hirdetés
pniki1.jpg

"Az autóm árából jöttem ki, pár hónapra volt elég" – egy magyar énekesnő története New Yorkban

Niki 9 évvel ezelőtt költözött Amerika legnagyobb városába. Zenei karrierjét nagyon tudatosan, fokról fokra építgette, de így is rengeteg buktatóval kellett szembenéznie.
Láng Dávid - szmo.hu
2019. február 05.


hirdetés

Pankovits Nikolett hatéves kora óta zenél, kezdetben klasszikus zongorát tanult, majd idővel a jazz és a színészet felé fordult az érdeklődése. Több formációban is részt vett, fellépett többek között a Szigeten és a Művészetek Völgyében. 2010-ben viszont úgy döntött, New Yorkban kezd új életet.

Arról mesélt, milyenek a mindennapok a világ talán leghíresebb városában, létezik-e szerinte az "amerikai álom", és mik azok a kulturális különbségek, amelyeket a mai napig képtelen megszokni.

– Mivel foglalkoztál annak idején Magyarországon? A zenélésen kívül volt "polgári" munkád is?

– Nemzetközi gazdaság szakirányon végeztem a Modern Üzleti Tudományok Főiskoláján, a Sport1 TV-nél dolgoztam évekig, ahol zseniális csapat és hangulat volt azokban az években. Ezt követően média- és reklámügynökségekhez kerültem, de hamar kiderült számomra, hogy nem ez az én világom. Nagyon sokat tanultam mindegyik munkahelyemen, a mai napig hasznát veszem ennek a tudásnak mind a zenei karrierem építésében, mind egyéb munkáimban.

A szüleim nem szerették volna, hogy zenész legyek, mondván, legyen egy “normális” szakmám, amiből fenn tudom tartani magam. Bár gyerekkoromtól kezdve zongoraórákra vittek, színitanodákba jártam és énekeltem, ennek ellenére mégsem akarták, hogy ezen a vonalon maradjak. Ettől függetlenül a színészet és a zene folyamatosan jelen volt az életemben. A Képzelt riport egy amerikai popfesztiválról darabban játszottam a főszereplő Esztert öt éven keresztül Földessy Margit színitanodájában, emellett néhány jazz zenekart is összekovácsoltunk zenésztársaimmal a Postás Zeneiskolában töltött éveim alatt.

hirdetés

– Mi volt az előzménye annak, hogy külföldre költöztél, és miért pont New York mellett döntöttél?

– 1999-ben látogattunk ki először édesanyámmal Chicagóba, majd amerikai barátainkkal együtt New Yorkba.

Volt valami sejtelmes, titokzatos érzete a városnak, és elkezdett foglalkoztatni, milyen lehet nem turistaként itt lenni.

A színitanodás évek miatt vonzott a New York-i színház és musical világa, illetve szerettem volna felsőoktatásban zenét tanulni. Mindig is zavart, hogy az énekesek és a zenészek valahogy két külön kategóriába tartoznak. Valóban igaz, hogy sok olyan énekes van, aki nem feltétlenül tanult zenét, és emiatt nem kezelik őket egyenrangú zenészként.

Fotó: Maurice Loher

Fotó: Jaksa Tímea

– Egyedül, vagy többen indultatok útnak?

– 2008-ban jöttem ki először fél évre, egyedül. Az autóm ára volt a tét, néhány hónapig tartott ki, mert a város sokkal drágább volt, mint gondoltam. Egy szobát béreltem Manhattan legészakibb részén 900 dollárért. Fél év után visszamentem Budapestre.

2009-ben kijöttem New Yorkba egy esküvőre, ahol találkoztam a jövendőbeli párommal. Később meglátogatott Budapesten és egy év távkapcsolat és oda-vissza utazgatás után úgy döntöttem, hogy kijövök hozzá, kipróbáljuk milyen az együttélés és közben elkezdem jazz ének tanulmányaimat is, ami régóta dédelgetett álmom volt.

– Az itthon maradt családtagjaid hogyan élték meg, hogy elmész?

– Természetesen szomorúak voltak, de ismerik a természetemet. Mindig is kalandvágyó voltam, szerettem volna felfedezni a világot, de sosem terveztem, hogy külföldön éljem le az életemet. Ezt ma sem gondolom másként.

– Milyen volt a megérkezés utáni időszak? Várt odakint valaki, vagy a teljes ismeretlenbe érkeztél?

– A párom lakásába érkeztem, aki egyébként egy kiváló kolumbiai-venezuelai zenész. Megérkezésem másnapján elment hat hétre turnézni Chilébe, így a két venezuelai lakótársával töltöttem az első hónapokat és eközben kezdtem el jazz ének tanulmányaimat. Amikor 2008-ban hazaköltöztem, rövid időn belül ismét vettem egy autót, aminek az eladási ára ez alkalommal is fedezte a kezdeti New York-i költségeimet és az első félév tandíját, de gyorsan munkát kellett keresnem, hogy folytathassam az iskolát.

Két munkahelyem is volt az iskola mellett, ami itt relatíve normális dolog. Ha nem jómódú családból jössz, akik támogatják az igencsak drága amerikai tanulmányaidat, vagy nem ösztöndíjas vagy, fel kell találnod magad, megoldani a kihívásokat és pénzt keresni a megélhetésedre.

Az idő és a pénz egyensúlyozása a feladat.

New York-i életképek

– Hogy ment a beilleszkedés? Könnyen találtál új barátokat, közeli ismerősöket?

– Nehéz a beilleszkedés, mert New York egy individualista város, rengeteg a bevándorló és mindenki más indok miatt van itt. Van, aki elmenekült a hazájából, mert nem volt más választása, van, aki csak szerencsét próbál. Találtam barátokat, de nagyon sok kapcsolatról gyorsan kiderült, hogy csak felszínes érdekkapcsolat. Más bevándorlókra lehet a legjobban számítani, azokra, akik szintén átmentek a beilleszkedés folyamatán és tudják, hogy mindez milyen kihívásokkal jár.

– Mennyire különbözik az ottani kultúra a magyartól? Mit volt a legnehezebb megszokni?

– A legalapvetőbb különbség, ami szembetűnt nekem, az az önbizalom. Az amerikai mentalitás az, hogy “én vagyok a legjobb”.

Egy énekórán megkérdezte tőlem a tanár, hogy szerintem én vagyok-e a legjobb. Természetesen nemet mondtam. Azt mondta erre, hogy akkor gyere vissza, ha azt gondolod, hogy te vagy a legjobb. Nem mentem vissza hozzá, de a szavai más amerikaival való beszélgetéseim során is visszacsengtek.

Nehéz volt megszokni, hogy ha valakivel találkozol és megkérdezi, hogy „Szia, hogy vagy?”, az csak a köszönés része, tulajdonképpen senki sem kíváncsi a válaszra. Ami viszont tetszik New Yorkban, az a nyitottság. Van fekete, homoszexuális, zsidó barátom, és ez sajnos Magyarországon továbbra is egy érzékeny téma, illetve a bevándorlók kérdése, itt viszont szegről-végről mindenki bevándorló.

– A zenédre mennyire volt hatással az új közeg?

– Zeneileg New York egy kánaán és egy óriási tükör, hogy szembenézz magaddal, a képességeiddel, és hogy helyre rakd az egódat. Kis hal vagy a nagy vízben. Rengeteg tehetséges ember van és át kell gondolnod, te miben vagy különleges. Nem másokhoz kell hasonlítanod, hanem önmagaddal kell szembenézned. Nehéz feladat és magányos út, mert senki nem tud igazán segíteni ebben. Idő, tapasztalat, önkritika, türelem.

A másik dolog, amivel szembesültem: a honvágy, a gyökereim, a magyar zene. Szerintem minden embernek külföldre kellene mennie egy kicsit, hogy egy másik nézőpontból láthasson rá az életére, és megtanulja értékelni azt, amije van. A magyar népzene, amiben felnőttem és az életem része volt, sokkal jobban elkezdett érdekelni, mert rájöttem, hogy csak felületesen ismerem és még rengeteg benne a felfedezni való.

– Sok sztorit hallani arról, hogy az Amerikába érkező művészek először mosogatással, pultozással és hasonlókkal keresik a kenyerüket, miközben minden adandó alkalommal meghallgatásokra járnak. Neked volt ilyen időszakod?

– Volt, persze. Nem csak a bevándorlók, az amerikaiak is ezt teszik. Ha bemész egy kávézóba, a felszolgálók 90%-a zenész vagy színész.

– Voltak hullámvölgyek, amikor elbizonytalanodtál, megérte-e belevágni?

– Minden héten van ilyen.

Akár egy napon belül is előfordul, hogy az egyik pillanatban a világ legboldogabb emberének érzed magad, a másikban meg azt kérdezed magadtól, hogy miért is vagyok itt, mi a cél.

Nem bántam meg, hogy belevágtam, mert időközben szereztem egy jazz előadói diplomát a CUNY City Collegeban, kiadtam a Mágia című lemezemet, aminek a férjem volt a producere. Rengeteg új kultúrát, zenét és embert ismertem meg. Sokat köszönhetek a Magyar Kulturális Intézetnek, akik támogatják az itt élő magyar művészeket, illetve a New York-i Magyar Ház igazgatójának, Nagy Ildikónak, aki minden erejével próbál színvonalas kulturális eseményeket szervezni.

Boncz Ádám színművésszel két éve koncertezünk a Sad But True előadásunkkal, amiben magyar versekkel kötjük össze a lemezemen hallható dalokat. Tavaly felléptünk a híres Blue Note jazz klubban, a High Note Hungary rendezvénysorozat keretein belül a Lincoln Centerben, turnéztunk Spanyolországban, Svájcban, illetve május végén megyünk Erdélybe.

Az év nagy eseménye pedig május 20-án lesz: a Carnegie Hallban lépünk fel egy új projekttel: Nikolett Pankovits Sextet & The River Voices. Nyolc New Yorkban élő énekes, a jazz zenekarom és egy népi zenekar segítségével mutatjuk be az öt magyar népzenei tájegységet, kortárs egyedi hangszerelésekkel. Ádám angol nyelvű prózai összekötő szövegeinek köszönhetően az amerikai közönség is alaposabb betekintést nyerhet a magyar népzenébe.

– Mit gondolsz az "amerikai álomról" így lassan egy évtized kintlét után? Tényleg lehet a semmiből karriert építeni, ha valaki elég kitartó?

– Lehet, de szerintem nincs amerikai álom. Kitartás, szorgalom, céltudatosság, pénz, alázat és nagyon sok szerencse kérdése, hogy elérd a céljaidat, bárhol is élsz a világban.

Fotó: Éder Krisztián

– Hogy telik egy átlagos napod? Mennyire más az ottani bürokrácia, mindennapi ügyintézés, ilyesmi?

– Egy zenei szoftverfejlesztőnek dolgozom lassan hat éve magánvállalkozóként, ami egy álommunka. Főként otthonról dolgozom, heti néhány alkalommal találkozom csak a főnökömmel, aki egyébként szintén zenész, így nagyon flexibilis. Hol ő turnézik, hol én, és a munkából adódóan mindketten tudunk turné közben is dolgozni.

Eddigi tapasztalataim szerint az ügyintézés Magyarországon, illetve bárhol Európában sokkal rendezettebb és gördülékenyebb, mint itt. A legnagyobb kihívás számomra az itteni egészségügyi rendszer megértése, illetve elfogadása.

Egy hétköznapi példa: a bőrgyógyász, aki 150 dollárt kért a magánrendelésén, felírt receptre egy kenőcsöt, ami 600 dollár. Édesapám elment otthon a patikába, és az ugyanazon hatóanyagokból álló krémet 300 forintért megvette.

Ezt sem elfogadni, sem megérteni nem tudom. Hasonlóan érthetetlen a megfizethetetlen oktatási rendszer is.

– Mennyire érzed kereknek az életedet most? Mi hiányzik a legjobban Magyarországról?

– Nagyon sokat tanultam magamról. A barátok, a család, az utcák, az emlékek. Itt nem tudják, kicsoda Pom Pom, nem lehet egy jó kis LGT dalt énekelni a barátaimmal autókázás közben, hacsak nem magyarok. (mosolyog)

– Tervezed, hogy valamikor hazaköltözöl?

– Igazából kétlaki életet próbálunk fenntartani Budapest és New York között. Mindkét helynek megvan a maga varázsa, és jelenleg jól kiegészítik egymást az életünkben.



hirdetés
KÖVESS MINKET:




Címlapról ajánljuk
x


hirdetés
abuzált-gyerek.jpg

„42 évesen is cipelem a 6 éves koromban szerzett mocskos emlékeimet - egy életre megmérgeztek azok a férfiak, akik a gyermekekre indulnak be”

Gyermekkorában molesztált egykori áldozat írta le a véleményét Kaleta Gábor ügyéről.
Fotó: Ulrike Mai/Pixabay (illusztráció) - szmo.hu
2020. július 04.


hirdetés

Gabi 42 éves. 6 éves volt, mikor először használták ki szexuálisan. Hosszú út vezetett odáig, hogy talpra álljon, ebben a terápia segített neki.

Úgy érezte, Kaleta Gábor ügye mellett nem mehet el szó nélkül. Erről szóló írását az engedélyével, változtatás nélkül közöljük.

A volt perui nagykövet nevét szándékosan írta kis betűvel.

***

Van ez a kaleta gábor, volt perui nagykövet bácsink, akiről bár egy évig titkolták nagy hazafiaink, de mégis csak kibukott, hogy találtak nála 19 ezer azaz T I Z E N K I L E N C E Z E R gyermekpornográf fotót...ehhez a lényhez jár egy ügyvéd, azzal a két betűvel a neve előtt (dr), aki bizony abuzált gyermekek családtagjainak is ad jogi tanácsadást...khm khm...khmm...

hirdetés

Érted, van egy gáborunk aki - nem tudom elengedni a számot - 19 ezer fotót, anyagot gyűjtött össze gyermekekről... Végülis van az a pénz amiért bevállalta a védelmét, és sikerrel is jártak, mármint számukra sikerrel... Mert azért közben gáborunk lefogyott, a kis családja hű meg ha, anyukáját zaklatják... Jahhh, szegény... szegény keresztény lélek... Mert bizony még ezt is felhozták védelmében, hogy keresztény... Kapott egy kis felfüggesztettet, meg egy kis aprópénzes bírságot, amit csikkzsebből kidob a bácsi, és köszöni szépen a bíróság döntését...

Áldozat vagyok... Ez a poszt, hangsúlyozom, nem rólam szól, de így tudom mégis csak átadni a gondolataimat, hogy hátha eljut olyanokhoz is, akik eddig nem érezték a gyermekkori szexuális bántalmazás súlyát... Mert akár egy fotó is az... Egy fotó is több mint sok...

És ezeken a fotókon undorító beteg dolgok voltak, olyan dolgok amikre csak egy beteg embernek áll fel a cerkája, és r..szol, miközben a felesége éppen édesdeden mellette alszik... Vagy, mivel nemtelen a bántalmazói szerep, bizony nők is lehetnek ilyen sérültek, lelhetik örömüket e normális embereknek felfoghatatlan, visszataszító, elfogadhatatlan helyzetekben.

42 múltam... 6-7 éves lehettem, amikor az első abúzusomat átéltem, legalábbis amire emlékszem mai napig kristálytisztán, és amit felnőtt férfi követett el ellenem...

Épp elkezdtem az első osztályt... Majd ezt követte újabb és újabb eset...

Van egy beteg pedofil, aki a gyermekekben leli örömét, tudatában van e betegségének vagy nem, de örömforrás ez számára... És van a gyermek, aki sajnos, mint ez esetben is, hol van??? Nincs, megkockáztatom, a 19 ezer fotó akár több ezer gyermekről is készülhetett, és a töredékének ha kiderül a kilétük, senki nem foglalkozik velük, vagy csak nagyon kevés szakember... Szóval van a gyermek, aki áldozat.

Gábor most kapott egy pár százezres büntetést, és a fotók számai alapján egyértelmű, hogy továbbra is ki fogja élni beteg hajlamait...Éli tovább életét, jó szegénykém lefogyott, meg kicsit rossz most neki, de tudjuk milyen a nép, minden csoda három napig tart...Ezt is elfeledik, és nem soká pózolhat is kedvenc nyaralóhelyén szeretteivel...Zsebében a telóján újabb pornós anyaggal...

42 évesen is cipelem a 6 éves koromban szerzett mocskos fertő emlékeimet... Meg a többit. Gábor, Csaba, tisztelt bíróság, mindenki, aki részt vett ez ügyben, és közrejátszott abban, hogy ez az ember ennyivel megússza, annyira szívesen találkoznék veletek. Meg azokkal a törvényhozókkal, akik ennyire adnak lehetőséget...

Rengeteg év terápia után is szívesen megmutatnám, hogy bizonyos illatok, helyzetek vagy érintések mit váltanak ki a testemben... Mert bizony szerencsétlen testem emlékszik... Higgyétek el nem sajnáltatom magam, szeretem az életem, de a testem sem felejt, és ezt felülírni, kigyomlálni, a sérelmeit, fájdalmait nem tudom, hogy elég lesz-e az egész életem rá...

Hangsúlyozom jól vagyok, de egy életre megmérgeztek azok az én esetemben férfiak, akik a gyermekekre indulnak be...

A ma kiszabott pénzbírság, egy éves terápiámra talán elég, és még így sem úgy és annyit járok amennyit szeretnék, és tegyem össze a kezem, hogy van módom és lehetőségem terápiára járni, és megtaláltam azt a szakembert, akivel tudok együtt hatékonyan dolgozni... És nagy betűkkel hangsúlyozom én még a szerencsésebbek közé tartozom, mert időben felismertem, hogy segítségre szorulok, és rengeteg buktató után sem adtam fel, hogy megfelelő segítséggel tudjak dolgozni a gyógyulásomon...

Tudjátok vannak barátaim...Fiúk, lányok...Akik gyermekkorukban szintén átéltek hasonló traumákat...Van, aki nekem nyílt meg életében először, közel 30 év hallgatást törve meg ezzel... Mert az egy dolog, hogy ha kell, én nyíltan elmondom, miket éltem át, mert már tudom, hogy ezt nem nekem kell szégyellni, de a legtöbb áldozat nem jut el eddig.

A legtöbb áldozat egy életre elcsúszik...Drog, prostitúció, alkohol, gyógyszerfüggőség, vagy ő is bántalmazó lesz, vagy egyszer csak öngyilkos lesz jelek nélkül, mert nem tudja megtörni a csendet, nem tud beszélni a sérelmeiről, és egyszer csak feladja, megrogy e fájdalom alatt, és inkább a halált választja.

Én magam is voltam e mederben is, tudom mi zajlott le bennem, és nagyon is átérzem azok fájdalmát akik legvégső elkeseredettségükben öngyilkosak lesznek...Gábor asszisztált a beteg örömforrásával több ezer gyermek egy életre tönkretételéhez...Egy ÉLETRE tönkretett több ezer gyermeket...És kicsenget pár százezret és viszlát...Majd visszajönnek a leadott kilók, és él tovább mint Marci hevesen...Jól van ez így...

Mindeközben gyermekek lelkei halnak meg...Miközben gyermekek vesztik el hitüket egy egész életre...Miközben olyan fizikai és lelki fájdalmakat kénytelenek átélni, amire nincsenek megfelelő szavak, és mindezt teszik velük olyan beteg elmék, akik tisztában vannak vele, hogy szinte több joguk van, mint egy áldozatnak...Mert tisztában van azzal, hogy az áldozatban főleg egy gyermekben olyan traumát vált ki, hogy évekig évtizedekig is hallgatni fog...

És védjük óvjuk családjainkat, és szüljetek gyerekeket...

És van akik szerint jól van ez így...Nem tudnék tükörbe nézni azok helyében, akik asszisztáltak ebben az ügyben...Meg akármelyik másik hasonló ügyben...

Mi kell még vajon, hogy változás történjen?? Mi kell, hogy végre elinduljon valami? Hogy egy áldozatot ne alázzanak meg a rendőrségen, hogy megfelelő szakemberek foglalkozzanak az áldozattal, hogy azonnal kiemeljék őket a bántalmazói körből, hogy joga legyen az áldozatnak, hogy végre ember számba vegyenek minket.

Élni szeretnénk csak, semmi többet, csak élni, békében, nyugodtan, úgy ahogyan emberhez méltó... Biztonságra szeretetre vágyunk, semmi másra...De ez országunkban jelen pillanatban LEHETETLEN!! Kivitelezhetetlen...

Sír a lelkem...Űr van bent, kiégés, és óriási kérdőjelek...És tudom, pár nap egy két hét, és jön az újabb ügy, és akkor sem fog történni semmi sem...

És tudjátok mi a szomorú? Soha nem lehet tudni, melyik gyermek a következő... Soha nem tudhatod... Soha...

Fájok, ordítok, és a tehetetlenség megöl, nem magam miatt, hanem azok miatt a gyermekek miatt, akiknek nem biztos, hogy lesz annyi erejük, mint ami nekem volt...

Drága lelkek, nem vagytok egyedül, és szívből kívánom gyógyulásotokat, lelketek gyógyulását... Ne adjátok fel kérlek... Per pillanat, jelen törvényeink alapján mást nem tudok nektek mondani!! Merjetek segítséget kérni, beszélni róla, és menni addig, amíg nem találjátok meg azt a szerető közeget, támogató szakembert, aki mellett érzelmi biztonságban tudtok gyógyulni. Nem lesz könnyű, de nem adhatjátok fel... Egy gábor-féle nem győzhet le minket... UGYE NEM??


hirdetés
KÖVESS MINKET:




hirdetés
kaleta-gabor-1.jpg

Pedofil? Még mit nem, ő csak nézegette a gyermekekről készült pornográf felvételeket!

A gyerekek meg, akiknek a képeire élvezkedett, ugye, kit érdekelnek. Vélemény.
K.U.D. - szmo.hu
2020. július 02.


hirdetés

Szegény férfi! 30 kilót fogyott, annyira megviselte ez az ügy. 30 kilót. Nagyjából ennyi egy 2 éves kislány (elvileg az átlagos testsúlyt úgy lehet kiszámolni, ha az éveket megszorozzuk kettővel és hozzáadunk 8-at) és egy 5 éves kisfiú testsúlya összesen. Ennyit fogyott ez az ügyvédje szerint mintaértékű jogászéletet élő, hazáját szolgáló, mélyen vallásos ember, aki egyébként mindent beismert a bíróságon. Kaleta Gábor volt perui nagykövetről van szó, akinek a számítógépén több mint 19 ezer, gyerekkorúról készített pornográf képet foglaltak le.

A bíróságon ez az ember, aki amikor épp nem kiskorú gyermekek pornográf felvételeit nézegetve fantáziált és szerzett örömet magának, rendszeresen gyakorolja a hitét, szóval a bíróságon hangsúlyozta, végtelenül megviselte az ügy a családját, a szülei ismeretlen számról kapnak telefonokat, a céget is zaklatják, ahol munkát kapott. Szegény. Bűnös ugyan, elismeri, na de mégis.

Egy év felfüggesztett börtönbüntetés és 540 ezer forintos pénzbüntetés. Ennyi. Persze, az ítélet még nem jogerős, de ne legyenek senkinek sem illúziói: egy ilyen jóravaló keresztény hazafi nem fog rács mögé kerülni. Persze, azt elismeri, hogy 19 ezer kiskorúról készült képet tárolt a gépén, de hát mi ezzel a probléma? Nem érti. Hát nem csinált ő semmi rosszat, mégis, hogy bánnak most vele? Meghurcolják. Tönkremennek az idegei. A családját is bántják. Mikor ő csak kiskorúakról készült erotikus felvételeket töltött le a gépére.

Az ő jogai. Az elkövetőé. Megint. Persze. Mint Magyarországon szinte mindig.

hirdetés

<
A cikk folytatódik a következő oldalon
>


hirdetés
KÖVESS MINKET:





hirdetés
osztalyterem2.jpg

Jocó bácsi: Semmilyen feltétel nem adott a 9 órás iskolakezdéshez

A népszerű töritanár szerint más-más okból, de se a kisebb, se a nagyobb diákok nem járnának jól a főváros tervével. Két másik pedagógust is megkérdeztünk.
Láng Dávid; illusztráció: PxHere - szmo.hu
2020. június 30.


hirdetés

Mint azt megírtuk, csúsztatott iskolakezdésben gondolkodik a fővárosi önkormányzat a következő tanévkezdéstől, ez is egy óvintézkedés lenne a járvány várható második hulláma ellen.

Közleményükben azt írják, a reggel 7 és 8 közötti csúcsforgalom idején a közösségi közlekedésben utazók egyharmada diák, főként közép- és felsőoktatásban tanuló.

A BKK számításai szerint a lépcsőzetes kezdés esetén 20 százalékkal lehetne csökkenteni az utasszámot a járműveken.

Azért, hogy ősztől se alakulhasson ki zsúfoltság a közösségi közlekedésben, a BKK és a budapesti városvezetés azt javasolja az oktatási intézményeknek, hogy csúsztassák el a reggeli kezdést 9 órára.

hirdetés

Erről már elkezdték az egyeztetéseket a BKK, az EMMI, a KLIK, 10 budapesti tankerület, az Alapítványi és Magániskolák Egyesülete, valamint több másik érintett szervezet bevonásával.

Mi most tanárok véleményére voltunk kíváncsiak.

"A kérdés nagyon összetett, külön kellene választani életkorilag, de egyik korcsoport számára sem lenne előnye"

– mondta el a Szeretlek Magyarország kérdésére Balatoni József, azaz Jocó bácsi.

Szerinte az alsósok esetében a fő problémát az jelenti, hogy a szülőknek be kell érniük dolgozni. Így mindenképp kellene ügyeletet biztosítani a jelenlegi rend szerint, igazi előnye pedig csak azok számára lenne a változtatásnak, akik később kezdik a munkát, vagy nem dolgoznak.

A gimnazisták számára, akiket már nem kell kísérgetni, ugyan csábító lehet, hogy tovább aludhatnak, náluk viszont a már most is hatalmas óraterhelés jelenti a problémát. Egy középiskolás diák így is délután 3-4-ig bent van az iskolában, egy órás csúsztatás esetén 4-5 körül végeznének.

Jocó bácsi úgy véli, a tervnek egyedül akkor lehet realitása, ha az óraterheket is csökkentik, ami jelenleg nem reális. Az új Nemzeti Alaptantervben sincs szó ilyesmiről, vagy legalábbis csak minimális mértékben.

Ezért hiába tartja alapvetően jónak az ötletet, szerinte a gyakorlatban semmilyen feltétel nem adott hozzá.

Hasonló véleményen van két másik pedagógus is, akik a nevük elhallgatásával nyilatkoztak nekünk. Egyikük egy fővárosi gimnáziumban tanít. Neki személy szerint jól jönne, mivel az agglomerációból jár be, és a reggeli csúcsforgalom miatt fél 5-kor kell kelnie.

<
A cikk folytatódik a következő oldalon
>


hirdetés
KÖVESS MINKET:





hirdetés
gyerek-bantalmazas-pxhere.jpg

„Ennyit ér egy gyerek tragédiája? A félresiklott élete? Az életre szóló sérülése? 28 forintot?”

Sebestyén Eszter pszichológus írása a gyermekpornográfia miatt felfüggesztett börtönre ítélt Kaleta Gábor volt perui nagykövet ügye kapcsán.
Illusztráció: Kat Jayne/Pexels - szmo.hu
2020. július 03.


hirdetés

Mint megírtuk, egy év felfüggesztett börtönre és 540 ezer forintos pénzbírságra ítélték szerdán Kaleta Gábor volt perui nagykövetet gyermekpornográfia miatt. Az exdiplomata több mint 19 ezer, gyerekekről készült pornográf képet tárolt a laptopján.

Sokakat felháborított az ítélet, többek közt szerzőnk is megírta a véleményét a döntésről.

Sebestyén Eszter pszichológus a Facebook-oldalán fejtette ki véleményét az ítélettel, illetve Kaleta Gábor ügyével kapcsolatban.

A bejegyzését változtatás nélkül közöljük.

hirdetés

"Számoltam egy kicsit.

540 ezer forint pénzbüntetés jár 19 ezer gyerekről készült pornográf képért. (Most megpróbálok eltekinteni attól, hogy kétszer ennyi pénzbüntetés jár egy dudálásért, bár nem igazán tudok…) Ha ezt elosztom, 28-29 forint pénzbüntetés jár egy fotóért. 28 forint. Huszonnyolc. Egy bevásárlókocsiba már több pénzt kell bedobni.

Abba belegondol bárki, hogy ezek a gyerekek ezekért a fotókért a gyerekkorukkal, az ártatlanságukkal, a lelkükkel, egész életüket végikísérő test-lelki sebekkel fizetnek?

Ők a poklok poklát élik meg, őket használják, őket erőszak éri, őket semmibeveszik. Beletipornak brutálisan a testükbe-lelkükbe, kínozzák őket, megfosztják őket az emberi méltóságuktól. Elveszik a világba, az életbe, az emberségbe vetett bizalmukat. Egész életükben fizetni fognak pánikrohamokkal, emlékbetörésekkel, rémálmokkal, megsemmisítő szégyenérzéssel, önváddal, bűnösség, mocskosságérzéssel, akár fizikai betegségekkel, akár meddőségi problémákkal, és mások számára elképzelhetetlen pszichés sérülésekkel, brutálisan nehezen kezelhető poszttraumás stressz szindrómával. Ők életük végéig fizetni fognak.

És az elkövető mivel fizet? 28 forinttal?

Ennyit ér egy gyerek tragédiája? A félresiklott élete? Az életre szóló sérülése? 28 forintot?

Vagy ha nem minden fotón különböző gyerek van, mert mondjuk egy gyerekről több fotó is készül, akkor lehet, hogy ér száz, kétszáz forintot?

Ezeknek a gyerekeknek a szemébe ki fog belenézni?

Mit üzen ez az ügy minden egyes gyerekáldozatnak? Hogy semmit nem számítasz, hogy senkit nem érdekel, hogy teszik tönkre az életed. Hogy téged következmények nélkül bánthatnak, használhatnak, ezért senki nem fog fizetni, csak te. Hogy következmények nélkül hullhat darabokra az életed, és töredezhet darabokra a lelked.

<
A cikk folytatódik a következő oldalon
>


hirdetés
KÖVESS MINKET:







Szeretlek Magyarország
Letöltés
x
Töltsd le a Szeretlek Magyarország mobil alkalmazást, hogy elsőként értesülhess a legfrissebb hírekről!