyen egy “normális” szakmám, amiből fenn tudom tartani magam. Bár gyerekkoromtól kezdve zongoraórákra vittek, színitanodákba jártam és énekeltem, ennek ellenére mégsem akarták, hogy ezen a vonalon maradjak. Ettől függetlenül a színészet és a zene folyamatosan jelen volt az életemben. A Képzelt riport egy amerikai popfesztiválról darabban játszottam a főszereplő Esztert öt éven keresztül Földessy Margit színitanodájában, emellett néhány jazz zenekart is összekovácsoltunk zenésztársaimmal a Postás Zeneiskolában töltött éveim alatt.

– Mi volt az előzménye annak, hogy külföldre költöztél, és miért pont New York mellett döntöttél?

– 1999-ben látogattunk ki először édesanyámmal Chicagóba, majd amerikai barátainkkal együtt New Yorkba.

Volt valami sejtelmes, titokzatos érzete a városnak, és elkezdett foglalkoztatni, milyen lehet nem turistaként itt lenni.

A színitanodás évek miatt vonzott a New York-i színház és musical világa, illetve szerettem volna felsőoktatásban zenét tanulni. Mindig is zavart, hogy az énekesek és a zenészek valahogy két külön kategóriába tartoznak. Valóban igaz, hogy sok olyan énekes van, aki nem feltétlenül tanult zenét, és emiatt nem kezelik őket egyenrangú zenészként.

Fotó: Maurice Loher

Fotó: Jaksa Tímea

– Egyedül, vagy többen indultatok útnak?

– 2008-ban jöttem ki először fél évre, egyedül. Az autóm ára volt a tét, néhány hónapig tartott ki, mert a város sokkal drágább volt, mint gondoltam. Egy szobát béreltem Manhattan legészakibb részén 900 dollárért. Fél év után visszamentem Budapestre.

2009-ben kijöttem New Yorkba egy esküvőre, ahol találkoztam a jövendőbeli párommal. Később meglátogatott Budapesten és egy év távkapcsolat és oda-vissza utazgatás után úgy döntöttem, hogy kijövök hozzá, kipróbáljuk milyen az együttélés és közben elkezdem jazz ének tanulmányaimat is, ami régóta dédelgetett álmom volt.

– Az itthon maradt családtagjaid hogyan élték meg, hogy elmész?

– Természetesen szomorúak voltak, de ismerik a természetemet. Mindig is kalandvágyó voltam, szerettem volna felfedezni a világot, de sosem terveztem, hogy külföldön éljem le az életemet. Ezt ma sem gondolom másként.

– Milyen volt a megérkezés utáni időszak? Várt odakint valaki, vagy a teljes ismeretlenbe érkeztél?

– A párom lakásába érkeztem, aki egyébként egy kiváló kolumbiai-venezuelai zenész. Megérkezésem másnapján elment hat hétre turnézni Chilébe, így a két venezuelai lakótársával töltöttem az első hónapokat és eközben kezdtem el jazz ének tanulmányaimat. Amikor 2008-ban hazaköltöztem, rövid időn belül ismét vettem egy autót, aminek az eladási ára ez alkalommal is fedezte a kezdeti New York-i költségeimet és az első félév tandíját, de gyorsan munkát kellett keresnem, hogy folytathassam az iskolát.

Két munkahelyem is volt az iskola mellett, ami itt relatíve normális dolog. Ha nem jómódú családból jössz, akik támogatják az igencsak drága amerikai tanulmányaidat, vagy nem ösztöndíjas vagy, fel kell találnod magad, megoldani a kihívásokat és pénzt keresni a megélhetésedre.

Az idő és a pénz egyensúlyozása a feladat.

New York-i életképek

– Hogy ment a beilleszkedés? Könnyen találtál új barátokat, közeli ismerősöket?

– Nehéz a beilleszkedés, mert New York egy individualista város, rengeteg a bevándorló és mindenki más indok miatt van itt. Van, aki elmenekült a hazájából, mert nem volt más választása, van, aki csak szerencsét próbál. Találtam barátokat, de nagyon sok kapcsolatról gyorsan kiderült, hogy csak felszínes érdekkapcsolat. Más bevándorlókra lehet a legjobban számítani, azokra, akik szintén átmentek a beilleszkedés folyamatán és tudják, hogy mindez milyen kihívásokkal jár.

– Mennyire különbözik az ottani kultúra a magyartól? Mit volt a legnehezebb megszokni?

– A legalapvetőbb különbség, ami szembetűnt nekem, az az önbizalom. Az amerikai mentalitás az, hogy “én vagyok a legjobb”.

Egy énekórán megkérdezte tőlem a tanár, hogy szerintem én vagyok-e a legjobb. Természetesen nemet mondtam. Azt mondta erre, hogy akkor gyere vissza, ha azt gondolod, hogy te vagy a legjobb. Nem mentem vissza hozzá, de a szavai más amerikaival való beszélgetéseim során is visszacsengtek.

Nehéz volt megszokni, hogy ha valakivel találkozol és megkérdezi, hogy „Szia, hogy vagy?”, az csak a köszönés része, tulajdonképpen senki sem kíváncsi a válaszra. Ami viszont tetszik New Yorkban, az a nyitottság. Van fekete, homoszexuális, zsidó barátom, és ez sajnos Magyarországon továbbra is egy érzékeny téma, illetve a bevándorlók kérdése, itt viszont szegről-végről mindenki bevándorló.

– A zenédre mennyire volt hatással az új közeg?

– Zeneileg New York egy kánaán és egy óriási tükör, hogy szembenézz magaddal, a képességeiddel, és hogy helyre rakd az egódat. Kis hal vagy a nagy vízben. Rengeteg tehetséges ember van és át kell gondolnod, te miben vagy különleges. Nem másokhoz kell hasonlítanod, hanem önmagaddal kell szembenézned. Nehéz feladat és magányos út, mert senki nem tud igazán segíteni ebben. Idő, tapasztalat, önkritika, türelem.

A másik dolog, amivel szembesültem: a honvágy, a gyökereim, a magyar zene. Szerintem minden embernek külföldre kellene mennie egy kicsit, hogy egy másik nézőpontból láthasson rá az életére, és megtanulja értékelni azt, amije van. A magyar népzene, amiben felnőttem és az életem része volt, sokkal jobban elkezdett érdekelni, mert rájöttem, hogy csak felületesen ismerem és még rengeteg benne a felfedezni való.

– Sok sztorit hallani arról, hogy az Amerikába érkező művészek először mosogatással, pultozással és hasonlókkal keresik a kenyerüket, miközben minden adandó alkalommal meghallgatásokra járnak. Neked volt ilyen időszakod?

– Volt, persze. Nem csak a bevándorlók, az amerikaiak is ezt teszik. Ha bemész egy kávézóba, a felszolgálók 90%-a zenész vagy színész.

– Voltak hullámvölgyek, amikor elbizonytalanodtál, megérte-e belevágni?

– Minden héten van ilyen.

Akár egy napon belül is előfordul, hogy az egyik pillanatban a világ legboldogabb emberének érzed magad, a másikban meg azt kérdezed magadtól, hogy miért is vagyok itt, mi a cél.

Nem bántam meg, hogy belevágtam, mert időközben szereztem egy jazz előadói diplomát a CUNY City Collegeban, kiadtam a Mágia című lemezemet, aminek a férjem volt a producere. Rengeteg új kultúrát, zenét és embert ismertem meg. Sokat köszönhetek a Magyar Kulturális Intézetnek, akik támogatják az itt élő magyar művészeket, illetve a New York-i Magyar Ház igazgatójának, Nagy Ildikónak, aki minden erejével próbál színvonalas kulturális eseményeket szervezni.

Boncz Ádám színművésszel két éve koncertezünk a Sad But True előadásunkkal, amiben magyar versekkel kötjük össze a lemezemen hallható dalokat. Tavaly felléptünk a híres Blue Note jazz klubban, a High Note Hungary rendezvénysorozat keretein belül a Lincoln Centerben, turnéztunk Spanyolországban, Svájcban, illetve május végén megyünk Erdélybe.

Az év nagy eseménye pedig május 20-án lesz: a Carnegie Hallban lépünk fel egy új projekttel: Nikolett Pankovits Sextet & The River Voices. Nyolc New Yorkban élő énekes, a jazz zenekarom és egy népi zenekar segítségével mutatjuk be az öt magyar népzenei tájegységet, kortárs egyedi hangszerelésekkel. Ádám angol nyelvű prózai összekötő szövegeinek köszönhetően az amerikai közönség is alaposabb betekintést nyerhet a magyar népzenébe.

– Mit gondolsz az "amerikai álomról" így lassan egy évtized kintlét után? Tényleg lehet a semmiből karriert építeni, ha valaki elég kitartó?

– Lehet, de szerintem nincs amerikai álom. Kitartás, szorgalom, céltudatosság, pénz, alázat és nagyon sok szerencse kérdése, hogy elérd a céljaidat, bárhol is élsz a világban.

Fotó: Éder Krisztián

– Hogy telik egy átlagos napod? Mennyire más az ottani bürokrácia, mindennapi ügyintézés, ilyesmi?

– Egy zenei szoftverfejlesztőnek dolgozom lassan hat éve magánvállalkozóként, ami egy álommunka. Főként otthonról dolgozom, heti néhány alkalommal találkozom csak a főnökömmel, aki egyébként szintén zenész, így nagyon flexibilis. Hol ő turnézik, hol én, és a munkából adódóan mindketten tudunk turné közben is dolgozni.

Eddigi tapasztalataim szerint az ügyintézés Magyarországon, illetve bárhol Európában sokkal rendezettebb és gördülékenyebb, mint itt. A legnagyobb kihívás számomra az itteni egészségügyi rendszer megértése, illetve elfogadása.

Egy hétköznapi példa: a bőrgyógyász, aki 150 dollárt kért a magánrendelésén, felírt receptre egy kenőcsöt, ami 600 dollár. Édesapám elment otthon a patikába, és az ugyanazon hatóanyagokból álló krémet 300 forintért megvette.

Ezt sem elfogadni, sem megérteni nem tudom. Hasonlóan érthetetlen a megfizethetetlen oktatási rendszer is.

– Mennyire érzed kereknek az életedet most? Mi hiányzik a legjobban Magyarországról?

– Nagyon sokat tanultam magamról. A barátok, a család, az utcák, az emlékek. Itt nem tudják, kicsoda Pom Pom, nem lehet egy jó kis LGT dalt énekelni a barátaimmal autókázás közben, hacsak nem magyarok. (mosolyog)

– Tervezed, hogy valamikor hazaköltözöl?

– Igazából kétlaki életet próbálunk fenntartani Budapest és New York között. Mindkét helynek megvan a maga varázsa, és jelenleg jól kiegészítik egymást az életünkben.


KÖVESS MINKET:




Címlapról ajánljuk
x


hirdetés
gyasz-halottak-napja.png

„Az ujjaid az enyéim közé fonódtak, az izmaid öntudatlanul is tudták, hogy mi már örökre össze vagyunk kapaszkodva”

Senkinek nem beszéltem az utolsó fél óráról, amit kettesben töltöttem veled. Azt hittem, szívinfarktusom van, be voltam nyugtatózva, te pedig talán már ott sem voltál. Mégis úgy szorítottuk egymás kezét, mint hajdanán, a falusi búcsú repülő csónakhintájában.
Hargitay Judit írása - szmo.hu
2019. október 31.


hirdetés

Az ötödik emeletnél olyan fájdalom vágott a mellkasomba, hogy lerogytam a lépcsőre. Este háromnegyed nyolc volt, a kórházban fél kilencig engedték a látogatást. Szívszakadva rohantam fel a végtelen lépcsőkön, mert azt hittem, gyorsabb leszek az állandóan zsúfolt lifteknél, és egyetlen perccel sem akartam megrövidíteni a veled töltött időt.

A fájdalom, ami megakasztott az ötödiken, és a lépcsőre szegezett, új volt és félelmetes. Mintha valaki megmarkolt volna belülről, ökölbe szorítva a szívemet, az ereimet, minden csepp bennem lüktető vért és nehezen behápogott levegőfoszlányt, sőt, még az agyamat is. Bénító és blokkoló volt, de minden erőmmel felálltam, és tovább kaptattam a hetedikre.

A hajam csapzottan a homlokomra tapadt, a kezemben szétizzadt a celofánpapírba csomagolt, cserepes, sárga rózsa. A kórtermed előtt, a kivilágított nővérpultnál egy filigrán, kék köpenyes lány ült. Fürkészőn nézett rám: “A Farkas nénihez? Rosszul van, hölgyem?”. Ráztam a fejem, a rózsa lógott a kezemben, kétrét görnyedtem a fájdalomtól. "Olyan, mintha szívinfarktusom lenne. De legalább a legjobb helyen vagyok” – ziháltam erőltetett mosollyal, a tekintetem végigfutott a pult fölötti feliraton: “Kardiológiai Szubintenzív Osztály”.

hirdetés

A lány felállt, kikerült a pult mögül, figyelmesen nézett. “Mellkasi fájdalom? Rohant a lépcsőn, ugye? Lélegezzen lassan, ki, be, igen, és ezt vegye be. Már egy hónapja naponta jár be hozzá, ez magának is sok.” Egy kis, fehér pirula volt a tenyerén. El akartam utasítani, csak semmi gyógyszer, különben is, mi ez, hol egy orvos...de aztán eszembe jutott, hogy te vársz rám, és szó nélkül bevettem. A nővér megsimogatta a hátam, és én bementem hozzád.

A kórteremre már rásötétedett a májusi este. Nagy, tiszta helyiség volt, a városra néző ablakokkal, halványzöld linóleummal, három ággyal, és halkan pityegő, világító műszerekkel. Kifejezetten modern kórterem volt. Arra gondoltam, ez akár Amerikában is lehetne, milyen jó, hogy épp itt...nem, dehogy jó. Nem jó ez már sehogy.

Leültem melléd. Úgy tűnt, alszol, de már ébren sem lettél volna magadnál. Az orvos pár napja elmagyarázta, hogy egy ideje be vagy morfiumozva, mert csak a szíved 30 százaléka működik, szinte szétfoszlottak az ereid, és bár valószínűleg nincsenek fájdalmaid, a morfium ilyenkor orvosi előírás. Nem tudják, szenvedsz-e, de az esélyét se akarják megadni, hogy szenvedj.

Tulajdonképpen humánus dolog, még akkor is, ha a morfium megfosztott attól, hogy az utolsó napjaidban önmagad lehess, hogy elbúcsúzhass tőlünk, és viszonylag tiszta tudattal halj meg.

<
A cikk folytatódik a következő oldalon
>


KÖVESS MINKET:




hirdetés
darnoozseli.jpg

Így végezz a feleségeddel, ha nem akarod, hogy felelősségre vonjanak

Úgy tűnik, ha nincs meg a holttest, nincsenek kamerafelvételek és tanúk, akkor hiába a korábbi feljelentések, a látlelet és a távoltartási végzés, hiába minden terhelő bizonyíték, a férfi megússza. Vélemény.
K. U. D. - szmo.hu
2019. október 29.


hirdetés

Ma a magyar bíróság kvázi adott egy útmutatót, hogyan kell úgy embert ölni, hogy aztán ne vonhassanak felelősségre.

A darnózseli hentest 7 évre ítélték, testi sértés bűntettében, nem pedig gyilkosságban találták bűnösnek.

A büntetésbe pedig beleszámítják az előzetesben letöltött 29 hónapot, vagyis nagyjából 4 és fél múlva szabadulna is. Az ítélet viszont nem jogerős, mert az ügyész és a védő is fellebbezett.

hirdetés

Ez ma megtörténhet Magyarországon. Az országban, ahol a statisztikák szerint hetente legalább egy nő hal meg családon belüli erőszak következtében, és minden ötödik nőt rendszeresen bántalmazza a partnere.

N.-né Kovács Judit bátor nő volt. Többször is a rendőrséghez fordult, próbált segítséget kérni, de a feljelentéseknek semmilyen eredménye nem lett. Olyannyira nem számított, hogy a bíróság ideiglenesen a bántalmazó, erőszakos férfinek ítélte a gyerekeket.

N.-né Kovács Judit a saját kezébe vette az irányítást: kilépett a kapcsolatból, elköltözött, elhagyta a vállalkozása saját tulajdonú telephelyét is, hiszen a férje zaklatta otthon és a munkahelyén is. Végül 2014-ben a férje által akadályozott gyerekláthatások miatt visszaköltözött a családi házba, hogy normális kapcsolata lehessen a kisfiával. Csakhogy ez végzetes döntésnek bizonyult.

A kétgyermekes édesanya talán még mindig élne, ha a bíróság nem a bántalmazó férjnek és apának ítéli a gyerekeket.

Akkor talán a nő tényleg új életet kezdhetett volna, nem kellett volna visszatérnie bántalmazójához a gyerekei miatt. 2014-ben viszont nyoma veszett. Hiába szólt a férfi ellen számtalan közvetett bizonyíték, a bíróság kétszer is felmentette és a mai ítélet is sokat mondó. Megint beigazolódott, hogy a bántalmazott nők senkire se számíthatnak, a rendőrség nem segít, a bíróság csődöt mondott, nincs igazságszolgáltatás.

Sok minden kavarog most a fejemben. Dühös vagyok, elkeseredett, csalódott és közben N.-né Kovács Judit gyerekeire gondolok. Hogy látták, ahogy az apjuk bántja az anyjukat, hogy hallották, a férfi hogy beszél a nővel, hogy mit gondolhattak, és mennyire lehettek megijedve, amikor az anyjuk – a saját testi épsége érdekében – elköltözött otthonról.

Vajon azt hitték, elhagyja őket? Vajon miket mondott ez a férfi a feleségéről a gyerekeinek? Vajon megtudják-e valaha, mi történt valójában az édesanyjukkal? Hogy ez a nő nem akarta elhagyni őket, harcolt értük, mindent megpróbált, szerette őket, annyira szerette őket, hogy végül visszatért a bántalmazójához, aki végül kioltotta az életét.

De mit is várunk egy országban, ahol az igazságügyi miniszter szerint a nők egyenjogúságáról szóló Isztambuli egyezmény nem más, mint "egy politikai hiszti", mert a nők valójában nagyon is jól vannak Magyarországon, nem kell választaniuk a család és a munka között, és aki szerint a kormány keményen fellép a családon belüli erőszak ellen.


KÖVESS MINKET:





hirdetés
cimlap3.png

Lassanként a foglyok lélektelen testekké változtak - egy kínai átnevelőtábort megjárt nő vallomása

Sayragül Sauytbay megerőszakolt asszonyokról, körömtépésről, kötelező bűnbánatról, éjjel-nappal sulykolt propganadáról.
Szeretlek Magyarország - szmo.hu
2019. november 02.


hirdetés

Sayragül Sauytbay fejére 2017. novemberének egyik éjszakáján csuklyát húztak a kínai rendőrök. Nem mondták meg neki, hová viszik. A 43 éves kazah származású, muszlim óvónő ekkor már több éjszakai kihallgatáson is túl volt, miután egy évvel korábban férje és gyerekei Kazahsztánba menekültek Kínából. Ő nem tudott utánuk menni, mert neki, akárcsak a többi közalkalmazottnak, 2014-ben elvették az útlevelét. A kihallgatáson arra utasították, kérje meg a férjét, hogy jöjjön haza. Ő azonban inkább minden kapcsolatát megszakította a családjával, annyira félt, hogy bajuk esik.

Ezen a novemberi éjszakán nem kihallgatni vitték. Egy órányi autózás után egy úgynevezett átnevelő táborba került. Közölték vele, az lesz a dolga, hogy kínai nyelvet tanítson a táborlakóknak.

“Alá kellett írnom egy papírt, amiben le voltak írva a feladataim és a tábor szabályai. Azt mondták, ha nem engedelmeskedem, halálbüntetést kapok."

A szabályok szerint tilos volt a többi fogollyal beszélnie, nevetnie, sírnia, válaszolnia mások kérdéseire. "Aláírtam, mert nem volt más választásom. Kaptam egy egyenruhát, egy kis szobába vittek, amelyben egy cementágy volt egy vékony műanyag matraccal. Öt kamera figyelt” – idézte fel első napját Sauytbay az izraeli Háárec tudósítójának.

hirdetés

Sauytbay egy olyan táborba került, mint amilyenekbe ujgurok százezreit zárták be az északnyugat-kínai Hszincsiang tartományban. A hivatalos kínai álláspont szerint a terrorizmus, a szeparatizmus és a szélsőséges nézetek ellen harcolnak ezeken a helyeken.

Sauytbay becslése szerint az ő táborában 2500-an lehettek, a legidősebb fogoly 83, a legfiatalabb mindössze 13 éves volt.

Azokkal, akiket nem tanárként vittek oda, az asszony elmondása szerint még rosszabbul bántak. Egy 16 négyzetméteres teremben zsúfoltak össze csaknem húsz embert.

Minden ilyen teremben egy darab műanyagvödör szolgált WC-ként, és mindenki napi két percet kapott, hogy használhassa. A vödröt naponta egyszer ürítették. Ha megtelt, a foglyoknak várniuk kellett másnapig.

A foglyok rabruhát kaptak, és a fejüket leborotválták. A kezük és a lábuk egész nap bilincsben volt, amit csak akkor vettek le, ha írniuk kellett. Éjszakára is rajtuk hagyták, és szigorúan előírták, hogy csak a jobb oldalukra fordulva alhatnak. Aki másképp aludt, azt megbüntették.

VIDEÓ: titokban készített felvételek az egyik táborról

Az ujgur és kazah anyanyelvű raboknak Sauytbay egész nap kínai propaganda-dalokat tanított. Reggel hatkor keltek, kaptak valami reggelit, majd óránként változott, melyik propaganda-dalt vagy pártot dicsőítő jelszót kellett magolniuk. Olyanokat, mint a "Szeretem Kínát", "Hálás vagyok a kommunista pártnak", "Kínai vagyok" és "Szeretem Kína elnökét." Délután négytől hatig minden nap meg kellett vallani a bűneiket: vallási tanokat követnek, nem beszélnek kínaiul, erkölcstelen életet folytatnak... Aki nem tudott elég súlyos bűnöket kitalálni magának, azt megbüntették.

Aztán vacsora következett, majd felemelt kézzel a fal felé fordulva folytatódott a bűnbánat. Este 10 és éjfél között le is kellett írniuk, milyen bűnöket követtek el. Éjféltől reggel hatig alhattak.

Naponta háromszor ehettek. Híg rizs – vagy zöldségleves és egy szelet kenyér volt a napi fejadagjuk. Húst csak péntekenként kaptak, de kizárólag a muszlimok számára tiltott disznóhúst, és kényszerítették őket, hogy ezt megegyék.

„Soha nem tudtuk kialudni magunkat, a higiéniai körülmények iszonyatosak voltak. Lassanként a foglyok lélektelen testekké változtak”

– mondta Sauytbay, aki a beszélgetés során nagyrészt megőrizte higgadtságát, de néhány borzalmas részlet felidézésekor már nem tudta visszatartani könnyeit.

Aki nem tartotta be a szabályokat, nem tanult elég gyorsan kínaiul, nem megfelelő átéléssel énekelte a propaganda-dalokat, az könnyen a rettegett "fekete szobában" találhatta magát.

Itt szögeket vertek beléjük, kitépték a körmeiket, elektromos árammal sokkolták őket. Sauytbay szerint egy idős asszonyt azért büntették meg, mert azzal vádolták, hogy külföldre telefonált, és ő ezt nem volt hajlandó bevallani. Azt sem tudta, hogy működik a telefon.

Elvitték, és vérző testtel, felszaggatott bőrrel, körmök nélkül tért vissza.

<
A cikk folytatódik a következő oldalon
>


KÖVESS MINKET:





hirdetés
temeto2.jpeg

„Nagymamám a kisfia sírját kereste, akit 7 hónapos korában veszített el” – a legfontosabb, hogy a szívünkben emlékezzünk!

Egy óvónéni történetéből kiderül, nem az a legfontosabb, hogy milyen sírra tesszük a virágot. Ha a szívünkben tovább él, akit szeretünk, megnyugvást találhatunk.
Jofi írása a Kóconfitty blogon, Fotók: Pexels - szmo.hu
2019. november 01.


hirdetés

A Kóconfitty blog hasznos lehet minden óvó néninek, szülőnek, akik a gyermeknevelés csodálatos, de nehéz pillanataiban lelkiismeretesen vannak jelen a kicsik életében.

Régen, valamikor úgy 45 évvel ezelőtt nagymamámmal botorkáltunk a sírok között. Nagyon fáztam, a kabátom erősen huzatos volt, és a kedvem tökéletesen alliterált a halottak napjához.

Nem voltak abban a temetőben márvány kupolás sírhelyek, hatalmas fejfák sem hirdették az elhunyt nevét és az utókornak szánt magvas gondolatokat. A hatalmas síkságon csak ennek a temetőnek találtak egy kisebb dombot, mintha ez lett volna a hely egyetlen ékessége, amire települt.

Nagymamám a kisfia sírját kereste, akit 7 hónapos korában veszített el. Azt mondta, hogy csak egy árny suhant végig a szobán, valami fehér árnyék, és akkor az ölében tartott kis Miklóska visszaadta lelkét teremtőjének…, és mosolygott utoljára.

Sorra próbáltuk a neveket olvasni a kis fejfákon, amit az idő még nem kezdett ki annyira, hogy valamiféle nevet el lehetett olvasni rajta. Nagymamám nagyon kemény asszony volt, ritkán láttam sírni, de akkor nem tudta a könnyeit elrejteni előlem. Én próbáltam biztatni, hogy biztosan megtaláljuk, ne legyen szomorú, és akkor előtörtek belőle a keserves évek okozta fájdalmak.

Nagyapám a fronton harcolt, mikor vele ezek a szörnyű dolgok megtörténtek. Még levelet sem tudtak váltani, amiben leírhatta volna mérhetetlen veszteségét, tudatni sem tudta a szörnyű hírt élete párjával.

Csak mentünk a gazos sírok között és egyre csak kerestünk, de hiába. A kertünkből szedett krizantémra rágémberedtek az ujjaink, a 20 fillérért vásárolt gyertya a zsebemben lapult. Egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy nem fogjuk megtalálni a sírt, mert semmi rendszert nem véltünk felfedezni a temetkezésben. Abban az időben nem ástak új sírt egy kis csecsemőnek, hanem valamelyik felmenőjéhez temették. Így történt ez a kis Miklóskával is. Valakivel együtt nyugodott ott, a gazdátlan sírok egyikében.

Amikor már vagy háromszor körbejártuk a hatalmas területet, nagymamám megállt egy teljesen lekopott fejfa előtt, és azt mondta:

– Ez lesz az! János bátyja és Irma nénje mellé temettük.

A költözés miatt nem tudott ellátogatni a sírhoz lovasszekérrel, ezért nem emlékszik rá, hol fekszik pontosan a kisfia.

-De mindegy is! – mondta.

A virágot némán letettük a fejfához, elgémberedett ujjainkat összefűzve imádkozni kezdtünk. Én nagyon hamar befejeztem a Miatyánkot, remélve, hogy ő is így tesz, a nagy hidegre való tekintettel. Kérlelve néztem rá, hogy lassan indulhatnánk, mire a szemével intett némán: még az Üdvözlégyet el sem mondtuk. Pironkodva folytattam az imádkozást, és furcsa módon, nem fáztam már annyira.

Bár a szél süvített a kabátomon át, a sapkám sem akart a fejemen maradni, nagyikám a kendőjét is szorosabbra fogta. Mindketten tudtuk, hogy nem találtuk meg a helyét a Földön annak, amit kerestünk, de a szívünkben igen.

És talán a kis Miklóska azóta is mosolyog odafenn balga tévedésünkön…


KÖVESS MINKET:







Szeretlek Magyarország
Letöltés
x
Töltsd le a Szeretlek Magyarország mobil alkalmazást, hogy elsőként értesülhess a legfrissebb hírekről!