hirdetés
hirdetés
hirdetés
 
 
hirdetés
„Nem csodaszép képeket készítek az emberekről, hanem olyanokat, amelyek megmutatják, milyenek a maguk valójában”
Kölcsey Sára januárban második helyezett lett a Magyar Sajtófotó Pályázaton az Anyás reggel című sorozatával a mindennapi élet kategóriában. Szenvedélyéről, a dokumentarista családfotózásról beszélgettünk.
Szegedi Éva, Fotó: Kölcsey Sára Photography - szmo.hu
2019. március 05.


hirdetés

Kölcsey Sára januárban második helyezett lett a Magyar Sajtófotó Pályázaton az Anyás reggel című sorozatával a mindennapi élet kategóriában. Szenvedélyéről, a dokumentarista családfotózásról beszélgettünk.

Kölcsey Sára hitvallása az, hogy minél hétköznapibb, nyersebb egy fotó, minél kevésbé beállított, számára, annál érdekesebb. Ebben a szellemben készült sorozata, az Anyás reggel a Mindennapi élet kategória második helyezését nyerte el a Magyar Sajtófotó Pályázaton.

„Ez szakmailag egy hatalmas megtiszteltetés, de legfőképp megerősítés” - írta a Facebook-oldalán, amikor megtudta a hírt. „Voltak, akik nem hittek bennem. Abban, hogy a dokumentarista családfotózásnak van jövője itt Magyarországon.

Sokan nem értették, hogy miért nem elég nekem a négy gyerek, hiszen van velük így is elég munka! De szerencsére mindig többen voltak mellettem azok, akik biztattak, támogattak.

Mindig kerültek az utamba emberek, akiket megérintett, gondolkodásra késztetett egy-két munkám és ezzel adtak egy újabb lökést.”

Kölcsey Sára négy éve kezdett el fotózni, a negyedik gyermeke születése után. „Ahogyan megismertem fotóriportereket és fotósokat, azt tapasztaltam, hogy többségük elsősorban nem az elismerésért és a díjakért dolgozik, hanem inkább azért, hogy egyedi módon mutathassanak be olyan témákat, amelyeket kevéssé ismerünk vagy amelyekkel nehezen szembesülünk.”

Amikor beszélgettünk a sajtófotó-díjról, a munkájáról és a dokumentarista családfotózás iránti elkötelezettségéről, azt mondta, nincsenek hatalmas vágyai vagy elképzelései. Viszont rengeteg családot megismert, a legkülönfélébbeket, és sok anyával beszélt. Mint ahogyan a Facebook-posztban üzente, a munkájával a nőknek is szeretne üzenni.

„Mivel mi nők folyamatosan hadilábon állunk saját magunkkal, szeretném elhitetni anyákkal, hogy teljesen jó az, amit csinálnak.

Pontosan elég, amit nap mint nap tesznek a gyerekeikért vagy otthon, a privát életükben” - mondja Kölcsey Sára.

“Azt gondolom, hogy most, a XXI. század impulzus-áradatában nagyobb szükség van őszintén beszélni az anyaságról, mint valaha. Csak be kell ütni a #mumlife hesteget, és mással sem találkozunk, mint tökéletes anyákkal. Ők is a hétköznapokról, a gyereknevelés nehézségeiről beszélnek, miközben a képeken mást sem látunk, csak szuper egészséges ételeket, dizájn gyerekszobákat, anyukákat sminkben, gyerekeket ölben. Senki nem nyafog, sehol egy mosatlan edény, sehol egy földre dobott játék, egy síró csecsemő, egy ásítozó szülő. Az ember végigpörget egy ilyen oldalt két szoptatás között, majd végignéz a lakáson, magán (basszus, tegnap is ez a póló volt rajtam!), és máris szarul érzi magát. Aztán olvas még egy-két írást, hogy hogyan lehetne jobb anya, jobb feleség, ökocentrikusabb, egészségesebb, fittebb és kész. “

Csak azt szeretném, hogy ne torzítsuk el ezt a képet az anyaságról, hanem vegyük észre a szépséget az anyaság sokszor nehéz és szép pillanataiban. Annak örülnék, ha ezt minél többen felvállalnák, ha erről minél többet beszélnének, és ha ez képekben is megjelenne.”

Kölcsey Sára azért is örül, hogy az Anyás reggel című sorozatával ért el helyezést a sajtófotó pályázaton, mert valahol ez is erről szól, hogy az anyaság a nehézségeivel együtt szép és felvállalható. Merjünk arról beszélni, hogy egyáltalán nem könnyű anyának lenni, és teljesen normális elvárás az, hogy az ember nem mindig akar a gyerekeivel lenni, és emiatt ne érezzenek a nők lelkiismeret-furdalást. Sok anyától kapott üzenetet, akiket éppen azért érintet meg a sorozat, mert eszükbe juttatta, hogy náluk is ilyenek a reggelek.

„A fotózás nekem is óriási önismeret volt, és már csak azért is örülök, hogy elkezdtem és csinálom, mert magam is sokkal öntudatosabbá váltam bizonyos dolgokban, fel mertem vállalni a gyengeségeimet is, és őszintén tudok beszélni ezekről is. A dokumentarista családfotózáshoz kell az én személyiségem is, kellőképpen nyitottnak és őszintének kell lenni. Minden családot, a legkülönfélébbeket is előítéletek nélkül közelítem meg. Rengeteg családnál jártam, és mindig mindegyiktől tanultam valamit. De amikor a fotózások alatt beszélgetek valakivel és megerősíthetem abban, hogy jó az, amit csinál, rendben van, és ezt visszalátja a képekben, akkor azzal is tettem valami jót.”

Kölcsey Sára sokáig csak közönsége volt a fotográfiának és a filmművészetnek. Szerette a művészettörténetet, kiállításokra és filmklubba járt az egyetem alatt. Azt nem gondoltam, hogy benne is megvan az alkotás képessége. Angol-magyar szakra járt Pécsen a bölcsészkaron, de az első két gyermeke az egyetem alatt született, ezért nem fejezte be a tanulmányait, hanem belemerült az anyaságba, és később született még két fia.

A gyerekek miatt vette elő a fényképezőgépet, hogy a családi eseményeket megörökítse. A férje tervezőgrafikus, ő kezdte el a munkája mellett autodidakta módon tanulgatni a fotózást.

„Amikor a férjem vett egy komolyabb fényképezőgépet, azt mondta, neki nem nagyon lesz ideje fotózni, nekem amúgy is jó szemem van az ilyen dolgokhoz, tanuljam meg,

legalább lesz valaki, aki használja. Kaptam tőle néhány angol nyelvű anyagot is, hogy ha elkezdem, ne automata üzemmódban használjam. Először féltem a fényképezőgéptől, egy csomó gomb volt rajta. De megtanultam a technikai alapokat, majd teljesen belelkesültem, és folyamatosan inspirációkat kerestem.”

Elsősorban angol nyelvterületen kezdett keresgélni, és pont akkor kezdett a dokumentarista családfotózás ismertebb műfajjá válni az Egyesült Államokban. Kölcsey Sára rájött, hogy ezt szeretné csinálni.

Akkor még nem sejtette, hogy más családokat fogok fotózni, de abban biztos volt, hogy a gyermekei gyerekkorát csak így fogja dokumentálni, irányítás, beállított jelenetek nélkül, izgalmasan bemutatott hétköznapi pillanatokkal. Közben igyekezett minél többet megtanulni a dokumentarista családfotózásról.

„Eleinte az ember elkezd minél több fotóst követni, de ezzel az a baj, hogy egy idő után összezavarodik. Én is elégedetlen lettem magammal, és arra gondoltam, soha nem leszek ilyen jó. Egy idő után megálljt parancsoltam, és visszatértem régi bölcsész magamhoz: elkezdtem régi fotósok munkáit nézni, fotós könyveket vásárolni. Így ma már inkább könyvekből, kiállításokból, személyes találkozásokból, workshopokon merítek inspirációt.

„A mai napig az emberi történetek hajtanak előre. Hallok valamit, és igyekszem lefotózni.”

A férje ötlete volt, hogy indítson blogot, ahová felrakja a gyerekek képeit, és megmutathatják a családnak vagy az ismerősöknek. Ez alapján jöttek az első felkérések családoktól. Most már ez a munkája.

Kölcsey Sára szerint a dokumentarista családfotó egyik nehézsége az, hogy a képek nyersesége, természetessége miatt nehezebben eladható műfaj.

„Nem azon van a hangsúly, hogy az adott családról, a szereplőkről a legtökéletesebbet mutassuk be, hanem minden helyzetnek a hétköznapiságában megtalálni a szépet. Ez főleg ma, amikor a legtöbben a közösségi médiában kifelé élnek, és tökéletesnek akarnak látszani, sokkal nehezebb.”

A fotózások alatt, akár esküvőn, akár egy családi születésnapon vesz részt, nem irányít, nem befolyásolja az eseményeket. A fényeket és a helyszínt sem változtatja, azzal dolgozik, ami elé tárul. Pont ezért szereti, mivel mentálisan folyamatosan kihívások elé állítja.

„Erősen kell koncentrálni, különösen azért, mert nem néma megfigyelőként kukkolok a sarokból a fotelban ülve, hanem ott vagyok a családdal, beszélgetek velük, játszom a gyerekekkel, és közben folyamatosan figyelnem kell arra, hogy észrevegyem a kínálkozó pillanatokat és meg kell neszelnem, ha valami érdekes történik.

Előfordul, hogy valaki elsőre megijed, hogy 'Jaj, hogy fog kinézni, milyen a haja, de minél több időt töltök egy családdal, annál inkább elfelejtik, miért is vagyok velük, és egyre természetesebben fognak viselkedni. Fontos, hogy ne vendégként legyek náluk, hanem mint egy közeli barát, aki előtt, ha betoppan, nem feszkóznak azon, hogy fel van-e porszívózva vagy el van-e mosogatva.”

Ha a család szeretne olyan képet, ahol mindenki ül, belenéz a kamerába és mosolyog, akkor ennek a kérésnek is eleget tesz Kölcsey Sára, picit irányítja őket – ha négy-öt órát tölt velük, akkor körülbelül tíz percet szán erre.

„Nem csodaszép képeket adok oda nekik, hogy nektek ilyennek kell lennetek, hanem olyan képeket, amik megmutatják: Ti ilyenek vagytok, ez a mostani életetek. Én ezért szeretem ezt a műfajt.”

Azt mondja, folyamatosan kattog az agya, hogy miket lehetne még fotózni és miket szeretne megvalósítani. Nem vállal túl sok fotózást, egyrészt a 4 gyerek miatt, hogy ott legyen nekik, mint anya. Másrészt azért sem, hogy legyen ideje olyan projektekre is, amelyek sokkal több időt igényelnek, esetleg el kell hozzá utazni hosszabb időre.

„Kezdek azon gondolkodni, hogy ideje lenne a jelenlegi témákon túllépni, például veszélyes helyre elmenni és ott fotózni, vagy olyan emberekhez elmenni, akik a társadalomból kirekesztettek, és az ő sorsukat bemutatni. Az is izgalmas lehet, hogy a világot körbeutazva egy-egy családon belül mutatom be. De egyelőre próbálok a realitások talaján maradni és kisebb terveket kitűzni magamnak.”


KÖVESS MINKET:





Ezért nem hiszik el a rajongók, hogy Michael Jackson bűnös lenne
A rajongás természetéről gondolkodtunk, akárcsak a The Washington Post újságírója.
Szajki-Vörös Adél, forrás: The Washington Post, fotók: Twitter, YouTube - szmo.hu
2019. március 25.


hirdetés

Michael Jackson ártatlan, Michael Jackson bűnös - a rajongók, a Jackson ártalanságában hívők és a Neverland elhagyása főszereplőinek hitelt adók csaptak össze és fordulnak egymás ellen több hete világszerte. A jelenség kicsit a mindenkori választásokhoz hasonlítható: nincs köztes döntés, nincs kompromisszum, Jackson vagy pedofil volt, vagy nem. Ráadásul a párhuzam a jelenség döntési mechanizmusában is megmutatkozik, hiszen az átlagszavazó nem mélységeiben tájékozódva, információval gazdagon felvértezve húzza be az x-et, hanem sokszor érzelmi alapon. Ez természetes működés: emberek vagyunk, érzelmekkel, és emberekre szavazunk (akik nem mellesleg a jövőnkért dolgoznak. Vagy nem. Mindenesetre sokan közülük sikerrel az érzelmeinkre próbálnak hatni). Ugyanígy komoly érzelmekkel viszonyulunk egy sztárhoz, sőt, ebben az esetben a legnagyobb világsztárhoz, aki valaha létezett. Nem tudunk nem így viszonyulni hozzá, hiszen a művészete is erről szólt: érzelmekről énekelt és érzelmeket váltott ki. Emellett ellentmondásos figura volt egész életében, s ugyanilyen ellentmondásos ez a helyzet is, ami most kialakult a Neverland-dokumentumfilm bemutatásának utóéletében.

?????? ?????? on Twitter

Can I get an 'Amen' up in here?! #MJInnocent

A Washington Post a minap a rajongói tagadás jelenségével foglalkozott, azaz pontosabban azzal a jelenséggel, ami igazából magától értetődő: hogy Jackson rajongói tűzön-vízen keresztül kiállnak halott bálványuk mellett. Ha már a bálványimádás analógiánál tartunk, könnyen eszünkbe juthat a rajongókat elvakító bálvány. Talán ebben az esetben sem képesek meglátni bizonyos dolgokat a fényétől? A divergens gondolkodás nem a nagy többség jellemzője, talán ezért is logikus ez a reakció is: egy "szenttől" nem fogadható el, hogy noha a művészetében tiszta dolgokat alkotott, de otthon, a négy fal között talán valami mocskosat is művelt. Pedig Jimmy Safechuck és Wade Robson is ezt állítják a dokumentumfilmben: hogy Jacksonnak volt egy jó oldala is, és igenis, sokat adott a világnak.

Ráadásul állítólag Jackson maga is bántalmazás áldozata volt - ám a rajongók szerint ő itt áldozat, nem elkövető. Pedig a pszichológiai törvényszerűségek szerint bizony az áldozatból - esetünkben: gyermekkori bántalmazottból - gyakran válik elkövető... Ami nem kérdőjelezi meg az áldozati létét és a saját tragédiáját. Mert a magam részéről ebben az ügyben egyetlen dologgal kapcsolatban vagyok biztos - mással hogy is lehetnék? - : hogy Michael Jackson egy nagyon boldogtalan, tragikus figura volt. "Imádom a színpadot. Ott tudnék aludni a színpadon - mondta egy, a pályája csúcsán készült interjúban. - Mindig elszomorodom, amikor vége egy koncertnek." Az idézet magáért beszél: a művész csak az önfeledt flow-állapotban tudta megtapasztalni az örömet. Egy másik, a nyolcvanas évek elején készült interjúban Jackson arról beszélt, hogy "mostanában" kezd el ismerkedni a barátsággal. Mert addig nem voltak barátai. És bevallja, hogy az élet valódi dolgai nagyrészt - húszas éveiben járt - még mindig idegenek a számára. Hát mi ez, ha nem tragédia? De térjünk vissza a Washington Post cikkéhez.

<
A cikk folytatódik a következő oldalon


KÖVESS MINKET:




Nem tudnak mit tenni a kórházak, ha a beteg nem fogadja el az ellátást
Mit tehet a kórház, ha a beteg súlyos fejsérüléssel távozik? A válasz korántsem egyértelmű: a jogszabályok szerint nincs joga megkérni a rendőrséget, hogy keresse meg és vitesse vissza az intézménybe.
Mizsur András cikke az Abcúgon - szmo.hu
2019. március 22.


hirdetés

Az ehhez hasonló esetek mindennaposak a traumatológiákon, ilyenkor az orvosok megpróbálják meggyőzni a beteget, hogy maradjon bent a kórházban, de a gyakorlatban erre ritkán jut idejük. Tavaly holtan találták meg azt a férfit, aki néhány nappal korábban távozott a Merényi Gusztáv Kórházból. Az ügyben indított ombudsmani vizsgálat megállapította, hogy nincs megfelelően szabályozva, mikor mondhatják ki egy betegről, hogy egészségügyi állapota miatt nem tud dönteni saját ellátásról.

Tavaly márciusban egy férfi részegen megszédült és beverte a fejét. A mentők koponyasérülésekkel szállították be a Merényi Gusztáv Kórházba, ahonnan másnap reggel távozott. Mivel a betegnek koponyaűri vérzése volt, ami több napos megfigyelést igényelt volna, a kórház értesítette a rendőrséget az eltűnésről, és kérte a férfi visszaszállítását. A kezelőorvos elmondása szerint a betegnek elvonási tünetei voltak, de nem minősítette egyértelműen ön- és közveszélyesnek. A rendőrség megkezdte a férfi keresését, de nem adott ki körözést.

Végül néhány nappal később holtan találták rá Bicskén.

Első olvasatra egyértelműnek tűnik az ügy: figyelembe véve a beteg sérülésének súlyosságát és az elvonási tüneteket, gondolhatnánk, hogy a kórház helyesen járt el, amikor értesítette a rendőrséget. Ezzel szemben az ombudsmani vizsgálat megállapította, hogy a kórháznak nem volt joga erre, sőt, a jogszabályok szerint semmit sem kellett volna tennie. 2014-ben ugyanis kikerült az egészségügyi törvényből, hogy a kórház értesítheti a rendőrséget, ha a beteg bejelentés nélkül hagyta el az intézményt és állapota ezt indokolja. „Az viszont előtte sem volt benne a törvényben, hogy fel lehet kérni a rendőrséget, hogy hozza vissza a beteget, márpedig a kórház ezt tette, egyértelműen jogellenesen. Ha ilyet meg lehetne tenni, az nagyon súlyos szabadságjog-korlátozás lenne” – magyarázta Asbóth Márton, a Társaság a Szabadságjogokért munkatársa. Az egészségügyi törvény szerint a kórházak kizárólag fertőző betegségekkel összefüggő esetekben (például járványügyi vizsgálat, járványügyi megfigyelés) kezdeményezhetik valakinek az előállítását, ez esetben viszont nem erről volt szó.

Ha kapott volna gyógyszert, talán bent marad

Betegjogi szakértők egyetértettek abban, hogy nehéz jó gyakorlati megoldást találni arra, hogy cselekvőképtelen betegeket ne hagyják el a kórházat – példaként a karszalagot említették, ami részben megkönnyítheti a személyzet dolgát. De az egyértelmű, hogy nem lehet őket lekötözni vagy lenyugtatózni csak azért, hogy bent maradjanak. Felvetődik a kérdés, feladata-e az államnak, hogy megvédje az ember életét, akár akarata ellenére is? Asbóth Márton szerint a válasz egyértelműen nem, mert ez túlzott beavatkozás lenne az ember magánszférájába.

<
A cikk folytatódik a következő oldalon


KÖVESS MINKET:





Külföldre vágynak a szomolyai fiatalok
Saját készítésű videóban mondják el a Borsod megyei faluban élő roma fiatalok, hogyan képzelik el az életüket tíz év múlva: külföldön dolgoznak, családjuk van és sokat keresnek.
Mizsur András írása, Abcúg - szmo.hu
2019. március 25.


hirdetés

A nyolc perces kisfilmből az is kiderül, mennyire kiszolgáltatottnak érzik magukat a magyarországi jelenben. A videó elkészítésében a Parforum Részvételi Kutató Műhely segítette a gyerekeket, korábbi projektjükben helyi roma nők beszéltek arról, milyen tapasztalatuk van az egészségügyről.

A Parforum Részvételi Kutató Műhely projektjében 14-18 éves roma fiatalok vettek részt a Borsod megyei Szomolyáról. Az volt a cél, hogy a részvételi művészet módszereivel dolgozzanak fel egy témát, ennek végeredménye lett a nyolc perces kisfilm. A téma tehát – a fiatalok jövőképe – adott volt, az viszont teljes mértékben rájuk volt bízva, hogyan valósítják meg ezt, mondta Horváth Kata társadalomkutató, a British Council támogatásával megvalósuló projekt vezetője. A videókészítés előtt szociodrámás foglalkozásokat is tartottak nekik, ezek során derült ki, hogy már fiatalon mennyire foglalkoztatja őket a kiszolgáltatottság érzése.

Egy korábbi projekt miatt esett a szervezők választása a borsodi falura: akkor szomolyai roma nők készítettek színházi előadást arról, hogy milyen tapasztalataik vannak az egészségügyről. (Erről az Abcúg korában ebben a cikkében írt.) Így kerültek kapcsolatba a Szomaro nevű helyi roma szervezettel, most is ők segítettek résztvevőket toborozni a videós elkészítéséhez. Máshol más témával és korosztállyal indítottak hasonló projektet; Lucfalván meseíráson keresztül dolgozták fel a gyerekekkel, hogy mit jelent számukra a félelem és a bátorság, míg Nyíregyházán fiatal felnőttek az adósság témáját járták körbe.

Horváth Kata szerint annak ellenére, hogy csupán négy hétvégét ölelt fel a program, a fiataloknak mégis fontos tapasztalat lehetett, hogy közösen értékes dolgot tudnak létrehozni. Másrészt sokat tanulhattak a videókészítésről: hogyan néz ki egy forgatás, hogyan kell megvágni egy videót – ebben a Zöldpók Alapítvány stábja volt segítségükre.

Ha kíváncsi vagy a videóra is, lapozz!

<
A cikk folytatódik a következő oldalon


KÖVESS MINKET:





Szeretlek Magyarország - szmo.hu
1970. január 01.


hirdetés


KÖVESS MINKET:






Szeretlek Magyarország
Letöltés
x
Töltsd le a Szeretlek Magyarország mobil alkalmazást, hogy elsőként értesülhess a legfrissebb hírekről!
x