hirdetés
abcug-tanarhiany-tanarkepzes-1000x563.jpg

Nem engedhetem meg magamnak azt a luxust, hogy tanárként dolgozzak

A pályakezdő pedagógusok nettó 135 ezer forintos bérével nem nehéz versenyezni. Az Abcúg tanárszakos hallgatókat kérdezett meg arról, hogy ez az összeg elég-e, ahhoz hogy a tanári pályán maradjanak.
Zsilák Szilvia írása az Abcúgon - szmo.hu
2019. május 30.


hirdetés

Van, aki bár tiszta szívből szeretne pedagógus lenni, anyagi okokból inkább villamosvezetőket fog oktatni. Több nyelvszakos inkább magániskolákban, multiknál vagy külföldön látja a jövőjét. Arra is fény derült, hogy az anyagiakon túl a pedagógusok túlterheltsége és társadalmi alábecsültsége sem vonzó a fiatalok számára. Viszont találtunk csillogó szemű tanárjelölteket is, akik minden nehézség ellenére ezt a hivatást választják, egy kis plusz pénzre pedig magánórákból tesznek majd szert.

Eddig is sokat lehetett hallani a pályakezdő, diplomás tanárok nettó 135 ezer forintos fizetéséről. A pedagógushiány létezése egyre nyilvánvalóbbá válik, miközben a szakma is elöregedett, ötven százalékuk ötven év felett jár, egyre nagyobb szükség lenne az utánpótlásra.

A tanárszakosok azonban rendkívül magas számban hagyják el a pedagógiai pályát, erre a Nemzeti Pedagóguskar 2018-ban hívta fel a figyelmet: a 2013-ban végzettek harmada öt évvel később már nem tanárként dolgozott.

Nemrég látott napvilágot a 20on.hu, A fiatal felnőttek lapja felmérése, amit 243 osztatlan tanárszakos diák töltött ki, 127-en budapesti, 116-an pedig vidéki egyetemekről. A nem reprezentatív kutatásból kiderült, hogy mindössze csak a kitöltők harmada szeretne biztosan tanár lenni. A válaszadók kétharmada kifejezetten bizonytalan a jövőt illetően, vannak, akik az alacsony fizetés miatt nem engedhetik meg maguknak, hogy tanárok legyenek, mások pedig csak részmunkaidőben terveznek a pályán maradni, mert valahonnan pénzt is kell, hogy keressenek.

Arról azonban keveset tudunk, hogy ezek mögött a tendenciák mögött milyen személyes motivációk állnak. A cikkünkhöz felkerestünk öt hallgatót, akik budapesti egyetemeken tanulnak osztatlan tanárképzésben. Arra voltunk kíváncsiak, hogy mi motiválta őket, hogy tanárszakra jelentkezzenek, mikor tájékozódtak arról, hogy mennyi lesz pontosan a kezdő fizetésük, ez az összeg befolyásolja-e valamilyen irányba a pályaválasztásukat. Rákérdeztünk, hogy a bérezésen kívül milyen más tényezők játszanak szerepet a döntésükben. Beszéltünk olyan hallgatóval, aki bár tiszta szívből szeretne tanár lenni, anyagi okokból inkább villamosvezetőket fog oktatni. Több nyelvszakos inkább magániskolákban, multiknál vagy külföldön látja a jövőjét. Arra is fény derült, hogy az anyagiakon túl a pedagógusok túlterheltsége és társadalmi alábecsültsége sem vonzó a fiatalok számára. Vannak, akik úgy érzik, egyre inkább megkötnék a kezüket a közoktatásban, például a szabad tankönyvválasztás hiányával, és a hazafias nevelés sulykolásával. Viszont találtunk csillogó szemű tanárjelölteket is, akik minden nehézség ellenére ezt a hivatást szeretnék űzni, egy kis plusz pénzre pedig magánórákból tennének szert.

Magyar-történelem tanári végzettséggel villamosvezetőket fog oktatni

“A felvételi előtt elmentem egy lovastáborba gyerekekre felügyelni, a táborvezető épp a lóbetegségekről magyarázott, és láttam, hogy a gyerekek kistányér méretűre nyílt szemekkel figyeltek. Ekkor döntöttem el, hogy tanári szakra jelentkezem.”

Eszter negyedéves magyar-történelem tanár szakos egyetemista, aki a tanulmányai miatt költözött vidékről a fővárosba, jelenleg kollégiumban lakik. A tanulmányai mellett eladóként dolgozik, még a mostani órabére is magasabb, mint amit kezdő tanárként kereshet. “A párom építőmérnöknek tanul, a barátok meg is jegyezték, hogy engem is ő fog eltartani. Ez sajnos, ha az eredeti szakmámban maradnék, igaz is lenne. A páromnak saját lakása van, én viszont így sem engedhetem meg magamnak azt a luxust, hogy tanár legyek, így valószínűleg a pályaelhagyók táborát fogom gyarapítani. Sokan kinevetnek, de az a tervem, hogy elmegyek villamosvezető-oktatónak. Ennek az éles váltásnak kizárólag anyagi okai vannak, persze szívesebben tanítanék középiskolában.”

“Apa annyira nem örült, hogy tanárnak megyek, szerinte a tanári fizetés csak az éhen halásra elég, csak másfél éve, egy újságcikk elolvasásakor tudatosult bennem, hogy tényleg szinte semmire nem lesz elég. Visszagondolva, tényleg naiv voltam, hogy nem néztem utána pontosan mennyi is az a “kevés fizetés”

– meséli a 22 éves hallgató.

<
A cikk folytatódik a következő oldalon
>


KÖVESS MINKET:





Címlapról ajánljuk
x


hirdetés
vekerdy-1.jpg

Vekerdy Tamás talán utolsó interjúja: „Ver minket az Isten, mert választott népe vagyunk”

A Szombat című lapba készült alig pár hete, és halála előtt három nappal hagyta jóvá – vagyis helyette már a felesége.
Várnai Pál cikke a Szombat című folyóiratban - szmo.hu
2019. október 10.



Az alábbi beszélgetés Vekerdy Tamással néhány hete készült, és három nappal ezelőtt – az akkor már nagyon legyengült interjúalany helyett – a felesége küldte vissza a javított változatot. Könnyen lehet, hogy a szerdán elhunyt író, pszichológus életében ez volt az utolsó interjú.

Nemrég egy étkezdében egy asszonnyal beszélgettem, és kamasz unokáját látva megemlítettem, hogy épp a napokban láttam Vekerdy Tamást a tévében. „Imádom Vekerdyt” – mondta az asszony, “annyira ért a gyerekekhez.” Honnan ért Ön annyira a gyerekekhez?

Első válaszom az, persze, hogy fogalmam sincs. A második pedig az, hogy van nálunk egy ilyen családi örökség. Nagyon sok óvónő, tanár, gyógypedagógus, gyámügyi jogász volt a családomban. Van egy olyan emlékem is, hogy Steiner Béla, zseniális gyermekorvosunk egyszer megérkezett hozzám, amikor 40 fokos lázzal, kanyaróban feküdtem.

Leült mellém, roppant elegánsan és frissen mosott kezével megfogta a pulzusom. Tüstént jobban lettem. Ebből látszott nekem, hogy ő egy varázsló. Akkor határoztam el, 4-5 éves koromban, hogy én is varázsló, én is gyerekorvos akarok lenni.

A mostani oktatásról sokszor elmondta, megírta a véleményét. Gyakran hangsúlyozza, hogy az oktatásnak védeni kell a gyerekek túlterhelésétől, a lexikális megközelítéstől, mert a tények hamar elfelejtődnek. Nagy súlyt helyez az érzelmi intelligenciára való nevelésre, a kreativitásra. Voltaképpen milyen iskolát szeretne?

A világ érdekes, az ember érdekes. Nem igaz, hogy halálosan unalmas és szorongató kell, legyen a világgal való találkozásunk. Amikor a gyerek találkozik a felnőttel, a tanítóval vagy a szülővel, annak boldog egymásra ismerésnek kéne lennie, ahol rácsodálkozunk együtt a világ nyilvánvaló titkaira, ahogyan Goethe szokta volt mondani.

Hogy hol tűnik el a világ érdekessége, ezt nagyon nehéz megragadni. Mindjárt maga a szó, kötelező, jelzi, hogy itt eltűnőben van, ami érdekes. Mert, ami kötelező olvasmány, az nem tetszhet. Érzelmi részvétel nélkül nincs hatékony tanulás, mondja ki 1996-ban az agykutatás, és hiába hívják fel erre a figyelmet kutatók, mint például Freund Tamás és mások, ezt mindmáig nem hisszük el nekik. Érdeklődés, öröm nélkül nincs hatékony tanulás. Sajnos csak a kényszerben hiszünk.

Visszatekintve az iskoláimra, egynek azért nagyon örülök, hogy rengeteg verset kellett kívülről fújnunk. „Nyelvében él a nemzet”.

Igen, a nyelv tesz bennünket valakivé, azon a helyen, ahol élünk. Ha tetszik, a nyelv tesz bennünket magyarrá, a nyelv tesz zsidóvá. A nyelvnek van egy sajátos hordozó géniusza, amely beavat minket a világnak olyan titkaiba, amelyekhez különben nem jutnánk hozzá. És ilyen értelemben a verseket inkább zenének tekinteném. Mert a vers érzelmileg megragadó, magával sodró, művészi élmény. És minden művészi élmény mélyen hat ránk.

Ön nem hisz az osztályozásban. Hogyan lehet másképpen felmérni egy tanuló felkészültségét?

Hogy miért rossz az osztályzás? Mert akkor nem az a fontos, hogy milyen az a kristály, milyen illata van a növénynek, milyen simogató az állat prémje, hanem, hogy hányasra felelsz belőle holnap. Nincs a világról, a vele való összefüggésünkről érzelemmel átjárt élményünk. Az osztályzás elterel a világtól.

<
A cikk folytatódik a következő oldalon
>


KÖVESS MINKET:





Címlapról ajánljuk
x

hirdetés
vekerdy-tamas-nekrolog.jpg

Felfoghatatlan Vekerdy Tamás halála, és az, amit veszítettünk vele

Valóságos fáklyaként világítottak a szavai olyan helyzetekben, amikor azt éreztük, hogy sötét erdőben járunk, és nem találjuk a kivezető utat.
Szegedi Éva - szmo.hu
2019. október 09.



Évtizedeken át olvastam a Nők Lapját, még gyermekkoromban szoktam rá, mert a nagymamám járatta a magazint.

Hosszú, hosszú éveken keresztül azzal kezdtem az olvasást, hogy odalapoztam, ahol Vekerdy Tamás rovata volt. Olvasói levelekre válaszolt minden egyes héten, és a maga utánozhatatlan stílusával adta a gyakorlatias, józan tanácsait egy-egy élethelyzetre és nevelési problémára.

Imádtam Vekerdy írásait.

Még akkor is, ha nem értettem vele mindenben egyet.

És most Vekerdy Tamás meghalt - ahogy a Facebook-oldalán írták, csendben elment...

Szerettem azt, ahogyan megközelített egy témát, azt, ahogyan a gyerekekről – és a szüleikről – beszélt, ahogyan egy-egy kérdéshez hozzáállt. Soha nem éreztem nyomasztónak, fullasztónak azt, amit megfogalmazott.

Ranschburg Jenővel együtt Vekerdy Tamás is a huszadik század forradalmára volt abban az értelemben, hogy ő is szakított azokkal az irányzatokkal, amelyek a gyermek fegyelmezésére helyezték a hangsúlyt.

Igen, forradalminak számítottak azok a gondolatok, hogy nem a tanulás mennyisége számít, nem az, hogy miből kap jelest a gyerek, hogy népszerű és kemény követelményeket támasztó, egyetemre felkészítő „versenyistállók” nem valók mindenkinek, hogy a távolabbi, jó nevű iskola helyett lehet, hogy jobb a gyereknek, ha a közelből sétálhat haza órák után, és hogy egy ember életében nem az a legnagyobb siker, ha kitűnő a bizonyítványa. Hogy ne nyomjuk el a kicsik egyéniségét és kreativitását.

És forradalminak számított ez gondolat is Vekerdytől: „Jó volna, ha elfogadnánk a gyerek karakterét, és nem próbálnánk erőszakosan olyanná faragni, amilyen úgysem tud lenni. Tudom, félünk, hogy nem fog "érvényesülni" az életben. De kérdezem: egyáltalán mit jelent az, hogy "érvényesülni"? Kit irigyelünk? Tényleg csak egyetlen vonzó életsablont tudunk elképzelni, amelyiknek ráadásul mindig csak a csúcspontját ismerjük, a végét soha?”

De kiemelhetném azt is, amit a kamaszkorról és a fiatalokról megfogalmazott: Elképesztő, hogy az ifjúkor életkori sajátosságait a gótikus középkor mennyivel jobban felismerte (...), mint a mi modern korunk. Mi nem szeretjük, ha az ifjak vitatkoznak. A fejükbe akarjuk húzni saját véleményünket, mint valami avatási süveget (...). Ha pedig a gyerek lázadni kezd az iskola ellen – amelyik a szó szoros értelmében nem hagyja őt illetve képességeit kibontakozni -, gyorsan rákerülhet a kezelhetetlenség bélyege, sőt, láttuk ezt már, rossz képességűnek is bélyegezhetik.”

Ittam Vekerdy szavait. Később, amikor egy ideig tanítottam, illetve amikor megszülettek a testvérem gyermekei, majd az én kislányom, óriási hasznát vettem annak, amit tőle tanultam. Mert Vekerdy Tamástól rengeteget tanultam, pusztán abból, hogy rendszeresen olvastam a publikációit, a vele készült interjúkat, és hallgattam az előadásait.

(Még abból is tanultam, amikor magamban vitatkoztam vele egy-egy kérdésről, például a kétnyelvűségről, pontosabban a gyerekek kétnyelvűvé, többnyelvűvé neveléséről, vagy arról, hogy ugyan miért tanácsolja az anyáknak, hogy hagyják a csudába a vasalást, miért nem a férfiak vasalnak.)

De nem csak én fordultam hozzá, az írásaihoz, a tanácsaihoz, ha úgy éreztem, sötét erdőben járok, és nem találom a kivezető utat.

Generációk nőttek fel a tanácsain.

Generációk nyúlnak az általa alkotott szakirodalomhoz, ha egy-egy helyzetben segítségre vagy biztatásra szorulnak.

Felfogjuk a maga valójában, hogy halálával kit és mit veszítettünk el?


KÖVESS MINKET:





Címlapról ajánljuk
x


hirdetés
magyar-hazaszeretet-kulfoldon-elni-1000x654.png

„Magyarországon már csak a hülyék maradtak” és „A távolból küldött észosztást nem kérjük!” – pártoskodó magyarok itthon és külföldön

Megint egymásnak esik a magyar. Újabban az itthon élők és az innen már kivándoroltak. Úgy tűnik, mindenki jobban tudja, hogy ki az igazi hazafi (ő), vagy épp hazaáruló (a másik). Beszélgessünk erről egy kicsit.
jh. Fotó: Pixabay - szmo.hu
2019. október 20.



Van egy régi kollégám. Évek óta Spanyolországban él, családot is ott alapított. A magyar ügyek viszont nagyon érdeklik, és élesebb helyzetekben (például a mostani választások idején) bőszen posztolgat az itthoni “sötéteknek”, hogy mit is kéne ebben az országban csinálni. Aztán egy itt élő haverjától megkapta, hogy “Minek pörögsz te ezen Spanyolban?”, egy másiktól meg azt: “A távolból küldött észosztást nem kérjük.” Megszeppent, pedig szerintem még csak nem is nagy arccal okoskodott. Azt válaszolta, senkit sem akart bántani, de tényleg érdekli, mi van itthon, “nem felejtette el, honnan jött.”

Úgy veszem észre, az utóbbi években ez elég gyakori jelenség. A “kinti” meg a “hazai” magyarok tépázzák egymást – vagy inkább egymás idegrendszerét – arról, hogy most akkor ki is döntött jobban.

Az, aki itt hagyta ezt a “menthetetlen rakás szart” (szó szerinti idézet), és most négyszeres fizetésből aranyélete van valahol Nyugat-Európában, vagy az, aki itthon “küzd egy jobb világért” (szintén szó szerint idéztem), és nem hagyja hátra az idősödő szeretteit, a gyerekeit (mondjuk egy elvált apa), a barátait, vagy egyszerűen csak nem akar elmenni, mert a negyedannyi fizetése ellenére is itt van otthon, és kész.

Az önmagában még nem lenne baj, hogy a honi történésekről egészséges vita alakul ki. Külföldről valóban könnyebb a rálátás bizonyos dolgokra, van összehasonlítási alap, más dolgokat meg épp itthonról lehet egzaktabban górcső alá venni. De hogy magyar emberek (ráadásul egykori jó barátok) lehazaárulózzák meg lehülyézzék egymást, csak mert a saját életükkel kapcsolatban másként döntöttek, ez nagyon elszomorító. És jól mutatja, hogy a pártoskodás, jobbantudomozás, az ellenvélemények teljes ledózerolása bizony nem áll meg Hegyeshalomnál. Ez a magyar mentalitás része (tisztelet a kivételnek), amit viszünk magukkal a szélrózsa minden irányába.

Nekem elég sok barátom él külföldön. Többségük nem olyan rég ment ki. Látogatom is őket, videócsetelünk, egy kicsit belelátok a mindennapjaikba. Hívnak is ki, mivel van nyelvtudásom, elég gyakran hallom a kérdést: “Mit keresel te még ott?”

A válaszom többnyire az: “Hát elég keveset, az igaz, de itt vannak azok az emberek, akik nélkül meghalna a lelkem.”

Érzelgősség? Teszetoszaság? A rátermettség hiánya? Nem hinném. Ez egy emberi döntés (egyelőre, lehet, hogy egyszer majd másként döntök), amit a saját életem, érzelmeim, határaim, idegrendszerem ismeretében teljes jogom van meghozni. Egyszer régen, még huszonéves koromban éltem egy fél évet külföldön. Ösztöndíjjal, szabadon, egy elképesztően gazdag országban. Mégis emlékszem a szívszaggató rohanásra minden este az egyetem kompjúter-termébe (akkor még nem voltak laptopok), hogy legalább egy e-mail váltás erejéig együtt lehessek az itthon maradt szerelmemmel. És emlékszem egy influenzára is, amit pechemre épp a tavaszi szünetben kaptam el.

<
A cikk folytatódik a következő oldalon
>


KÖVESS MINKET:





Címlapról ajánljuk
x


hirdetés
foto-1000x668.jpg

„És ti mikor szaporodtok?” - Az élet szerves része lett, hogy szekálnak, mikor esek már teherbe

Ha nő vagy, és elmúltál harminc, számíthatsz rá, hogy kedélyes baráti csevegéseken, munkahelyi megbeszéléseken vagy nagy családi összejöveteleken a legintimebb dologra terelődik a szó: mégis mikor tervezel szülni? Vélemény.
Címkép: illusztráció (Unsplash) - szmo.hu
2019. október 16.



"És ti mikor szaporodtok?" – jött a kérdés az egyik rokontól egy nagy családi összejövetelen. Köpni-nyelni nem tudtam, lefagytam, miközben húszan meredtek rám kérdő és megvető tekintettel.

"Semmi közötök hozzá" – lett volna a megfelelő válasz. Ehelyett én évekkel ezelőtt annyit bírtam kinyögni, majd ha mi úgy érezzük, hogy eljött az ideje. Pedig már a kérdés is felháborító, és nem kellene magyarázkodni.

A gyermekvállalás aztán tényleg magánügy. A nőre tartozik, aki akár a partnerével, akár spermadonortól szeretne gyereket vállalni.

"Te sem leszel már fiatalabb, és nézd meg, az Ildikével is mi lett. Olyan sokáig vártak, hogy kifutottak az időből, szegénynek a héten mondta meg az orvos, hogy nem lehet gyereke" – esett nekem anyám pár hónapja egy szokásos anya-lánya este alkalmával, miközben egy kiváló étteremben vacsoráztunk. Nem mintha érveket kellene sorolnom a döntésem mellett, miszerint várni szeretnék még ezzel, de megteszem, majd a válasz arcul csap:

"Azt hiszed, nekünk könnyű volt? A gyerekvállalás nem könnyű. Rengeteg lemondással jár. A ti korosztályotok már túl kényelmes. Amikor én ilyen idős voltam, már két gyerekem volt. Mi nem utazgattunk ám apáddal, nem vettünk flancos cuccokat magunknak, de így is alig maradt pénzünk a hó végére, úgy kellett sakkozni a számlákkal. Nem tudjátok már ti, mi a fontos."

A téma pedig korántsem csak családi körben jön elő: felmerül a munkahelyen, baráti beszélgetéseken, kormányplakátokon. Az élet szerves része lett, hogy szekálnak, mikor esek már teherbe.

Közügy lett, ami korábban magánügy volt.

A KSH adatai szerint ugyanis Magyarországon a ’80-as évek óta folyamatosan fogy a magyar népesség. Egyre kevesebb gyerek születik, és a 2000-es évektől kezdve az elvándorlás is hatással van a népességszámra. A magyar kormány próbál mindent bevetni, hogy ezt a tendenciát visszafordítsa: lakástámogatások, babaváró kölcsön, adókedvezmény, autóvásárlási kedvezmény – csak hogy néhányat említsünk.

<
A cikk folytatódik a következő oldalon
>


KÖVESS MINKET:





Címlapról ajánljuk
x




Szeretlek Magyarország
Letöltés
x
Töltsd le a Szeretlek Magyarország mobil alkalmazást, hogy elsőként értesülhess a legfrissebb hírekről!