hirdetés
hirdetés
hirdetés
 
 
hirdetés
"Naponta kellett váltani az őrséget, mert szerelmesek lettek" – a váci börtön volt parancsnokával beszélgettünk
A stanfordi börtönkísérletről, a börtönőr szakma buktatóiról és a szeretet fontosságáról beszélgettünk Vatai Gyula ezredessel, a Váci Börtön és Fegyház egykori parancsnokával.
Kövesdi Miklós Gábor - szmo.hu
2018. augusztus 08.


hirdetés

Az ember kétféleképpen kerülhet börtönbe huzamosabb időre. Hála a krimiknek és a bűnügyi híreknek az egyikről elég sokat tudunk, a másikról viszont szinte semmit. Hogy kerülhet az ember börtönbe, ha nem követett el semmi rosszat?

Nekem sem gumibot volt az óvodai jelem. Tulajdonképpen csak le akartam érettségizni. Szakmunkás képzőm volt, katona voltam, és úgy döntöttem, tűzoltó leszek. Csakhogy nem volt C típusú jogosítványom, ezért nem kellettem. Akkor azt gondoltam, elmegyek rendőrnek, de egy ismerősöm lebeszélt. Azt mondta, ott olyan a szolgálati rend, hogy nem fogok tudni leérettségizni mellette, kopogjak be a börtönbe, ott mindig keresnek embert. Be is kopogtam, és ott ragadtam. Leérettségiztem, sőt, tovább tudtam tanulni, akkor még a rendőrtiszti főiskolán, így lettem tiszt.

Szegeden őrként, szakaszvezetőként szereltem föl 92’-ben. A rendőrtiszti főiskoláról már főhadnagyként jöttem ki. Baracskán egy olyan parancsnok alatt dolgoztam, aki később a fővárosi BV-nek lett a vezetője, és ő elhívott oda parancsnok-helyettesnek. Utána pedig 2002-ben, 32 évesen kértek fel, hogy legyek a váci fegyház parancsnoka. Tehát ha azt nézzük, 10 év alatt szakmailag eljutottam a csúcsra.

Egészen 2011-ig voltál ott.

Igen, 2011-ben állítottak fel. Hivatalosan úgy mondták, hogy indoklás nélkül visszavonták a megbízásomat, és nyugállományba helyeztek. Akkor még el lehetett jönni nyugdíjba. Ennek nyilván volt előzménye. Én akkoriban eléggé renitens parancsnok voltam.

Ez mit jelent pontosan?

Az akkori országos vezetéssel ellentétes elképzeléseim voltak dolgokról. Persze bizonyos szabadsága van egy parancsnoknak, de azért alapvetően függelmi viszony van.

Az én kötelességem az, hogy a fentről meghatározott irányvonalhoz igazodva valósítsam meg a dolgokat. Ha folyamatosan szembe megyek ezzel, az nyilván nem szerencsés dolog, és nem is korrekt.

Ezáltal olyan konfliktushelyzet alakult ki, aminek a végén teljesen törvényszerű volt, hogy felállítanak. Aztán jött egy „esemény”, ami alkalmat adott erre.

Esemény?

2011 éjszakáján két fogvatartott bedrogozva megölt egy harmadikat. Azután magukkal is végezni akartak. Hatalmas médiavisszhangot kapott, és a szakmai megítélése is elég súlyos volt. Bár nem mondták ki hivatalosan, mert a vizsgálóbizottság nem tudta megállapítani, hogy hibát követtem volna el, akkor is ez volt a katalizátora a felmentésemnek.

Laikusként elég rosszul hangzik, hogy két elítélt be tud drogozni, és agyonverhet egy harmadikat. Ez olyasmi, ami minden óvintézkedés ellenére is megtörténhet?

Nyilván meg kell akadályozni, hogy tiltott eszközök kerüljenek egy BV-intézménybe. Most nagyon óvatosan kell fogalmaznom…

Az én meglátásom az, hogy nem tudod légmentesen lezárni a börtönt.

Manapság például azzal kínlódnak nagyon sok helyen, hogy a levélpapírok vannak beáztatva mindenféle anyagba, amit elszopogatnak a fogvatartottak. Nagyon találékonyak a tiltott eszközök bejuttatásában. Egyébként a mi esetünkben a legnagyobb kritika az volt, hogy nem megfelelően lettek összerakva a rabok. De 150%-os túlzsúfoltság, 300 fős állomány mellett előfordulhat, hogy a nevelő rosszul dönt. Csakhogy itt jön a személyes felelősség, hogy a parancsnok pedig felel azért, hogy milyen nevelőt alkalmaz. Ez olyan szinten működik a büntetés-végrehajtásban, hogy azzal értek egyet, amit az egyik kollégám mondott - akit amúgy később szintén felmentettek:

"Tudod, Gyula, ez nem vezetői szék, ez egy katapult."

Valóban, én is ezt érzem: a parancsnok kicsit bűnbaknak is van. Ha kell, a szervezet tisztára moshatja magát, hogy lám, megtettük a szükséges intézkedést. Nem a rendszerrel van a baj, hanem az az ostoba parancsnok volt a hibás.

Nem olyan rég sokkolta a közvéleményt, hogy kiderült, a híres, 1971-es, Zimbardo-féle Stanfordi börtönkísérletet manipulálták. Ebben egyetemistákat két részre osztottak, börtönőrökre és elítéltekre, valósághű börtönkörnyezetet hoztak létre. A kísérletet végül félbe kellett szakítani, mert a „börtönőrök” rendkívül szadistává váltak. Most azonban úgy tűnik, a kísérletet manipulálták, mert az őröket játszó alanyok kaptak utasításokat arra, hogyan viselkedjenek. Te, aki belülről láttad a börtönök világát, mit gondolsz erről?

Még akkor is, ha motiválták az őröket, kényszeríteni nem kényszerítették őket, és mégis olyan dolgok történtek, amiért le kellett állítani a kísérletet. Maga Zimbardo is elmondta, aki a börtönigazgatót játszotta, hogy nem tudta kivonni magát a hatása alól. Tehát az biztos, hogy ez működik. A börtönt egy picit misztikus homály lengi körbe, például az erőszakkal kapcsolatban is. Előfordulnak az erőszaknak nagyon durva megjelenési formái, de azért párhuzamba állítanám más totális intézményrendszerek erőszak alkalmazásával.

Az alá-fölérendeltségnek, a kiszolgáltatottságnak van egy olyan lélektani hatása, amely mindenütt megjelenik.

A börtön annyiban speciális, hogy több ilyen rendszer működik egymás mellett párhuzamosan. A rabok között egy olyan szigorú, és negatív erkölcsi tartalmú rabi hierarchia és törvény működik, ami talán a legkegyetlenebb ilyen rendszer. Emellett pedig ott van a totális intézmény működése, amely szintén nagyon hierarchizált az országos parancsnoktól az őrig. A kettőnek az egymásra gyakorolt hatása egészen különleges konstellációt hozhat létre.

A börtönben – és ez a kísérletben is megfigyelhető volt – minden a túlélésről és a félelemről szól. De a katonaság, a laktanya is nagyon hasonló. Ott is nagyon hasonló dominanciaharcok zajlanak le. Tehát ez nem egy speciális börtönjelenség, hanem csak egy speciális közegben jelenik meg ugyanaz az emberi átok. Ez abból fakad, hogy félünk, és a félelmeinkből születik meg az erőszak.

Meg kell nézni a 2006-os utcai zavargások teljes történetét. Két napig gyakorlatilag egy bénult, működésképtelen rendőrséget láttunk. Voltak képsorok, hogy egy – szerintem droghatás alatt álló – fiatalember betontömböt dobott a rendőrsorfalra, és a rendőrök félre sem ugrottak, két ember eltörte a lábát, és nem történt semmi. Arra már kevesebben emlékeznek, pedig a híradásokban az is látszott, hogy a tornateremben szétnyitható ágyakon ülnek a rendőrök, és hungarocell darabokat szigszalagoznak a sípcsontjukra, mert nem volt védőfelszerelésük. Ha egy ilyen helyzetben odaáll az ember, és azt tapasztalja, hogy ennek a kollégának eltörték a lábát, annak a kezét, itt állunk, és egyszer csak három nap után szólnak, hogy menjetek, tegyetek rendet, akkor bármennyire nem helyénvaló és nem megengedhető, mégis, revansot vesznek.

Ha beöltöztetnélek egy ilyen ruhába, és egy ugyanilyen helyzetbe odatennélek, meglepődnél magadon, hogy mit hozna ki belőled.

És ez megint ugyanarról szól: mélyen megbántottság, egzisztenciális félelem, az, hogy egy kiszolgáltatott helyzetbe raktak, és megteremti az agressziót és a túlreagálást.

Visszatérve a börtönőrökre. Húszévesen elmegy valaki börtönőrnek. Egy 16 hetes – de volt már olyan is, hogy 3 hetes – képzés után felrakják egy szintre 100-110 fogvatartott fölé koordinátornak, és rendet kellene tartania 10-15 éve börtönökbe járó, dörzsölt emberek között. Megkóstolják. Ezt persze tudják előre a smasszerek, mert figyelmeztetik őket. Ennek a lényege, hogy megpróbálnak apró, pici szívességekkel bepalizni, apró szabálytalanságokra rávenni, amivel azután fogható és zsarolható vagy. Sokan így válnak korrupttá. Nem mernek, vagy nem tudnak nemet mondani. Akik nem akarnak ennek engedni, viszont nagyon más eszközük nincs, azok sokszor túlreagálják, agresszívvé válnak, erőfitogtatással próbálják megőrizni a status quót. A kettő között pedig ugye lenne az a normális eset, amikor a törvényeket jól ismerve, igyekszem törvényszerűen irányítani azt a szintet. Nagyon nehéz.

Nincs fokozatosság? Hogy a kezdőket kevésbé kemény rabokhoz teszem?

Mindenhol vannak dörzsöltek. Mondok példát. A fővárosi BV-ben volt olyan per, amelyben luxusprostituáltakat kellett előállítani. Naponta kellett váltani az őrséget, mert szerelmesek lettek. Ezek a nők ebből éltek. Ujjuk köré csavarták a fiatal őrmestereket. Föl kéne készíteni fizikailag és pszichikailag az állományt az ilyen helyzetekre. Ez is olyan, hogy ha azokat, akik fegyveres akcióban vesznek részt, stresszhelyzetben nem tréningezed, akkor hamis önképük lesz, kimennek, és a végén maguk sem értik, miért nem működött az, amit elképzeltek. Nagyon veszélyes félkész katonákkal fegyvereset játszani. Ugyanígy bűn szerintem stresszhelyzeti kommunikációs tréningek nélkül odaállítani ezeket a fiatal srácokat, hogy elítéltekkel foglalkozzanak.

Akkor kicsit most megmagyaráztad, miért alakulnak ki azok a helyzetek, amikor a szükséges szigoron túli, felesleges kegyetlenkedés lép fel. Mint például a Zimbardo-kísérletben, hogy nem engedték ki a rabokat wc-re.

A szakmában azt a nagy kérdést kell megválaszolnod, hogy ki nekem ő, aki velem szemben van. Egy amerikai túsztárgyaló írt egy könyvet: Túszok a tárgyalóasztalnál. Van ebben a könyvben egy mondat, amit nagyon kihangsúlyoz:

Jól jegyezzétek meg, hogy ember soha nem öl embert.

Ha nekem a másik ember egy embertársam, akkor képtelen vagyok őt megölni. A filmekben ezt jól visszaadják. Mit mondanak, mielőtt megölnek valakit? Te rohadt tetű, féreg. Lealacsonyítják. Ez így van a börtönben is. Ha nekem a másik megmarad embernek a bűne mögött, akkor nem fogok így bánni vele.

De azért nyugtass meg, hogy a börtönőröknél van valamiféle pszichikai előszűrés.

Persze, a pszichológiai alkalmasságon ezt mérik. Csak tudod, ennek az a csapdája, hogy egy-egy szituáció még az úgynevezett normális emberekből is olyasmit hozhat ki, amit a szűrés nem biztos, hogy előre tud mutatni. De ha elő is fordul a börtönőrök között indokolatlan erőszak, nagyon ritka. Amit a filmekben lehet látni, az erős túlzás.

Persze legtöbbször amerikai filmeket látunk, és ki tudja, ott mi van.

Az biztos, hogy ott sok helyen egészen más a büntetés-végrehajtási felfogás, mint Európában. Itt nem engedik szabadjára őket, mint némelyik amerikai államban, nincs az a fajta gengesedés. Nincs az, hogy rendezzék le egymás közt a dolgokat, a végén majd kihúzzuk a halottakat. De persze ott is államonként eltérő a gondolkodásmód.

Mi az alapvető hozzáállás az elítéltekkel szemben? Ők rabok, örüljenek, hogy élnek, nem foglalkozunk velük, vagy inkább az, hogy igen, ők elítéltek, de megkapták a büntetésüket, és azon belül emberként bánunk velük?

A jogszabályok egyértelműen az utóbbit jelenítik meg. Tehát, megérdemlik a büntetést, de le van írva, hogy milyen módon kell bánni velük. Hiszen a mi célunk a reintegráció. Kérdés, hogy ez jelenik meg a végeken, vagy működik informálisan az úgynevezett „rohadjon rá a lakat” felfogás. Azt gondolom, hogy a kettő együtt van jelen, még vezetői szinten is.

A büntetésnek vannak különböző elemei. Az izoláció, a depriváció – egy megfosztott állapot, mert ha valaki bűnt követett el, az büntetést érdemel, annak valamiféle megfosztással kell járnia –, és az elrettentés. De csak azért izolálom, hogy egyszer majd visszatérhessen, azért fosztom meg, hogy helyreálljon az igazság, és új életet kezdhessek, azért rettentem el, hogy ne kövesse el újból ugyanazt a bűnt.

Ha ezt a célt kiveszem, és marad az öncélú depriváció, akkor a megfosztástól eljuthatok egészen a megsemmisítésig.

Ez így volt a koncentrációs táborok esetében. Először csak megjelöltük a zsidókat, gettóba, munkatáborokba zártuk, és végül a kéményeken keresztül engedtük el őket. Ilyen egyre sötétedő, egyre mélyülő erőszakot tud szülni, ha nincs ott, hogy valamilyen cél érdekében teszem.

Van egy másik tendencia is. Azt mondják, hogy aki luxus körülmények között él, annak a börtönben is ilyet kell biztosítani, mert különben indokolatlanul fog szenvedni. Például a norvég sorozatgyilkos, Breivik három szobás apartmanban lakik, és még így is beperelte a norvég államot, amiért izolálva tartják fogva.

Magyarországon nincs ilyen. Az emberhez méltó elhelyezés azt jelenti, hogy nem salétromos falak között, hanem normális szobában élnek, de nyilván rácsok mögött. Ugyanazt a napi háromszori étkezést kapják, ugyanolyan ágyban alszanak, ugyanolyan ágyneműben. Egy erdőből érkezett hajléktalannak persze ez akár luxusnak is tűnhet, mégsem akarnak bemenni. Tehát azért nem jó hely a börtön.

Te hívő vagy, mi is a gyülekezetben találkoztunk. Mennyire más keresztényként egy ilyen munkakör?

A szakma szabályai nyilván ugyanazok, a motivációk viszont megváltoznak, és ez meghatározta a hozzáállásomat. Én felnőtt megtérő voltam, és a megkeresztelkedésem egybeesett a parancsnoki kinevezésemmel. Hirtelen fölfedeztem azt a rengeteg értéket, ami odabent van, mert nagyon sok a kreatív, értékes ember. Nyilván akik bűnös, mocskos életet éltek. De ha a bűn mögé nézel, elképesztő, milyen színes a paletta.

Azt gondolom, az egyetlen út ahhoz, hogy valamilyen változás szülessen, ha az ember máshogy tekint a bent lévőkre és másként tekint a saját életére is.

Kérdezek valami furcsát. Tapasztalataid szerint az elítéltek hány százaléka jó ember? Hány százalék, akire azt mondanád, hogy akár én is lehetnék, csak szerencsétlenül alakult az élete?

Azt nem mondom, hogy szerencsétlenül alakult. De bármelyikünk, bármelyik pillanatban élhetné azt az életet, amit ők. Elég egy fiatalkori verekedés, ahol valaki meghal, vagy megnyomorodik, és máris ott vagyunk, azon az úton.

Nem beszélve arról, hogy a bentlakók egy része nem bűnöző.

Bűnöző az aki, megélhetés szerűen azt választotta, hogy a bűnből fog élni.

Aki eldöntötte, hogy gazember lesz?

Tulajdonképpen igen. Azt mondja, hogy jó, elmegyek, betörök, ha lecsuknak, akkor majd később megszedem magam. Elfogadja ezt. De sokan vannak, akik valóban csak beleesnek a dologba. Egy gyilkosságba is bele lehet esni. Elég egy rossz időszak az embernek, egy rossz döntés. Én azt gondolom, hogy a rácsok mögött sem mások az emberek, mint itt kint. Hiszen közülünk mennek be és közénk jönnek vissza.

Körülbelül hány százalék az, aki leüli a büntetést, kijön, és utána kint is marad?

Nincs erre statisztika, de a szakmában elfogadott szerint 60%-ra teszik a visszaesők arányát, ami viszont többek szerint optimista becslés.

És ezért mennyiben felelős a kinti társadalom, amely nem fogadja vissza őket?

Szoktam mondani, hogy a börtönügy az nem a börtönök ügye. Ez egy közös társadalmi produkció, nem elvéve a személyes felelősségét annak, aki a bűnt elköveti. Nem akarom összemosni és azt mondani, hogy mindenki egyformán felelős. Ebben kőkeményen benne van az elkövető döntése. De felelősségünk van, és ha ezt nem látjuk be, akkor valóban nincs esélyünk arra sem, hogy az illető majd kijöjjön.

Van egy olyasmi, amit úgy hívunk, hogy a gyűlölet örvénye. Hogy működik ez a börtönben. Valaki elkövet valamit, lecsukják. A társadalom nagyon gyűlöli ezt az embert, mert fúj, mit csinált. A bent lévő ember pedig nem tud mást csinálni ilyen helyzetben, minthogy önigazolást keres.

Úgy nem lehet élni, hogy „én egy tetű állat vagyok”.

Meggyőzöd magad, hogy nem vagy rosszabb a többinél. Ennek két oka van. Az egyik, hogy közösségben akarsz maradni. Ha elismered, hogy egy senkiházi vagy, akkor kiesel a közösségből. A másik: van tudásod arról, hogy kinek teremtett Isten. Igaz az a mondás, hogy sehol sincs annyi ártatlan ember, mint a börtönben. Mindenki mentegeti magát. Ez kint is így van. „Nem igaz, hogy nem látják, hogy én nem ilyen vagyok.” Az önigazolás viszont megfoszt attól, hogy letedd a bűneidet és megszabadulj. És mi az eredménye az önigazolásnak? Miután elhiszed, elkezded gyűlölni a társadalmat. Hiszen ha nekem van igazam, akkor ők a rosszak. Ha pedig a társadalom látja, hogy gyűlölöd őket, akkor ők is elkezdik az önigazolást, hogy ugye megmondtuk, ez micsoda tetű. Ez így megy körbe. Ezt egy ponton lehet megszakítani, ha valaki bűnbánatra jut. És én nem az elítélteknél kezdeném. A társadalomnak kéne bűnbánatra jutni, meglátni azt, amit Keresztelő János mond a farizeusoknak: A fejsze már a fa gyökerén van. A bűn fáján lehet, hogy neked ilyen kicsi gyümölcsöd van, a betörőnek vagy a gyilkosnak pedig dinnye nagyságú. Csakhogy Keresztelő János nem metszőollóról beszél, hanem azt mondja, a bűn fája mindenestől ki lesz irtva. Ő a nagy bűnével együtt fog elpusztulni, te pedig a kis bűnöddel együtt. Ha nem értjük meg, hogy a bűnben ugyanaz a sorsunk, akkor nem fogod tudni letenni sem te, sem ő.

Kimentünk a rabokkal a templomba bizonyságot tenni, és a civilek zokogtak a padokban, amikor a rabok elmondták, hogy megérdemlik, amiért börtönben vannak, hogy milyen mocskos, sötét életük van, de Isten itt is szabaddá tudja tenni őket.

Jobbá még senkit nem büntettek. Szükséges a büntetés, de csak a megbocsátás és a szeretet tud jobbá tenni.


KÖVESS MINKET:





73 évesen építette fel újra az életét – egy hős asszony, Erzsi néni emlékére
Augusztusban lett volna 90 éves. Tavaly ősszel még ereje teljében volt, és azt mondta: 'Sok dolgom van'. Dr. Hős Erzsébet február 12-én távozott el úgy, hogy egész életében méltó volt nevéhez, a szó mindennapi értelmében.
Göbölyös N. László - szmo.hu
2019. február 15.


hirdetés

Erzsi nénit szelíd mosolyával, tiszta, biztatóan világító kék szemével nagyon sokan ismerték és szerették szülővárosában, Hódmezővásárhelyen, ahol szülész-nőgyógyászként kezdte pályafutását, később a város egészségügyének egyik irányítója lett, tiszti főorvosként ment nyugdíjba. Az élet azonban bőven juttatott neki a kemény próbatételekből. Egyetlen gyermekét, Andrást, 8 éves korában amiotrófiás laterál-szklerózis (ALS) támadta meg (ebben a kórban szenvedett például Stephen Hawking is), és Erzsi néni következő évtizedeit, ahogyan a fiú állapota romlott, egyre inkább András emberhez méltó életének megteremtése töltötte meg – miközben dolgozott, második férjének két árván maradt fiát is nevelte (az első elhagyta a beteg gyermekükkel). Már András középiskolás éveinek idején Tóalj utcai otthonuk hatalmas társasági életnek volt a központja, a program a vérre menő ultipartiktól a zenehallgatáson át a vég nélküli kupaszerdákig tartott. (Az 1970-es években a vásárhelyieknek a magyar tv-adás mellett ott volt két jugoszláv, sőt, még egy román csatorna is, egy napba akár 3-4 meccs is belefért…). Ilyenkor Erzsi néni mindenféle finomsággal etette a bandát, töltött tök-receptjét azóta is szívesen elkészítem.

András és édesanyja között egészen különleges beszédstílus alakult ki, amelyben egészséges vagányság, humor, önirónia és nem kevés cinkosság vegyült.

És ezt vállalták a barátok előtt is, akik mint egy nagy törzs tagjai gyűltek András köré.

Soha nem panaszkodott egyikük sem, a betegségről szó sem esett – már 15 éve ismertük egymást, amikor megtudtam, hogy pontosan mi a baja Andrásnak - és soha annyit nem nevettem, mint az ő társaságukban. A novemberi Erzsébet-András-napok pedig szinte olasz neorealista filmek családi ünnepeire emlékeztettek, ahol nem ritkán nekem jutott a ceremóniamesteri funkció. Miközben tudták, hogy Andrásnak a gyógyulásra semmi reménye, és a vég bármikor bekövetkezhet.

A remek eszű fiú még elvégezte az orvosi egyetemet – ezért beköltöztek Szegedre, az egyetem közelébe – de arra már nem volt ereje, hogy praktizáljon: orvosi szakfordítóként dolgozott élete végéig. És ez a derű, ez a belőlük áradó életöröm még akkor is megmaradt, amikor András már járni sem tudott, de ezt játszották 2002. februárjáig, amikor egy éjszaka a fiú szíve 47 évesen felmondta a szolgálatot. Akkor már ismét Vásárhelyen laktak, és ismét ketten maradtak.

Erzsi néni azonban nemcsak túlélte ezt a tragédiát, hanem, új lakásba költözve, 73 évesen újra felépítette életét. Egyedül volt, de sosem magányos.

Otthonából nem csinált emlékhelyet, ajtaja mindenki előtt nyitva állt a régi kollégáktól az egykori haveri kör tagjaiig, akiknek a sorsát figyelemmel kísérte akkor is, ha már régen nem látta őket, de motorja maradt népes családjának is, pátyolgatva kevésbé életrevaló testvéreit, rokonait.

Nyitott maradt a világra, de csak annyira, hogy lelki békéje megmaradjon, ugyanakkor szinte mindenről tudott, ami a városban zajlott. Hajdani osztálytársaival, barátnőivel az utolsó időkig fenntartották a havonta egyszeri kávéházi összejövetelek rituáléját.

Tavalyelőtt még szerepelt a Cseresnyés emlékezet című dokumentumfilmben, amelyet Pataki Béla készített a 80 éves vásárhelyi kollégiumról, két iskolatársával kedvenc dalaikat elevenítették fel.

Tavaly augusztus 1-jén szokásunknak megfelelően kölcsönösen felköszöntöttük egymást azonos születésnapunkon. Szeptemberben még isteni házi szilvapálinkával koccintottunk, és élvezhettük a külön a mi tiszteletünkre készített töltött káposztát. Ezúttal sem úgy búcsúztunk el tőle, hogy éreztük volna: most láttuk utoljára. És karácsonyi beszélgetésünkkor sem utalt semmi erre.

Erzsi néni, dr. Hős Erzsébet egy februári napon ment el hirtelen, mint a fia 18 évvel ezelőtt. Szinte hallom, hogy András várja odaát, és csak annyit mond neki: „Hát möggyüttél, Bözsöre…”


KÖVESS MINKET:




“Egy véresre vert kutya volt az öreg, nagybajszú katasztrófavédelmis kezében”
Nem szoktam ilyet kérni. De most megteszem. Aki kezdi elveszíteni a hitét az emberekben – vagy már el is veszítette – kérem, olvassa el ezt a történetet.
Hargitay Judit. Fotó: Pexels - szmo.hu
2019. február 18.


hirdetés

Van egy öreg kutyánk. Busa fejű, nagy szemű, jól megtermett szetterkeverék. Másfél éve daganat nőtt a jobb hátsó lábán. Eddig háromszor műttettük, és ahhoz képest, hogy az orvosok akkor maximum két hónapot jósoltak neki, még mindig vígan elvan. De néhány hete ismét begyulladt a beteg lába, ezért vasárnap délelőtt az öcsémmel elvittük kontrollra egy éjjel-nappali állatklinikára. Nagyon profi hely, a másik kutyánkat is kezelték már ott, bízunk bennük.

Hétvégén csak két kezelőszoba van ügyeletben, de a méretes, napos váróban nagy volt a nyüzsgés. Egy bekötözött lábú, sárga tacsikeverék (elég nagy jóindulattal, leginkább semmilyen fajtára nem hasonlított, ezek a kedvenceim), egy “dögös" kutyamellénybe bújtatott, riadtan nyüszögő kis westie, egy hatalmas, vizslaszerű gyönyörűség, aki idegességében nagyokat lefetyelt a fal mellé készített kübli vízből, egy hordozóketrecben lapító nyuszi, és a mi kutyánk, aki mind a 45 kilójával úgy reszketett, mint a nyárfalevél (szegény, ismeri már a dörgést, tudta, hogy nagy szurit kap). És persze mi, a gazdák, akik félig levett kabátban, megilletődve ücsörögtünk a padokon, néha megnyugtatóan végigsimítottunk az izgatott blökiken, és vártunk.

Ekkor belépett egy középkorú férfi. Nagy, fehér bajsza volt, aminek a csücskét kicsit besárgította a bagó, néhány szál hátrafésült, vállig érő, őszesbarna haja, és hajlott háta. Ha a viseltes nadrág és a kockás ing fölött nem lett volna rajta valami egyenruhának tűnő, sötétkék mellény, esküszöm, eszembe se jutott volna hivatalos személynek nézni. Ahogy odament a nővérpulthoz, elolvastam, mi van a hátára írva: “Fővárosi Katasztrófavédelmi Igazgatóság”. A nővér felnézett:

– Bántalmazott kutyus? Az öreg bólintott, és kifelé intett, az udvaron álló, fehér kisbuszra. Halk párbeszéd következett, a nővér a számítógépbe pötyögött. Csak néhány szót kaptam el: “A rendőröktől? Folyik az eljárás? Tehát hivatalos látlelet is kell...” Aztán együtt kimentek a buszhoz egy chip-leolvasóval, nyilván ellenőrizni, hogy a kutyában van-e chip (Magyarországon minden kutyának kötelező).

Néhány perc telt el, közben az egyik vizsgálóba behívták a kötözött lábú tacsit. Aztán a másikból kinézett egy fiatal, világoskék ruhás állatorvos, és biccentett az öreg felé. Ő kiment a kocsihoz, és hamarosan egy fehér törölközőbe bugyolált csomaggal tért vissza. A következő pár másodpercet nehéz lenne leírni, de azt hiszem, az ilyen helyzetekre szokták azt mondani, hogy kimerevedett az idő. Az összes várakozó gazdi lefagyott, még az addig izgő-mozgó állatok is elhallgattak, mintha érezték volna, hogy valami rendkívüli történik.

A nagybajszú katasztrófavédelmis kezében egy véresre vert kutya volt. Középtermetű, sárga, gyönyörű izomzatú állat, a staffordshire terrierekre jellemző, széles pofacsonttal, bénultan hátracsapott fülekkel. A feje, ami kilógott a törölközőből, csatakos volt a vértől, a szemei úgy bedagadtak, hogy résnyire alig bírta kinyitni őket.

Nem is akarta, mintha még most is ütlegelték volna, reményvesztve lapult bele a törölközőbe, mint aki örökre el akar tűnni a világ elől. Magánál volt, de jól láthatóan sokkos állapotban, semmit sem fogott fel.

Azt hiszem, még csak nem is kell állatbarátnak lenni ahhoz, hogy egy ilyen látvány mélyen megrázza az embert. A váróban pedig csupa állatbarát ült. Szólni senki sem bírt, csak közelebb húztuk magunkhoz a saját kutyáinkat, az egyik nő még puszit is nyomott a vizslája fejére. Én az öcsém kabátujjára meredtem, kedvem lett volna ráborulni és bőgni, de nem tettem. Ő is lesápadt, a zsebében cigi után kotorászott, aztán mielőtt kiment rágyújtani, halkan csak annyit mondott: “Remélem, elkapták a rohadékot. Na, az ilyet addig ütném, amíg mozog. “

A kutya sokáig volt odabent, de kint szinte mindenki azt várta, mi lesz vele. Azok a gazdák se mentek haza, akik már végeztek. Körülbelül negyven perc telt el, mire az öreg kijött. Most hajlottabbnak tűnt, mint azelőtt, fáradtan lépdelt a kijárat felé, kezében a véres törölközővel. Kint az öcsém odanyújtotta neki a doboz cigit, az öreg hálásan kivett egy szálat. A nyitott ajtón át mindenki hallotta a párbeszédüket.

– Túléli? – kérdezte az öcsém.

– Igen, úgy néz ki, megúszta – bólintott az öreg. – Nincs agysérülése, a tüdeje is tiszta. A fogait sem tudták kiverni, pedig próbálták. Szerencséje volt. Itt a dokik majd rendbe hozzák.

– A rendőrök mentették meg?

– Igen, két járőr. Állítólag két perc alatt ott voltak, elkapták a fickót. Eljárást indítanak ellene.

– Remélem, bekasznizzák. Azért jó, hogy ez már bűncselekménynek számít...

– Jó... – az öreg hangja rezignált volt. Sem öröm, sem megkönnyebbülés nem érződött rajta, de ezen nem csodálkoztam. Elpattintotta a csikket, beszállt a kisteherautóba, és elhajtott. A váróban még mindig vágni lehetett a csendet.

Azt kértem ennek az írásnak az elején, hogy azok olvassák el, akik egy kicsit vissza szeretnék nyerni a hitüket az emberekben. Tudom, nehéz ebben a sztoriban másra is fókuszálni, mint az állatkínzó szörnyetegre, akinek a lelkivilágába jobb, ha meg se próbálunk belepillantani.

De mostanában, amikor azt tapasztalom, hogy mi, emberek is annyit bántjuk egymást, annyit vagdalkozunk, aljazunk, fröcsögünk és kesergünk, és annyira nem akarjuk észrevenni a jót, sehol, senkiben, én ennek a szerencsétlen kutyának a történetében mégis a jóságot láttam meg.

Öt – legalább öt – jó embert. Két rendőrt, egy nagybajszú állatvédőt, egy nővért és egy orvost. Akik megmentettek egy összevert állatot a biztos haláltól. Igen, ez a munkájuk, talán nekik ez napi rutin, de nekem senki se mondja, hogy egy ilyen munkához nem kell szív és lélek.

Ez az öt ember annak a kutyának az egész világot adta vissza. És ahogy a kutyák elképesztően megbocsátó, jóhiszemű, minden gonoszságot feledni képes természetét ismerem, a szegény blökiben, ha majd rendbejön, és találnak neki egy rendes gazdát, előbb-utóbb újra ki fog csírázni az emberekbe vetett, évezredes bizalom.

Sok ilyen ismeretlen, névtelen ember él közöttünk. Nem celebek, nem nagy a PR-juk, nincs körülöttük felhajtás. Csak végzik a dolgukat. Megérdemelnek annyit, hogy észrevegyük, amit csinálnak. És hálásak legyünk érte.


KÖVESS MINKET:





Közmunkával és normális lakással csábítják a földekre a hajléktalanokat
Kiskőrösön olyan hajléktalanprogramot csináltak a baptisták, ami sehol máshol nincs. Közmunkát, normális lakhatást és szociális segítséget kínálnak azoknak, akik kilépnének a mostani helyzetükből.
Szurovecz Illés írása az Abcúgon, fotó: Hajdú D. András - szmo.hu
2019. február 18.


hirdetés

Kiskőrösön olyan hajléktalanprogramot csináltak a baptisták, ami sehol máshol nincs. Közmunkát, normális lakhatást és szociális segítséget kínálnak azoknak, akik kilépnének a mostani helyzetükből. Eleinte sok budapesti hajléktalannak megtetszett a dolog, de mostanában inkább csak vidékieket érnek el. Akik jobb állapotban voltak, azóta elköltöztek és munkát is találtak, de vannak, akik belekényelmesedtek ebbe a helyzetbe, és még évekig közmunkások maradnának. A programot a kormány támogatja, és úgy tűnik, nagyon elégedettek vele. Kérdés, kiterjesztenék-e, és ha igen, lenne-e értelme.

Gizit három legkisebb gyerekével együtt tette utcára az anyósa. Bélának nem volt hová mennie, amikor a családja eladta a feje felől a düledező tanyát. Erzsébet egykori párja elől menekült el otthonról, lassan húsz éve munkanélküli.

Mindhárman közel álltak ahhoz, hogy hajléktalanokká váljanak, de szerencséjükre legfeljebb néhány éjszakát kellett erdőben, garázsban, vagy utcán tölteniük. Most Kiskőrösön, a baptista Sorsfordító Szolgáltató Központ programjában vesznek részt, amelyben lakhatást és szociális segítséget kínálnak nekik, ők pedig szinte mindnyájan közmunkát végeznek. Több mint százan vannak még így, közülük jó néhányan Budapestről költöztek vidékre, jellemzően a Baptista Szeretetszolgálat Bánya utcai hajléktalanszállójáról.

A programhoz 205 millió forintos támogatást adott a Belügyminisztérium 2016-ban, és láthatóan elégedettek az eddig elért eredményekkel. Ez abból is látszik, hogy pozitív példaként említették abban az év végén kiszivárgott kormányelőterjesztésben, amely speciális közmunkaprogramokkal próbálna választ adni az utcán élők problémáira. A hvg.hu által megszerzett dokumentum szerint a minisztériumoknak január 31-ig kellett kidolgozniuk,

- pontosan milyen foglalkoztatási programokkal segítenék a hajléktalan embereket,

- milyen képzési programokat lehetne kidolgozni számukra, és

- hogyan lehetne minden nappali melegedőn elérhetővé tenni az internetet és szociális munkások segítségét.

A tervek szerint a jobb egészségügyi és mentális állapotban levőket vonnák be a közmunkaprogramba, hátha ezen keresztül vissza tudnak kerülni az elsődleges munkaerőpiacra. A többieket hajléktalanotthonokban, rehabilitációs intézetekben látnák el, és adott esetben fejlesztő foglalkoztatásban vennének részt.

Január végéig azt is fel kellett mérnie a kormánynak, hogyan lehetne kiterjeszteni a karitatív szervezetek hajléktalanoknak szóló munkaprogramjait.“A minisztérium és köztünk folyamatos az egyeztetés, szakmai kapcsolattartás. Nemrég a Belügyminisztérium egyik főosztályvezetője már keresett is engem, kíváncsi volt tapasztalataink szerint mennyi szociális munkásra van szükség, hogy a hajléktalanok életében tartós változást tudjunk okozni” – mondta Opauszki György, a kiskőrösi Filadelfia Integrált Szociális Intézmény vezetője.

Az előterjeszés alapján könnyen lehet, hogy a kormány országos szinten is támaszkodna a baptisták hajléktalanprogramjára, ezért közelebbről is megnéztük, hogyan működik.

Pestről jött az első négy fecske

Több mint száz éve foglalkoznak idősellátással a baptisták kiskőrösi Filadelfia Otthonában. A Szűcs József utca végében levő épületet többször kibővítették az évtizedek során, de a környékén levő családi házak csak az elmúlt években kerültek az egyház tulajdonába. Ez egy tudatos stratégia eredménye, “általában tíz évre előre gondolkodom” – mondta Opauszki, akit a környezetében egyszerűen Főnöknek hívnak. Csöndes, de karizmatikus ember benyomását kelti, eredetileg építőmérnöknek tanult, végül szociális munkás lett belőle.

Egyházi emberként fontos számára a hit, de a munkájában nem ez játssza a főszerepet. A spiritualitásra inkább a szükségletpiramis csúcsaként, egyfajta extraként tekint, amit vallásos közösségként nyújtani tudnak azok számára, akik igénylik. “Van néhány hajléktalan, aki bejár a gyülekezetbe, de semmi sem kötelező. A múltkor négyen is voltak, tegnap meg éppen senki”. Ahogy az országban sokfelé egyre nagyobb szerepet vállalnak az egyházak a szociális ellátásban, úgy Kiskőrösön is egyre több területen aktívak. Az igazgató szerint ez “egyszerre volt társadalmi igény és kormányzati elvárás is”.

De hogyan kerültek egykori hajléktalanok az alföldi kisvárosba? “A Baptista Szeretetszolgálat eredetileg a Bánya utcai szállón élőket próbálta bevonni a közmunkaprogramba. Ennek keretében kezdték rendbetenni az általuk is használt, gyakran leszemetelt, összepiszkolt területeket”. Bár Opauszki ezt csak távolról figyelte, úgy tudja, nagyszerű társadalmi hatásai voltak. “Az idős néni, aki addig ráhívta a rendőrt a hajléktalanra, hirtelen süteményt hozott neki, csak mert azt látta, hogy mások szemetét takarítja”. Ezután tovább bővült a program, a közmunkában résztvevő hajléktalanok hamarosan tűzifát aprítottak más rászorulók számára.

“Ketten közülük elkerültek az egyház tahitótfalui táborába, ahol fűnyírással, parkgondozással, karbantartással foglalkoztak. Télire viszont nem tudtak nekik munkát adni, ezért felhívott a program vezetője, tudnék-e kezdeni velük valamit. Télen nálunk sem volt sok munka, de mégis csak hozzánk tartozik közel két hektárnyi terület és sok szociális szolgáltatás. Azt mondtam, adja ide a fiúkat, kezdünk majd velünk valamit. Aztán megkérdezte, tudunk-e nekik szállást biztosítani. Ekkor kezdtük el felvásárolni a szomszédos házakat”.

A következő télen már négyen érkeztek Kiskőrösre, közülük Krizsik Károly az egyetlen, akit most is a konyhán találtunk. A 43 éves, szakács végzettségű férfi Pest megyében született, “fater meghalt, lett egy mostohaapám, aztán ketten maradtunk a húgommal. Ő nemsokára férjhez ment, eladtuk a házat, onnan kerültem Németországba, munkásszállón laktam”.

Egy ideig a húsiparban dolgozott, majd hazajött, fél évig Budapesten volt hajléktalan. Időnként ma is kijár Ausztriába vérplazmát adni, abból szerez némi plusz pénzt. Egy ilyen út során ismert meg valakit, aki ismerte a Bánya utcai szálló vezetőjét. Ezután már könnyen értesült a kiskőrösi lehetőségről, és hamar élt is vele. Azt mondta, neki meg se kottyant átszokni a fővárosi tempóról a csöndes, vidéki életre.

Opauszki szerint az első négyes fogat egyik tagja visszatért Budapestre, volt annyi munkaviszonya, hogy nyugdíjba mehessen, és még egy olcsó albérletet is ki tud fizetni valahol. Egy másik, 30-40 év közti férfi helyben talált barátnőt, ma már gyereke is van, segédmunkásként dolgozik egy kőműves mellett, azóta is Kiskőrösön él.

“Kitaláltuk, hogy ha négy embernél bevált, csinálhatnánk a Szeretetszolgálattal együtt egy hajléktalan mintaprogramot. Ekkorra az egyház egy EU-s pályázat keretében kidolgozta a szociális ellátás és a közmunkaprogram összekapcsolásának koncepcióját. Ez lett az egésznek a szakmai alapja”.

Ez nem egy mini szálló

2016-ban egy 205 millió forintos kormányzati támogatással indították be azt a mezőgazadsági közmunkaprogramot, amibe összesen 115 embert vontak be. Ebből a pénzből húzták fel a fóliasátrakat, a savanyítóüzemet és a hűtőkamrákat. Opauszki büszkén mutatta a hordószám tárolt zöldségeket, gyümölcsöket és savanyúságokat, amiket mind az egyház helyi szociális ellátórendszerében hasznosítanak.

“Az első időkben nagyon jó marketingje volt az egésznek. A közmunkás csapatvezetőnk a Bánya utcai szállón terjesztette, hogy itt a lehetőség vidékre menni dolgozni, jó a szállás is”. Az egyház önerőből felvásárolt néhány szomszédos ingatlant, kormányzati támogatásból pedig felújították őket. Nem csoda, hogy ez sokak számára vonzó volt, hiszen a magyar hajléktalanszállókon megszokott körülményekhez képest itt teljesen emberi viszonyok uralkodnak. Kétfős hálószobákat alakítottak ki, de a konyhán és a fürdőszobán is legfeljebb 6-8 embernek kell osztozkodnia.

“Ez nem egy mini hajléktalanszálló, hiszen az otthonuknak tekintik, és szociális szolgáltatást is társítunk mellé. Közösséget építünk, a csoportterápiától a közös főzéseken át a kirándulásokig sokféle programot szervezünk. Nem ideiglenes helyet, hanem otthont akarunk adni nekik” – mondta Opauszki. A házak pszichés betegek és szenvedélybetegek támogatott lakhatásaként működnek, mert úgy tapasztalták, hogy a hajléktalanok többsége beleesik valamelyik kategóriába.

“Legutóbb az önismeretről volt szó. Hogyan kell normálisan kommunikálni, megszólítani a másikat, akár a munkaadóval beszélni. Sok minden elő szokott kerülni. Mennyire vagyunk tisztában az erősségeinkkel, gyengeségeinkkel…” – mesélte a cikk elején már idézett Béla, milyen foglalkozásokon szokott részt venni párjával, Erzsivel együtt. Ő valaha ruházati eladó volt, de mióta elmenekült korábbi párjától, és a baptistákhoz került, a kert rendben tartásával foglalkozik. “Szerettem a boltban dolgozni, szeretek emberek között lenni”.

A csoportos beszélgetéseket mentálhigiénés szakemberek tartják, az egyikük Békés Barbara. “Általában kiválasztunk egy konkrét témát, például a családot, a munkát vagy a kapcsolatépítést. Van, aki azóta vette fel újra a kapcsolatot a gyerekével, hogy elkezdtünk közösen dolgozni. De néha egészen gyakorlati dolgokról is szó van, például, hogyan érdemes kommunikálni a gyámhivatallal. A munkával kapcsolatban az álláskeresésről van szó, vagy arról, hogyan kell viselkedni egy állásinterjún”.

“A kommunikációfejlesztő gyakorlaton például mindenki kap egy témát, amiről egy percen át kell beszélnie. Vagy kivágunk egy képet az újságból, és az alapján indulunk el különböző témák felé. Legutóbb az önismeretről volt szó, arról beszélgettünk, kinek, milyen pozitív és negatív tulajdonságai vannak. Minden ötödik alkalommal együttműködést fejlesztő foglalkozást tartunk, vetélkedőt rendezünk”.

A lakók közül jó néhányan azért adják fel, mert nem bírják a programmal járó kötöttségeket, például, hogy a ház területén nem szabad alkoholt fogyasztani, vagy hogy részt kell venni a mentálhigiénés foglalkozásokon. “Aki évek óta az utcán él, az hozzászokik egyfajta szabadsághoz, ami hiányozhat neki. Most is azzal jött hozzám valaki, hogy szüntessük meg a jogviszonyát, inkább visszamenne az utcára” – mondta Békés. Előfordult, hogy egy fiatal férfi egy hónap után azt mondta, inkább visszamegy a Népligetbe, ahol egy éjszaka alatt megkeres szexuális szolgáltatásokkal annyit, amennyit Kiskőrösön egy hónap után kapott.

Van, aki belekényelmesedik

Az elképzelés szerint a pszichés-szociális segítség és a közmunka hosszú távon segít a hajléktalan embereknek jobb állapotba kerülni, és akár állást találni a nyílt munkaerőpiacon.

Kérdés, mennyire lehet ez működőképes úgy, hogy a 2010 után indított közmunkaprogramok nem nagyon érték el a céljukat, a legtöbben inkább beleragadtak ahelyett, hogy elhelyezkedtek volna. Bár feltupírozták a foglalkoztatási adatokat, és néhány településen próbálnak valóban hasznos dolgokat kihozni belőle, sok polgármester a szegények megalázására használja a közmunkával járó hatalmat, és nem ritka, hogy az egész helyi viszálykodásokba torkoll. Nem véletlen, hogy az utóbbi években a kormány faragni is kezdte a programot.

Opauszki szerint viszont Kiskőrösön a közmunka segít abban, hogy az emberek lássanak fényt az alagút végén, és ne legyenek elszigetelve a társadalomtól. “Mi tényleg átmenetként tekintünk erre. Azt mondjuk, ha van lehetőséged, menj, törj ki, mi támogatunk! Segítettünk egy olyan embernek, akinek vitte olna a bank a házát, pszichésen és lelkileg megroppant, eljött hozzánk közmunkába dolgozni. Rájött, hogy ő mégsem egy értéktelen, utolsó ember. A család is látta rajta a változást, elkezdték kisegíteni, aztán elment egy hűtőházba dolgozni háromszoros fizetésért. Egy éven át kínlódott, de megmaradt a háza. Tudok olyat is, aki egy évig lakott nálunk, ma már egy gyorsétteremben takarít”.

Ettől függetlenül szerinte is vannak olyanok, akiknél kisebb az esély a továbblépésre. “Az egyik közmunkásunk, egy értelmileg akadályozott srác az eddigi 40 évéből nagyjából 18-at börtönben töltött. Befogadta egy helyi család, ezért nem is a mi házunkban lakik. Azt mondta, neki azért jó a közmunka, mert annál kisebb az esélye, hogy újra börtönbe kerül. Számára ez valószínűleg nem egy átmeneti állapot, de ha szerényen is, elvan a fizetéséből, és nem akar már visszatérni a korábbi életébe”.

Foglalkoznak olyanokkal is, akik már most a nyílt munkaerőpiacon dolgoznak, csak éppen nincs hol lakniuk. “Egy fiatal, szenvedélybeteg srác karácsony előtt került hozzánk, egy helyi étteremben talált munkát. Jól ismerem a főnökét, nemrég hívott, hogy szilveszterkor jól cserben hagyta, kicsit felöntött a garatra, és nem ment be dolgozni. De azt mondta, ad neki még egy esélyt, mert amikor viszont ott van, akkor 120 százalékon pörög”.

Az elmúlt években tehát akadt példa mindenre: volt, aki sikerrel járt, mások feladták, és vannak, akik egyszerűen kényelmesnek találják a mostani helyzetet, amiből nem szívesen lépnének ki. Ha nem akarnak, nem is kell, mindenki korlátlan ideig maradhat a programban, amíg elfogadja a szabályokat.

“Nekem jó így, maradok itt, amíg lehet” – mondta a már idézett Károly, akivel a konyhán találkoztunk. “Itt az ünnepnap tényleg ünnepnap, nekem ez egy pihenő”.

A pestieknek már nem is olyan csábító

Bár a programot eredetileg a budapesti hajléktalanok körében terjesztették, az utóbbi egy évben már senki sem érkezett a fővárosból, Opauszki szerint a munkaerőhiány miatt. “A pesti kollégák azt mondják, aki egy kicsit is erősebb és szellemileg jobb állapotban van, nem megy már el a közmunkába. Állítólag rendszeresen előfordul, hogy megáll a szálló előtt a kisbusz, és kikiabál valaki a volán mögül, hogy lehet menni egész nap sittet lapátolni 15 ezerért. Hála Istennek, menjenek is! De a nehézség, hogy ettől még továbbra is a szállón fog lakni, heti 2-3 napot dolgozik, a pénze nagy részét pedig lehet, hogy alkoholra költi”.

Mostanában ezért inkább vidéki hajléktalanok kerülnek Kiskőrösre, akik addig fűtetlen házakban, esetleg illegálisan elfoglalt, üres ingatlanokban húzták meg magukat. Ritkán, de vannak köztük olyanok is, akik a városi hajléktalanokhoz hasonlóan egy ideig az utcán éltek. Ilyen például Ernő is, aki egy telet húzott ki a kiskunmajsai főtéren egy padon.

“Összebalhéztunk az asszonnyal” – magyarázta röviden, hogyan került az utcára. Egy korábbi motorbaleset miatt nehezen jár, ezért a fizikai munkák egy részét eleve nem tudja elvállalni. Így kérdéses, tovább tud-e valaha lépni a közmunkából, pedig eredeti szakmája szerint festő-mázoló. Azt mondta, ha találna olyan helyet, ahová normális fizetésért felvennék, szívesen menne.

Gizi sokáig az anyósánál élt, míg annyira meg nem romlott a viszonyuk, hogy három gyerekével együtt kitették őket az utcára. “Az anyósom azóta is próbálja elérni, hogy rúgjanak ki innen” – mondta félig mosolyogva. Most egy éve, hogy csatlakozott a programhoz, és szeretné, ha az egyik fiának is segítenének valahogyan.

Mi lesz ebből?

Egyelőre nem tudni, a kormánynak pontosan milyen tervei vannak a kiskőrösi programmal, az idézett előterjesztés alapján csak tippelni lehet, hogy szívesen kezdenének vele valamit. Kérdés, érdemes-e még több embert bevonni ugyanebbe a projektbe, vagy máshol is ugyanezt elindítani. Opauszki szerint a kiskőrösi programba semmiképp, hiszen “már most is 114-en vagyunk, ennél tovább nem nőhetünk, különben nem fogjuk átlátni”.

Könnyen lehet viszont, hogy egy hasonló projekt máshol is hozhatna legalább részsikereket: akik képesek rá, előreléphetnének egyet, akik pedig nem, a mostaninál sokkal jobb helyzetbe kerülhetnének. Felmerül azonban a kérdés, hogy

- ez elegendő eredmény lenne-e egy ilyen költséges programtól,

- hogyan lehetne hatékony pszichés és szociális segítséget nyújtani az embereknek úgy, hogy a szegénységgel foglalkozó vidéki projekteknél rendszeresen vért izzadnak, mire pszichológust és szociális munkást találnak,

- mi lesz, ha a munkaerőhiány miatt tényleg mindenki el tud helyezkedni, aki egy kicsit is jó állapotban van, és hogyan lehet felkészülni az extrém nehézségekkel küzdők megsegítésére.

Magyarországon futnak “utcáról lakásba” típusú programok is, de sokkal kisebb léptékben, hiszen jórészt civil szervezetek csinálják. Ezek a projektek azonnali lakhatást, közmunka helyett pedig sokkal nagyobb önállóságot adnak az érintettnek.


KÖVESS MINKET:





Miért mennek misszionáriusok világtól elzárt törzsekhez?
Mit akarnak ott? És jó-e az a velük kapcsolatot nem kereső őslakosoknak, hogy találkoznak velük?
zEg, Fotó: illusztráció/Wikimédia/Gleilson Miranda - szmo.hu
2019. február 14.


hirdetés

Ismét vitát generált egy amerikai misszionárius, miután tiltott területre lépett. A külföldi sajtót az elmúlt hetekben bejárta a hír, hogy Brazíliában ezért indítottak nyomozást Steve Campbell ellen, mert az Amazonas területén tiltott helyre lépett. Azon a területen egy, a világtól elzárt törzs él.

Campbell azt állítja, hogy véletlenül ment be oda, miközben egy indiánnak a GPS működését próbálta elmagyarázni. A hírek szerint a misszionárius nem találkozott a himarimãkkal.

A belépést azonban azért tiltották meg azon a területen, mert az elszigetelten élő törzs tagjainak szervezete nincsen felkészülve azokra a betegségekre, amelyeket idegenek, más földrészekről érkezők hurcolhatnak be oda.

Egyetlen ember – kis túlzással – elpusztíthat egy kisebb közösséget.

Ez az eset is indulatokat váltott ki, csakúgy mint a 27 éves John Allen Chau esete. A misszionáriust tavaly novemberben ölték meg az Északi-Szentinel-sziget világtól elzártan élő, másokkal érintkezni nem kívánó tagjai. Chaut első próbálkozásakor megsebesítették a szentinelézek, és amikor ennek ellenére visszament a szigethez, megölték.

A két esetben a hasonlóság az, hogy misszionáriusok mentek tiltott területre, másoktól elzárt törzs lakhelyére. Illetve az, hogy olyan emberek közé mentek, akik számára a fertőzések miatt veszélyes lehet a találkozás. Sokakban felmerült akkor és most is a kérdés:

Miért indulnak emberek tiltott helyekre, ahol akár az ő életük, akár a törzs tagjainak élete veszélyben lehet?

Az egyik ok talán a példa és a romantikus elképzelés a missziós tevékenységről és a Jézus nevéért elszenvedett mártíromságról. Még egyetemi éveim alatt olvastam Elisabeth Elliot „Rokonaim, a vademberek” című könyvét. Elliot férje Ecuadorban volt misszionárius, és a világ egyik legvadabbnak tartott törzsének, a huaoraniknak (aukáknak) akarta elvinni az evangéliumot, a megváltás, Krisztus feltámadásának üzenetét. Az indiánok 1956 januárjában megölték őt és négy társát.

Özvegye, Elisabeth Elliot elhatározta, hogy folytatja férje munkáját, és pár évvel később három éves kislányával és az egyik meggyilkolt misszionárius testvérével, Rachel Sainttel eljutott a huaoranikhoz, és ők lettek az elsők, akik úgy léphettek a törzs területére, hogy élve megúszták. Megértették a törzs tagjaival, hogy a történtek ellenére szeretik őket, az indiánok közé költöztek, igét hirdettek, betegeket ápoltak, írni és olvasni tanították a törzs tagjait és lefordították nekik a Bibliát. A korábban ellenséges törzs megváltozott.

Elisabeth Elliot erről szóló könyvét világszerte milliók olvasták. Egészen biztosan hatással volt sok fiatalra, és biztos vagyok abban is, hogy akadtak, akik Jim Elliot és Elisabeth Elliot példáját követve akartak eljutni elzártan élő törzsekhez, az életveszélyt is vállalva.

És miért lesz valaki misszionárius? Egyáltalán, milyen egy misszionárius a 21. században? Mi a célja? Mit csinál? Nos, nem úgy kell elképzelni őket, mint ahogyan a történelmi filmekben ábrázolják őket, vagy ahogyan a történelmi tanulmányaink alapján elképzeljük a figurájukat.

„Régi sztereotípia, hogy a misszionárius egy leigázó hatalom és kultúra előhírnöke, hiszen sokszor járt együtt a történelem során a kard és a kereszt” - írta a Magyar Nemzetben Balavány György egy 2002-es publicisztikában. „Pedig a mai kereszténység nem azonos a nyugati kultúrával; a világ népességének mintegy harminc százaléka vallja magát kereszténynek, s többségük az Egyenlítőtől délre él.

Azokban az országokban, ahol üldözik a kereszténységet, egyre inkább emelkedik azok száma, akik megértik az evangéliumot, és hisznek benne. Tertullianus mondta: a mártírok vére az egyház magvetése. Ez igaz minden korra, hiszen már a kereszténység elterjedése is a véres keresztényüldözésekkel párhuzamosan történt.”

A mai misszionáriusok legfőbb célja az, hogy elvigyék Isten igéjét azoknak, akik még nem hallották. Sokan közülük tanítani és gyógyítani is szeretne. A missziós munka során egy sor más feladatot is ellátnak vagy elláthatnak, ilyen például az írás és olvasás tanítása vagy a betegek ápolása.

Csakhogy egy másik szempontot is érdemes figyelembe venni és mérlegelni. Egy ismerősöm több kérdést is feltett az ismeretlen vagy egyenesen tiltott területekre lépéssel kapcsolatban. Hogyan számol el a lelkiismeretével az, aki a legjobb szándékkal megy el egy elzárt közösséghez, megfertőzi őket, és emberek halnak meg emiatt? Hiszen szerinte ilyenkor a hit nevében ugyanolyan gyilkosságot követnek el, mint annak idején az amerikai kontinens hódítói, csak más eszközökkel.

Mi történik, ha a munkája során mások is értesülnek a törzs hollétéről, odamennek, fotókat készítenek, filmet forgatnak velük, odacsődítenek másokat is, és észrevétlenül elkezdik lerombolni a törzs hagyományos kultúráját?

Mi történik, ha a kapcsolatfelvétellel és a „vadak megszelídítésével” védtelenné teszik a törzs tagjait az orvvadászokkal, illegális fakitermelést folytatókkal szemben? Mi lesz, ha egyszer csak megjelennek azok, akik szójaültetvényt akarnak létesíteni az addig még ismeretlen területen, és elkergetik vagy lekaszabolják az ott élőket?

Az is egy szempont, hogy a tiltott területekre nem véletlenül tilosa belépés. Van-e értelme újra és újra kapcsolatot keresni olyan emberekkel, akik minden alkalommal visszautasítják ezt, és agresszíven lépnek fel azokkal szemben, akikről úgy gondolják, hogy betolakodók a lakóhelyükön?

És végül: előfordulhat, hogy egy misszionárius munkáját kizárólag a büszkeség motiválja. „Az egész világ missziós terület, annyi hitetlen él a Földön máshol is, miért pont az elzártan élő törzseket akarják megtéríteni? - folytatta az ismerősöm. „Elképzelhető, hogy úgy gondolja, egy metró aluljárójában állni már nem olyan érdekes, sokkal izgalmasabb eljutni Dél-Amerikáig?”

Megannyi kérdés, amire nem egyszerű válaszolni.


KÖVESS MINKET:







Szeretlek Magyarország
Letöltés
x
Töltsd le a Szeretlek Magyarország mobil alkalmazást, hogy elsőként értesülhess a legfrissebb hírekről!
x