hirdetés
h.jpg

Nádas Péter kapja az idei Aegon Művészeti Díjat

A legrangosabb magyar irodalmi díjat, és az azzal járó hárommillió forintot idén Nádas Péter Világló részletek című regénye érdemelte ki.
Címkép: Wikipédia - szmo.hu
2018. március 22.


hirdetés

Az Aegon Magyarország Zrt. székházában Winkler Nóra műsorvezetésével, a zsűri, a díjazott és Zatykó Péter, az Aegon Magyarország Zrt. elnök-vezérigazgatója jelenlétében átadták az Aegon Művészti díjat a Jelenkor kiadó szerzőjének, Nádasi Péternek.

A Világló részletek című regényben az író felfokozott érzékenységgel mesél gyerekkoráról, családjáról, annak emlékeiről és Magyarország történelméről is.

A tizenharmadik alkalommal odaítélt díj Magyarország egyik legnagyobb pénzjutalommal járó, magánalapítású irodalmi elismerése. A díjjal hagyományosan az előző év kiemelkedő, kortárs szépirodalmi alkotását jutalmazzák.

hirdetés

Négy verseskötet és hat regény, összesen két kiadó – Magvető és Jelenkor – tíz kötete volt versenyben a 3 millió forinttal járó elismerésért.

A díjazott mű sikerét több tízmillió forint értékű média-megjelenéssel is támogatja az Aegon Művészeti Díj.

2018-ban is közel száz kötetet jelöltek a könyvkiadók – a szűkített tízes lista a hét fős zsűri szavazatai alapján állt össze. A zsűri minden évben megújul, tagjai – irodalomtörténészek, kritikusok, tanárok – a válogatás során nem tudnak egymásról. Titkos online felületen szavaznak, hogy befolyásolásra esély se legyen, a nyertesről viszont már élő vitában, konszenzusos szavazással döntöttek.

Ezen művek közül választották ki a 2018-as győztest:

Csabai László: Szindbád, a forradalmár, Magvető Kiadó

Kántor Péter: Valahol itt, Magvető Kiadó

Nádas Péter: Világló részletek, Jelenkor Kiadó

Nádasdy Ádám: Nyírj a hajamba, Magvető Kiadó

Parti Nagy Lajos: Létbüfé, Magvető Kiadó

Rakovszky Zsuzsa: Célia, Magvető Kiadó

Szécsi Noémi: Egyformák vagytok, Magvető Kiadó

Tompa Andrea: Omerta, Jelenkor Kiadó

Tóth Krisztina: Ünnep, Magvető Kiadó

Vida Gábor: Egy dadogás története, Magvető Kiadó


KÖVESS MINKET:






Címlapról ajánljuk
x


hirdetés
irishman1.jpg

„Nem azt látjuk, hogy jé, Pacino és de Niro együtt!” – Scorsese maffiafilmjében majdnem minden a helyén van

A The Irishmanért nem rajongtak a nagy filmstúdiók, Scorsese azonban nem kötött kompromisszumot. Három és fél órás eposz született Amerikáról, a maffiáról, a bűn és az erény vékony határáról, olyan kérdésekről is, mint hűség, becsület vagy épp az elmúlás.
Malinovszki András - szmo.hu
2019. november 20.


hirdetés

Tudjuk, hogy a botrányok, viták, beszólások általában jót szoktak tenni bármilyen film bemutatója előtt, mégis kicsit sajnálom, hogy a Scorsese vs. Marvel-háború ilyen nagy helyeket foglalt el a sajtóban, mert a The Irishman megérdemelte volna a kizárólagos figyelmet. A kész mű azonban, azt gondolom, elhomályosít minden más körülményt.

Scorsese filmjeit mindig óriási várakozás előzi meg, és ez megsokszorozódik, mikor a szóban forgó filmben újra együtt játszik a két színészlegenda, Robert de Niro és Al Pacino; mikor utóbbi hosszú pályafutásuk során először dolgozik együtt a nagy hírű rendezővel; mikor Harvey Keitellel 50 éves közös pályafutásukat ünneplik; és mikor hosszas győzködés után Joe Pesci is visszatér a vászonra, könnyen lehet, hogy egy gran finaléra.

Scorsese műve több, díjesélyes film szépen egybekomponálva, ráadásul minden részében más és más kerül előtérbe.

hirdetés

Az első egyharmadban a Joe Pesci által megformált Russel Buffalinót ismerhetjük meg. Pesci a Reszkessetek betörők Harryje, a Halálos fegyver Leo Getze vagy a Casino Nicky Santorója után merőben más karaktert játszik: nyoma sincs a nagyszájú, izgága figurának, Buffalino a háttérből profin irányító, hideg eleganciával beszélő és gondolkodó intelligens maffiózó. A hírek szerint a karakter letisztult nyugalma volt a döntő abban, hogy hosszú évek győzködése után végül elvállalja a szerepet. Utolsó jeleneteiben pedig egyszerre megrázó és megható, ugyanakkor kedvesen megmosolyogtató perceket is kapunk tőle.

A második harmad Al Pacinóé és az általa játszott Jimmy Hoffáé: a szakszervezeti vezető ellentmondásos személyiségében lubickoló színész profin hozza a lendületes, erőszakos, kissé nárcisztikus figurát, akinek dühkitörései és finoman komikus konfliktuskezelése mindenképp megérne néhány komolyabb díjat. Bár nem ő a filmtörténelem legszimpatikusabb szereplője, nehéz nem sajnálni, miközben padlógázzal hajt saját végzete felé.

Buffalino és Hoffa szála aztán finoman összefonódik, hogy a film epilógusára az addig is folyamatosan jelen levő Frank Sheeran számvetésének gyönyörű jeleneteiben tobzódjunk.

A vég kicsit olyan, mint egy színházi előadás: bár több helyen le lehetne zárni a történetet, a rendező mégis újra és újra visszatapsolja utolsó szereplőjét, viszont ügyesen elkerüli, hogy túlságosan vontatottá váljon a befejezés.

Az addig inkább történetmesélő, a háttérben szorgosan dolgozó és az ellenséges felek közötti békebíró szerepét betöltő ír ekkor válik igazi főszereplővé, akit Robert de Niro játéka olyannyira közel tud hozni, hogy bizonyos jeleneteknél akkor is érzünk szánalmat és sajnálatot iránta, ha tudjuk, hogy több embert gyilkolt és bántalmazott, mint ahány filmes díja van a komplett stábnak.

<
A cikk folytatódik a következő oldalon
>


KÖVESS MINKET:





hirdetés
elsa.png

„Egy balerinába oltott szuperhőst látunk” – a Jégvarázs szintet lépett a második részre

Elvarázsolt erdő, röfögő tűzgekkó, testvéri szeretet. November 21-én Magyarországon is bemutatják a népszerű Disney-film, a Jégvarázs második részét.
Szeretlek Magyarország - szmo.hu
2019. november 20.


hirdetés

6 évvel az első rész után november 21-én Magyarországon is bemutatják a népszerű Disney-film, a Jégvarázs második részét.

Évek teltek el, mióta Elsa magányosan, erejét nem ismerve tengődött a világtól elzártan. Már idősebb és kiegyensúlyozottabb. Anna és Kristoff kapcsolata szintet lép. Olaf izgatottsággal vegyes félelemmel tekint a körülötte lévő állandó változásokra, és tart egy kicsit a felnőtté válástól. Egy valami viszont örök. A testvéri szeretet, és az, hogy bármi történjék is, ők ott lesznek egymásnak.

A mese egy visszaemlékezéssel kezdődik. Látjuk a kicsi Elsát és Annát lefekvés előtt, épp egy mesét hallgatnak egy elvarázsolt erdőről, és az azt uraló felbőszült, ősi szellemekről. Ezt az erdőt egyszer majd meg kell menteni, de előtte mars az ágyba!

hirdetés

Az őszi tájak gyönyörűek.

A valóságost meghazudtoló és felülmúló légi felvételek dinamikája magával ragadó, sokszor viszont a látvány egyszerűen súlyosabb, mint a konkrét cselekmény. Az embernek néha az az érzése, hogy a Jégvarázs 2-ben egy folyamatosan meghiúsuló lánykérésen és egy burkolt környezetvédelmi propagandán kívül nem történik semmi.

Az első rész Oscar-díjas zenéinek színvonalát a mostani betétdalok nem ütik meg, nem annyira fülbemászóak, mint a „Legyen hó”. A magyar fordításban ráadásul elég esetlenre sikerültek a szövegek, és az énekhang is sokkal szintetikusabb, mint az eredeti, angol változatban. Az „Into the Unknown” című dalt, az új rész főcímdalát egy szirénhang teszi különlegessé, ami a filmben is fel-felcsendül, az ismeretlenbe, új kalandba csábítva Elsa-t.

Elsa ebben a részben már jócskán meghaladja a Disney-hercegnőség korlátait, egy balerinába oltott szuperhőst látunk, aki vízilovakon vágtázik befagyott ősi folyók felé, és úgy olyan bravúrosan bánik erejével, mint egy veterán mutáns az X-menből. De aki amiatt aggódott volna, hogy szerelmi élete esetleg furcsa fordulatot vesz, fellélegezhet. Elsa továbbra is tökéletesen egyedül van, teljesen leköti mások megmentése, és hogy tartsa a gyertyát testvére kapcsolatában.

Az LMBT+ mozgalmak előre törésével az animációs filmek karaktereinek szexuális orientációját nagyobb érdeklődés övezi, mint valaha. Már az első Jégvarázs után felröppentek a pletykák, hogy Elsa lesz az első leszbikus Disney-hercegnő.

<
A cikk folytatódik a következő oldalon
>


KÖVESS MINKET:






hirdetés
The-Crown-S3-portaits-cover-2_imshz1-1000x563.jpg

Még mindig jó nézni a történelemleckébe áztatott királyi szappanoperát

Hiába cserélték le az egész szereplőgárdát, a The Crown a tőle megszokott magas minőségben kínálja a harmadik évadban is azt, amit eddig: történelemleckét, családi drámát és ezúttal Erzsébet királynő könnyeit is – igaz, csak egy cseppet.
Polák Zsóka; Netflix - szmo.hu
2019. november 21.


hirdetés

A Netflix tudta, hogy jó lóra tett, amikor bejelentette: hatrészes, rengeteg pénzt felemésztő gigaprodukcióba kezd Erzsébet királynő uralkodásáról. Az angol arisztokrácia életébe betekintő kosztümös sorozatokat egyébként is zabálja a nép, és ki lehetne izgalmasabb szereplő, ha nem a több mint hat évtizede uralkodó királynő, aki a XX. és XXI. század történelmi nagyjainak nagy részével teázott már?

hirdetés

A Netflix jól átgondolt koncepció szerint hat évadban dolgozza fel a hat évtizedet, amelyekben két évadonta lecserélik a teljes szereplőgárdát. Claire Foy Erzsébete minden várakozást felülmúlt, nem meglepő módon nyerte sorra a díjakat, az őt követő Olivia Colmannek úgy is fel kellett kötnie a gatyáját, hogy friss Oscar-díjasként az egyik legjobb brit színésznőnek tartják.

A harmadik évadra egy „kész” uralkodót kapunk – bár az első két évad jól megmutatta, hogy a Buckingham-palota miféle uralkodógyár -, a magánéleti problémáit Fülöppel már hosszasan kivesézte az első két évad, most inkább gyermekei, testvére, valamint a monarchia aktuális állapota kerül terítékre. A harmadik évad 1964 és 1977 közöttt játszódik, Churchill halála és Harold Wilson lemondása zárja keretbe.

A kicsivel több mint egy évtizedet itt is hasonlóan mutatják be, ahogy eddig: mindegyik részt egy adott bel-vagy külpolitikai esemény, családi fordulópont köré szervezik: megidézik az 1966-os aberfani tragédiát, ahol 116 gyerek lelte halálát a leomló iskola romjai alatt, a királyi családdal együtt nézhetjük végig a Holdra szállást, de Károly herceg beiktatására is elkalauzol minket a sorozat. A The Crown még mindig egy jól kivitelezett, élvezhető történelemlecke, amely a brit monarchiát érintő történésekbe enged betekintést, fűszerezve mindezt azzal, amiről a történelemkönyvek egyáltalán nem írnak:

mi minden lehet Erzsébet rezzenéstelen arca, a palota sosem látott falai és a szűkszavúan megírt hivatalos közlemények mögött.

Ez ugyanis a sorozat egyik legizgalmasabb pontja: oda láthatunk be, ahova senki, onnan kapunk személyes történeteket, ahonnan egy kósza pletyka sem juthat ki, márpedig a királyi szappanoperára igencsak vevők a nézők. Abból pedig itt sincs hiány: továbbra is mély vívódásokat, intrikákat és komoly traumákat rejtenek a palota falai.

Bár Erzsébet a közös állandó mindegyik részben – és nagyon jól találják el az alkotók az arányt, hogyan legyen meg a háttérben maradva is központi szereplő -, az egyes részek a család egy-egy tagját követik. A család egyik legizgalmasabb tagja, Margit hercegnő két részt is kap, pont mikor már hiányolnánk az évad másik feléből, a fináléban újra visszatér, hogy elmeséljék a brit bulvárlapok címlapja mögötti történetet. Történetesen azt, miért múlatta az időt a tengerparton fiatal szeretőjével a férje helyett. Bár Vanessa Kirby tökéletes Margit hercegnő volt, azért

Helena Bonham Carterrel sem lehet igazán mellélőni, a színésznő tökéletes lazasággal és profizmussal jeleníti meg a bohém hercegnőt, de a műszempillák és szipkák mögött rejlő, mellőzött másodszülöttként szenvedő testvér vívódásait is.

Szintén szép részt kap Fülöp herceg, akinél talán a leglátványosabb a változás: míg az első két évadban egy sokszor kifejezetten unszimpatikus, nyafka herceget látunk, a Tobias Menzies által megformált herceg már egy higgadt, sorsát elfogadó szereplő, akinek komoly dilemmát okoz a kapuzárási pánik. Ez a Holdra szálló űrhajósok képében vágja őt leginkább szíven, kifejezetten ütősre sikeredett a rész, amelyben a Neil Armstrongékkal találkozó herceg szinte gyermeki lelkesedéssel vár tőlük választ az őt foglalkoztató egzisztenciális kérdésekre, hogy aztán rájöjjön: hiába jártak a Holdon, nincsenek válaszaik.

A legizgalmasabb karakter azonban nem más, mint Károly herceg, akinek szerepében Josh O’Connor jóformán ellopja a showt mindenki más elől. Erzsébet elsőszülött fiát és nem éppen ideális gyermekkorát már a második évadban is láthattuk, most azonban kicsit jobban górcső alá kerül a közvélemény által sem feltétlenül túlrajongott trónörökös. A királyi család többi tagjától merőben különböző fiút a walesi hónapjai idejében ismerjük meg,

hirdetés

ahol azonnal az egyik legemberibb karakterré válik, aki mentes a királyi maníroktól, mégis ez a tulajdonsága okozza azt, hogy a család leginkább kívülálló tagjaként ábrázolják

– és bár Margit hercegnőt szokták a legkirívóbb karakternek emlegetni, Károly tehetetlensége miatt még szomorúbb, ahogy sakkfiguraként használják a kissé mulya, ám szeretnivaló karaktert. Ezt hangsúlyozza az is, ahogy kapcsolatát jelenlegi feleségével, Camillával bemutatják, akit fiatalkorában némi nagyanyai befolyás és palotai ármánykodás után elszakítanak tőle. Amiatt azonban marad némi hiányérzet, hogy míg az előző évadban kendőzetlenül mutatták be apjával való viszonyát, a harmadik évadban jóformán egy szót sem vált Fülöp herceggel. Hasonlóan kesztyűs kézzel bántak a palotában élő alkalmazottakkal, akik eddig nagyobb teret kaptak, itt szinte egyikükhöz sem rendelnek megjegyezhető arcot vagy történetet.

A legégetőbb kérdés maradjon a végére:

Olivia Colman kifejezetten jó Erzsébet királynő.

Bár az összehasonlítgatás elkerülhetetlen, felesleges Claire Foy-hoz hasonlítani, mert teljesen más jellegű alakítást kapunk tőle: a fiatal és üde hercegnőből egy tiszteletet parancsoló középkorú hölgy lett, aki lassan megindul a „nénisedés” útján. Colman jól jeleníti meg azt az Erzsébetet, aki már nem egy bakfis kezdő királynő, akinek már minden érzelmét el kell rejtenie mélyen magában, mert – ahogy Margit hercegnő frappánsan össze is foglalja a zárórészben –

ha a világ akár egy repedést is lát a monarchia arcán, azt rögtön szakadéknak fogja látni.

Ez pedig visszafogott játékot igényel, amelyet Colman jól hoz, és sikeresen át is lényegül a királynővé.

Ahogy a sorozat a kiemelkedő színészi játékban is hozza a kötelező magas minőséget, úgy a látványra is szokás szerint nem lehet panasz: a The Crown már az első két évaddal is bebetonozta magát a legszebb sorozatok közé, a látványról továbbra is csak szuperlatívuszokban lehet beszélni. Most is szemet gyönyörködtető díszletek között pompás fényképezésben látjuk viszont a királyi drámát, bár a Netflix költ is arra rendesen, hogy ne a sarki díszletkölcsönzőből aggassa rá a királyi palástot Erzsébetre.

Queen of our hearts. Olivia Colman photographed by @gregwilliamsphotography.

56k Likes, 413 Comments - The Crown (@thecrownnetflix) on Instagram: "Queen of our hearts. Olivia Colman photographed by @gregwilliamsphotography."

A The Crown harmadik évada hozza azt, amit egy ilyen magas minőségű sorozattól elvárunk, pedig az előző évadok igencsak magasra tették azt a bizonyos lécet. A színészváltást is megfelelően oldotta meg, bár mire megszoknánk őket, jöhet is az egy generációval későbbi Erzsébet, akit még rejtély, hogy ki fog alakítani. Az viszont már biztos, hogy a jövő ősszel érkező negyedik évadra is igazi nagyágyúval készülnek: Margaret Thatcherként Gillian Anderson fog összefeszülni Erzsébettel, és a Diana-szálhoz is elérkezik a történet a negyedik évadban, őt Emma Corrin alakítja majd.


KÖVESS MINKET:






hirdetés
szinkroncimlap.jpg

„Két lehetőséged van: vagy kiszállsz, vagy harcolsz” – szinkronszínészek közönségtalálkozóján jártunk

A MoM Cserpes Tejivóban néhányan összeültek, hogy átbeszéljék a magyar szinkronszakma múltját, jelenét és jövőjét, pozitívumait és problémáit. Az est vendégei Gesztesi Károly, Kerekes József és Rajkai Zoltán színművészek voltak.
Malinovszki András - szmo.hu
2019. november 19.


hirdetés

A magyar szinkron minőségéről és változásáról legalább annyi vélemény és vita van, mint általában a szinkronizálás szükségességéről, az eredeti hang kontra magyar változat kérdéséről. Ez utóbbiról a Maradjunk szinkronban! című eseményen nem sok szó esett: a beszélgetés közönsége mind a szinkronkedvelők (sokan inkább -rajongók) táborából került ki. Nekik viszont vegyes érzéseik lehettek: jól szórakozhattak a színészek régi időket idéző anekdotáin,

de meghallgathatták a panaszokat, a szakma színvonalromlását okozó nehézségeket is.

Az est moderátora Kelemen Zoltán volt, az Egyesület a Magyar Szinkronért képviseletében. (Lásd: keretes írásunk.) Elsőként arra kérdezett rá, hogy vajon egy alapvetően exhibicionistának tartott szakma képviselőjének milyen érzés a közönségtől távol, egy sötét szobában (manapság már jobbára egyedül) szöveget olvasni egy mikrofonba, ráadásul egy külföldi kolléga "kiszolgálásával". Rajkai Zoltán szerint egy színész alapvetően minden este más ember bőrébe bújik, ilyen szempontból a szinkron sem sokban különbözik. Kerekes József kiemelte: a szinkronizáló színészek általában dolgoznak színházban is, ott megkapják a kívánt figyelmet.

Szó volt arról is, vajon miről ismerszik meg a jó szinkron. Rajkainak erre egy találó magyarázata van: egy közepesen jó "szinkroniparos" korrektül meg tudja csinálni a munkáját. Ha tíz szerepben kell helyt állnia, mindegyikben tudja hozni a szomorú, vidám, csalódott vagy akár dühös figurát. Egy jó szinkronszínész azonban többféleképp tudja ezeket az érzelmeket visszaadni,

annyiféleképp tud dühös, vidám vagy szerelmes lenni, ahány filmben szinkronizál.

Az első szinkronélmények felidézésénél Rajkai a folyamatos fejlődésre helyezte a hangsúlyt. Elmondta, neki legalább tíz év kellett, mire úgy érezte, a megfelelő színvonalon tud szinkronizálni. Kerekes József az idősebb színészkollégákkal való találkozásokat idézte fel: elmondása szerint

pályája kezdetén olyan nagyságokkal dolgozott együtt, akiket alig mert megszólítani, manapság azonban sokszor nem is hivatásos színészek végzik a szinkronmunkát.

A megjelent színészek olyan legendás Kossuth-díjas pályatársakról is megemlékeztek, mint a Jack Nicholson Jokerjét is szinkronizáló Sinkó László, vagy az egészen elképesztő memóriával bíró, gyakran oldalakat fejből szinkronizáló Mádi Szabó Gábor.

Gesztesi Károly elmondta, ma már annak is örül, ha véletlenül találkozik valakivel a stúdiókban. Régen egy jelenet szinkronját többen vették fel, mostanság jobbára egyedül vannak a stúdióban. Ehhez kapcsolódva elmesélt egy vicces anekdotát is: Jockey Ewing legendás szinkronhangja, Kránitz Lajos egy időben keveset járt szinkronba. Visszatérésekor Gesztesi és kollégája, Lippai László azzal fogadták, hogy újabban már egy speciális japán találmányt használnak a szinkronizáláshoz, amin keresztül látják a képernyőre írt szöveget. Ők ketten így rögtönöztek a szöveg elmondásánál, míg idősebb kollégájuk kissé pánikba esett, amiért ő nem kapott a csodaszemüvegből, és így nem látta a képernyőt - ami természetesen vaksötét volt. Az ehhez hasonló élmények hiányoznak neki, hisz így igen kevés lehetőség van arra, hogy más színházakban játszó kollégákkal találkozzon. Igaz, azt is hozzátette, ő már eleve kevesebbet szinkronizál a munkakörülmények és a minőség romlása miatt.

A számos vidám történet és a jó hangulat mellett ugyanis az este egyik fő témája a magyar szinkron nehéz (bár úgy tűnik, talán nem kilátástalan) helyzete volt.

A szinkronmunka romlását több okban látták a jelenlévő szakmabeliek: a 90-es évek végén a kereskedelmi adók megjelenésével ugrásszerűen megnőtt a filmek, sorozatok száma, amit nem követett a szinkronszakma fejlesztése. Egy projektre kevesebb idő jut, és a rohanás sokszor a fordító, a rendező és a színész munkáján is meglátszik. Rajkai Zoltán elmesélt egy esetet, amikor egy II. világháborús dokumentumfilm az időhiány miatt olyan hanyag fordítást kapott, hogy neki,

a szinkronizáló színésznek kellett egy éjszaka alatt átírni szinte a teljes szöveget - természetesen ingyen.

Mivel a sorozat többi része ezek után tökéletes fordítást kapott, a színművész azt is fontosnak tartaná, hogy erős kontroll legyen a szinkronszakmában. Mint megjegyezte: ahogy utcáról beeső embereket nem engednek operálni vagy válóperes ügyet levezetni, úgy a szinkronban is kizárólag biztos szakmai tudással rendelkező szakemberekkel kellene dolgozni. Sajnos a munka mennyisége és az oktatás hiányai miatt ez nem mindig így van. Kerekes József elmondta, régen olyan nagy presztízse volt a szinkronnak, hogy a tv-újságok minden filmnél külön feltüntették a magyar hangokat, míg ma jó, ha ismerős nevekbe botlani a stáblistán.

Míg régen elsődlegesen fontos volt a szinkronizáló színész személye, ma már nem mindig várnak egy adott hangra, ha van más, aki megcsinálja.

<
A cikk folytatódik a következő oldalon
>


KÖVESS MINKET:








Szeretlek Magyarország
Letöltés
x
Töltsd le a Szeretlek Magyarország mobil alkalmazást, hogy elsőként értesülhess a legfrissebb hírekről!