hirdetés
idosgondozas-pixabay-001c.jpg

Nehezen birkóznak meg az idősotthonok a nagybeteg öregekkel

Hiába írja elő a törvény, az idősotthonok alig találnak szakembert, vagy akiket mégis, azokat elcsábítják a kórházak.
Szurovecz Illés írása, Abcúg.hu - szmo.hu
2019. január 17.


hirdetés

Az elmúlt tíz évben csakis az költözhetett idősek otthonába, aki egyedül képtelen ellátni magát. Az intézmények mára megteltek ágyhoz kötött emberekkel, akik mellé szakképzett ápolók kellenek. De hiába írja ezt elő a törvény, az idősotthonok alig találnak szakembert, vagy akiket mégis, azokat elcsábítják a kórházak. Így előfordul, hogy képzetlen ápolók dolgoznak súlyos betegekkel, miközben az állami támogatás nem növekszik. Pedig valamit hamarosan csinálni kell majd, mert egyre több az idős, nagybeteg magyar.

“Amikor elkezdtük, még nagyon helyes, tevékeny idősek laktak nálunk. Hajlandóak voltak sétálni a parkban, csinálni valamit a kertben. Emlékszem, főzőversenyt is szerveztünk nekik. Ezt a mai lakóinkkal nem tudnánk megtenni. Többségük demens, fekvőbeteg, pelenkázásra és etetésre szorul. Ez már nem is idősek otthona, hanem egy ápolási otthon”.

Ezeket a csalódott szavakat egy alföldi, magán fenntartású idősotthon igazgatónőjétől hallottuk, aki szomorúan vette tudomásul az elmúlt tíz évben, hogy a munkája rég nem arról szól, amiért eredetileg elkezdte. Nincs egyedül ezzel a problémával, hasonlókról számoltak be az alapvető jogok biztosának a Magyar Máltai Szeretetszolgálat pilismaróti idősotthonában. Az itt készült jelentés szerint “az ellátottak már betegen, csak az életük utolsó pár hetére, napjára költöznek be az otthonba”, ahol “utolsó útra kísérik” őket.

Ugyanezt tapasztalják a tiszaalpári Tavirózsa Nyugdíjasotthonban. “Egyre több a pelenkásunk. Régen volt három-négy-öt, most meg a 35 lakó háromnegyede az. Akik bekerülnek, mind elesett emberek, és néhány kivételtől eltekintve ápolásra szorulnak” – mondta Barcsik László igazgató.

Egy másik, önkormányzati fenntartású dunántúli otthon vezetője szerint “az öregek tizenegy-tizenkét éve még azon veszekedtek, ki gondozza az intézmény parkját, ma meg egy közfoglalkoztatottal kell műveltetni. Akkoriban még kicsi volt az ebédlő, éppen befért mindenki egy turnusba. Ma már ott tartunk, hogy a lakók fele csak a szobájában tud étkezni”.

Ezek a példák mind azt támasztják alá, hogy az utóbbi időben alaposan megváltozott az idősotthonok szerepe. A kedélyesen römizgető időseket jórészt ágyhoz kötött, beteg emberek váltották fel, ami új elvárásokat támaszt az idősotthonok felé. Mitől alakult ki ez a helyzet, és mit lehet ezzel kezdeni?

Intézményt csak az igazán betegeknek

A változás mögött egy 2007-es kormányrendelet áll. Eszerint csak azok kaphatnak idősotthoni ellátást, akik napi négy óránál hosszabb ápolást igényelnek. Ennek igazolásához sokáig a háziorvostól kellett papírt szerezni, 2017-ben viszont finomítottak a rendszeren. Azóta az idősotthon vezetőjének és az orvosnak egy értékelőlapon kell pontoznia, hogy az illető mennyire képes önállóan mozogni, enni, öltözködni, vagy éppen vécét használni.

A szabály szerint csak olyanokat vehetnek fel, akik teljes ellátásra, folyamatos gondozásra szorulnak, és intenzív odafigyelést igényelnek. (Ez alól van pár kivétel, például a legalább nyolcvan éves egyedül élők, a víz és áram nélkül egyedül élők, vagy a legalább középsúlyos demensek). A szigorítás ellenére évről évre nő az idősotthonokban élők száma, 2017-ben majdnem 55 ezren voltak.

Azoknak, akik nem férnek bele a “teljes ellátásra szoruló” kategóriába, házi segítségnyújtást ajánlanak, amit a helyi alapellátás munkatársai, leginkább a családsegítők végeznek. A házi segítségnyújtásban résztvevők száma 2014-ig szintén nőtt (133 ezerre), azóta viszont 95 ezerre csökkent.

Ez elsőre egy működőképes és logikus rendszernek tűnik: akinek nem muszáj, ne költözzön intézménybe, inkább kapjon segítséget odahaza, ahol valószínűleg otthonosabban érzi magát. Akinek viszont egésznapos gondoskodásra van szüksége, jusson bentlakásos ellátáshoz.

A helyzet azonban nem ilyen egyszerű. Egyrészt az alapellátás munkatársai nagyon túlterheltek, és egyáltalán nem biztos, hogy mindenkire elég időt tudnak szánni. Másrészt az idősotthonokban egyre több szakképzett ápolóra van szükség, akiket sokszor nehéz megtalálni. Ráadásul a fent idézett ombudsmani jelentés szerint az ápolók nagy részét elszívják a kórházak a magasabb fizetésekkel. Közben az idősotthonok jelentős részében forrás- és szakemberhiánnyal küzdenek, nehezen látják el a rájuk bízott feladatokat, a bekerülésre pedig akár éveket is várni kell.

A harmadik lehetőség, hogy egy hozzátartozó marad otthon a gondozásra szoruló időssel, és ápolási díjat igényel az államtól. Ez azonban óriási személyes terhekkel jár, ahogy ebben a cikkben az Abcúg részletesen bemutatta, az ápolási díj pedig még a nyugdíjjal kiegészítve sem elég a normális megélhetésre.

Nincs ember

Világos, hogy az államnak kezdenie kell valamit az idősellátással, ami az idő múlásával egyre nagyobb problémát fog jelenteni az ország számára. A magyar társadalom ugyanis – hasonlóan a többi fejlett országhoz – folyamatosan öregszik. 2006-ban a 65 évesek száma átlépte a 14 éven aluliakét, a különbség pedig évről évre nő. Tovább rontja a helyzetet az idősek kifejezetten rossz egészségi állapota. 2015-ben a 65 éves magyarok csak hat további, egészségben leélt évre számíthattak, miközben a nők átlagosan 80, a férfiak pedig 72 éves koruk körül halnak meg.

Idős, beteg emberek tehát bőven élnek az országban, ezért érthető, ha a rendszer rájuk próbál fókuszálni. De hiába jelölték ki erre a célra az idősotthonokat, és változtatták őket kis túlzással ápolási otthonokká, még nem oldották meg a problémát.

“Már hajnalban el kell kezdeni tisztába tenni és felöltöztetni az időseket, hogy reggelre mindenki elkészüljön. Sokaknak segíteni kell az étkezésben és a fürdésben is. Ha egészségesebbek lennének, egyedül is le tudnának tusolni, így viszont egyenként mindenkit vinni kell. Akik nem tudnak önállóan odamenni a kancsóhoz, és inni, azokat meg is kell itatni. Figyelni kell a megfelelő folyadékbevitelre is, ezért folyadéknaplót vezetünk, hogy elkerüljük a kiszáradást” – magyarázta Barcsik László, hogyan változtak meg az elmúlt években egy átlagos idősotthon mindennapjai. Szabadidős programok alig maradtak, “egy kirándulásra most maximum hat időst tudunk elvinni a 35-ből”.

Egyre több a szaktudást igénylő ápolói feladat is, ezért az otthonok egy része szakápolói engedélyt váltott ki, hogy ne kelljen minden vérvétel miatt betegszállítót hívni. Ezt az engedélyt viszont nem adják csak úgy, egy sor elvárásnak meg kell felelni, például

• ki kell alakítani egy rendelőt,

• rengeteg egészségügyi eszközt kell beszerezni az infúziós állványtól a vérvételi csövekig,

• orvost kell alkalmazni (a 100 fő alatti otthonokban csak heti 4 órában),

• szakápolókat kell felvenni (minden 100 ellátottra 15-öt).

Ezeket nem könnyű teljesíteni, főleg szakképzett személyzetet nehéz találni. “Nálunk nincs annyi szakképzett, amennyit előírnak” – ismerte el egy neve elhallgatását kérő igazgató, aki középiskolát és nyolc általánost végzett emberekkel pótolja a hiányzó munkaerőt. Arra viszont odafigyel, hogy legalább egy szakápoló mindig szolgálatban legyen, hiszen a felelősség is nagyobb. “Adott esetben ő dönti el, hogy mentőt, ügyeletet vagy háziorvost kell hívni, vagy be kell-e venni valamilyen gyógyszert”.

Ha mégis találnak szakápolót, sokan közülük hamar továbbállnak egy egészségügyi intézménybe, ahol bérpótlék is jár nekik. “Magánemberként azt mondom, jól teszik. Csak nem tudom, az én öregjeimet ki fogja ellátni”. (Az ápolóhiány ettől függetlenül a kórházakat is sújtja).

Egy másik, hasonló helyzetben levő igazgató a szakképzetlen dolgozók beiskolázásával próbálkozik. “OKJ-s tanfolyamokat végeznek, kilenc hónap alatt 25 tantárggyal. Képzelheti, ez milyen ismereteket ad. Amikor befejezik, nem tudnak vérnyomást és vércukorszintet mérni, de legalább papíron szakképzettnek számítanak, és sokan még el is hiszik magukról” – dohogott.

A ravazdi Izabella Idősek Otthonában sikerül teljesíteni az elvárt létszámot, de Vajda Beáta igazgató szerint egyre nehezebben. Ez a közeli, győri kórház esetéből is látszik, ahová tavaly áprilisban 50-60 ápolót tudtak volna azonnal felvenni.

Meg kell gondolni azt a szobabiciklit

Az általunk megkérdezett igazgatók mind óriási anyagi problémákra panaszkodtak, és nem a szakápolók magasabb bére miatt, hiszen arra külön állami támogatás jár. Az alap állami normatíva azonban hosszú évek óta változatlan, ebből kell kigazdálkodni a többi dolgozó (például takarítók, konyhai munkások) fizetését és a működési költségeket. “Nálunk a munkabérek és a járulékok több mint négymillió forintot tesznek ki havonta, amiből 2,8 milliót finanszíroz az állam. Ebben nincs benne a gyógyszer, a fűtés és a világítás” – mondta Barcsik László.

Nem véletlen, hogy sok magán fenntartó emel a térítési díjakon, bár ezt sem lehet a végtelenségig csinálni. “Mi az ország egyik legszegényebb vidékén vagyunk, sokan a mezőgazdaságból mentek nyugdíjba, keveset kapnak. Nem tudnak sokat fizetni, akik pedig mégis, azok biztosan nem egy ilyen helyre hozzák a szüleiket”- mondta a már idézett, alföldi otthon vezetője. “Úgy kalkuláljuk a költségvetésünket, hogy a számlákat ki tudjuk fizetni, de fejleszteni már nem marad pénz. Alaposan meg kell gondolni, hogy veszünk-e például egy szobabiciklit”.

Az önkormányzati otthonokban általában a nyugdíj 80 százalékát vonják le azoktól, akiknek a havi jövedelme nem éri el a meghatározott térítési díjat. A különbözet az ingatlan- és készpénzvagyonra terhelhető, vagy a családtagok is vállalhatják, hogy beszállnak a saját pénzükkel.

Az intézményvezetők szerint a helyzet javításához egyrészt emelni kellene az állami normatívát, másrészt bérpótlékot kellene adni a náluk dolgozó szakápolóknak is, hogy ne menjenek el a kórházakba dolgozni. Forrás és szakemberek híján ugyanis nehéz megfelelni az idősotthonokra háruló új elvárásoknak.

Ehelyett a kormány két éve megkönnyítette az elmaradt térítési díjak beszedését azzal, hogy most már az intézmények is pert indíthatnak az olyan idősek hozzátartozói ellen, akik fizethetnének, csak éppen nem teszik. Ennek ellenére van, aki szerint mindez hiábavaló, hiszen “a bíróság úgyis évekig ül az ügyeken, nekünk pedig most kellene a pénz”.

Nyitóképünk illusztráció, fotó: Pixabay


KÖVESS MINKET:





Címlapról ajánljuk
x


hirdetés
vekerdy-1.jpg

Vekerdy Tamás talán utolsó interjúja: „Ver minket az Isten, mert választott népe vagyunk”

A Szombat című lapba készült alig pár hete, és halála előtt három nappal hagyta jóvá – vagyis helyette már a felesége.
Várnai Pál cikke a Szombat című folyóiratban - szmo.hu
2019. október 10.



Az alábbi beszélgetés Vekerdy Tamással néhány hete készült, és három nappal ezelőtt – az akkor már nagyon legyengült interjúalany helyett – a felesége küldte vissza a javított változatot. Könnyen lehet, hogy a szerdán elhunyt író, pszichológus életében ez volt az utolsó interjú.

Nemrég egy étkezdében egy asszonnyal beszélgettem, és kamasz unokáját látva megemlítettem, hogy épp a napokban láttam Vekerdy Tamást a tévében. „Imádom Vekerdyt” – mondta az asszony, “annyira ért a gyerekekhez.” Honnan ért Ön annyira a gyerekekhez?

Első válaszom az, persze, hogy fogalmam sincs. A második pedig az, hogy van nálunk egy ilyen családi örökség. Nagyon sok óvónő, tanár, gyógypedagógus, gyámügyi jogász volt a családomban. Van egy olyan emlékem is, hogy Steiner Béla, zseniális gyermekorvosunk egyszer megérkezett hozzám, amikor 40 fokos lázzal, kanyaróban feküdtem.

Leült mellém, roppant elegánsan és frissen mosott kezével megfogta a pulzusom. Tüstént jobban lettem. Ebből látszott nekem, hogy ő egy varázsló. Akkor határoztam el, 4-5 éves koromban, hogy én is varázsló, én is gyerekorvos akarok lenni.

A mostani oktatásról sokszor elmondta, megírta a véleményét. Gyakran hangsúlyozza, hogy az oktatásnak védeni kell a gyerekek túlterhelésétől, a lexikális megközelítéstől, mert a tények hamar elfelejtődnek. Nagy súlyt helyez az érzelmi intelligenciára való nevelésre, a kreativitásra. Voltaképpen milyen iskolát szeretne?

A világ érdekes, az ember érdekes. Nem igaz, hogy halálosan unalmas és szorongató kell, legyen a világgal való találkozásunk. Amikor a gyerek találkozik a felnőttel, a tanítóval vagy a szülővel, annak boldog egymásra ismerésnek kéne lennie, ahol rácsodálkozunk együtt a világ nyilvánvaló titkaira, ahogyan Goethe szokta volt mondani.

Hogy hol tűnik el a világ érdekessége, ezt nagyon nehéz megragadni. Mindjárt maga a szó, kötelező, jelzi, hogy itt eltűnőben van, ami érdekes. Mert, ami kötelező olvasmány, az nem tetszhet. Érzelmi részvétel nélkül nincs hatékony tanulás, mondja ki 1996-ban az agykutatás, és hiába hívják fel erre a figyelmet kutatók, mint például Freund Tamás és mások, ezt mindmáig nem hisszük el nekik. Érdeklődés, öröm nélkül nincs hatékony tanulás. Sajnos csak a kényszerben hiszünk.

Visszatekintve az iskoláimra, egynek azért nagyon örülök, hogy rengeteg verset kellett kívülről fújnunk. „Nyelvében él a nemzet”.

Igen, a nyelv tesz bennünket valakivé, azon a helyen, ahol élünk. Ha tetszik, a nyelv tesz bennünket magyarrá, a nyelv tesz zsidóvá. A nyelvnek van egy sajátos hordozó géniusza, amely beavat minket a világnak olyan titkaiba, amelyekhez különben nem jutnánk hozzá. És ilyen értelemben a verseket inkább zenének tekinteném. Mert a vers érzelmileg megragadó, magával sodró, művészi élmény. És minden művészi élmény mélyen hat ránk.

Ön nem hisz az osztályozásban. Hogyan lehet másképpen felmérni egy tanuló felkészültségét?

Hogy miért rossz az osztályzás? Mert akkor nem az a fontos, hogy milyen az a kristály, milyen illata van a növénynek, milyen simogató az állat prémje, hanem, hogy hányasra felelsz belőle holnap. Nincs a világról, a vele való összefüggésünkről érzelemmel átjárt élményünk. Az osztályzás elterel a világtól.

<
A cikk folytatódik a következő oldalon
>


KÖVESS MINKET:





Címlapról ajánljuk
x

hirdetés
vekerdy-tamas-nekrolog.jpg

Felfoghatatlan Vekerdy Tamás halála, és az, amit veszítettünk vele

Valóságos fáklyaként világítottak a szavai olyan helyzetekben, amikor azt éreztük, hogy sötét erdőben járunk, és nem találjuk a kivezető utat.
Szegedi Éva - szmo.hu
2019. október 09.



Évtizedeken át olvastam a Nők Lapját, még gyermekkoromban szoktam rá, mert a nagymamám járatta a magazint.

Hosszú, hosszú éveken keresztül azzal kezdtem az olvasást, hogy odalapoztam, ahol Vekerdy Tamás rovata volt. Olvasói levelekre válaszolt minden egyes héten, és a maga utánozhatatlan stílusával adta a gyakorlatias, józan tanácsait egy-egy élethelyzetre és nevelési problémára.

Imádtam Vekerdy írásait.

Még akkor is, ha nem értettem vele mindenben egyet.

És most Vekerdy Tamás meghalt - ahogy a Facebook-oldalán írták, csendben elment...

Szerettem azt, ahogyan megközelített egy témát, azt, ahogyan a gyerekekről – és a szüleikről – beszélt, ahogyan egy-egy kérdéshez hozzáállt. Soha nem éreztem nyomasztónak, fullasztónak azt, amit megfogalmazott.

Ranschburg Jenővel együtt Vekerdy Tamás is a huszadik század forradalmára volt abban az értelemben, hogy ő is szakított azokkal az irányzatokkal, amelyek a gyermek fegyelmezésére helyezték a hangsúlyt.

Igen, forradalminak számítottak azok a gondolatok, hogy nem a tanulás mennyisége számít, nem az, hogy miből kap jelest a gyerek, hogy népszerű és kemény követelményeket támasztó, egyetemre felkészítő „versenyistállók” nem valók mindenkinek, hogy a távolabbi, jó nevű iskola helyett lehet, hogy jobb a gyereknek, ha a közelből sétálhat haza órák után, és hogy egy ember életében nem az a legnagyobb siker, ha kitűnő a bizonyítványa. Hogy ne nyomjuk el a kicsik egyéniségét és kreativitását.

És forradalminak számított ez gondolat is Vekerdytől: „Jó volna, ha elfogadnánk a gyerek karakterét, és nem próbálnánk erőszakosan olyanná faragni, amilyen úgysem tud lenni. Tudom, félünk, hogy nem fog "érvényesülni" az életben. De kérdezem: egyáltalán mit jelent az, hogy "érvényesülni"? Kit irigyelünk? Tényleg csak egyetlen vonzó életsablont tudunk elképzelni, amelyiknek ráadásul mindig csak a csúcspontját ismerjük, a végét soha?”

De kiemelhetném azt is, amit a kamaszkorról és a fiatalokról megfogalmazott: Elképesztő, hogy az ifjúkor életkori sajátosságait a gótikus középkor mennyivel jobban felismerte (...), mint a mi modern korunk. Mi nem szeretjük, ha az ifjak vitatkoznak. A fejükbe akarjuk húzni saját véleményünket, mint valami avatási süveget (...). Ha pedig a gyerek lázadni kezd az iskola ellen – amelyik a szó szoros értelmében nem hagyja őt illetve képességeit kibontakozni -, gyorsan rákerülhet a kezelhetetlenség bélyege, sőt, láttuk ezt már, rossz képességűnek is bélyegezhetik.”

Ittam Vekerdy szavait. Később, amikor egy ideig tanítottam, illetve amikor megszülettek a testvérem gyermekei, majd az én kislányom, óriási hasznát vettem annak, amit tőle tanultam. Mert Vekerdy Tamástól rengeteget tanultam, pusztán abból, hogy rendszeresen olvastam a publikációit, a vele készült interjúkat, és hallgattam az előadásait.

(Még abból is tanultam, amikor magamban vitatkoztam vele egy-egy kérdésről, például a kétnyelvűségről, pontosabban a gyerekek kétnyelvűvé, többnyelvűvé neveléséről, vagy arról, hogy ugyan miért tanácsolja az anyáknak, hogy hagyják a csudába a vasalást, miért nem a férfiak vasalnak.)

De nem csak én fordultam hozzá, az írásaihoz, a tanácsaihoz, ha úgy éreztem, sötét erdőben járok, és nem találom a kivezető utat.

Generációk nőttek fel a tanácsain.

Generációk nyúlnak az általa alkotott szakirodalomhoz, ha egy-egy helyzetben segítségre vagy biztatásra szorulnak.

Felfogjuk a maga valójában, hogy halálával kit és mit veszítettünk el?


KÖVESS MINKET:





Címlapról ajánljuk
x


hirdetés
magyar-hazaszeretet-kulfoldon-elni-1000x654.png

„Magyarországon már csak a hülyék maradtak” és „A távolból küldött észosztást nem kérjük!” – pártoskodó magyarok itthon és külföldön

Megint egymásnak esik a magyar. Újabban az itthon élők és az innen már kivándoroltak. Úgy tűnik, mindenki jobban tudja, hogy ki az igazi hazafi (ő), vagy épp hazaáruló (a másik). Beszélgessünk erről egy kicsit.
jh. Fotó: Pixabay - szmo.hu
2019. október 20.



Van egy régi kollégám. Évek óta Spanyolországban él, családot is ott alapított. A magyar ügyek viszont nagyon érdeklik, és élesebb helyzetekben (például a mostani választások idején) bőszen posztolgat az itthoni “sötéteknek”, hogy mit is kéne ebben az országban csinálni. Aztán egy itt élő haverjától megkapta, hogy “Minek pörögsz te ezen Spanyolban?”, egy másiktól meg azt: “A távolból küldött észosztást nem kérjük.” Megszeppent, pedig szerintem még csak nem is nagy arccal okoskodott. Azt válaszolta, senkit sem akart bántani, de tényleg érdekli, mi van itthon, “nem felejtette el, honnan jött.”

Úgy veszem észre, az utóbbi években ez elég gyakori jelenség. A “kinti” meg a “hazai” magyarok tépázzák egymást – vagy inkább egymás idegrendszerét – arról, hogy most akkor ki is döntött jobban.

Az, aki itt hagyta ezt a “menthetetlen rakás szart” (szó szerinti idézet), és most négyszeres fizetésből aranyélete van valahol Nyugat-Európában, vagy az, aki itthon “küzd egy jobb világért” (szintén szó szerint idéztem), és nem hagyja hátra az idősödő szeretteit, a gyerekeit (mondjuk egy elvált apa), a barátait, vagy egyszerűen csak nem akar elmenni, mert a negyedannyi fizetése ellenére is itt van otthon, és kész.

Az önmagában még nem lenne baj, hogy a honi történésekről egészséges vita alakul ki. Külföldről valóban könnyebb a rálátás bizonyos dolgokra, van összehasonlítási alap, más dolgokat meg épp itthonról lehet egzaktabban górcső alá venni. De hogy magyar emberek (ráadásul egykori jó barátok) lehazaárulózzák meg lehülyézzék egymást, csak mert a saját életükkel kapcsolatban másként döntöttek, ez nagyon elszomorító. És jól mutatja, hogy a pártoskodás, jobbantudomozás, az ellenvélemények teljes ledózerolása bizony nem áll meg Hegyeshalomnál. Ez a magyar mentalitás része (tisztelet a kivételnek), amit viszünk magukkal a szélrózsa minden irányába.

Nekem elég sok barátom él külföldön. Többségük nem olyan rég ment ki. Látogatom is őket, videócsetelünk, egy kicsit belelátok a mindennapjaikba. Hívnak is ki, mivel van nyelvtudásom, elég gyakran hallom a kérdést: “Mit keresel te még ott?”

A válaszom többnyire az: “Hát elég keveset, az igaz, de itt vannak azok az emberek, akik nélkül meghalna a lelkem.”

Érzelgősség? Teszetoszaság? A rátermettség hiánya? Nem hinném. Ez egy emberi döntés (egyelőre, lehet, hogy egyszer majd másként döntök), amit a saját életem, érzelmeim, határaim, idegrendszerem ismeretében teljes jogom van meghozni. Egyszer régen, még huszonéves koromban éltem egy fél évet külföldön. Ösztöndíjjal, szabadon, egy elképesztően gazdag országban. Mégis emlékszem a szívszaggató rohanásra minden este az egyetem kompjúter-termébe (akkor még nem voltak laptopok), hogy legalább egy e-mail váltás erejéig együtt lehessek az itthon maradt szerelmemmel. És emlékszem egy influenzára is, amit pechemre épp a tavaszi szünetben kaptam el.

<
A cikk folytatódik a következő oldalon
>


KÖVESS MINKET:





Címlapról ajánljuk
x


hirdetés
foto-1000x668.jpg

„És ti mikor szaporodtok?” - Az élet szerves része lett, hogy szekálnak, mikor esek már teherbe

Ha nő vagy, és elmúltál harminc, számíthatsz rá, hogy kedélyes baráti csevegéseken, munkahelyi megbeszéléseken vagy nagy családi összejöveteleken a legintimebb dologra terelődik a szó: mégis mikor tervezel szülni? Vélemény.
Címkép: illusztráció (Unsplash) - szmo.hu
2019. október 16.



"És ti mikor szaporodtok?" – jött a kérdés az egyik rokontól egy nagy családi összejövetelen. Köpni-nyelni nem tudtam, lefagytam, miközben húszan meredtek rám kérdő és megvető tekintettel.

"Semmi közötök hozzá" – lett volna a megfelelő válasz. Ehelyett én évekkel ezelőtt annyit bírtam kinyögni, majd ha mi úgy érezzük, hogy eljött az ideje. Pedig már a kérdés is felháborító, és nem kellene magyarázkodni.

A gyermekvállalás aztán tényleg magánügy. A nőre tartozik, aki akár a partnerével, akár spermadonortól szeretne gyereket vállalni.

"Te sem leszel már fiatalabb, és nézd meg, az Ildikével is mi lett. Olyan sokáig vártak, hogy kifutottak az időből, szegénynek a héten mondta meg az orvos, hogy nem lehet gyereke" – esett nekem anyám pár hónapja egy szokásos anya-lánya este alkalmával, miközben egy kiváló étteremben vacsoráztunk. Nem mintha érveket kellene sorolnom a döntésem mellett, miszerint várni szeretnék még ezzel, de megteszem, majd a válasz arcul csap:

"Azt hiszed, nekünk könnyű volt? A gyerekvállalás nem könnyű. Rengeteg lemondással jár. A ti korosztályotok már túl kényelmes. Amikor én ilyen idős voltam, már két gyerekem volt. Mi nem utazgattunk ám apáddal, nem vettünk flancos cuccokat magunknak, de így is alig maradt pénzünk a hó végére, úgy kellett sakkozni a számlákkal. Nem tudjátok már ti, mi a fontos."

A téma pedig korántsem csak családi körben jön elő: felmerül a munkahelyen, baráti beszélgetéseken, kormányplakátokon. Az élet szerves része lett, hogy szekálnak, mikor esek már teherbe.

Közügy lett, ami korábban magánügy volt.

A KSH adatai szerint ugyanis Magyarországon a ’80-as évek óta folyamatosan fogy a magyar népesség. Egyre kevesebb gyerek születik, és a 2000-es évektől kezdve az elvándorlás is hatással van a népességszámra. A magyar kormány próbál mindent bevetni, hogy ezt a tendenciát visszafordítsa: lakástámogatások, babaváró kölcsön, adókedvezmény, autóvásárlási kedvezmény – csak hogy néhányat említsünk.

<
A cikk folytatódik a következő oldalon
>


KÖVESS MINKET:





Címlapról ajánljuk
x




Szeretlek Magyarország
Letöltés
x
Töltsd le a Szeretlek Magyarország mobil alkalmazást, hogy elsőként értesülhess a legfrissebb hírekről!