hirdetés
hirdetés
hirdetés
 
 
hirdetés
Nyílt üzenet a rákról: "Újraélem azt a rettenetes időszakot, és miközben ezt írom, a sírás fojtogat"
Szabadi Klaudia megrázó posztban számolt be arról, mit jelentett a családjában a daganatos betegség.
Szerző: Szabadi Klaudia, Nyitókép: Illusztráció/Pixabay - szmo.hu
2019. február 14.


hirdetés

Az egyik legnagyobb közösségi oldalon viharos gyorsasággal kezdett elterjedni egy fotós poszt február elején, a rák elleni küzdelem világnapján.

Szerzője Szabadi Klaudia; az ő engedélyével jelentetjük meg az írását, ami olyan, mint egy hatalmas felkiáltójel. Figyelmeztetés mindannyiunk számára, hogy milyen törékeny a mi kis emberi életünk és a családi idill, és milyen könnyen elveszíthetjük a szeretteinket.

"Ez én vagyok. Nem vágattam le, nem is festettem be a hajamat; mielőtt azt írnátok, jól vagy rosszul áll, kérlek, koncentráljatok a szövegre.

Ez paróka. Anyukámé. Aki soha nem volt hajlandó hordani, akkor sem, amikor a gyönyörű, loknis gesztenyebarna haja elkezdett hullani, és végül már csak bőr volt az egykor szépséges hajkorona helyén.

2017. augusztus 30-án, este kilenckor hívott, és kimérten, szinte egykedvűen annyit mondott: 'Kislányom, rákos vagyok'.

Öt napra rá, életemben először, mentőt kellett hívni hozzám az éjszaka közepén, olyan rosszul lettem. De nem én vagyok a lényeg!

Anyám a mindenem, imádom, néha a karját is megharapdálom, olyan szenvedélyesen szeretem, pedig tudom, ő nem ilyen típus, higgadtabb nálam, egészen más természet.

Nem tudtam és nem is akartam elfogadni, hogy ez Vele megtörténhet. Mindig úgy 'terveztem', majd ugyanazon a napon halunk meg, és akkor nem kell rettegnem, hogy Édest eltemetem. Mert mióta az eszemet tudom, féltettem, és féltem, hogy elveszítem. És amitől évtizedek óta félek, utolért. A katasztrófa.

Apám beleőrült a bánatba, talán egyetlen embert szeretett igazán egész életében, a feleségét. Az anyámat.

Mindennap sírva hívott, mert anyu kijelentette, hogy nem kezelteti magát, tüdőrák, nincs mit tenni, élt ő már eleget, nem akar kórházba menni. Sikítottam, zokogtam, könyörögtem, bizonyítékokat sorakoztattam fel, hogy hányan túlélték ezt a rohadék rákot, mert vállalták a kezelést.

Apám is, a kemény férfi, aki úgy nevelt engem, olyan szigorral, amelyet máig nem értek, sírt egyfolytában. Iszonyatos volt, ahogyan kapaszkodott belém, és csak hajtogatta könnyek között: beszélj anyáddal, valahogy győzzük meg. Anyu hajthatatlan volt, ő dohányozni akar, kávézni a teraszon, a rózsákat, a felhőket bámulni, olvasni és filmeket nézni.

Végül engedett, mert mindig, mindenben engedett, hiszen mióta csak az eszemet tudom, apámért és értem élt.

Négyszer kapott kemoterápiát, majd felhoztam sugárkezelésre. Alig negyven kiló volt akkor, járni sem tudott, kerekesszékben tolták be a kórterembe. Bent töltötte a decemberi ünnepeket, egy hónapon át mindennap bementem hozzá. Remegő gyomorral. Hogy mire megyek, hogy él-e még.

Gyűlöltem a bizonytalanságot, rémes volt, ahogyan néztem az egykori bombázó csontsovány kis testét, a kopasz fejét, a bársonyos bőre is a múlté volt már. Kértem a kezelőorvosát, legyen velem őszinte, hogy tudjam, mire kell felkészülni. Remegett a hangom, a kezem, a szemem tele volt könnyekkel, de az orvos tudta, komolyan gondolom, hogy az igazat akarom hallani. Elmondta, hogy anyu túl későn került kórházba, és van már egy kis áttét.

Nem nagyon tudott mit hozzátenni, látta, hogy felfogtam a felfoghatatlant, nem biztatott, csekély az esély a túlélésre - így fogalmazott, amikor rákérdeztem újra.

Felhívtam aput, aki egyszerűen nem volt hajlandó elhinni, azt mondta, az lehetetlen, és csak zokogott. Nem tudta látogatni a feleségét, akkor már nagyon beteg volt ő is; az orvosok évekkel ezelőtt már temették. Kérte, hogy vigyem haza anyut, de nem vittem. Azt mondtam, kibírt négy kemót, még csak rosszul sem volt tőle, a sugarazás sem viselte meg, igenis most már végigcsinálja.

Amikor 2018 januárjában hazavittem, úgy éreztem, igen, talán anyámnak volt igaza, talán hagyni kellett volna, hogy úgy éljen és haljon, ahogyan ő akar. Aztán néhány hét múlva kontrollra ment.

Vártuk az eredményt, sem apám, sem én nem aludtunk éjjel, volt, hogy hajnali egykor sírva hívtuk egymást.

Aztán megérkeztek a leletek. Persze egy szót sem értettünk az egészből, hiába beszél apám latinul is, azért az orvosi nyelvezet megfejthetelen a civilnek.

Emailben továbbítottam a kezelőorvosának, hogy kielemezze, és tudjam, mi következik. Féltem és sírtam, ha pittyent a mobil, összerándult a gyomrom, hogy igen, most kapom meg a választ. Amikor megérkezett, és elolvastam, sikítva eldobtam a telefont, fel-alá rohangáltam, majd végül felhívtam az orvost. Hogy jól látok-e, nem tévedek-e.

Könnyek között kérdeztem, neki pedig reszketett a hangja, mert igen, bekövetkezett az, amit ő sem hitt, az ötcentis daganat szinte teljesen eltűnt, csak egy apró pont maradt ott.

Boldogságomban ömlöttek a könnyeim, azt mondta, ő is boldog, hogy ilyen hírt tud mondani, sőt, ha anyu 20 évvel fiatalabb lenne, megműtené, hogy még az a picike pont se maradjon. Hogy ne tudjon kiújulni ez az aljas, szemét gyilkos betegség.

Azóta eltelt több mint 12 hónap. Anyám már rég kihízta a kórházi pizsamáit, a haja sűrű, hullámos, a válláig ér, főz, rejtvényt fejt, olvas, a kedvenc filmjeit nézi, és az apámat ápolja. Órákig ül az ágya szélén, eteti, vagy csak fogja a kezét. Nem engedi, hogy a férje kórházban vagy elfekvőben haljon meg. Nem engedi, erején felül megtesz érte mindent, felemeli, ha kell, emberfeletti, amit csinál.

Az idén február 4. volt a rákellenes világnap. De nemcsak ezért írtam le a mi történetünket. Azért, mert tudom, mennyi barátom rákos, és mindegyikükért megszakad a szívem.

Ezzel a poszttal azt szeretném elérni, hogy bárki bármit mond, hogy nincs tovább, menthetetlen a helyzet, akkor se adjátok föl!

Ne higgyetek hamis prófétáknak, áltudományos csodaszerek 'döbbenetes' hatásának, de leginkább ne utasítsátok el a gyógykezelést!

Drága Barátaim, szeretlek Benneteket!

Tudom, sokan azt gondolják, könnyen beszél az, aki nem csinálta végig a kemót meg a többit. Nem. Egyáltalán nem könnyű. Újraélem azt a rettenetes időszakot, és miközben ezt írom, a sírás fojtogat.

Mert nem tudni, mikor újul ki, hiszen idős már, és igen, úgy él, ahogyan akar, olykor rágyújt. Mert jólesik Neki, és már nem töröm össze a rohadt cigarettáit. Annak örülök, hogy máris nyert 12 hónapot, hogy önző módon szerethetem, hogy naponta ötször is felhívom, és olykor-olykor meg tudom nevettetni.

Kérlek Benneteket, ne adjátok fel! Mert élnetek kell, ha másért nem, a szeretteitekért. De önmagatokért is! Adjatok egy esélyt, még akkor is, ha nem hisztek benne igazán, ha beletörődtetek, hogy ennyi volt.

Mert ha harcoltok, talán Veletek is megtörténik a csoda, és nem hiába szenvedtetek. Mert igenis győzhettek!"


KÖVESS MINKET:





Tömeggyilkosság élőben: a Facebooknak változtatnia kell
Az új-zélandi mészárlás 17 perces, élő videóját fegyverként használták a terroristák. A Facebook és a Google többé nem bújhat ki a felelősség alól.
Szeretlek Magyarország - szmo.hu
2019. március 15.


hirdetés

Mintha a Doom egyik jelenetében lennénk. Az új-zélandi merénylő sisakkamerájával akkurátusan és szenvtelenül mutatta meg, ahogy egymás után lemészárolja az ártatlan embereket. Azt is, ahogy a már földön fekvő, sebesült szerencsétlenekre zúdít újra és újra tüzet.

A véres, megrázó támadást 17 percen keresztül közvetítették élőben a Facebookon. Anélkül, hogy a cég fejlett algoritmusai reagáltak volna arra, ami történik.

Utána a merénylőnek meg kellett nyomnia a publikálás gombot, hogy az élő videó letölthető formában is megjelenjen a közösségi oldalon. Ezután már senki sem állíthatta meg a terjedését. Hiába kérlelték az új-zélandi rendőrök az internetezőket, hogy ne osszák meg a felvételt, mert épp ez volt a terroristák célja. Hiába törölte a Facebook, a Google és a Twitter is az elkövetők fiókjait, és a folyton felbukkanó képsorokat.

Ami egyszer felkerült a hálózatra, ott is marad.

De az új-zélandi támadók nemcsak az élő közvetítéssel mutatták meg, mennyire veszélyes fegyver lehet a kezükben a modern technika. A mémekkel is profin bántak. „Ne felejtsetek el feliratkozni PewDiePie csatornájára” – kérte nézőit a támadás előtt a merénylő. Pontosan tudva, hogy a svéd PewDiePie a maga 89 millió feliratkozójával az egyik legnépszerűbb youtuber, bármit is mond róla, az terjedni fog. „A Fortnite tett képzett gyilkossá” - mondta még, pontosan tudva, hogy a bombasikert aratott videójátékra már több, mint 200 millióan regisztráltak, akiknek nagy része a függőségig rajong érte. Az Insta- és YouTube-korszak egyik alapvető jellemzője, hogy a viralitást a sokszorosára tudják emelni a reakciók, és a megfelelő véleményvezérek megszólításával a terroristák erre nagyon tudatosan játszottak rá.

Az élő közvetítés terjedését ugyanilyen profizmussal készítették elő.

Felrakták a hírét a 8 chanre, a Redditre, a Twitterre, majd utána a kész videót a YouTube-ra is. A szolgáltatók azt állítják, megpróbáltak a lehető leggyorsabban reagálni a történtekre. De így is elkéstek.

Mindenki tudja, hogy ami most megtörtént, megtörténhet bármikor újra. És meg is történik.

A technológiai fejlődés folyamatos versenyfutásra készteti az építő és a romboló erőket. A közösségi platformok a mesterséges intelligenciát használva próbálják kiszűrni a káros tartalmakat, miközben a terroristák épp ezeket a közösségi platformokat használják arra, hogy minden korábbinál hatékonyabb propagandát folytassanak.

Az eszköztár eddig sem volt kicsi. Az ISIS álprofilokat hozott létre, amiken keresztül német és francia tiniket radikalizáltak, sokukat arra is rávéve, hogy csatlakozzanak az Iszlám Államhoz. Felhasználták a hálózatos játékokat a biztonságos kommunikációra. Toborzóoldalakat működtettek, és propagandavideókat terjesztettek.

Azt gondolnánk, az, hogy az ISIS-t Szíriában és Irakban az utolsó általa uralt területekről is kiszorították, csökkentette a szélsőséges eszmék terjedésének veszélyét az interneten is. De ennek épp az ellenkezője igaz. Sokkal nagyobb lett az esélye, hogy a terrorszervezetek helyét egyedül, vagy néhány ismerősükkel akcióba lépő, "alkalmi" terroristák veszik át. Olyanok, akiket nem egy központi szervezet képzett ki, akiknek elég a minimális kommunikáció is, akiknek a radikalizálódását sokkal nehezebben veszi észre a környezetük. Számukra követendő minta, amit a neten látnak, és óriási siker, ha annyian beszélnek róluk, mint a mostani támadásról.

Így paradox módon, bár az új-zélandi támadók a muszlimokat vették célba, pont ők adtak az iszlám szélsőségesek (és persze minden más szélsőséges) kezébe egy minden eddiginél hatékonyabb fegyvert.

Egyben brutális módon azt is megmutatták, hogy a Facebook és a Google képtelen hatékonyan védekezni. Hiába költöttek az elmúlt években rengeteg pénzt arra, hogy moderátorokkal, algoritmusokkal vegyék fel a harcot a szélsőséges tartalmakkal, nincs receptjük az élő közvetítés jelentette fenyegetésre.

A két cég korábban szívesen takarózott azzal, hogy ők csak technikai platformok, és nincs ráhatásuk a rajtuk keresztül közzétett tartalmakra. Vagyis nincs szerkesztői felelősségük. Ez tarthatatlanná vált, amikor bebizonyosodott, hogy miképpen befolyásolták az oroszok az amerikai választásokat, vagy épp a Brexit-szavazást a közösségi oldalakon közzétett célzott hirdetéseken, álhíreken keresztül. Emiatt sok dolgon változtattak.

De most a korábbinál is jobban bele kell állniuk a küzdelembe, az új kihívásokra új megoldásokat kell találniuk, különben minden eddiginél hatékonyabb eszközzé válnak a terroristák kezében.

Nem bújhatnak ki a felelősség alól.


KÖVESS MINKET:




Így időzítik a női kutatók az anyaságot, hogy ne csinálja ki a karrierjüket
Két elismert kisgyerekes kutató beszélt arról, hogyan taktikáztákl ki, hogy a gyermekvállalás ne vágja félbe a karrierjüket.
Zsilák Szilvia írása az Abcúgon - szmo.hu
2019. március 14.


hirdetés

Hatodik alkalommal adták át a Nők a Tudományban Kiválósági Díjakat az Akadémián, idén a biológia, kémia és műszaki tudományok területén kiemelkedő teljesítményt nyújtó női kutatókat ismertek el. A statisztikák szerint átlagosan Magyarországon a legalacsonyabb az arányuk, így a díjazottak egy igencsak férfias pályán nyújtottak kiemelkedő teljesítményt.

Hiszen nem azért vannak ilyen kevesen, mert a nők ennyire alkalmatlanok, hanem mert a tudományos karrierjüket félbevágja a gyerekvállalás.

A díj egyik alapítójával és két díjazott kisgyerekes kutatóval arról beszélgettünk, hogyan taktikázták ki, hogy velük ez ne történjen meg.

A Nők a Tudományban Kiválósági Díjakat hatodik alkalommal adták át a Magyar Tudományos Akadémia épületében. Évről évre egyre többen pályáznak, idén a kutatók biológia, kémia és műszaki tudományok területén nevezhettek. A díjat a Nők a Tudományban Egyesület ítélte oda azoknak a fiatal kutatóknak, akik kiemelkedő teljesítményt értek el a szakterületükön. Biológiatudományok kategóriában Dr. Bókony Veronika, kémiatudományok kategóriában Dr. Bálint Erika, műszaki tudományok kategóriában pedig Dr. Cséfalvay Edit vehette át az elismerést. A díjjal szeretnék felhívni a figyelmet a nők tudományos teljesítményére, hiszen a női tudósok a világon mindenütt háttérbe szorulnak a férfiakkal szemben. Egy ilyen díjra pedig különösen nagy szükség van hazánkban, mivel az Eurostat legutóbbi felmérése szerint a női kutatók aránya a tudományos és mérnöki pályán az Európai Unión belül hazánkban a legalacsonyabb, mindössze 25 százalék. A társadalomban sokszor ez úgy csapódik le, hogy a nők egyszerűen nem elég okosak ahhoz, hogy kutatók legyenek, és a férfiak egyébként is jobban ellátják ezeket a munkákat.

Miközben nem szabad elfeledkezni arról, hogy a nők az egyetemi oktatás során még többségben vannak, még a doktorinál is közel egyenlő az arányuk, majd haladva felfelé a ranglétrán, az adjunktusok, docensek és professzorok közt egyre nagyobb a férfiak aránya, utóbbiaknál már majdnem nyolcvan százalék. Az egyesület vezetőjét és két kisgyerekes díjazottat kérdeztünk meg arról, hogy kutatóként nekik milyen nehézségekkel kellett megküzdeniük ezen az igencsak elférfiasodott pályán.

A rájuk háruló gyereknevelés az, ami a leginkább veszélyezteti a nők kutatói karrierjét, miközben a férfi kollégák megszakítás nélkül építhetik a karrierjüket. De szerepet játszik az is, hogy a nőknek gyakrabban kérdőjelezik meg a kompetenciájukat, egy női vezetőt kevésbé fogadnak el a munkatársak is, az otthoni kötelezettségek mellett a külföldi konferenciákon való részvételük sem egyszerű. Pedig a kutatói munka viszonylag rugalmas, így megfelelő támogatások mellett ideális női karrier lehetne.

A felvételi bizottság hülyének titulálta

Balázsi Katalin, a Nők a Tudományban Egyesület elnöke az MTA Energiatudományi Kutatóközpont Vékonyréteg-fizika osztály vezetőjeként dolgozik a Magyar Tudományos Akadémián, ahol közel negyvenfős kutatócsoportért felel. Csapatával például olcsón előállítható csontpótló biokerámia implantátumokat fejlesztettek ki tojáshéjból egy svájci cég számára, ami háromszor olyan gyorsan csontosodik, mint a szintetikus változat. Az anyagot Koreában egy csontrákos férfinál már sikeresen alkalmazták, akinek a műtét során el kellett távolítani az állkapocs egy részét, a hiányzó részt pedig tojáshéjból gyártott csontpótlóval töltötték ki. A sikereiért viszont keményen meg kellett dolgoznia, hiszen ebben a férfi többségű szakmában nem könnyű helyt állni, nem csak nőként, hanem anyaként sem.

“Megküzdöttem a saját kis csatáimat, kisebb-nagyobb sikerekkel, egészen a középiskolától az egyetemen keresztül a doktoriig és tovább”

– mondja Balázsi Katalin.

Balázsi Katalin / Fotó: Hajdú D. András

A kutató egy felvidéki kis faluban született, mivel mindig is jó volt reál tantárgyakból, ezért édesapja kezdeményezésére a Besztercebányán található elektrotechnikai középiskolába felvételizett, amibe neki akkoriban nem sok beleszólása volt. Kétségbeejtőnek találta, hogy ő az egyetlen lány az osztályban, az első tanítási hét végén azzal az elhatározással ment haza, hogy soha többet nem tér vissza. Persze a szülei vasárnap visszarakták a vonatra, a fiúk pedig csakhamar befogadták maguk közé, és elkezdődött életének “legszebb négy éve”.

A pozsonyi Szlovák Műszaki Egyetemen már nem okozott problémát, hogy 1200 egyetemistából csak kilencen voltak lányok. Akkor érte az első negatív diszkrimináció, amikor a doktori képzésre jelentkezett. A felvételi bizottság egyenesen “hülyének” titulálta, és olyan jótanácsokkal látták el, hogy “egy nő nem tudná teljesíteni az Elektrotechnikai Intézet elvárásait”. Elég szívós lánynak tartja magát, de ez az eset földbe döngölte. A mentora tanácsára viszont nem adta fel, és három év alatt megcsinálta az intézetben a doktoriját, mégpedig summa cum laude minősítéssel.

Gyesről egyből osztályvezető-helyettesként tért vissza

Később Budapesten helyezkedett el az MTA Műszaki Fizikai és Anyagtudományi Kutatóintézet laborjában. Szerencséje volt, mert olyan projektvezetőt fogott ki, akit csak az érdekelt, ki milyen jól dolgozik. Később itt ismerkedett meg a férjével, a házasságukból pedig két kisfiú született, ami három év gyedet jelentett az életében. Általában ez az a pont, amikor a női kutatók nagy számban lemorzsolódnak és félbeszakad a kutatói karrierjük. Azonban nála nem így történt, a gyedből osztályvezető-helyettesként tért vissza. A sikerének pedig az ügyes taktikázás volt a titka.

Katalin csak három évvel a doktori megszerzése után vállalt gyereket, ezt az időt pedig azzal töltötte, hogy mindent előkészítsen egy évekkel későbbi sikeres pályázathoz, ami beindíthatja a kutatói karrierjét. A felkészülő időszakban rengeteget dolgozott, kétszer-háromszor többet, mint a férfi kollégái, akik megszakítás nélkül építhetik a karrierjüket.

Ez idő alatt számos cikket publikált, saját kísérleteket végzett, és elég nyersanyagot gyűjtött össze, hogy a gyed alatt is tudjon majd publikálni. A gyerek megszületése után is tartotta magát a tervhez, amikor csak tudott, délutánonként, miután a kicsi elaludt, leült egy kávéval, és egy órát csak a kutatásnak szentelt. Ez a rutin őt fitten tartotta, persze nem lehetett úgy haladni, mint főállású kutatóként, mert ha a gyerek nyűgös volt, vagy jött a foga, akkor nem volt egyszerű ráhangolódni a munkára sem. A gyes alatt viszont elnyert egy pályázatot, így már úgy tudott visszatérni, hogy volt pénze, hogy a saját kutatási projektjével foglalkozhasson.

Úgy látja, a legtöbb kutatónőnek úgy szakad félbe a pályája, hogy nem sokkal a doktori után mennek el szülni, és mivel nincs elég anyag előkészítve, a gyes alatt nem tudnak publikálni, így kiesnek a körforgásból, és szinte a nulláról kezdhetik a kutatói karrierjüket. Ilyenkor már csak nehezen tudnak saját projekteket indítani, inkább beállnak különböző kutatócsoportokba, vagy vissza sem mennek erre a pályára.

A női kutatók visszatérését az is megkönnyítené, ha azoknak, akik csak fél évet szeretnének a gyerekük mellett otthon tölteni, lehetőségük lenne részmunkaidőben visszatérni dolgozni, hiszen egy depressziós anyuka senkinek sem jó, egy hosszabb kihagyás miatt pedig a kutatói létükből is kiesnek.

Az akadémia pár éve hozott egy olyan szabályt, hogy az MTA által meghirdetett pályázati lehetőségek esetében (pl.: Bolyai ösztöndíj, Nemzetközi Ifjúsági Konferencia Pályázat) 10 éven aluli gyerek esetén kitolják a pályázati korhatárt két évvel, azaz egy gyerek esetén 35 éves kor helyett, 37 éves korig van lehetőség benyújtani a pályázati anyagot. Ezt a kedvezményt a kisgyereket egyedül nevelő apák is igényelhetik.

Három férfi inkább kilépett, minthogy nő legyen a főnöke

Ha hosszú ideig a férfiak csak azért veszik be a pályázatba a nőket, hogy plusz pontot kapjanak, és megfeleljenek az indikátoroknak, de közben nem engedik őket aktívan dolgozni, akkor hamar belátják, hogy számukra értelmetlen a maradás. Hiszen nem mindegy, hogy csak beveszik egy méréssel, vagy az ő neve alatt fut a projekt. Sokszor a nők is hibáznak, mert nincs elég önbizalmuk, sokkal kényelmesebb elvégezni egy kísérletet és délután négykor hazamenni, mint vállalni a felelősséget egy saját kutatási témáért, és a fiatal kutatók béréért.

Balázsi Katalin a saját csapatában is tapasztalt negatív megjegyzéseket, mikor megkapta az osztályvezetői pozíciót, három férfi rögtön az elején kilépett, volt kolléga, aki már másnap azt mondta, hogy nem fogadja el, hogy egy fiatalabb nő mondja meg neki, hogyan dolgozzon, habár az igazgatói tanácsban ő az egyetlen nő.

A munkája rengeteg utazással jár, de hova teszi a kisgyereket, ha el kell utaznia egy hetes konferenciára? Mivel a férje is kutató, ezt úgy oldotta meg, hogy az egész család együtt utazott. De természetesen ez több pénz és energia, mintha csak egyedül utazna, hiszen a gyerekek napját is meg kell tervezni. Nem könnyű menet, ha a gyerek éppen nyűgös és nem akar korán felkelni, neki viszont előadást kell tartania.

Az akadémikus jelölésnél bevezettek egy olyan szabályt, hogyha egy nő ugyanolyan paraméterekkel rendelkezik, mint egy férfi, akkor előnyt kell neki adni.

“Fontos hangsúlyozni, hogy ugyanolyan vagy jobb, mert ne azért legyen valaki akadémikus, mert nő, azt nem vállalnám”

– fűzi hozzá azonnal a kutató.

Még csak negyven éves, de ha egyszer odakerül, hogy jelölik, akkor nem szeretné, hogy azért legyen tag, mert nő, azt nem vállalná. Ezzel több női kollégája is így van, a kvótarendszer pedig nem a legjobb megoldás, de valahol el kell kezdeni, ha ez nincs, akkor semmi változás nem kezdődik el.

Azért mert babát várok, nem várhatom el, hogy valaki egy évvel később doktorizzon

A kémiatudományok kategóriában Dr. Bálint Erikát díjazták, aki a Budapesti Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem Szerves Kémia és Technológia Tanszék tudományos munkatársa. A fehér köpenye alatt már látszik, hogy úton van a második baba, a kutató a terhesség 24. hetében van. A laborjában sétálva egy mikrohullámú sütőhöz hasonló készüléken akad meg először a szemünk. A mikrohullámú besugárzással a hagyományos oldószereket váltják ki, így a különféle gyógyszer és növényvédő szer hatóanyagok előállítása gyorsabban, hatékonyabban és nem utolsó sorban környezetbarát módon valósulhat meg – magyarázza a kutató.

Dr. Bálint Erika csak egy kép erejéig ugrott be a laborba, a kísérleteket már az irodájából irányítja. / Fotó: Hajdú D. András

Bálint Erika legnagyobb példaképe vegyészmérnök nagynénije, aki két gyerek mellett felépített egy analitikai céget. Ezzel magyarázható, hogy amikor ötödikes korában azt kérdezték tőle az iskolában, mi szeretne lenni, akkor már a vegyészmérnököt írta fel a papírra. Amit a vidéki iskolában kicsit meg is mosolyogtak a tanárok. Tudatosan viszont a középiskolában döntötte el, hogy mivel szeretne foglalkozni, miután egy hónapot a nagynéninél töltött szakmai gyakorlaton, ami elegendő időnek bizonyult arra, hogy beleszeressen a szakmába.

Bálint Erika felvételt nyert a BME-re, férjével pedig épp a mikrohullámú technika hozta össze, egymás mellett helyezkedtek el azok az eszközök, amin épp a laborban dolgoztak. Miután Bálint Erika 27 évesen ledoktorált, rögtön elsőre sikerült elnyernie egy pályázatot, így elkezdhetett önálló témákon is dolgozni. Egy évvel később pedig össze is házasodtak a párjával, a hároméves pályázat végét már otthonról irányította, mert 30 éves korában megszületett a kislánya.

„Ha viszont a doktori után rögtön elmegyek babázni, akkor biztos nem tudok pályázni, és azokon nyerni. Akkor viszont nagyon nagy hátrányból indultam volna”

– mondta a kutató.

Hivatalosan egy évet és három hónapot volt otthon a kisgyerekkel, de közben is dolgozott. Az első hónapok kivételével folyamatosan cikkeket írt, tartotta a kapcsolatot az egyetemmel, és néha bejött konzultálni is a diákjaival. Nem volt könnyű beosztani az idejét, például, amikor aludt a baba, akkor intézte a konzultációkat a többiekkel. „Amikor lett volna egy kicsi idő magamra, akkor azt inkább a tudományra fordítottam” – fűzte hozzá Bálint Erika. Persze ennek a bevállalása sok stresszel is jár, viszont ha a pályázatot szünetelteti, azzal veszélyezteti a hallgatói előrehaladását, „azért, mert babát várok, nem várhatom el, hogy valaki egy évvel később doktorizzon”.

A második gyerekvállalást is tudatosan építi fel, amiben a doktoranduszai is nagyon sokat segítenek neki. Ő már nem tud jelen lenni várandósan fizikailag a laborban, de az irodában még igen, így innen irányítja a kísérleteket, aminek a nehezét addig csinálják meg, amíg bent tartózkodik. A baba megszületése után az elején minden idejét a gyerekre fogja fordítani, utána viszont távolról fog dolgozni, az eredmények alapján pedig már tud cikkeket írni. „A munka azon fázisában pedig már, – ha minden jól működik -, akkor mindegy, hogy az irodában ülök vagy otthon” – mondja a kutató.

Bálint Erika másik szenvedélye tanítás, a doktoranduszai között jelenleg is több lány is van. Az egyetemen még több a lány (körülbelül 60 százalék), mint a fiú diák (körülbelül 40 százalék), viszont kevesen mennek kutatónak, és ha megnézzük a tanszéken a vezetői pozíciókat, akkor kizárólag csak férfiakat találunk. Őt általában akkor keresik meg a lányok tanácsokért, amikor megszerzik a egyetemi diplomát. Hiszen ilyenkor mérlegelniük kell a lehetőségeiket, 23-24 évesen még négy év doktori áll előttük, de ha elmennek például a gyógyszeriparba dolgozni, akkor a fél éves próbaidő után vállalhatnak gyereket, viszont akkor csak a babával kell foglalkozniuk. Az a tapasztalat, hogy utána alacsonyabb pozícióba veszik vissza őket, mert közben a helyükre felvesznek mást.

Bálint Erika nagyon szeret utazni, a doktori alatt még a Kanári szigetekre is eljutott tudományos konferenciára, ami szakmai fejlődésében fontos szerepet játszott. Ebben az időszakban viszont csak magyarországi konferenciákra tud elmenni, oda is a családjával utazik, akik tudnak vigyázni a kislányára, amíg ő előad. Szeptember végén lesz Ljubljanában egy nemzetközi konferencia, ahol, lehetőség lenne előadást tartani, és együttműködéseket kialakítani. Szakmai szempontból nagyon jó lenne kijutni, viszont még mérlegelnie kell, hogy a két–három hónapos kisbabájával be merje-e vállalni az utazást.

Szerencsésnek érzi magát, mert mindezt nem kell egyedül végigcsinálnia, az anyósa, aki már nyugdíjas, a nagynénije, illetve a férje nagyon sokszor beugranak kisegíteni őt, így az előző gyerekvállalásnál sem esett ki a tudományos életből. A férje mindenben támogatja, mivel ő is kutató, megérti, hogy esténként és hétvégenként is dolgoznia kell. „De azt is el tudom képzelni, hogy egy olyan férj mellett, aki ezt kevésbé fogadja el, én sem tudtam volna ennyit dolgozni, és akkor ugrott volna a saját kutatásom is.”

A cikkírásban az sem akadályozza meg, ha a baba épp a karjában van

Dr. Cséfalvay Edit műszaki tudományok kategóriában vehette át a díjat, azért is tartja fontosnak az elismerést, mert ezen a területen nőként borzasztóan nagy a verseny, hiszen a pályázatokon a résztvevők 66 százaléka férfi, és csak 33 százaléka nő. A külföldön is elismert membránműveletekkel foglalkozó kutató többek között az iparban keletkező hulladékvizek szétválasztásával foglalkozik. Kifejlesztett egy olyan módszert, amivel az állati takarmányok előállításakor keletkező hulladékvíz a vegyi anyagoktól megtisztítva juttatható vissza a gyártási technológiába, ezáltal csökkentve az ipari vízfelhasználást.

Dr. Cséfalvay Edit / Forrás: Dr. Mika László Tamás

A 37 éves kutató jelenleg a Budapesti Műszaki Egyetem (BME) Energetikai Gépek és Rendszerek Tanszék docenseként dolgozik. Hasonló vagy magasabb pozíciókban rajta kívül nem dolgozik másik nő a tanszéken. Ő maga már húsz éve mozog a műegyetemi közegben, de nem tapasztalt diszkriminációt. A kutató egyébként is csak később szeretett volna gyereket vállalni, ezért ez a karrierjét sem tudta befolyásolni. Jelenleg viszont otthon tartózkodik a kisbabájával, ami szintén nem hátráltatja őt, mert mindent jó előre megtervezett és előkészített, és a távmunka is nagy segítséget jelent számára.

Dr. Cséfalvay Edit már egész kiskorától kezdve tudta, hogy egyetemre szeretne menni, műszaki szemlélete kialakulására nagy hatással volt az édesapja. Szerencséje is volt, mert pont akkor indult el az első környezetmérnök szak a BME-n, amikor egyetemre felvételizett. A diploma megszerzése után a doktori tanulmányait is ebben az intézményben folytatta, itt szeretett bele a kutatásba és döntötte el, hogy ezzel szeretne foglalkozni, pedig már akkoriban is többszörös fizetésekért csábították el a diákokat külföldi, vagy magyar cégek.

A kutatónak idén januárban született meg a kislánya, nem a karrierépítés fogta vissza, hanem mert 37 éves koráig nem is foglalkoztatta a gyermekvállalás gondolata. Ebben az életszakaszban viszont úgy érezte, hogy ez az utolsó lehetősége, hogy családot alapítson. Docensként pedig elérte a karrierjének az egyik csúcsát, ami után egyébként is egy stagnáló időszak következik, mert az MTA doktori fokozat megszerzéséhez még további 10 év tapasztalat szükséges.

Mindent előre előkészített a munkahelyén, hogy amikor a baba megérkezik, az ne okozzon fennakadást a karrierjében. Kutatócsapatával jelenleg azon dolgozik, hogy milyen bio alapú anyagokkal lehet a hagyományos grillgyújtó folyadékokat kiváltani. A folyadékok égése közben füst és egyéb égéstermékek kerülnek a levegőbe, ezek nem csak a környezetre, hanem az emberi szervezetre is károsak, ezért már terhesen sem ment laborba, de koordinálni tudott az irodából. Úgy időzítette, hogy a kutatás kísérleti fázisa lezáruljon decemberre, onnan kezdve pedig nincs más dolga, mint a meglévő eredményeket tudományos közlemény formájában megírni. Emellett pedig vannak olyan kutatások is, amikhez nem kell kísérleteket végezni, csak adatbázisok kellenek, amikből tud otthon is dolgozni. A cikkírásban az sem akadályozza meg, ha a baba épp a karjában van, akkor a beszédfelismerő program segítségével diktálja le a szöveget.


KÖVESS MINKET:





Az Európai Unió legszegényebb szeglete, a romák mégis felfelé tartanak
Északnyugat-Bulgáriában, az ország és egyben az Európai Unió legszegényebb régiójában van egy kisváros, ahol mostanra nincsen roma fiatal, aki ne fejezné be legalább a középiskolát.
Neuberger Eszter írása, Abcúg - szmo.hu
2019. március 18.


hirdetés

Húsz-harminc évvel ezelőtt még Lomban is pont olyan siralmasak voltak a lemorzsolódási arányok, mint a régió többi településén, de aztán mozgásba lendült egy helyi roma civil szervezet és az oktatási ügyekre amúgy is fogékony városvezetés, és egyéni esetkezeléssel egyre több és több olyan diákot tudtak benntartani a helyi iskolákban, akiket kifelé húzott onnan a szegénység. Hogy egy szegregált szakközépiskola egyik osztályában a tanulók fele egyetemre akarjon menni, ahhoz persze kell az egész közösség. Itt már minden szülő megértette, hogy a gyereke annál magasabbra jut, minél tovább bent marad az iskolában.

A roma gyerekek, fiatalok egyenlőtlen hozzáférése az oktatáshoz Bulgáriában épp akkora probléma, mint Magyarországon.

Az országban a roma gyerekek, fiatalok járnak a legrövidebb ideig iskolába, és az iskolai szegregáció miatt általában rosszabb minőségű oktatásban részesülnek, mint bolgár nemzetiségű társaik. A felsőoktatásba bekerülők között is a romák aránya a legkisebb – a másik nagy kisebbség, a törökök is többen vannak az egyetemeken.

Ahogy itthon is, Bulgáriában is a roma fiatalokat érinti a lemorzsolódás és a korai iskolaelhagyás problémája. (Hogy ennek milyen következményei lesznek később az életükben, arról magyar vonatkozásban már többször, például ebben a cikkben is írt az Abcúg.) Egy 2011-es Európai Uniós felmérés szerint a 11 uniós országból, ahol jelentős roma kisebbség él, Bulgáriában volt a legmagasabb (67 százalék) a roma válaszadók körében azoknak az aránya, akik 16 éves korukban vagy előbb hagyták ott az iskolát, a válaszadók 31 százaléka pedig még az általános iskolát sem fejezte be.

Az északnyugat-bulgáriai 25 ezres kisvárosban, Lomban ez utóbbi problémára feküdt rá a városvezetés és egy helyi roma civil szervezet, és elérték, hogy mostanra ne legyen olyan roma diák a városban, aki nem jut el legalább a 12. osztály befejezéséig és az érettségiig. Most már inkább az lett a cél, hogy innen tovább, egyetemre is menjenek.

Bulgáriában általában az önkormányzatok az iskolák fenntartói, ezért adataik is vannak az oktatás területéről. Ezek szerint a tavalyi, 2017/2018-as tanévben a város tíz iskolájában tanuló 1834 diákból

nem volt egy olyan tanuló sem, aki a családja rossz anyagi helyzete, gyermekvállalás vagy munka – azaz a lemorzsolódás klasszikus okai miatt hagyta volna ott az iskolát.

(194 iskolaelhagyót ugyan megjelölnek az iskolákat fenntartó önkormányzat statisztikái, ők azonban azért estek ki a bolgár oktatási rendszerből, mert a szüleikkel külföldre költöztek, és mostantól ott járnak iskolába.)

Utánanyúlnak a lemorzsolódó gyerekeknek

Egy február közepén meglehetősen ritka, napos délutánon, a Duna-parti kisváros központjában találkoztak Ognyana Najdenovával, egy roma származású angoltanárnővel. A munkahelyével szemben ültek be egy kávézóba.

Ognyana egyike azoknak a roma értelmiségieknek, akik, miután diplomát szereztek, visszatértek Lomba, hogy segítsenek a helyi roma közösségnek. A tanárnő 22 éves tanári pályája alatt tehetséges helyi diákok generációit segítette az egyetemre.

Az iskola, ahol Ognyana tanít, a város és a környék egyik legerősebb gimnáziuma. Itt tanul az angoltanárnő 15 éves lánya is – egy a nagyjából 30 roma fiatal közül, akik a 300 fős iskolába járnak, és minden esélyük megvan, hogy bekerüljenek az ország legjobb egyetemeire.

Ognyana lányával, a környék legerősebb középiskolája előtt. / Fotó: Hajdú D. András

Bár ez még mindig csak tíz százalékos arány, 30 évvel ezelőtt az is elképzelhetetlen lett volna, hogy akár csak egyetlen roma tanulóval találkozzunk ebben a jóhírű gimnáziumban. Sőt, még a szakközépiskolákban sem láttunk volna sok roma diákot.

A kilencvenes években Lomban a roma fiatalok mindössze 5 százaléka fejezte be a középiskolát – emlékszik vissza Nikolaj Kirilov, a helyi roma közösség egyik vezéralakja, a városban működő egyetlen roma civil szervezet, a Roma-Lom Alapítvány vezetője.

Az 1996 óta működő szervezet többek között azon dolgozott az elmúlt évtizedekben, hogy behozzák az iskolába, és ott is tartsák a lomi és környékbeli roma gyerekeket.

Ebben találtak partnerre a városvezetésben. Penka Penkova, a Lomot 15 éve vezető polgármester ugyanis – ex-pedagógusként – láthatóan fontosnak tartja az oktatási kérdéseket.

“Minden egyes gyereknek utánamegyünk, és megpróbáljuk megoldani azokat a problémákat, amik kifelé húzzák őket az iskolából”

– magyarázza a polgármester, mikor irodájában interjúztak vele, mi a módszerük lényege, amit nagyjából Penkova első hivatalba kerülése óta alkalmaznak a korai iskolaelhagyás megállítására.

Ebben a munkában fontos szerepe van a Kirilov vezette Roma-Lom Alapítványnak. Az ő “egészségügyi mediátoraik” azok, akik állandó kapcsolatban vannak a helyi roma családokkal, és első kézből értesülnek róla, ha valahol probléma van.

A Roma-Lom Alapítványtól távozik két kliens. / Fotó: Hajdú D. András

“Ha egy gyerekről kiderül, hogy azért szeretné otthagyni az iskolát, mert dolgozni akar, hogy a családi kasszát támogassa, akkor a szülőknek segítünk munkához jutni: a munkaügyi szolgálat először őket fogja kiközvetíteni valamilyen betöltetlen állásra” – mondja a polgármester.

Sok olyan esettel is találkoznak, amikor azért nem megy a gyerek iskolába, mert nincs meleg kabátja vagy cipője. “Ilyenkor egy bizonyos fokig anyagilag is tudjuk támogatni a családot”. Megtudják: a mostani tanév első félévének végén három gyereknek volt szüksége ilyen segítségre. Ők egyenként 200 leva támogatást kaptak az önkormányzat erre elkülönített pénzalapjából, hogy el tudják kezdeni a következő félévüket az iskolában. (A minimálbér 500 leva körül alakul most az országban.)

Személyi motivátor a szegregálódó iskola igazgatóhelyettese

A Mengyelejev Szakközépiskola az egyik olyan iskola Lomban, ahová nagy számban járnak hátrányos helyzetű, főleg roma tanulók. A diákság nagyjából 90 százalékát adják. A vendéglátóipari, agrár és gazdasági képzéseket kínáló iskola is áldozatául esett annak a folyamatnak, amit Magyarországon is ismerünk. Az etnikailag még a kétezres években is teljesen vegyes iskolából fokozatosan elszivárogtak a bolgár nemzetiségű tanulók.

Bár az iskola szintén külön pénzalapot hozott létre a hátrányos helyzetű diákok segítésére, úgy tűnik, itt az egyik legnagyobb szerepe a személyes motivációnak van a lemorzsolódással veszélyeztetett diákok megtartásában. Ebben az egyik legjobb Georgij Georgijev, az iskola igazgatóhelyettese. A roma pedagógus saját példájával próbálja motiválni a diákjait.

Georgijev igazgató-helyettes. / Fotó: Hajdú D. András

A tablón lévő diákokból majdnem mindenki egyetemen tanul most, és ötük kivételével mindenki roma. / Fotó: Hajdú D. András

“Én is ebben a szakközépiskolában végeztem, innen sikerült bejutnom egy jónak számító közgazdasági egyetemre” – meséli íróasztalánál ülve a negyvenes éveiben járó Georgijev. “Igaz, három év késéssel, mert érettségi után muszáj volt dolgoznom, hogy pénzt gyűjtsek az tanulmányaimra.” Georgijev aztán a doktori fokozatig vitte kereskedelmi tanulmányait, amit még három diploma követett: közgazdaság- és informatika tanári, közigazgatási.

A fiatal tanár 2006-ban tért vissza a Mengyelejevbe. Egy meghirdetett tanári állásra jelentkezett, de óriási meglepetés volt neki, mikor az iskola akkori igazgatója rögtön helyettesévé tette meg.

Ez olyan lendületet adott Georgijevnek, ami mostanáig kitart.

“Minden új osztálynak elmesélem az első napjukon ebben az iskolában teljesen őszintén a saját történetemet. Hogy ugyanebből az iskolából, a nehézségek ellenére, ha három év kihagyással is, de bejutottam az egyetemre. És hogy annak köszönhetem, hogy most itt vagyok. Szerintem a személyes példák tudják igazán vonzóvá tenni a fiatalok számára a továbbtanulást”

– magyarázza az igazgatóhelyettes, aki találkozónk egy pontján az iskola bejáratánál kifüggesztett, az előző végzős évfolyam legjobb tanulóit bemutató tablóhoz vezet minket. “Ezekből a diákokból majdnem mindenki egyetemen tanul most, és ötük kivételével mindenki roma” – mondja, majd hozzáteszi: az egész tavaly végzett évfolyam harminc százaléka jutott be felsőoktatásba. Egy szakközépiskolánál ez jó aránynak számít.

Georgijev igyekszik minden egyes diákja útját személyesen terelgetni, segíteni őket mindenben – legyen az az elérhető ösztöndíjak beazonosítása, vagy az egyetemre készülő diákok korrepetálása. Volt diákjai közül többen arra az egyetemre mentek, ahol ő tanult, de tud olyanról, aki most a szófiai orvosi egyetemen vagy a közelebbi Vratsa ápolóképző főiskoláján tanul.

“Hogy legyen a kezemben egy szakma”

Georgiev két jelenlegi tanítványával meg is ismerkedtek: a tizedik osztályos Princesával és a végzős Lorenzoval. Mindketten egy közeli, szinte száz százalékban romák lakta faluból, Dolni Tsibarból járnak naponta a lomi szakközépiskolába. Gazdasági menedzsmentet tanulnak, de biztos, hogy nem állnak meg itt, a felsőoktatásba készülnek.

Princesa családjában, ha minden jól megy, ő lesz az első, aki egyetemre járhat majd: a 16 éves lány már pontosan tudja, hogy pszichológiát szeretne tanulni a fővárosban, Szófiában. Tudatosan készül erre: az iskola mellett egy, kifejezetten tehetséges roma fiataloknak szóló programban tanul angolul. Az órák online zajlanak, de a diákoknak időről időre Szófiában szerveznek találkozókat. A lány így ismerkedik a nagyvárossal.

Princesa / Fotó: Hajdú D. András

Ami Lorenzot illeti, a közelgő felvételi jelentkezés előtt még nem biztos benne, hogy milyen irányba menjen: az itt eltöltött évek alatt elkezdte érdekelni a közgazdaság, de gyerekkori álma, hogy jogász legyen. “Még nem döntöttem el, hová jelentkezem, valószínűleg az utolsó pillanatban fogom” – mondja.

Lorenzo / Fotó: Hajdú D. András

A két fiatal azért iratkozott szakközépiskolába az erősebb gimnázium helyett, mert mindkettejüknek fontos volt, hogy legyen valamilyen szakma a kezükben. Ha mégsem jutnak be az egyetemre, vagy kiesnek onnan, akkor is tudjanak dolgozni valahol. Vagy ahogy Princesa mondja: “így az egyetem mellett is tudok munkát vállalni, és el tudom tartani magam”.

Mérges volt a tanáraira, amiért nem vették komolyan az oktatást

A 21 éves Ilian azonban már tudja, hogy mennyire nehéz dolga van annak, aki szakközépiskolából érkezve próbál boldogulni az egyetemen. A lomi roma fiú harmadéves egyetemista, programozást tanul a blagojevgrádi egyetemen, és azt mondja, az első időszakban vért izzadt, hogy megfeleljen az egyetemi követelményeknek. “A középiskolában szinte semmit nem tanítottak meg, amit a szakomon alaptudásként vártak el ” – magyarázza az Abcúgnak Ilian, akivel csak telefonon tudunk beszélgetni, mert kéthetente, havonta tud csak hazajárni a szülővárosától 300 kilométerre lévő egyetemvárosból.

Az EU legelmaradottabb régiójában fekszik Lom városa. A képen Najden, egy állattartásból élő idősebb roma férfi épp egyetlen lovát, Zvezdát mozgatja meg kicsit. / Fotó: Hajdú D. András

“Egy gyenge szakközépiskolába jártam, ahol a jegyek mögött nem volt valódi számonkérés, ezért mi sem tanultunk valami sokat. De az egyetemen senkit nem érdekelt, hogy nekem milyen magyarázatom van arra, hogy hiányoznak az alapok.”

Ilian egy országos programozó tanulmányi versenyen elért második helyezése miatt tudott bekerülni az egyetemre, és az említett hátrányok miatt az első hónapokban könyvek, YouTube-videók és egyetemi szaktársai segítségével próbálta behozni a lemaradását. Közben szülei mindvégig támogatták otthonról – némi pénzzel, de leginkább lélekben – egyetlen fiukat. “Kezdettől fogva arra biztattak, hogy tanuljak tovább. Ők 12 osztályt végeztek csak, mert akkoriban azt gondolták, jobb mielőbb elkezdeni dolgozni, de azóta rájöttek, hogy nem kellett volna beérniük ennyivel.”

Más motiváció is volt. Ilian említi, hogy a szomszédaik – a romák lakta negyedben, ahol Lomban élnek -, egy orvos és egy üzletember, akik sokra vitték, mert egyetemet végeztek.

A fiú azonban úgy látja, sok más roma fiatal gondolja még időpocsékolásnak az egyetemi tanulmányokat, ha egy jó szakmával, külföldi vendégmunkásként, jobban kereshet, mint egy diplomás valaha fog Bulgáriában. Iliant viszont – mondja – soha nem az motiválta, hogy bármilyen munkával sok pénzt keressen. Azt szeretné csinálni, ami igazán érdekli. Arra a felvetésre, hogy azért az IT sem tartozik a rosszul fizetett szakmák közé, azt feleli: “Igaz, de nem ez volt a szempont, mikor ezt választottam. Kiskorom óta számítógépeket bütykölök”. Iliannak nem is terve, hogy másik országban telepedjen le. “Az IT területen most nem olyan nehéz munkát találni Bulgáriában, és bár nem igazán szeretem Szófiát, ha ott lesz munka, akkor oda költözök” – mondja.

A társadalom belekényszeríti a roma gyerekeket, hogy szakmát tanuljanak

Azok az oktatási szereplők, akikkel Lomban interjúzunk, szintén látják, amiről Ilian mesél.

A roma fiatalok nagy része családi mintakövetésből és önbizalomhiányból nem jelentkezik gimnáziumba – állítja Ognyana Najdenova, a már bemutatott angoltanárnő. “Mindig azt magyarázom a helyi fiataloknak: hogy hogyan kell egy autót összerakni és szétszedni, azt a gyakorlatban is megtanulhatják. De ha van egy diplomád és beszélsz nyelveket, szinte bárhol elhelyezkedhetsz.”

Kenyérsütést tanulnak a Mengyelejev Szakközépiskolában a diákok. / Fotó: Hajdú D. András

“A társadalom belekényszeríti a roma gyerekeket, hogy szakmát tanuljanak” – magyarázza Penka Penkova polgármester, aki szintén egy szakközépiskolában tanított, mielőtt átvette a város vezetését. Azt mondja, a Roma-Lommal közösen igyekeznek meggyőzni a szülőket, hogy ne oda írassák a gyereküket, ahová ők és a nagyszülők is jártak, hanem próbálják meg a gimnáziumokat. (Az Abcúg kérdésére Ilian is azt mondja, azért iratkozott a szakközépiskolába, ahol leérettségizett, mert a szülei is oda jártak, azt ismerték.)

Hogy az iskolaválasztási szokások megváltozzanak, azért is lenne fontos, mert ez mérsékelné a cigány és bolgár gyerekek elkülönülését az oktatásban, ami Lomban is probléma.

A városban 10 iskola van, ebből három nevezhető szegregált iskolának. Az egyik bezárásáról nemrég döntött az önkormányzat – tudjuk meg a polgármestertől. “Egy külvárosi iskoláról van szó, ami fokozatosan szegregálódott, és mostanra nagyon leromlott benne az oktatás színvonala. A gyerekeink nincsenek már ott jó helyen” – magyarázza Penka Penkova. Bár attól tart, sok konfliktust szül majd helyben az iskola bezárása, még a következő tanév előtt meglépik ezt. A gyerekeket pedig a város többi intézménye fogadja majd.

Külföld, külföld, külföld

Noha sokszor ez tántorítja el a továbbtanulástól a roma fiatalokat, a külföldi – leginkább nyugat-európai – munkavállalásnak vannak áldásos hatásai is a helyiek szerint.

Mladenovoban sétálunk, az egyikben a Lom körül található négy mahala (azaz negyed) közül, amit romák laknak. Az aszfaltozatlan, sáros utcákat szegényes, repedező falú házak szegélyezik, amikhez követhetetlen rendszerben kapcsolódnak az újabb építésű, hozzátoldott épületrészek. Ezek mellett a házak mellett azonban ott állnak a frissen felhúzott, épphogy befejezett vagy még félkész épületek is, amik kifejezetten gazdagnak tűnnek az előbb említett otthonokhoz képest.

Mladenovoban egymást váltják a külföldön élők nívós házai, és szegregátumokra jellemző szegényes lakóépületek. / Fotó: Hajdú D. András

“Itt Olaszországban, ott meg Németországban dolgoznak a fiatalok” – magyarázza idegenvezetőnk, egy, az utcában lakó férfi, mikor kérdezzük tőle, mi fán teremnek itt ezek a nagy házak. A többgenerációs családok középső generációja, a munkaképes fiatal felnőttek amint tehetik, külföldre mennek. A jövedelmük jelentős részét az otthoni életük jobbítására költik.

Nem csak szüleiknek és a nagyszülőkkel maradt gyerekeiknek építik ezeket az új otthonokat, hanem maguknak is. A legtöbben ugyanis csak vendégmunkásként élnek nyugaton, az otthonuknak Lomot tekintik, és amint tehetik, hazajönnek. Ünnepekre, családi eseményekre – például esküvőre -, és szabadságoláskor.

“A külvárosokban élő romák 30 százaléka külföldön dolgozik. és ennek bizony megvan a hatása az egész közösségre” – magyarázza az Abcúgnak Tatjana Kirilova, a Roma-Lom Alapítványnál dolgozó egyik egészségügyi mediátor, aki történetesen Nikolaj Kirilov felesége. A családjukkal ők is az egyik roma negyedben laknak, mint ahogy az összes többi mediátor.

Kirilova szerint azért is indult el az utóbbi nagyjából két évtizedben egy erőteljes fejlődés a helyi roma közösségben – ide értve az oktatási eredményeket is-, mert a külföldi munkavállalás lehetőségével sokaknak korábban elképzelhetetlen módon kitágult a világ.

“Kimennek nyugatra, ahol jóval magasabb életszínvonallal találkoznak, és ezt szeretnék megteremteni itthon is maguknak. Egyszerűen a sztenderdek lesznek magasabbak.”

Akinek teljesen jó itt

Ha nem is sokan, azért vannak a lomi romák között, akiknek nem kell külföldre menniük, sőt, egyáltalán elhagyniuk a várost ahhoz, hogy szakmával a kezükben jussanak egyről a kettőre.

Marian egy értékes szakmát tudhat a magáénak, ami egy életre garantálhatja az ő és családja számára az anyagi biztonságot / Fotó: Hajdú D. András

A harminc éves Marian kovács, ahogyan az édesapja, az ő nagyapja, és további négy generáció is ezt a mesterséget űzte. Ma is a szülői ház melletti műhelyben készítik a kovácsoltvas kapukat, kerítéseket, lécsőkorlátokat és más finomabb kovácstermékeket, mint például egy míves bicskát, amit ott jártunkkor mutat a fiatal férfi. Édesapjával együtt dolgoznak, és egészen júliusig tele vannak megrendelésekkel.

Marian is csak fél órát tudott szánni az interjúra, mert épp egy elkészült megrendelést kell kiszállítania, miközben édesapja a szomszéd helyiségben hegeszt.

“Gyerekkorom óta ezzel foglalkozom, és nagyon hálás vagyok a szüleimnek, hogy ezt a mesterséget adták a kezembe, mert mindig képes leszek megélni belőle” – mondja. Ez nem jelenti azt, hogy ne akarna már mást tanulni. Középiskola után járt is egyetemre: könyvelést tanult egy tengerparti város, Burgasz egyetemén, de azt nem fejezte be. Most a mérnök szakot szeretné megpróbálni levelező képzésen, hogy mellette folytathassa a kovács munkát. Még csak egy éve házas, fiatal feleségével a szülőktől külön, de Lomban szeretnének letelepedni.

Galina 9 éves, a nagyszülei – az egyikük a már megmutatott Najden – nevelik Lom egyik roma negyedének szélén. Nagy szegénységben élnek, ezért a kislánynak biztosan szüksége lesz külső segítségre, hogy megvalósíthassa álmát, és állatorvos lehessen. / Fotó: Hajdú D. András


KÖVESS MINKET:





Szeretlek Magyarország - szmo.hu
1970. január 01.


hirdetés


KÖVESS MINKET:






Szeretlek Magyarország
Letöltés
x
Töltsd le a Szeretlek Magyarország mobil alkalmazást, hogy elsőként értesülhess a legfrissebb hírekről!
x