hirdetés
anyaotthon.jpg

Nekem ez a néhány négyzetméter a szabadságomat jelenti

Nem szívesen fogadnak be albérletbe kisgyerekes édesanyát, nehéz munkát találni, és ha nincs segítség, lehet, hogy a gyerekek állami gondozásba kerülnek, vagy az asszony visszatér a bántalmazó férfihoz.
Zsilák Szilvia, Abcúg - szmo.hu
2019. július 20.


hirdetés

Anyaotthonban a nők egy-másfél évnél nem maradhatnak tovább a gyermekükkel. Előbb-utóbb mindenkiben felmerül a kérdés, hogy merre tovább, azonban sem félutas házakban, sem önkormányzati lakásokban nincs elég hely. Albérletet pedig biztos munkahely nélkül nehezen tudnak bérelni, ráadásul a tulajdonosok attól is félnek, hogy a kisgyerekes édesanyákat csak hosszú procedúra után lehetne kirakni az utcára. Ilyenkor pedig már egy édesanya fejében az is megfordul, hogy jobb híján visszamegy a korábbi bántalmazójához.

Az anyaotthonban minden nap az járt az eszemben, hogy mi lesz, amikor letelik az egy év, és el kell hogy költözzünk. Folyton azon agyaltam, hogy fogom eltartani a gyerekeimet, próbáltak megnyugtatni, de ezeket az érzéseket egy anyában nem lehet lecsitítani. Régóta támogat egy egyesület, ha ők nem segítenek lakáshoz jutni, akkor nem tudom, mi lett volna, valószínűleg állami gondoskodásba kellett volna adnom a gyerekeimet

– kezdi Bódi Jeanna, három óvodáskorú gyermek édesanyja, aki kétszer élt anyaotthonban. Ismerősei közül más anyák is küszködtek hasonló problémákkal, volt, aki már több anyaotthonban is megfordult, és olyan is, aki visszament a bántalmazó férjéhez, mert nem volt más választása. Pozitív példával is találkozott, az egyik egyedülálló édesanya két beteg kisgyerek mellett vállalt munkát és albérletbe költözött, “ő egy rendkívül erős személyiség” – mondta róla Bódi Jeanna.

Mindenből többre lenne szükség

“Az anyaotthonban minden nap az járt az eszemben, hogy mi lesz, amikor letelik az egy év, és el kell hogy költözzünk.” / Fotó: Hajdú D. András

Egy bántalmazó kapcsolatból kilépő édesanyának elsősorban az anyaotthon jelenthet ideiglenes megoldást, ahol együtt maradhat a gyermekeivel, így azok nem kerülnek intézetbe vagy nevelőszülőkhöz. Anyaotthonból viszont kevesebb van, mint családok átmeneti otthonából (CSAO), így ritkán, de előfordul, hogy bántalmazott nőket az eredeti lakóhelyüktől távol eső CSAO-ban helyeznek el. (A családok átmeneti otthonában egyébként a kilakoltatás elől menekülő családok vannak többségben, ott a lakhatást vesztett apáknak gyerekekkel, és kétszülős családoknak is elhelyezést biztosítanak.) Családok átmeneti otthonából és anyaotthonból a Nemzeti Szociális és Rehabilitációs Hivatal tájékoztatása szerint 161 van országszerte. Férőhelyek hiánya miatt azonban hosszú várólisták alakultak ki, a rendszer túlterhelt, bekerülni pedig rendkívül nehéz. Anyaotthonban a nők egy-másfél évnél nem maradhatnak tovább a gyermekükkel. Előbb-utóbb mindenkiben felmerül a kérdés, hogy merre tovább, azonban sem félutas házakban, sem önkormányzati lakásokban nincs elég hely. Nem csak a magas albérletárakkal van probléma, a tulajdonosok félnek attól, hogy egy egyedülálló édesanyát kisgyerekkel hosszú procedúra lenne kirakni az utcára, tehát még ha olcsó is lenne a lakásbérlés, akkor is csak kevesen adnák ki nekik.

A félutas házakból pedig többre lenne szükség, ezekben az intézményekben a családok akár már 5 évig is maradhatnak, kevésbé szoros gondozás és felügyelet alatt megtanítják őket a saját lábukra állni. Tehát ez az a hely, ahol a 24 órás ellátásból megtanulnak kilépni az életbe. Mindez megoldást jelenthetne a nagy problémát jelentő hospitalizációra, azaz az intézményi függőség kialakulására. Jelenleg sokan eleve gyermekotthonban nőnek fel, majd pedig gyerekükkel az egyik CSAO-ból, a másikba vándorolnak, ahol nem kell foglalkozniuk sem a számlákkal, sem a bevásárlással. Olyanok is vannak, akik igaz egy-két hónapra ki tudnak venni egy albérletet, de utána mennek is vissza egy másik CSAO-ba.

Merre tovább az anyaotthonokból?

Kevés hazai kutatás foglalkozik azzal, hogy anyaotthonokból és családok átmeneti otthonából kikerülve, hová is tudnak menni a bántalmazott édesanyák. A Vöröskereszt végzett felmérést egy Szabolcs-Szatmár-Bereg megyében lévő intézményükben, a kutatás 1998-as és 1999-es adatokból állt össze. A vizsgálat egyik különlegessége, hogy a bántalmazott édesanyákat külön is szemügyre vették. A kutatás lesújtó adatokkal szolgált, közülük mindössze az anyák 20 százaléka tudott önálló életet kezdeni, 30 százalékuk visszatért az otthonába, 45 százalékuk pedig jobb híján intézményről intézményre vándorolt. A bántalmazás azonban a kibékülést követően egy idő után rendszerint újra visszatér, ezért az anya ismét menekülésre kényszerül.

Rácz Linda egy szakdolgozat keretében foglalkozott a kérdéssel, egyedülálló anyák adatait vizsgálta két miskolci otthonban, 2005-től 2014-ig. Egy anyaotthon és egy családok átmeneti otthonának az adataiból kirajzolódott, hogy mindkét helyen elhanyagolható azok száma, akik saját vagy önkormányzati lakásba tudnak költözni. Az anyák főleg albérletbe költöztek, vagy kibékültek a volt férjükkel, élettársukkal. Egy részük tehát saját lábra áll, sokan viszont visszatértek oda, ahonnan feltételezhetően elmenekültek. 2009-től a miskolci anyaotthonnál a lakhelyek közé felvették a “kibékült férjével, élettársával” kategóriát, ami az egyik leggyakoribb út az anyák számára. Ha valódi kibékülésről van szó, és újra egyesülhet a család, akkor ez örvendetes, sokan azonban csak kényszer miatt kényszerülnek a kibékülésre. Az anyaotthon lakói közül senki sem kapott önkormányzati lakást, saját lakásba sem tudtak költözni, félutas házakba is csupán 3-9 százalékuk mehetett. A két leggyakoribb “kiutat” a lakásbérlés (11-40 százalék), és a “kedveshez” való visszatérés (23-48 százalék) jelentette.

Egyedülálló cigány nőként, három gyerekkel nehéz albérletet találni

Amikor Bódi Jeanna az anyaotthonból kezdett albérletet keresni, a szemébe mondták, hogy egyedülálló roma nőnek három gyerekkel nem adják ki az albérletet, féltek, hogy nem tudja fizetni a lakbért. Albérlethez végül az Élj Tudatosan Egyesület segítségével jutott, annak a vezetőjét, Bihari-Apáthy Juditot még abból a lakásotthonból ismeri, ahová 13 évesen bekerült. Az egyesület célja a volt állami gondoskodásban élőket munkával, adományokkal támogatni. A civil egyesület egy kis szerencsével szert tett a lakásra, így kedvezményes áron tudja kiadni a családnak. A gyerekek nagyon örültek, hogy az anyaotthonban töltött idő után újra van saját otthonuk, a hatéves kislánya meg is kérdezte, “Anya ez a mi házunk?“ Bódi Jeanna körbevezet minket a kecskeméti albérletében, ahol mindössze egy galériaágyas szoba, egy pici konyha és egy apró fürdőszoba található. “Kicsi a ház, mégis azt mondom, hogy boldoggá tesz. Nekem ez a néhány négyzetméter a szabadságomat jelenti” – mondja a 23 éves nő.

Félt, hogy a gyermekei lakóotthonba kerülnek, ha elhagyja a férjét

Az udvaron ülünk le beszélgetni Jeannával, aki elmeséli, hogyan került kétszer is anyaotthonba. Az édesanya Szabolcs-Szatmár-Bereg megyéből költözött a munkalehetőségek miatt Kecskemétre. Állami gondoskodásban nőtt fel, így mindent megpróbált, hogy a saját családját összetartsa. Kilenc éves volt, amikor az édesanyja meghalt, így neki kellett vigyáznia a hároméves öccsére, amikor az apja dolgozott. Az édesapja nem volt rossz ember, de többszöri felszólítás ellenére sem járatta a gyerekeit iskolába. Bódi Jeanna így 13 éves kora óta egy lakóotthonban nevelkedett, ahol idővel nagyon megszerette a nevelőit. 18 évesen esett teherbe a barátjától, akivel összeházasodtak, a szociális támogatásokból évek alatt összegyűjtött pénzéből pedig egy saját lakást vett egy határ menti, szabolcsi faluban.

Jenna a lakása előtt

<
A cikk folytatódik a következő oldalon
>


KÖVESS MINKET:





hirdetés
meghalt-egy-hajlaktalan-gyasz-fedelnelkul-otthonnelkul-1.jpg

Meghalt egy hajléktalan, és én egy órán át sírtam, amikor megtudtam

Aznap reggel még a közeli padon ült és olvasott. Megrázott, hogy soha többé nem beszélgethetünk vele.
SzÉ - szmo.hu
2019. augusztus 19.



Meghalt egy ember, aki nem a közeli barátom volt, „csak” egy ismerősöm.

Egy hajléktalan férfi volt, aki a közelben élt, és aki ugyanúgy hozzátartozott a környékünkhöz. mint a többi ember, aki ott lakik, és látásból ismerünk a játszótérről, a parkból vagy a sarki boltból.

Nem találkoztam minden nap ezzel a hajléktalan férfival, és csupán csak alkalmanként beszélgettünk. Mégis megrázott a halála.

A párom időnként elszívott vele egy cigarettát, megtárgyalták az élet dolgait. Kapott tőlünk ruhát, ha szüksége volt rá, egy kis pénzt is. Kék szeméről, tiszta tekintetéről ismertük fel, amikor levágatta a hosszú haját egészen rövidre.

Amikor pünkösd előtt találkoztunk, egy kis ajándékot adtam neki. A kislányom megkérdezte, ki ő. Elmondtam, hogy kedves ismerősünk, akinek nincsen otthona. „Párnája sincsen?” – érdeklődött. „Az sincsen”, válaszoltam. Ezen elgondolkodott. De úgy emlegette azután, mint „a barátunk, akinek nincs hol laknia”.

Ez a hajléktalan férfi szeretett olvasni, gyakran láttuk könyvvel a kezében. Pár hete, amikor a közeli kis téren ült a szemerkélő esőben, egy lombos fa védelmében, krimit olvasott. Bár eredetileg sietni akartam, visszafordultam és beszélgetni kezdtem vele. Megkérdeztem, mit olvas és megbeszéltük, hogy ha legközelebb összefutunk, adok neki néhány könyvet.

Peter Maas Serpicóját olvasta egyébként, amit 40 éve adtak ki az Albatrosz könyvek sorozatban. Erről a könyvről is beszélgettünk egy kicsit, és az egyik megvesztegetési szituációval kapcsolatban zseniális ötlete támadt.

Nem ő volt az egyetlen hajléktalan, akit olvasni láttam. Jó néhány éve például annak voltam szemtanúja a Karinthy Frigyes úton, amikor hajléktalanok egy csoportja üldögélt a fűben egy társuk körül, aki novellát olvasott fel nekik.

Akinek nincsen otthona, annak saját könyvespolca sincsen. És saját kisebb-nagyobb könyvtára sem. Pedig attól, hogy valaki az utcára került még lehet igénye arra, hogy jó könyveket olvashasson.

Ezért arra kértem az ismerőseimet, hogy ajándékozzanak könyvet is a hajléktalanoknak. Jó, vagyis olvasható állapotú köteteket, például olyan könyvet, amiből valamiért kettő volt otthon, olyan regényt, ami nekik nem a kedvencük, de mások szeretik, izgalmas krimit, aminek kapható az új kiadása, így lecserélhetik a saját példányukat egy újabbra. Azt kértem tőlük, hogy adjanak a hajléktalanoknak olyan könyveket, amilyeneket ők is szeretnének ajándékba kapni.

Néhány nappal a beszélgetés után adtam oda a megígért könyveket a hajléktalan férfinak, volt köztük krimi és kortárs irodalom is.

Egy héttel később hazafelé mentünk a párommal, mindkettőnknek jó kedve volt. Befordultunk a sarkon, és azt láttuk, hogy a teret körbekerítették kordonnal. A padon ülő alakra pedig fekete ponyvát terítettek. Csak a jellegzetes vörös mintás hátizsák kandikált ki alóla.

<
A cikk folytatódik a következő oldalon
>


KÖVESS MINKET:



hirdetés
drogfuggok-szabadulas-rehab-abcug-5.jpg

'Ahogy kihúztam a tűt, szebb lett a világ' - drogfüggők mondták el, milyen szabadulni a pokolból

A ritka sikerek közé tartozik Béci és Béla története: nekik sikerült a leállás, pedig mindketten nehéz körülmények között nőttek fel.
Mizsur András, Fotó: Végh László, Forrás: Abcúg - szmo.hu
2019. augusztus 13.



Az előítéletek és a rendszerszintű problémák miatt a rossz szociális helyzetben lévő drogfüggők nehezen jutnak ellátáshoz: félnek, ha kiderül a droghasználat, rájuk hívják a rendőrséget vagy a gyámügy elveszi a gyereküket.

Rehabból alig néhány működik az országban, az alacsonyküszöbű szolgáltatásokból még nagyobb hiány van. Az olcsó és könnyen beszerezhető dizájner szerek térnyerése óta még nagyobb szükségük lenne segítségre.

A ritka sikertörténetek közé tartozik Béci és Béla: nekik sikerült a leállás, pedig mindketten nehéz körülmények között nőttek fel, családjuk majdnem elhagyta őket, egyikük a börtönt is megjárta - írja az Abcúg. A lap riportját teljes terjedelmében közöljük.

Turró Béla, azaz Béci Miskolc Hideg sornak nevezett részén él. Zűrös családból származik, apja alkoholista volt, rendszeresen megverte. “Hamar belenevelődtem az agresszív életbe” – mesélte a roma férfi. Az iskolában sokat verekedett, a legtöbb helyről kirúgták. Ahogy idősebb lett, elkezdett kimaradozni otthonról, szipuzott, lopott, kocsikat tört fel.

Burai Bélával a református egyház fenntartásában működő ráckeresztúri Drogterápiás Otthonban találkoztunk. Néhány hónapja volt hátra a terápia végéig, októberben került be a rehabra. Részben kényszerből, a gyámügy elvette volna a gyerekeit, ha nem áll le az anyagozással. A 26 éves srác Recsken, a cigánytelep szélén nőtt fel. Nagyszülei nevelték fel, apjáék még csecsemőkorában lemondtak róla.

A vidéki szegregátumokat járva ritkán találkozni sikertörténetekkel, amikor valakinek sikerült leállnia az drogokkal, Béci és Béla története viszont ilyen.

Ahogy kihúztam a tűt, más lett a világ

Béci még tizenöt éves sem volt, amikor megházasodott, gyereke lett. Egy családi veszekedésből kifolyólag feleségének rokonai csúnyán megverték, erre négyüket megkéselte, tettéért kilenc év börtönre ítélték.

“Addigra megéltem annyi rosszat, mint más egész életében soha. A rendes élethez viszont hülye voltam: hogyan kell gyereket nevelni, működtetni egy házasságot. Mentem bele ugyanabba az életbe, amit apámtól láttam”.

Kigyúrva, tele tetoválásokkal hagyta el a börtönt 2005-ben. Diszkókban kidobóként kezdett el dolgozni, gyorsan nevet szerzett magának az éjszakai életben. Ekkor találkozott először kábítószerekkel: főleg speedet és ecstasyt szedett, hogy munka közben ne legyen fáradt. A nyugtatókra még a börtönben szokott rá, a napjai azzal indultak, hogy a kávé mellett bedobott néhány szem Rivotrilt.

Négy év múlva újra börtönbe került, de mire kijött, megváltoztak a drogfogyasztási szokások: megjelentek a dizájner szerek és az intravénás használók. “Láttam, hogy belőtték maguknak. Gondoltam, fú, ez ennyire jó?” Szabadulása után összeveszett feleségével, annyira megbántottnak érezte magát, hogy kipróbálta, milyen ha belövi magát. “Ahogy kihúztam a tűt, más lett a világ, minden szebb lett”. Onnantól mindig talált indokot, hogy szúrjon: a nehéz gyerekkor vagy a börtönben töltött évek ugyanúgy ürügy lehetett. Azzal áltatta magát, hogy ameddig nem maga veszi az anyagot, és más lövi be neki, addig nem lehet baj. Ez a pont is gyorsan eljött, akkor elkezdődött az igazi lejtmenet. “Van, aki bánatában drogozik, és van, aki örömében. Ő meg tud állni, sajnos én nem ez voltam.”

Már nem kellettek a barátok és a bulik ahhoz, hogy drogozzon: naponta 3-4 alkalommal szúrta magát, főleg kristályal és a zenének nevezett szintetikus szerrel. Bármit eladott, csak anyaghoz jusson. Teste tele lett sebekkel, bedrogozva késsel vagy üvegszilánkokkal vagdosta magát. Volt, hogy beletörte a tűt a karjába. Barátai elfordultak tőle, ha meglátták az utcán beállva, inkább átmentek a túloldalra. Szervezetét is megviselte a rendszeres drogfogyasztás: gondok voltak a szívével, tüdőembóliája lett. “Volt sok felismerésem, hogy le kéne már állni.”

Nem sok jóra számíthat egy drogos

A Bécihez hasonló hátrányos helyzetű drogfüggők nehezen jutnak egészségügyi és szociális ellátáshoz, pedig még nagyobb szükségük lenne a segítségre. A legszegényebbek legfeljebb a háziorvosig jutnak el, nekik viszont nincs megfelelő szaktudásuk a probléma kezeléséhez, de az is kérdéses, van-e egyáltalán helyben állandó orvos.

Szociális munkással ritkán találkoznak, az pedig még ritkább, hogy eljussanak egy drogambulanciára. Ebben szerepet játszik az is, hogy bizalmatlanok az intézményekkel, például a családsegítővel szemben. Részint az előítéletek miatt (kevésbé kapnak megfelelő tájékoztatást az orvosnál, amit tovább nehezít az alacsony iskolázottság), másrészt félnek, ha kiderül a drogozás, rájuk hívják a rendőrőket vagy elveszíthetik gyereküket.

“Aki drogosként kerül be az ellátórendszerbe, nem sok jóra számíthat”

– mondta Csák Róbert szociológus, a Magyar Addiktológiai Társaság vidéki szegregátumokban élő szerhasználók helyzetével foglalkozó kutatásának egyik szerzője. (Bár Burai Bélát a gyerekek elvesztésének lehetősége motiválta a változásra, de ettől még nem tekinthető rendszerszintű válasznak a problémára, hiszen előfordul, hogy valakinek elsőre nem sikerült a leállás.)

<
A cikk folytatódik a következő oldalon
>


KÖVESS MINKET:




hirdetés
kisstibi3.jpg

"Amit Ön most tesz, az a gyűlölet mértéktelen fogyasztása" – Kiss Tibi válaszolt Tiffán Zsoltnak

A borász a közösségi oldalon írt levelében azt sérelmezte, hogy Tusványosra 'hülyegyerekeket' hívtak meg fellépni.
Szeretlek Magyarország - szmo.hu
2019. augusztus 20.



Tiffán Zsolt a Facebookon tette közzé véleményét arról, hogy mit gondol Tusványosról, a magyar miniszterelnökről és Kiss Tibiék dalairól.

"Az elmúlt napokban rengeteg emberrel beszéltem, akik megerősítettek abban a hitemben, hogy a színpadon évek óta nagyon rosszul alakulnak a dolgok... Tusványos számomra a nemzeti érzület katalizátora! Ajándék és megtiszteltetés a völgyben Együtt lenni a harcostársakkal, a világ és az erdélyi magyarság körében. Magyarország Miniszterelnöke minden évben olyan istápot ad a lelkünknek, amely bőven szabályozza hazaszeretetünket..."

Ezek után azt sérelmezte, hogy a Quimby és Kiss Tibi miért léphetett fel a színpadon, egy szerinte oda nem illő produkcióval. "Mit keresnek ezek itt?" - írta. Szerinte: "Az tehet erről, akinek hagyják, hogy ezeket a hülyegyerekeket meghívja. Na, őt kell nagyon gyorsan kirúgni! Mindenki tudja, kiről beszélek. Akinek pedig nem inge, ne vegye magára!"

A zenész, Kiss Tibi szintén a Facebookon válaszolt minderre.

"Tisztelt Tiffán Zsolt!

Ön ugye borász. Alkohol gyártással és annak eladásával foglalkozik. Állítólag jó minőségű terméket hoz létre.

De gondolom Ön is tisztában van vele, mi történik, ha azt mértéktelenül, mohón fogyasztják. Amit Ön most tesz, az a gyűlölet mértéktelen fogyasztása az én alkotásomon keresztül.

Így is lehet használni, de nem erre való igazából. A címet a “nép” ragasztotta rá. Eredetileg “Miért” volt a címe, de nekem mindegy, ilyen a népköltészet. Már megszoktam. Ahogy azt is el kell fogadnom, hogy muníciónak használnak az érdekek és ideológiák harcában. Tetves egy dolog, de ez van. Engem is a “nagyszellem” vezérel. Fogyasszon mértékletesen.

Kicsit tekintsen rá úgy, mintha színházban látná az ellenpontját. A versike a tehetetlen düh megfogalmazása. Ebben senki nem szeret sokáig tocsogni. Olyan, mint egy okádás. Igaz nem a kiváló Tiffán bortól. Inkább valami ihatatlan, tömény lőrétől.

Rosszullétét a túlfogyasztás miatt megértem. Ízlésben, elvi kérdésekben pedig nem kívánok harcolni. Nekem tökmindegy, hogy miben hisz.

Üdv! KissTibi"


KÖVESS MINKET:




hirdetés
bothzoli-0.jpg

Madárpók a játszótéren, aligátorteknős az utcán – idén nyáron is jócskán akadt dolga Both Zoltánnak

Magyarország egyetlen vadállatbefogója részletesen elmeséli, milyen bevetésekben volt része az elmúlt hónapokban.
Both Zoltán írása - szmo.hu
2019. augusztus 19.



Boldog lennék, ha azt mondhatnám, hogy a fokozott figyelemfelkeltések miatt – gondolok itt a közösségi oldalakon való megjelenésekre – javult idén a helyzet, de sajnos nem így van.

Ennek valószínűleg az egyik fő oka még mindig az, hogy – bár valóban egyre nagyobb nyilvánosságot kap az állatmentés és az állatmentő szervezetek munkája, támogatása –

attól, mert lelkesen megosztunk egy-egy gyűlölettel teli posztot, még nem feltétlenül vagyunk állatvédők.

Nem várható el mindenkitől, hogy állatvédő legyen, viszont az, hogy ne ártsunk nekik, igenis elvárható, mert ők is teljes jogú lakosai ennek a bolygónak. Felelősséggel tartozunk értük, akkor is, ha a természetben találkozunk velük és akkor is, ha állattartók leszünk. Lehet, hogy ezek a mondatok keményen hangoznak, de ez az igazság, amin lehet és kell változtatni.

Azt, hogy a gyerekek hogyan álljanak az állatvédelemhez és természetvédelemhez, már gyermekkorban lehet és kell megalapozni. Amikor iskolákban és óvodákban tartok előadásokat a felelős állattartásról és viszek magammal néhány egzotikus állatot (óriáskígyót, kaméleont stb.),

érezhető a különbség, hogy az óvodásokhoz képest az iskolások, bármennyire érdeklődőek, már van némi fenntartás bennük.

Ez lehet szülői ráhatás vagy bármilyen kellemetlen élmény bizonyos állatokkal kapcsolatban. Ha a gyermekek egy más szellemben és tudatosságban nőnek fel, biztos vagyok benne, hogy a következő generáció sokkal alázatosabban fogja óvni és védeni környezetünket.

Hiába a sok hangzatos médiamegjelenés, egyszerűen az emberek még mindig nem hiszik el, hogy ezek a dolgok valóban megtörténhetnek…

Ezen a nyáron történt, hogy egy hölgy autójából, vezetés közben bukkant elő néhány sikló. Az egyébként napi szinten használatos személygépkocsiba költöztek be az erdei siklók, melyek menet közben úgy gondolták, kimenekülnek a mozgó jármű motorteréből. Bármennyire ártalmatlan siklóról beszélünk, rendkívül veszélyes helyzet ez, de szerencsére baleset nem történt.

Amikor a helyszínre érkeztem, már „csak” egy példányt találtam megbújva az akkumulátor mellett. Alig volt látható, éppenhogy megcsillant a bőre a sok kábel között. Sikerült épségben kivenni, és később természetvédelmi területen szabadon is engedtük, mert Magyarországon őshonos, védett fajról beszélünk.

Egyik esetben viszont nem őshonos állat miatt riasztott a közterület-felügyelet egyik embere, mert egy üres kuka aljában tekeredett egy kb. 120 centis kígyó.

Kiderült, hogy Amerikában őshonos királysikló volt, tehát egészen biztosan egy magángyűjtőtől megszökött vagy általa kidobott állatról beszélünk.

Azért itt jegyezném meg, hogy csakúgy, mint a kutyák vagy macskák esetében, itt is van egy eljárási mód... Amikor egy felelőtlen magángyűjtő kidob egy kígyót – és itt most egyéb következményeket nem kezdek el felsorolni, melyekből akár tragikus baleset is történhet – szerencsés esetben közvetlenül riasztanak engem.

Ha esetleg állatmenhelyeket riasztanak, akik sokkal inkább jártasak a kutyák és macskák mentésében, előfordulhat, hogy nem feltétlenül helyesen azonosítják be az állatot.

Sajnos történt ilyen a nyáron, de még időben sikerült „elrendezni” a dolgokat. Szóval értesítenek engem, ezek után állatorvoshoz kell vinni és kideríteni, van-e benne chip. Ezek után karanténba kell helyezni az állatot, ami egy hüllő esetében rendkívül költséges is lehet, hiszen speciálisan felszerelt terráriumra van szükség a megfelelő életkörülmény biztosítása miatt. A hüllők egy bizonyos faja tartási engedélyhez kötött, így lehet legálisan tartani állatot.

Ha ez a valóságban így történne, nem hinném, hogy csak úgy „szélnek eresztenék” ezeket az állatokat, hiszen aki így tesz, bűncselekményt követ el. Mint ahogyan az is, aki az ország területére engedély nélkül hoz be veszélyes állatot.

Ilyen például az aligátorteknős, amely az állatok veszélyességét megkülönböztető rendelet szerint különösen veszélyes csoportba tartozik, és csak állatkertben tartható. Mégis jutott nyárra egy termetes aligátorteknős is, amit Zala megyében láttak sétálni az utcán és amelyet sikerült befogni.

<
A cikk folytatódik a következő oldalon
>


KÖVESS MINKET:






Szeretlek Magyarország
Letöltés
x
Töltsd le a Szeretlek Magyarország mobil alkalmazást, hogy elsőként értesülhess a legfrissebb hírekről!
x