hirdetés
abcug-tanarhiany-tanarkepzes-1000x563.jpg

Nem engedhetem meg magamnak azt a luxust, hogy tanárként dolgozzak

A pályakezdő pedagógusok nettó 135 ezer forintos bérével nem nehéz versenyezni. Az Abcúg tanárszakos hallgatókat kérdezett meg arról, hogy ez az összeg elég-e, ahhoz hogy a tanári pályán maradjanak.
Zsilák Szilvia írása az Abcúgon - szmo.hu
2019. május 30.


hirdetés

Van, aki bár tiszta szívből szeretne pedagógus lenni, anyagi okokból inkább villamosvezetőket fog oktatni. Több nyelvszakos inkább magániskolákban, multiknál vagy külföldön látja a jövőjét. Arra is fény derült, hogy az anyagiakon túl a pedagógusok túlterheltsége és társadalmi alábecsültsége sem vonzó a fiatalok számára. Viszont találtunk csillogó szemű tanárjelölteket is, akik minden nehézség ellenére ezt a hivatást választják, egy kis plusz pénzre pedig magánórákból tesznek majd szert.

Eddig is sokat lehetett hallani a pályakezdő, diplomás tanárok nettó 135 ezer forintos fizetéséről. A pedagógushiány létezése egyre nyilvánvalóbbá válik, miközben a szakma is elöregedett, ötven százalékuk ötven év felett jár, egyre nagyobb szükség lenne az utánpótlásra.

A tanárszakosok azonban rendkívül magas számban hagyják el a pedagógiai pályát, erre a Nemzeti Pedagóguskar 2018-ban hívta fel a figyelmet: a 2013-ban végzettek harmada öt évvel később már nem tanárként dolgozott.

Nemrég látott napvilágot a 20on.hu, A fiatal felnőttek lapja felmérése, amit 243 osztatlan tanárszakos diák töltött ki, 127-en budapesti, 116-an pedig vidéki egyetemekről. A nem reprezentatív kutatásból kiderült, hogy mindössze csak a kitöltők harmada szeretne biztosan tanár lenni. A válaszadók kétharmada kifejezetten bizonytalan a jövőt illetően, vannak, akik az alacsony fizetés miatt nem engedhetik meg maguknak, hogy tanárok legyenek, mások pedig csak részmunkaidőben terveznek a pályán maradni, mert valahonnan pénzt is kell, hogy keressenek.

Arról azonban keveset tudunk, hogy ezek mögött a tendenciák mögött milyen személyes motivációk állnak. A cikkünkhöz felkerestünk öt hallgatót, akik budapesti egyetemeken tanulnak osztatlan tanárképzésben. Arra voltunk kíváncsiak, hogy mi motiválta őket, hogy tanárszakra jelentkezzenek, mikor tájékozódtak arról, hogy mennyi lesz pontosan a kezdő fizetésük, ez az összeg befolyásolja-e valamilyen irányba a pályaválasztásukat. Rákérdeztünk, hogy a bérezésen kívül milyen más tényezők játszanak szerepet a döntésükben. Beszéltünk olyan hallgatóval, aki bár tiszta szívből szeretne tanár lenni, anyagi okokból inkább villamosvezetőket fog oktatni. Több nyelvszakos inkább magániskolákban, multiknál vagy külföldön látja a jövőjét. Arra is fény derült, hogy az anyagiakon túl a pedagógusok túlterheltsége és társadalmi alábecsültsége sem vonzó a fiatalok számára. Vannak, akik úgy érzik, egyre inkább megkötnék a kezüket a közoktatásban, például a szabad tankönyvválasztás hiányával, és a hazafias nevelés sulykolásával. Viszont találtunk csillogó szemű tanárjelölteket is, akik minden nehézség ellenére ezt a hivatást szeretnék űzni, egy kis plusz pénzre pedig magánórákból tennének szert.

Magyar-történelem tanári végzettséggel villamosvezetőket fog oktatni

“A felvételi előtt elmentem egy lovastáborba gyerekekre felügyelni, a táborvezető épp a lóbetegségekről magyarázott, és láttam, hogy a gyerekek kistányér méretűre nyílt szemekkel figyeltek. Ekkor döntöttem el, hogy tanári szakra jelentkezem.”

Eszter negyedéves magyar-történelem tanár szakos egyetemista, aki a tanulmányai miatt költözött vidékről a fővárosba, jelenleg kollégiumban lakik. A tanulmányai mellett eladóként dolgozik, még a mostani órabére is magasabb, mint amit kezdő tanárként kereshet. “A párom építőmérnöknek tanul, a barátok meg is jegyezték, hogy engem is ő fog eltartani. Ez sajnos, ha az eredeti szakmámban maradnék, igaz is lenne. A páromnak saját lakása van, én viszont így sem engedhetem meg magamnak azt a luxust, hogy tanár legyek, így valószínűleg a pályaelhagyók táborát fogom gyarapítani. Sokan kinevetnek, de az a tervem, hogy elmegyek villamosvezető-oktatónak. Ennek az éles váltásnak kizárólag anyagi okai vannak, persze szívesebben tanítanék középiskolában.”

“Apa annyira nem örült, hogy tanárnak megyek, szerinte a tanári fizetés csak az éhen halásra elég, csak másfél éve, egy újságcikk elolvasásakor tudatosult bennem, hogy tényleg szinte semmire nem lesz elég. Visszagondolva, tényleg naiv voltam, hogy nem néztem utána pontosan mennyi is az a “kevés fizetés”

– meséli a 22 éves hallgató.

<
A cikk folytatódik a következő oldalon
>


KÖVESS MINKET:




hirdetés
csernobil-3-cimkep.jpg

Csernobil után néhány héttel a szovjet-magyar barátságvonattal átvittek Kijeven – 13 éves voltam

‘Ha nem eszel mosatlan fejes salátát, nem lesz baj.’ Ezzel a mondattal engedtek el a szüleim. És még egy csapat magyar gyereket az ő szüleik.
Hargitay Judit - szmo.hu
2019. május 28.



Ezt a történetet azért írom meg, mert megnéztem a Csernobil című sorozat eddig levetített három részét az HBO-n. Három évtizede teszek úgy, mintha az a “jutalomút” meg sem történt volna. Eddig keveseknek meséltem el, de akiknek igen, mind ledöbbentek. Hát most elmesélem mindenkinek.

1986-ban tizenhárom éves voltam. Akkoriban még kötelezően oroszt tanultunk a suliban, és én imádtam. A nyelvet is, a fura, nehéz ragozást, a kacskaringós, cirill betűket. Kiváló tanáraim voltak, nekem meg jó nyelvérzékem. Hetedikes koromban beneveztek egy országos oroszversenyre. Több fordulós volt, én eljutottam a döntőig, ami egy egyhetes, csillebérci táborozással volt összekötve. Kemény verseny volt, de sok játékkal, szabadprogrammal. A végén, ha jól emlékszem, húsz nyertest hirdettek ki.

Az országban a legjobbakat, akiknek az volt a jutalma, hogy 1986 nyarán, a tanév végén a szovjet-magyar barátságvonattal elmehettek egy hétre Moszkvába.

Májusban kezdtek szivárogni a hírek, hogy “valami baleset” történt a csernobili atomerőműben (a robbanás április 26-án történt, de a magyar sajtó napokig hallgatott). Kecskeméten, ahol éltem, senki sem csinált nagy ügyet a dologból. Anyám és a nevelőapám – rajz- és zeneszakos értelmiségiek – a világon semmit nem konyítottak a fizikához. Talán egyszer hallottam arról beszélni őket, hogy megírta az újság: ne együnk mosatlan fejes salátát, mert fertőzött lehet.

Volt viszont egy nagyon profi fizikatanárunk, akit az egyik órán kérdezgetni kezdtünk Csernobilról. Zavarban volt, úgy tűnt, nem nagyon beszélhet erről, de azért elmondta: az a “baleset” jóval nagyobb volt ám, mint hisszük. Mesélt a maghasadásról, a sugárfertőzésről, és arról, hogy a sugárzó anyagok felezési ideje több száz, sőt több ezer év is lehet.

"Veszélyben vagyunk?” – faggattuk kicsit riadtan, ő hosszan nézett ránk, aztán csak annyit mondott: “Nyugodjatok meg.”

Aztán véget ért a tanév, és elérkezett a jutalomút. Vonattal indultunk, késő este, a Keletiből. Az oroszverseny győztesein kívül sok gyereket láttam még nagy pakkokkal az állomáson. A kísérő tanáraink azt mondták, több városból is jönnek csoportok. “Ez az út a szovjet-magyar barátságról szól” – mosolygott az egyik kísérő. Nem vicc, a tanárok akkoriban mondtak ilyeneket. Azt azért sutyorogták a tömegben, hogy néhány gyereket a szüleik nem engedtek el, Csernobil miatt. Én magamban csak mosolyogtam. Anyuék megmondták, hogy ha nem eszem mosatlan fejes salátát, semmi bajom nem lehet, mire ez a nagy ijedség?

Fotó: Mérvai Márk

Hálókocsis fülkékben utaztunk, két napos volt az út. Másnap délelőtt rosszul lettem – akkoriban egy hosszabb autózás is megviselt –, az egyik tanár adott egy Daedalon tablettát, és lefektetett. Elaludtam. Arra ébredtem, hogy a kalauzok és a tanárok buzgón húzogatják fel a vonatablakokat. “Mindjárt Kijevbe érünk, egy ablak se maradhat nyitva. Lassan, nyugodtan lélegezzetek” – utasított egy tanár. Addigra már nem volt hányingerem, a vonat lassan begördült a kijevi állomásra. Úgy emlékszem, az egyik nagyszájú gyerek a csoportból oroszul megkérdezte a kalauzt, merre van Csernobil. A kalauz szigorúan nézett, de aztán kimutatott a zárt ablakon: “Arra.”

Azt a durván egy órát, amíg az állomáson vesztegeltünk, soha nem felejtem el. Álltam az ablaknál, fehér farmerdzsekiben, ami akkoriban iszonyú menőnek számított, ordított rólam, hogy “nyugati kislány” vagyok, és az üvegen át néztem a lehangoló tájat, Kijev kockaházait, a gyárkéményeket. Bámultam Csernobil felé (az erőmű Kijevtől 130 kilométerre van, azt már akkor is elmagyarázták nekünk, hogy nem fogunk semmit látni).

Ott gondolkoztam el először, hogy a levegő, amit most belélegzek, vajon árthat-e nekem. Ha csak a fejes saláta veszélyes, miért kellett becsukni az ablakokat? Miért viselkedik minden felnőtt olyan furcsán, ha az utazó, zsibongó gyerekseregből valaki Csernobilról kérdez?

<
A cikk folytatódik a következő oldalon
>


KÖVESS MINKET:



hirdetés
oreglany-rokon-orokseg-cimkep.jpe

„Rokont te itt csak akkor fogsz látni, ha a néni meghal, és lecsaphatnak az örökségre, mint a vércsék”

Ezt a házunk gondnoknője mondta nekem azután, hogy az egyik idős néni bezárta magát a lakásába, mert feledékeny szegény, és elkeverte a kulcsot. Azt is hozzátette: ’Az lesz a vége, hogy őt is mi fogjuk elvitetni az elfekvőbe.’
Hargitay Judit. Címkép: Pexels - szmo.hu
2019. május 21.



Úgy kezdődött, hogy álltam a kerekes bőröndömmel a kelenföldi vasútállomás peronján, amikor megszólalt a mobilom. Akkor értem haza a három napos jógatáborból, minden porcikám fájt, a szemem előtt csak egy forró fürdő lebegett. Nem túl lelkesen néztem az ismeretlen számot a kijelzőn, aztán mégis felvettem.

– Halló, jó estét, a fenti szomszéd, Margitka fia vagyok – szólt bele egy meglett férfihang. Tudtam, ki ő, öt év alatt, ha háromszor beszéltünk. Annyi információm volt róla, hogy valahol a belvárosban lakik. A 84 éves Margit néni, akit néha lehívtam magamhoz kávézni, biztonsági okokból megadta neki a számomat.

– Jó estét, csak nincs valami baj? – kérdeztem.

– Meg szeretném kérni, hogy menjen át anyámhoz, mert ma beszéltünk telefonon, és megígérte, hogy kikeresi a vízvezetékszerelőnk számát, de mire visszahívtam, már nem emlékezett semmire.

Nekitámasztottam a bőröndöt az aluljáró falának.

– De fizikailag jól van? Azt hittem, elesett, vagy ilyesmi...

– Ja, semmi baja, majd holnap én is átugrom, csak az utóbbi hónapokban egyre feledékenyebb, nézzen már rá, legyen szíves.

– Én nagyon szívesen, ha hazaértem, mert most szálltam le a vonatról, de ha nem lett rosszul, nincs vészhelyzet, “csak” az a probléma, hogy elfelejt dolgokat, akkor én most mit tudok tenni? Nem kellene inkább elvinni kivizsgáltatni?

Kis csönd a vonal végén.

– Jó, jó, persze, majd elvisszük, de azért csak nézze meg, kérem.

Beng. Letette a telefont. Kicsit furcsálltam a dolgot, de fél órával később becsülettel felcsöngettem Margit nénihez. Bent bömbölt a tévé, nem nyitotta ki (ez már többször is előfordult). Másnap délelőtt megint bekopogtam, akkor már kijött, szépen felöltözve, indult a rendelőbe a napi ízületi injekciójáért. Nem említettem neki a fia telefonját, csak beszélgettünk. Nevetgélt, kedves volt és összeszedett. Annyit azért megjegyzett: “A fiam ígérte, hogy ma reggel átjön, de nem sikerült neki idetalálnia, mindegy, majd este talán felhív.”

Lent, a postaládáknál futottam bele a gondnoknőbe. Nagyon kedves nő, segítőkész, jól ismeri Margitkát is. Elmeséltem neki, mi történt. A szeme tágra kerekedett, figyelmeztetően felemelte az ujját, és szabályosan rám rivallt:

– Jaj, ne engedd, hogy a nyakadba varrják! Itt van a fia egy köpésre, három unokája Pest környékén, családosok, kocsival, tele pénzzel, láttad már őket itt egyszer is? Le se sz...ják. Van képük téged hívogatni? Igen, szenilis egy kicsit, de imádnivaló a néni, tessék szépen a családjának gondoskodni róla.

<
A cikk folytatódik a következő oldalon
>


KÖVESS MINKET:




hirdetés
vizoracsere-lehuzas-hatvanezer-1000x568.jpg

A nap, amikor a falnak beszéltem - avagy esetem a Magyar Postával

'Ne értsen félre, nem az ön hibája, de szerintem ön is pontosan tudja, hogy ez az egész egy nagy hülyeség.'
Hargitay Judit írása. A fotó illusztráció - szmo.hu
2019. május 27.



Egy Németországban élő barátunktól kapott a nagypapám egy csomagot. Egy ultramodern, gyógyszeres tárolódobozt, tudjátok, amelyikben minden napnak külön rekesze van. A postás természetesen nem bírt bekopogni a magasföldszinti lakásba, csak bevágta az értesítőt a ládába. Anyám szentségelt, de megkért, menjek be vele a postára, meg bevásárolni a csarnokba. Bementünk. A külföldi küldeményeket egy külön teremben lehet átvenni, ahol egy furnérlemez dobozban ül - valaki. Semmi nem látszik belőle, csak némi sürgés-forgás, telefoncsörgés hallatszik ki (amit nem vesz föl senki, már ettől átérzed a jó, öreg, magyar hivatalok utánozhatatlan hangulatát), és egy kis lyukon lehet ki-be adni az értesítőket meg a csomagokat.

Anyám odament a lyukhoz, én odébb, a terem sarkában leültem a bevásárlószatyrokkal. Hallom, ahogy anyám udvariasan becsúsztatja az értesítőt, majd halkan, szinte a küszöb alól (nem tudom, az ő generációja ilyen helyeken valahogy mindig így beszél) megkérdi: "Nem lehetne kapacitálni a postást, hogy legközelebb az ilyen kis csomagot hozza be? Apám 99 éves, nyugdíjasok vagyunk mindketten, otthon egész nap, nem nagy fáradság. Bejönni ide viszont elég nehézkes nekünk, nagy segítség lenne."

Erre a furnérlemez fal váratlanul megszólalt. Elég kioktató, női hangon. "Hát én ugyan nem kapacitálom, ugyanis a postásnak a külföldi, ajánlott küldeményeket meg a csomagokat nem kell kivinnie."

Anyám tanácstalanul hátranézett, és - benne még van tekintélytisztelet a felkent, hivatali dolgozók iránt - halkan, mert ugye, mint kiderült, a falnak füle van, odasúgta nekem: "Szerinted ebben mi a logika?"

Bennem viszont már nincs tekintélytisztelet a felkent, hivatali dolgozók iránt (vagyis jóval kevesebb), ezért fennhangon ezt válaszoltam: "Ebben ne keress logikát, anyu, mert ebben nincs." A fal egy kis, sértődött csend után, pattogósan megint megszólalt: "Majd megmondom én magának, mi a logika. Az, hogy a külföldi küldemények NINCSENEK REGISZTRÁLVA. Ezért a postás nem viszi ki, és kész."

<
A cikk folytatódik a következő oldalon
>


KÖVESS MINKET:




hirdetés
rabszolga.png

Bezárva, megfélemlítve, súlyosan bántalmazva élnek a modern kori rabszolgák Magyarországon

Itthon hivatalosan 36 ezer áldozatról tudni, de mivel nagyon nehezen bizonyítható jelenség, a valós szám ennek a többszöröse is lehet. Sokakat szexuálisan zsákmányolnak ki, másokat pedig a ház körül tartanak csicskaként.
Dömötör Nikolett - szmo.hu
2019. május 22.



Korábban mi is beszámoltunk Tuza-Ritter Bernadett Egy nő fogságban című, mozikban is látható dokumentumfilmjéről, ami egy, a gazdái által Marisnak hívott asszony történetéről szól. Maris egy budapesti család szolgája, pontosabban inkább rabszolgája (bármilyen furcsa is ez a kifejezés a 21. században) volt: éjszakánként a gyárban robotolt, nappal pedig a háztartásban. A fizetését elszedték tőle az utolsó forintig, hitelt vettek fel a nevére, irataitól megfosztották. Enni csak maradékot kapott, ágya sosem volt, a kanapén kellett aludnia, emellett verbálisan és fizikailag is gyakran bántalmazták.

Ezt a valóban megrázó filmet hétfőn Till Attila és Schwechtje Mihály hasonló témájú alkotásaival (Csicska, Aki bújt, aki nem) együtt levetítették a Trafóban, majd egy beszélgetés következett az emberkereskedelemről. Az estének az információközlésen, a jelenség bemutatásán túl adománygyűjtő szerepe is volt: bevételét az áldozatok megsegítésére ajánlották fel a Szabad Élet Egyesülettel.

A beszélgetésen a két rendező, Tuza-Ritter Bernadett és Tilla mellett részt vett De Coll Ágnes emberkereskedelmi szakértő és Toszeczky Renáta védett ház koordinátor is (a két szakember a Baptista Szeretetszolgálat munkatársa), Bombera Krisztina pedig moderátorként. Már az elején, a jelenség definiálásakor kiderült: az emberkereskedelem több formát ölel fel, de ami közös bennük, hogy az ilyen jellegű bűncselekményekben jelen vannak a hatalommal való visszaélés, az alá-fölérendeltségi viszony, a kizsákmányolás, a bántalmazás különböző típusai.

Nemcsak akkor valósul meg, ha valakit konkrétan eladnak, majd megvesznek, hanem akkor is, ha például az áldozat jövedelemét – amihez munka vagy akár kényszerített bűncselekmény által jut – elveszik tőle.

Azok a magyar rabszolgák, akikkel a Baptista Szeretetszolgálat munkatársai találkoznak, legalább 90%-ban szexuális kizsákmányolás áldozatai. Ágnes azonban hangsúlyozta: ez nem azért van, mert ők lennének többen, hanem mert ők jutnak könnyebben segítséghez, sőt, könnyebben is kérik azt.

Rengetegen élnek úgynevezett ház körüli szolgaságban: ők a csicskák vagy a ház körüli rabszolgák, akiket azonban a segítő szervezetek gyakorlatilag nem tudnak elérni.

Sokan közülük el sem hagyja a házat, zártan és megfélemlítve, súlyos bántalmazásban (vagy attól fenyegetve) élnek.

A rendőrség sem igazán tud mit kezdeni velük, még akkor sem, ha pontosan tudják, milyen helyzetben vannak. Ha ugyanis például bekopognak az áldozatokhoz ezzel a szándékkal, rendszerint azt a választ kapják: nem, köszönöm, én jól vagyok.

Abban a környezetben, ahol jelen van a kizsákmányolójuk, fogvatartójuk is, egyszerűen nem merik bevallani, hogy nekik rossz.

Már csak azért sem, mert az önértékelésük, önbecsülésük teljesen le van építve az erőszakos módszerekkel, és tényleg elhiszik (egészen rövid idő után), hogy nem képesek az önálló életre, csupán egy függő viszonyban tudnak létezni – hiszen nap mint nap ezt hallják.

Tuza-Ritter Bernadett, aki Marissal filmezett, annyit tudott tenni, hogy emlékeztette őt a szabad életére, arra, hogy egy szerethető ember. Másfél év telt el a forgatás kezdete és a szökés között, és amikor látta rajta, hogy érik benne az elhatározás, biztosította: ott lesz mellette és támogatja, ha arra kerül a sor.

"Valószínűleg nehéz szabadnak maradni, de ha ő meghozta ezt a döntést, megérett arra, hogy ezt az életet élje."

Ugyancsak alapvető probléma, hogy az áldozatig el sem jut az információ a segítség létezéséről. Az adományokat ezért többek között arra is szeretnék felhasználni, hogy ez megváltozzon: terveik szerint oda helyeznének el tájékoztató anyagokat, ahol a potenciális áldozatok megfordulnak (például posta, vasútállomás), vagy akár élelmiszerekre (például tejesdobozok), hogy így beszivárogjanak a háztartásokba.

A rendszerben van a hiba?

Tilla elmondása szerint a filmjeinél sok esetben egyfajta riporteri hozzáállással indít, forgatókönyvet írni is úgy szeret inkább, ha előzőleg már gyűjtött anyagot a témáról. Az alapvetően fiktív Csicska esetében a tévés híradások, újságcikkek adták az inspirációt; nagyon erős drámát látott ezekben a helyzetekben, amikről azt gondolja,

valami hihetetlenül ősi állapotot tükröznek vissza.

A két szakember elmondta: amióta ezen a területen dolgoznak, inkább pozitív példákat látnak megvalósulni a rendszerben, de az is igaz, hogy sok a hiányosság, leginkább a nyugati vagy az amerikai modellhez képest. Számukra már az is nagyon fontos, ha egy-egy emberen tudnak segíteni, Tilla filmjét pedig többször is használták már különféle képzéseken. Többek között a gyermekvédelmi jelzőrendszer tagjait is edukálják kapcsolati erőszak és emberkereskedelem témájában.

Nem feltétlenül arról van szó, hogy hibás a rendszer, vagy hogy a rendőrök nem segítenek, szögezték le.

"Rengeteg frusztrált rendőrrel találkozom, akik örülnek, hogy mi legalább ki tudjuk szedni az áldozatot és lehetőséget adni neki a szabad életre. De sajnos az az igazság, hogy csak annak lehet segíteni, aki hagyja, meg aki kéri. Az áldozatok pusztán odáig gondolkodnak, hogy ma tudok-e enni, engedik-e, hogy aludjak, túlélem-e egyáltalán holnapig. Ha nem kapnak perspektívát valahonnan, semmibe nem tudnak kapaszkodni"

- magyarázta Ágnes, aki elmesélt egy történetet is, hogy érzékeltesse, milyen buktatókat rejt egy-egy ilyen helyzet.

"Két csicska lakott egy háznál, őket küldték ki kukoricát lopni a földre a gazdáik. A rendőrök pontosan ismerték a helyzetüket, de sehogy nem tudták elérni őket. Amikor végre valaki feljelentést tett a kukoricalopás miatt, oda tudtak menni és befogni kettejüket azzal, hogy éppen bűncselekményt követnek el. Bevitték őket az őrsre, majd felhívtak minket:

mindegy, hova, de vigyük el innen őket nagyon messzire, mert ha holnap megjelenik a gazdájuk és azt mondja, nézd, milyen szép cipőt vettem neked, rögtön mennének is vissza.

Hiszen fogalmuk sincs, hol éljenek, hol lakjanak, mit csináljanak."

Újraépíteni önmagukat

Egy védett ház alapvető biztonságot ad a lakóinak, azt garantálja, hogy nem találja meg őket senki. Az emberkereskedelemnek azonban jóval több áldozata van Magyarországon, mint amennyi a férőhely az ilyen intézményekben, tette hozzá Renáta. A Baptista Szeretetszolgálathoz tartozók kis létszámúak, beilleszkednek a környezetbe, a lakóik komplex segítséget kaphatnak. A reintegrációs folyamat nagyjából másfél év – ennyi kell ahhoz, hogy egy súlyosan traumatizált ember vissza tudjon illeszkedni a társadalomba és újra fel tudja építeni önmagát. Ezalatt folyamatos segítő kapcsolatra van szüksége, hogy az újbóli áldozattá válás veszélyét is elkerülhessék.

Az emberkereskedelem áldozatai maguktól képtelenek kitörni a helyzetükből, így döntő fontosságú, hogy legyen mellettük valaki, szakember vagy segítő szervezet. Az már egy következő (és elég nehéz) kérdés, hogy utána hova kerüljön ki, hogyan legyen megoldva a lakhatása.

Magyarországon kevés ítélet születik emberkereskedelem miatt, nagyon nehezen bizonyítható bűncselekményi forma. Az áldozatok legtöbbje azért nem tesz feljelentést még a védett házba kerülése után sem, mert fél a retorziótól (nemcsak önmagukat, de a családjukat is féltik), másrészt a szégyenérzetük miatt. Ha azonban nincs feljelentés, ügy sincs, a statisztikákban ezért alig-alig jelenik meg ez a bűncselekmény. Pedig nagyon is létezik: a hivatalos jelentés szerint ma Magyarországon 36 ezren élnek rabszolgasorban, de a valóságban ez a szám jóval nagyobb.

A címkép Tuza-Ritter Bernadett filmjének egyik jelenetéből van


KÖVESS MINKET:






Szeretlek Magyarország
Letöltés
x
Töltsd le a Szeretlek Magyarország mobil alkalmazást, hogy elsőként értesülhess a legfrissebb hírekről!
x