hirdetés
pniki1.jpg

"Az autóm árából jöttem ki, pár hónapra volt elég" – egy magyar énekesnő története New Yorkban

Niki 9 évvel ezelőtt költözött Amerika legnagyobb városába. Zenei karrierjét nagyon tudatosan, fokról fokra építgette, de így is rengeteg buktatóval kellett szembenéznie.
Láng Dávid - szmo.hu
2019. február 05.


hirdetés

Pankovits Nikolett hatéves kora óta zenél, kezdetben klasszikus zongorát tanult, majd idővel a jazz és a színészet felé fordult az érdeklődése. Több formációban is részt vett, fellépett többek között a Szigeten és a Művészetek Völgyében. 2010-ben viszont úgy döntött, New Yorkban kezd új életet.

Arról mesélt, milyenek a mindennapok a világ talán leghíresebb városában, létezik-e szerinte az "amerikai álom", és mik azok a kulturális különbségek, amelyeket a mai napig képtelen megszokni.

– Mivel foglalkoztál annak idején Magyarországon? A zenélésen kívül volt "polgári" munkád is?

– Nemzetközi gazdaság szakirányon végeztem a Modern Üzleti Tudományok Főiskoláján, a Sport1 TV-nél dolgoztam évekig, ahol zseniális csapat és hangulat volt azokban az években. Ezt követően média- és reklámügynökségekhez kerültem, de hamar kiderült számomra, hogy nem ez az én világom. Nagyon sokat tanultam mindegyik munkahelyemen, a mai napig hasznát veszem ennek a tudásnak mind a zenei karrierem építésében, mind egyéb munkáimban.

A szüleim nem szerették volna, hogy zenész legyek, mondván, legyen egy “normális” szakmám, amiből fenn tudom tartani magam. Bár gyerekkoromtól kezdve zongoraórákra vittek, színitanodákba jártam és énekeltem, ennek ellenére mégsem akarták, hogy ezen a vonalon maradjak. Ettől függetlenül a színészet és a zene folyamatosan jelen volt az életemben. A Képzelt riport egy amerikai popfesztiválról darabban játszottam a főszereplő Esztert öt éven keresztül Földessy Margit színitanodájában, emellett néhány jazz zenekart is összekovácsoltunk zenésztársaimmal a Postás Zeneiskolában töltött éveim alatt.

– Mi volt az előzménye annak, hogy külföldre költöztél, és miért pont New York mellett döntöttél?

– 1999-ben látogattunk ki először édesanyámmal Chicagóba, majd amerikai barátainkkal együtt New Yorkba.

Volt valami sejtelmes, titokzatos érzete a városnak, és elkezdett foglalkoztatni, milyen lehet nem turistaként itt lenni.

A színitanodás évek miatt vonzott a New York-i színház és musical világa, illetve szerettem volna felsőoktatásban zenét tanulni. Mindig is zavart, hogy az énekesek és a zenészek valahogy két külön kategóriába tartoznak. Valóban igaz, hogy sok olyan énekes van, aki nem feltétlenül tanult zenét, és emiatt nem kezelik őket egyenrangú zenészként.

Fotó: Maurice Loher

Fotó: Jaksa Tímea

– Egyedül, vagy többen indultatok útnak?

– 2008-ban jöttem ki először fél évre, egyedül. Az autóm ára volt a tét, néhány hónapig tartott ki, mert a város sokkal drágább volt, mint gondoltam. Egy szobát béreltem Manhattan legészakibb részén 900 dollárért. Fél év után visszamentem Budapestre.

2009-ben kijöttem New Yorkba egy esküvőre, ahol találkoztam a jövendőbeli párommal. Később meglátogatott Budapesten és egy év távkapcsolat és oda-vissza utazgatás után úgy döntöttem, hogy kijövök hozzá, kipróbáljuk milyen az együttélés és közben elkezdem jazz ének tanulmányaimat is, ami régóta dédelgetett álmom volt.

– Az itthon maradt családtagjaid hogyan élték meg, hogy elmész?

– Természetesen szomorúak voltak, de ismerik a természetemet. Mindig is kalandvágyó voltam, szerettem volna felfedezni a világot, de sosem terveztem, hogy külföldön éljem le az életemet. Ezt ma sem gondolom másként.

– Milyen volt a megérkezés utáni időszak? Várt odakint valaki, vagy a teljes ismeretlenbe érkeztél?

– A párom lakásába érkeztem, aki egyébként egy kiváló kolumbiai-venezuelai zenész. Megérkezésem másnapján elment hat hétre turnézni Chilébe, így a két venezuelai lakótársával töltöttem az első hónapokat és eközben kezdtem el jazz ének tanulmányaimat. Amikor 2008-ban hazaköltöztem, rövid időn belül ismét vettem egy autót, aminek az eladási ára ez alkalommal is fedezte a kezdeti New York-i költségeimet és az első félév tandíját, de gyorsan munkát kellett keresnem, hogy folytathassam az iskolát.

Két munkahelyem is volt az iskola mellett, ami itt relatíve normális dolog. Ha nem jómódú családból jössz, akik támogatják az igencsak drága amerikai tanulmányaidat, vagy nem ösztöndíjas vagy, fel kell találnod magad, megoldani a kihívásokat és pénzt keresni a megélhetésedre.

Az idő és a pénz egyensúlyozása a feladat.

New York-i életképek

– Hogy ment a beilleszkedés? Könnyen találtál új barátokat, közeli ismerősöket?

– Nehéz a beilleszkedés, mert New York egy individualista város, rengeteg a bevándorló és mindenki más indok miatt van itt. Van, aki elmenekült a hazájából, mert nem volt más választása, van, aki csak szerencsét próbál. Találtam barátokat, de nagyon sok kapcsolatról gyorsan kiderült, hogy csak felszínes érdekkapcsolat. Más bevándorlókra lehet a legjobban számítani, azokra, akik szintén átmentek a beilleszkedés folyamatán és tudják, hogy mindez milyen kihívásokkal jár.

– Mennyire különbözik az ottani kultúra a magyartól? Mit volt a legnehezebb megszokni?

– A legalapvetőbb különbség, ami szembetűnt nekem, az az önbizalom. Az amerikai mentalitás az, hogy “én vagyok a legjobb”.

Egy énekórán megkérdezte tőlem a tanár, hogy szerintem én vagyok-e a legjobb. Természetesen nemet mondtam. Azt mondta erre, hogy akkor gyere vissza, ha azt gondolod, hogy te vagy a legjobb. Nem mentem vissza hozzá, de a szavai más amerikaival való beszélgetéseim során is visszacsengtek.

Nehéz volt megszokni, hogy ha valakivel találkozol és megkérdezi, hogy „Szia, hogy vagy?”, az csak a köszönés része, tulajdonképpen senki sem kíváncsi a válaszra. Ami viszont tetszik New Yorkban, az a nyitottság. Van fekete, homoszexuális, zsidó barátom, és ez sajnos Magyarországon továbbra is egy érzékeny téma, illetve a bevándorlók kérdése, itt viszont szegről-végről mindenki bevándorló.

– A zenédre mennyire volt hatással az új közeg?

– Zeneileg New York egy kánaán és egy óriási tükör, hogy szembenézz magaddal, a képességeiddel, és hogy helyre rakd az egódat. Kis hal vagy a nagy vízben. Rengeteg tehetséges ember van és át kell gondolnod, te miben vagy különleges. Nem másokhoz kell hasonlítanod, hanem önmagaddal kell szembenézned. Nehéz feladat és magányos út, mert senki nem tud igazán segíteni ebben. Idő, tapasztalat, önkritika, türelem.

A másik dolog, amivel szembesültem: a honvágy, a gyökereim, a magyar zene. Szerintem minden embernek külföldre kellene mennie egy kicsit, hogy egy másik nézőpontból láthasson rá az életére, és megtanulja értékelni azt, amije van. A magyar népzene, amiben felnőttem és az életem része volt, sokkal jobban elkezdett érdekelni, mert rájöttem, hogy csak felületesen ismerem és még rengeteg benne a felfedezni való.

– Sok sztorit hallani arról, hogy az Amerikába érkező művészek először mosogatással, pultozással és hasonlókkal keresik a kenyerüket, miközben minden adandó alkalommal meghallgatásokra járnak. Neked volt ilyen időszakod?

– Volt, persze. Nem csak a bevándorlók, az amerikaiak is ezt teszik. Ha bemész egy kávézóba, a felszolgálók 90%-a zenész vagy színész.

– Voltak hullámvölgyek, amikor elbizonytalanodtál, megérte-e belevágni?

– Minden héten van ilyen.

Akár egy napon belül is előfordul, hogy az egyik pillanatban a világ legboldogabb emberének érzed magad, a másikban meg azt kérdezed magadtól, hogy miért is vagyok itt, mi a cél.

Nem bántam meg, hogy belevágtam, mert időközben szereztem egy jazz előadói diplomát a CUNY City Collegeban, kiadtam a Mágia című lemezemet, aminek a férjem volt a producere. Rengeteg új kultúrát, zenét és embert ismertem meg. Sokat köszönhetek a Magyar Kulturális Intézetnek, akik támogatják az itt élő magyar művészeket, illetve a New York-i Magyar Ház igazgatójának, Nagy Ildikónak, aki minden erejével próbál színvonalas kulturális eseményeket szervezni.

Boncz Ádám színművésszel két éve koncertezünk a Sad But True előadásunkkal, amiben magyar versekkel kötjük össze a lemezemen hallható dalokat. Tavaly felléptünk a híres Blue Note jazz klubban, a High Note Hungary rendezvénysorozat keretein belül a Lincoln Centerben, turnéztunk Spanyolországban, Svájcban, illetve május végén megyünk Erdélybe.

Az év nagy eseménye pedig május 20-án lesz: a Carnegie Hallban lépünk fel egy új projekttel: Nikolett Pankovits Sextet & The River Voices. Nyolc New Yorkban élő énekes, a jazz zenekarom és egy népi zenekar segítségével mutatjuk be az öt magyar népzenei tájegységet, kortárs egyedi hangszerelésekkel. Ádám angol nyelvű prózai összekötő szövegeinek köszönhetően az amerikai közönség is alaposabb betekintést nyerhet a magyar népzenébe.

– Mit gondolsz az "amerikai álomról" így lassan egy évtized kintlét után? Tényleg lehet a semmiből karriert építeni, ha valaki elég kitartó?

– Lehet, de szerintem nincs amerikai álom. Kitartás, szorgalom, céltudatosság, pénz, alázat és nagyon sok szerencse kérdése, hogy elérd a céljaidat, bárhol is élsz a világban.

Fotó: Éder Krisztián

– Hogy telik egy átlagos napod? Mennyire más az ottani bürokrácia, mindennapi ügyintézés, ilyesmi?

– Egy zenei szoftverfejlesztőnek dolgozom lassan hat éve magánvállalkozóként, ami egy álommunka. Főként otthonról dolgozom, heti néhány alkalommal találkozom csak a főnökömmel, aki egyébként szintén zenész, így nagyon flexibilis. Hol ő turnézik, hol én, és a munkából adódóan mindketten tudunk turné közben is dolgozni.

Eddigi tapasztalataim szerint az ügyintézés Magyarországon, illetve bárhol Európában sokkal rendezettebb és gördülékenyebb, mint itt. A legnagyobb kihívás számomra az itteni egészségügyi rendszer megértése, illetve elfogadása.

Egy hétköznapi példa: a bőrgyógyász, aki 150 dollárt kért a magánrendelésén, felírt receptre egy kenőcsöt, ami 600 dollár. Édesapám elment otthon a patikába, és az ugyanazon hatóanyagokból álló krémet 300 forintért megvette.

Ezt sem elfogadni, sem megérteni nem tudom. Hasonlóan érthetetlen a megfizethetetlen oktatási rendszer is.

– Mennyire érzed kereknek az életedet most? Mi hiányzik a legjobban Magyarországról?

– Nagyon sokat tanultam magamról. A barátok, a család, az utcák, az emlékek. Itt nem tudják, kicsoda Pom Pom, nem lehet egy jó kis LGT dalt énekelni a barátaimmal autókázás közben, hacsak nem magyarok. (mosolyog)

– Tervezed, hogy valamikor hazaköltözöl?

– Igazából kétlaki életet próbálunk fenntartani Budapest és New York között. Mindkét helynek megvan a maga varázsa, és jelenleg jól kiegészítik egymást az életünkben.


KÖVESS MINKET:





hirdetés
szemetszed0.jpg

Zsuzsa a férje miatt költözött Indiába, most hetente szed szemetet a tengerparton, több száz önkéntessel

A magyar nő már nagyjából 55 ezer tonna hulladékot gyűjtött össze csapatával. Arról is mesélt, mekkora kultúrsokk volt számára odaköltözni, és lehetséges-e a műanyagmentes élet Indiában.
Láng Dávid - szmo.hu
2019. szeptember 09.



Csináld másképp nevű Facebook-csoportunkban folyamatosan várjuk saját személyes példákat és történeteket a klímaváltozás hatásairól, a műanyagmentességről és a zero waste-ről. Ide csatlakozott Ferrao Zsuzsa is, aki magyarként Indiában él, indiai férjével és két kisgyerekükkel.

Heti rendszerességgel szerveznek szemétszedő és újabban faültető akciókat a környékükön, Mumbai egyik külvárosában, egyre több önkéntes részvételével.

"Tettekkel próbáljuk a mi világunk csücskét szebbé és jobbá tenni gyermekeink részére, mert mindenki tehet valamit" – fogalmazott bemutatkozásában. Ezután kértünk tőle interjút.

– Hogyan ismerkedtek meg a férjével és mikor döntötte el, hogy Indiába költözik?

– Akármennyire hihetetlen, Facebookon keresztül ismerkedtünk meg 2011 körül. Mindketten egy irodalmat szerető csoport tagja voltunk, férjem írt egy könyvet amit akkor adtak ki, és ezen a csoporton belül toborzott olvasótábort, így ismerősnek jelölt. Először csak kommenteket váltottunk, majd privát üzenetben beszélgettünk, ezt követték a telefonhívások is. Nagyjából 8-9 hónap után úgy döntöttem, hogy elmegyek hozzá látogatóba. Annak idején én Észak-Írországban, Belfastban éltem, onnan indultam útnak.

A találkozás jól sikerült, ezt követően kb. 2 évig távkapcsolatban éltünk. Közben háromszor voltam még látogatóban, és mikor legutoljára jöttem ki, itt is maradtam.

A formalitások elvégzése után jött a házasság. És 2 év házasság után már örökös vízummal élek itt. Két gyermekünk van: Lucius 5 és fél éves kisfiú, lányunk pedig Nascha, akinek nemrég ünnepeltük a 4. szülinapját.

– Mekkora volt a kultúrsokk az elején?

– Bizony elsőre nagyon nagy volt a változás: a tömeg, hangzavar, forgalom, az örökké mozgó város. A meleg, párás klíma is elég furcsa volt a hideg, esős Írország után. De az emberek kedvesek, kíváncsiak. Először sokan bámulták, ugye hogy fehér embert látnak, de most már annyira nem. Vagy lehet, hogy már nem veszem észre. (nevet)

– Milyen ott a mindennapi élet magyarként? Mi az, ami miatt jobb ott élni, és mit volt a legnehezebb megszokni?

– Mi Mumbai egyik külvárosában, Vasaiban élünk, amióta a gyerekek megszülettek. Az egyik nehézség itt a folyamatos áramkimaradás: vannak időszakok, amikor ez napi szinten előfordul. De ezek csak apró irritációt okozó dolgok már, ha az ember megszokja, nem olyan bosszantóak. Viszont Vasai tágasabb, kevésbé zsúfolt, zöldebb és tisztább is, mint más részek.

A vízellátás a másik dolog, amihez alkalmazkodni kellett. Lakótelepszerű modern lakásban lakunk, a víz nálunk reggel két órára 6-8 között, este pedig egy órára 7-8 között van megnyitva. Ezalatt az idő alatt kell a lakásban lévő tartályokat feltölteni, hogy elegendő víz legyen az adott napra.

Sokszor a esős időszak előtt, mikor már nagyon lecsökkent a víztartalék, ez az idősáv is meg van rövidítve. Bár tapasztalatom szerint az emberek sokkal tudatosabban bánnak a vízzel emiatt, nem pazarolják.

– Az ország egészében mekkora problémát jelent a vízhiány, és hogyan próbálják kezelni?

– A vízszabályozási rendszer itt nálunk szerintem jól bevált. Kissé nehéz volt megszokni eleinte, de bőven elég a napi teendőkhöz, még akkor is, amikor csökkentett óraszámban van. Sajnos ez nem mindenhol jellemző, még Mumbai belvárosában sem. Szerintem mindenhol be kellene vezetni. Vannak helyek, ahol rosszabb a helyzet, mert ott vezetékes víz nincs, és a lakókhoz napi szinten lajtos kocsi hozza a vizet. Ami persze azért rizikós, mert ha nincs kocsi, víz sincs.

A többi államban érvényes szabályozáshoz nem nagyon tudok hozzászólni, mert még nem jártunk mindenhol. Itt Indiában ugye az egész évi csapadék a monszunidő alatt esik le, ami június közepétől szeptember közepéig tart. Utána egész évben nem esik eső. A csapadék mennyisége nagyon fontos: ha esetleg később indul a monszun, vagy nem elég az eső, az nagy problémákat okozhat. A médiában is akkor hallunk leginkább a vízhiányról, amikor a monszun előtti nyár nagyon forró, vagy késik a monszun.

Vannak ugye sivatagos részei is az országnak, ott lehet a legrosszabb a helyzet. Nemrégiben láttam egy dokumentumfilmet erről, és olvastam cikkeket is róla.

Falusi, tanyasi helyeken egy családban olykor két-három feleség is él. Az ő feladatuk pusztán csak az, hogy a napi teendőkhöz szükséges vizet a házhoz hordják nap mint nap. Úgy hívják őket, hogy water wives, vagyis "víz feleségek".

– Mennyivel rosszabb a hulladékhelyzet, mint Magyarországon, vagy Nyugat-Európában? Többet szemetelnek az emberek? Ha igen, mi lehet az oka ennek?

<
A cikk folytatódik a következő oldalon
>


KÖVESS MINKET:



hirdetés
lakogyules-1000x666.jpg

„Maguk csak ne szóljanak bele itt az ügyekbe! Mi lakunk itt negyven éve!” – lakógyűlés Magyarországon

'Minket nem érdekel a szomszéd tízemeletes. Ott magának két lefizetett embere is volt, Csopakikám, hallottam a kisboltban.'
Hargitay Judit írása. Címkép: Pixabay - szmo.hu
2019. szeptember 10.



– Tisztelt lakótársak! Most számoltuk össze, ötvenheten jöttek el, ez kevesebb, mint a lakók fele, tehát eleve határozatképtelenek vagyunk, de szavazás az lesz.

– Akkor minek vagyunk itt, kérdezem én?

– Mert most van ez a fűtéskorszerűsítési pályázat, le lehetne cserélni a radiátorokat.

– Azok hetvennégy óta úgy vannak, jó lesz az úgy, maga itt csak ne pályázgasson, Csopaki úr.

– Hetvennégy óta???? Én még csak egy éve lakom itt, egyetemista vagyok, de ez nekem új. Azt mondják, hogy lassan ötven éve nem nyúltak a fűtéshez? Mérnök úr, hány évre vannak ezek a fűtésrendszerek kalibrálva?

– Körülbelül huszonötre, fiatalember.

– Akkor mi a kérdés? Ötven éve ugyanúgy van! Mi lesz, ha szétrohad?

– Már szétrohadt, kedves lakótársak, múltkor csőcsere volt a harmadikon, belül megeszi a rozsda.

– Csopaki úr, maga itt ne agitáljon, folyton agitál, aztán húszezer a fűtésszámlám.

– Mondjuk pont ettől lenne kevesebb. Az anyám a szomszéd házban lakik, ott megcsinálták a panelprogramot, azóta feleannyit fizet.

– Maga meg mit szól bele, ha a szomszéd házban lakik?

– Mondom az anyám lakik ott, én itt lakom.

– Igen? Két lakásuk van, itt Budán? Ilyen jól megy?

– Tisztelt lakótársak, ne térjünk el a témától, a környéken az elmúlt öt évben tizenkilenc ház csinálta meg, a szomszéd tízemeletes is.

– Minket nem érdekel a szomszéd tízemeletes. Ott magának két lefizetett embere is volt, Csopakikám, egy önkormányzati képviselő meg egy zugügyvéd mutyizták le magának ezt az egész otthon melegét, hallottam a kisboltban.

– Jézusom, miket hadovál össze? Csopaki tán lefizette mind a tíz emeletet?

– Én meg azt hallottam a kisboltban, hogy a szomszéd házban kicserélték, azóta szebb is, kevesebb a fűtésszámla, meg harminc százalékkal felment a lakások ára.

– Maga meg mit fogadatlan prókátorkodik itt? Tán maga is le van fizetve?

– Nem, Ilikém, ez fiatal, ez szerintem ingatlanügynök, csak nyerészkedni akar.

– Ja, meg sorosügynök is vagyok. Te jószagú úristen....

– Tisztelt lakótársak, én már ugyan 87 éves vagyok, nem értek ezekhez a pályázgatásokhoz, de azt mondom, ha az állam ingyen oda akar adni 50-60 milliót, akkor azt, kérem, el kell fogadni.

– És aztán maga miből fizeti a havi plusz 8 ezreket? Ami az önrész lesz?

– Ha szétrohad az egész ház fűtése, és önerőből kell lecserélni, az minden lakónak százezrekbe fog fájni, és részlet se lesz.

– Maga csak ne vágjon a szavamba. Nem a lényegről beszélünk. Az a lényeg, hogy miért van büdös a liftben.

– Asszonyom, ez most hogy jön ide?

– Úgy, hogy itt kérem nagyon nagy bajok vannak, mérnök úr. Negyvenöt négyzetméteres a lakásom, de átalányba fizetek, és beleszámolják az erkélyt is.

– Az új radiátorokon lesz mérő, épp az a lényeg, hogy állíthatja, és csak annyit fizet, amennyit fogyaszt.

– És ha a szomszéd lakásba nincs senki? Most sincs, mert eladták. Majd talán azt is én fűtöm be, mi?

– Nem, a központi szabályozó ezt is érzékeli, ön csak a saját lakásáért fizet.

– Akkor is feljön az alattam lakótól a pörköltszag.

– Ehhez semmi köze a fűtésnek.

– Hát akkor mihez van köze?

– Ahhoz, hogy akkor nem kell társasházban lakni. Menjen falura.

– Maga meg át az anyjához!

– Még jó, hogy nem azt mondja, hogy az anyámba.

– Maga mondta...

– Tisztelt lakótársak, így nem jutunk semmire, a saját hangomat se hallom.

– Ott van Önöknél a papír, azt kell megszavazni, hogy akarunk-e pályázni, és ha igen, egycsövesre vagy kétcsövesre? Tegyék fel a kezüket...egycsöves...egy-kettő-három...kétcsöves...egy-kettő-három...plusz a gondnok asszonynak adott még kilenc lakó írásbeli felhatalmazást, azokat is hozzáadjuk...Zsuzsa, vegye jegyzőkönyvbe, hogy 35-22 arányban a kétcsövest pályázzuk meg.

– Milyen kilenc meghatalmazás? Kik azok a lakók? Azonnal mutassa meg, az összes papírt, egyesével!

– Itt vannak nálam, meg a jegyzőkönyvben is. Amúgy nem is szabadna megmutatnom, az adott lakókkal kell beszélnie.

– Ez csalás! Ezek formailag nem jó meghatalmazások! Jogász vagyok, tudom!

– Jogász egy fenét. Takarított egy ügyvédi irodában.

– Maga hallgasson! Ez egy mutyi! Nyolcvannégy óta itt lakom, ide be nem teszi a lábát egy csőcserélő mérnök se, vagy mi!

– Értsék már meg, hogy most csak a pályázat benyújtásáról szavaztunk. És mivel nem jelentek meg elegen, még lesz egy levélszavazás is. És ha nyerünk is támogatást, akkor is lesz egy új szavazás, oda meg már kétharmados többség kell.

– Kétharmad? Itt? BÁRMIBEN??? Hát, ha ez összejön, Csopaki, akkor megeszem a lábtörlőmet.

– Maga csak ne ironizáljon. Ez az egész egy mutyi.

– És későn is szóltak.

– És a folyosón mért van még mindig linóleum, kérdem én?

– Talán azért, kedves szomszédasszony, mert két éve a járólapozást is leszavazták.

– Maguk csak ne szóljanak bele itt az ügyekbe! Mi lakunk itt negyven éve.

– Fogadja már el, hogy a maga szavazata épp annyit ér, mint a többieké!

– Itt pedig nem lesz semmi, ha addig élek is.

– Hát...mondjuk, addig szerintünk se.

– Elnézést, el lehet már menni, Csopaki úr?

– Igen, a szavazás megvolt, lehet menni.

– Köszönöm.


KÖVESS MINKET:




hirdetés
fahidi-eva-cimkep-tukr.jpg

Fahidi Éva: A Fehérlófiát sokkal szívesebben mesélem, mint a holokausztom történetét

Húszévesen jött haza Auschwitz-Birkenauból, hamarosan betölti a 94-et, és még mindig színpadon táncol. Beszélgettünk traumafeldolgozásról, örökké keresett, de soha meg nem talált családtagokról és arról, mire kíváncsi a most felnövő kamasz-generáció.
Dömötör Nikolett - szmo.hu
2019. szeptember 17.



Szeptember 12-én került mozikba A létezés eufóriája című film, ami egy sok szempontból különleges és magával ragadó táncelőadás munkafolyamatába, mozzanataiba avat be.

Az egyik főszereplője a 94 éves Fahidi Éva, aki húszévesen tért haza Auschwitz-Birkenauból. Ő duettezik a fiatal, nemzetközileg is elismert táncosnővel, Cuhorka Emesével. A film – ami Locarnóban és Szarajevóban is nyert díjat – alapjául szolgáló előadást, a Sóvirágot Szabó Réka rendezte, 2015 óta van repertoáron, több mint 80 alkalommal játszották Budapesten, vidéken és külföldön is.

Évával ennek kapcsán beszélgettünk traumafeldolgozásról, örökké keresett, de soha meg nem talált családtagokról, testhez való viszonyról és arról, mire kíváncsi a most felnövő kamasz-generáció. A rá jellemző közvetlenségével kért meg, hogy tegeződjünk.

- Mesélj egy kicsit az indulásról! A film alapján úgy tűnik, mindössze egy rövid, Rékával való üzenetváltás után, mérlegelés nélkül ugrottál fejest a Sóvirágba. Tényleg ennyire spontán módon történt minden?

- Alapvetően részemről valóban ennyire spontán volt, Réka részéről persze nem. Mielőtt kezdeményezte volna, már kicsit készült erre. Mi Rékával rokonok vagyunk, sógor-komaságban, mert a férjeink unokatestvérek. De nem tartozunk egy korosztályba, ő sokkal fiatalabb, az érdeklődési körünk is más.

- Szerinted ez az életkorral függ össze?

- Nem, hanem Réka mérhetetlen tehetségével. Olyan a tehetsége, mint egy kimeríthetetlen kút. Mindig van valami fantasztikus ötlete. Egyébként matematikus, egyetemen tanít. Az élete a Tünet Együttes, de hát úgy illik, hogy legyen egy olyan foglalkozása is, amiből meg tud élni. Abból a nagy családból, aminek mindketten a tagjai vagyunk, rajtam kívül más nem is nagyon mutatott érdeklődést az iránt, amit ő csinált. Mint kiderült, már korábban is gondolkodott azon, hogyan kerülhetnénk egymáshoz közelebb.

Amikor már majdnem betöltöttem a kilencvenet, felhívott és megkérdezte: mit szólnék ahhoz, ha elkezdenék színpadon táncolni? Mondtam neki, nagyszerű, ennél jobb dolog nem is történhetne velem.

A kilencvenedik születésnapom így egészen rendkívüli módon lett megünnepelve.

Amikor elkezdtük csinálni a Sóvirágot, egész nyáron gyakorlatoztunk, tornáztunk, tanultunk a Jurányiban. Egyszerre október 13-a lett, akkor kellett egy premier. Ami rendhagyó módon rögtön két előadást jelentett a hatalmas szakmai érdeklődés miatt. Én már a folyamat kezdetén is rettenetesen boldog voltam. Nemcsak azért, mert a kívánságomnak megfelelően lett megünnepelve a születésnapom, hanem mert nagyon sikeres volt mindaz, amit csináltunk. A művészet, hacsak nem giccs, nagyon meggyőző tud lenni. Ezt kapom vissza a közönségtől. Megértik, amit mondani akarok nekik, és ez nagyszerű érzés. Ettől a két díjtól, amit Locarnóban és Szarajevóban nyertünk, el vagyok bűvölve.

- Büszke vagy rájuk?

- Az is, mindenekelőtt rettentően boldog. Addig mindig arról beszéltünk, hogy majd hajlongunk a vörös szőnyegen, de azt nem gondoltuk, hogy el fog érni bennünket. Valami csodálatos dolog.

- Biztosan sokszor kérdezték és kérdezik is tőled, de nem lehet elmenni mellette szó nélkül: hogyan csinálod? Nem fáraszt, terhel fizikailag?

- Fizikailag még most is nehéz, sőt, egyre nehezebb. De csinálni kell, akkor is, ha nyafogok, mert nem minden nap van kedvem hozzá. Az a titka, hogy nagyon korán el kell kezdeni, és soha nem szabad abbahagyni. Az ember valamennyit mindig vissza tud hozni abból, amit egyszer már tudott.

- Miért érezted úgy, hogy közel a kilencvenhez, sőt azon is túl, mindenképpen belevágsz egy ilyen izgalmas, de sok szempontból megerőltető „kalandba”?

- Azért, mert van egy rögeszmém. Az, hogy nekem azért kellett Auschwitz-Birkenauból hazajönnöm, mert el kell mondanom az egész világnak, milyen volt. Egy idő után úgy éreztem, ez élethivatás – ekkor írtam az első könyvemet, A dolgok lelkét. Azóta is azt hiszem, hogy valójában ezért maradtam életben. Ha az ember valamit hivatásszerűen csinál, az betölti az életét, mindent annak érdekében akar tenni. Az kevés, ha azt mondom: soha többet. Az a legkevesebb az egészben. De minden eszközömmel, ami rendelkezésemre áll, ezt a célt szolgálom, tudatosan.

Ilyen eszköznek érzem a táncot is. Nagyon szeretek mesélni, van is hozzá képességem.

A Fehérlófiát például sokkal szívesebben mesélem, mint mondjuk a holokausztom történetét.

De úgy érzem, már a 15-16 éves gyerekeknek is szükségük van arra, hogy megtudják, mi volt itt hetven évvel ezelőtt. Sőt, az egész magyar társadalomnak szüksége lenne rá. Annyi mindent nem beszéltünk ki… A málenkij robotot, a Kádár-korszakot, a Horthy-korszakot és természetesen a Holokausztot sem. Én ezeket mind végigéltem. A gyerekek mindig azt kérdezik tőlem, hogy ők miért nem így tanulták az iskolában.

- Fogékonyabbak rá a fiatalok, mint összességében a magyar társadalom?

- Hogyne, mert ők kíváncsiak. És nekik az az igényük, hogy ne vezessék őket az orruknál fogva. Tessék nekünk elmondani, ahogy volt, ezt szokták kérni tőlem. Az iskolában pedig azért nem hallják, mert mások a napi politikai érdekek. Érdekes módon azonban az igazság iránt mindenkiben van érdeklődés.

- Ez a fajta hivatásszerűség, amit te magadénak vallasz, ami betölti az életed, nem jár ugyanakkor áldozatokkal? Nem érzed olykor tehernek?

- Semmiképpen nem így érzem. Hanem úgy – most már pláne –, hogy iszonyatos trauma végigélni ezt az egészet, mindennel együtt. A megaláztatással, azokkal a fizikai megterhelésekkel, amiket az életben maradásod érdekében vállalnod kellett. És a szellemi borzalmakkal: amikor az ember elveszti a közvetlen családját, apját-anyját-testvérét, és rajuk kívül még összesen 49 rokonát. Annyira megterhelő, hogy nem lehet trauma nélkül megúszni. A többség először nem is tud róla beszélni.

Én 59 évig egy betűt le nem írtam ezzel kapcsolatban, nem beszéltem róla.

Utólag visszatekintve ma már teljesen megdöbbentő, hogy tudtam egyáltalán így élni.

- Nem is gondoltál rá?

- Én most úgy élem meg, hogy nem, de biztosan nem így van. Most viszont, mint az őrült, eszelősen csak erről tudok beszélni. Valójában erről is akarok. Én ezt terápia gyanánt fogom fel. De ehhez valami olyasmit kell az embernek a lelkében létrehozni, ami lényeges és alapvető változás.

- Mi volt ez a változás, ami 59 év után következett el?

- Hogy elutaztam Auschwitz-Birkenauba. Még azt is meg tudtam szervezni, hogy július elsején érjek oda, ugyanazon a napon, mint 59 évvel azelőtt. Sok minden más lett: például megnőttek a fák. Gyönyörű zöld fű volt mindenütt, ahol annak idején egyszerűen azért nem nőtt semmi, mert tízezer, húszezer, sokszázezer ember taposta ki folyamatosan. Aztán eljött az az idő is – és még mindig tart –, hogy egy-két év után rendszeresen muszáj visszatérnem.

- Miért?

- Nem tudom. És azt sem, hogy mit remélek.

- Mi történik, amikor ott vagy?

- Valamit keresek. Amikor hatodjára mentem oda önszántamból, azt hiszem, megtaláltam a barakkot, amiben voltam. De folyton keresek, tulajdonképpen a magyarázatot az egészre – nyilván sose fogom megtalálni. A hogyanra tudom a válaszokat, hiszen végigéltem, végigtapasztaltam. Tudom, úgy kezdődik el, hogy az utcán elkezdik kiabálni: büdös zsidók. Ha mindenünnen ezt hallják az emberek és ez folyik a csapból is, átszivárog a saját tudatukba, és aztán az ő meggyőződésük is ez lesz. Vigyázzunk a jelszavakkal.

- Figyelsz, figyeltél régebben is ezekre a jelekre?

- E tekintetben nekem borzasztóan éles hallásom van. Nem lehet úgy élni, hogy abszolút nem veszed tudomásul, mi történik körülötted.

- A '30-as, '40-es években is így volt? Észre vetted, mi történik körülötted?

- Akkor az volt az óriási különbség, hogy egy olyan családban éltem, ami igyekezett engem mindentől megkímélni. Beraktak engem abba a bizonyos elefántcsonttoronyba, és nem kellett tudomást vennem arról, ami zajlott. Hitler őszinte ember volt, a Mein Kampfban megírta, mit akar, de az annyira irreális volt, hogy elhinni sem lehetett. És mégis, meg lehetett csinálni.

- A filmben rengeteg erős, megragadó mondat hangzik el, ami sokáig ott motoszkálhat a nézők fejében, mégis egyet emelnék ki a sok közül. Amikor arról beszélsz, hogy lélekben még mindig 16 éves vagy, és még mindig van anyukád.

- Drágám, az ember mindig úgy érzi. Akkor is, amikor megcserélődnek a szerepek, és az anyukád már egy vén mámi, és neked kell gyámolítani. Tőlem még ezt is elvették. Az ember mégiscsak az anyja körül érezte magát életében legjobban, legbiztonságosabban, és mindig szüksége lenne az anyjára, akármilyen öreg. Olyan öreg nem tud lenni, hogy ne lenne rá szüksége.

- Mit őriztél meg az édesanyádról önmagadban?

<
A cikk folytatódik a következő oldalon
>


KÖVESS MINKET:




hirdetés
demonstracio-bantalmazas-eroszak-budapest-nokert-antonirita-20190914.jpg

Most még nők és gyermekek erőszakos halála sem viszi ki emberek tömegeit az utcára

Döbbenetesen kevesen voltak a bántalmazás és családon belüli erőszak ellen tartott szombati demonstráción, amely az aktivistáknak köszönhetően igen látványosra sikerült.
Szegedi Éva - szmo.hu
2019. szeptember 15.



Mintha holttestek hevernének a Parlament épülete mellett. Fekete lepellel letakart testeket látunk, rajtuk vagy mellettük virágcsokor. Gyászzene szól. Olyan zene, amilyeneket temetéseken hallhatunk.

Körben emberek állnak némán, táblákkal, zászlókkal a kezükben.

Két héten belül három nő és két gyerek halt meg Magyarországon családon belüli erőszak miatt. Őket jelképezik a fekete lepellel takart testek.

Augusztusban egy férfi megölte a 4 éves kislányát és a párját, majd magával is végzett. Tatán egy férfi megölte a feleségét. Andornaktályán egy férfi megölte a kislányát és volt feleségét, majd öngyilkos lett.

A három eset két héten belül zajlott le, és mindegyikben közös elem a nő bántalmazása. Emiatt vonultak utcára az aktivisták szeptember 14-én.

Mi előzhette volna meg ezeket a borzalmas gyilkosságokat? "A hatékonyabb rendőri fellépés" - mondta Antoni Rita, a demonstráció szervezője, a Nőkért Egyesület elnöke."Nekem az szemet szúrt, hogy a budai párnál már korábban kint voltak a rendőrök, de azt mondták nekik, hogy már rendezték a konfliktusukat. Nem voltam ott, nem tudom pontosan, hogyan történt, de ha egyszerre hallgatták ki őket, akkor a megfélemlített feleség nyilván bólogat, hogy igen, rendeztük a konfliktusunkat, közben pedig lehet, hogy halálra van rémülve."

Antoni Rita szerint pontosan ezért volna arra szükség, hogy a feleket külön hallgassák ki, és az elkövetőt bevigyék a rendőrök, vagy ha erre valamilyen oknál fogva nincsen mód, az áldozatot helyezzék biztonságba.

Például azzal, hogy azonnal felajánlanak neki egy helyet egy anyaotthonban. Csakhogy jelenleg Magyarországon nincsen kellő számú férőhely, nincsen elég anyaotthon.

"De annak, hogy egy kicsit bevigyék az elkövetőt, hogy elbeszélgessenek vele, semmi akadálya" - tette hozzá.

"Ha most valaki idejönne hozzám az utcán, és úgy arcon vágna, hogy eltörik az arccsontom, akkor az az ember, több év börtönbüntetést kaphatna. De miért más a helyzet, ha mindez a négy fal között történik?

Az, hogy az áldozat a saját felesége, annak nem enyhítő, hanem súlyosbító körülménynek kellene lennie, mert egy bizalmi viszonnyal és a köztük lévő kötelékkel él vissza."

<
A cikk folytatódik a következő oldalon
>


KÖVESS MINKET:







Szeretlek Magyarország
Letöltés
x
Töltsd le a Szeretlek Magyarország mobil alkalmazást, hogy elsőként értesülhess a legfrissebb hírekről!
x