MÚLT
A Rovatból

Sztálin meghalt és köszöni, jól van – 70 év után is itt maradt a generalisszimusz szelleme

Tévedhetetlenség, személyi kultusz, önkényuralom, paranoiás ellenségkeresés. Ennek ellenére ma már az orosz lakosság több mint 70%-a úgy véli: Sztálin pozitív szerepet játszott az ország életében.

Link másolása

Két 70 évvel ezelőtti történet jár az agyamban. Az egyiket néhai MTI-s főszerkesztőm és tanítómesterem, Köves Tibor mesélte: 1953. március 6-ra virradóra fiatal újságíróként ő volt az éjszakai ügyeletes, amikor magyar idő szerint hajnali 4 órakor megjött Moszkvából a hír: meghalt Joszif Visszarionovics Sztálin. A hírügynökségi protokoll szerint azonnal magát Rákosi Mátyást, a Magyar Dolgozók Pártjának főtitkárát, a Minisztertanács elnökét kellett hívnia. Miután jelentette az ország első emberének a gyászhírt, Rákosi egy percig hallgatott, majd csak ennyit mondott: „Köves elvtárs, ezek nem könnyű percek.”

A másik anekdotát Édesapámtól hallottam. Párttaggyűlés valahol Magyarországon ugyanezekben a napokban. A párttitkár bejelenti, hogy meghalt Sztálin elvtárs. „Akkor most mit csináljuk?” – kérdezi egy párttag kétségbeesetten. Mire a párttitkár: „Elvtársak, sírjunk egyet”.

Kétségtelen, mind Rákosinak, mind a párttitkárnak volt oka átérezni a pillanat nehézségét.

Eltávozott ugyanis az élők sorából az az ember, akit szinte istenként tiszteltek – nem képzavar, hiszen az ateizmus azokban az években a kommunista rendszerű országokban egyfajta „államvallás” lett –, akinek útmutatásait vakon követték akkor is, ha azok minden realitást nélkülöztek és nem vettek tudomást a helyi viszonyokról.

És sokan érezhették magukat az egyszerű emberek közül is „árvának”, mert akár elismeri az utókor, akár nem, milliók hittek benne és az általa képviselt eszmében. Jellemző, hogy a halála utáni napokban Moszkvában több ezren taposták egymást halálra Sztálinnak a moszkvai Szakszervezetek Házában felállított ravatala körül. És bár a „nagy leleplezés”, az utód Nyikita Hruscsov beszéde a Szovjetunió Kommunista Pártja XX. kongresszusán még három évet váratott magára és alapjaiban rendítette meg a „béketábort”, a Szovjetunióban megindult hatalmi harcok Magyarországon is szinte azonnal éreztették hatásukat, és a diktatúra kénytelen volt némileg – bár nem eléggé – engedni szorításából.

Sztálin halála körül máig több összeesküvés-elmélet kering, amit tekinthetünk a sors fintorának is, hiszen a Generalisszimusz ezeknek rendíthetetlen gyártója volt, és nemcsak az általa uralt népekkel és környezetével hitette el, hanem saját magával is.

Tudjuk, hová vezetett a paranoiája: milliók fizettek életükkel folyamatos ellenség-keresése miatt. Jól ismert az a történelmi tény, hogy 1941-ben a nácik azért tudtak eljutni csaknem Moszkváig, mert néhány évvel korábban Sztálin kivégeztette a szovjet tábornoki kar nagy részét, és alig maradt tapasztalt katonai vezető a Vörös Hadsereg vezérkarában. A tömeges kivégzések senkit sem kíméltek a kulákoknak minősített földművesektől az értelmiségiekig, és ugyancsak milliók kerültek sokszor a legkisebb gyanú alapján a gulágokba, amiket csak a diktátor halála után számolták fel.

Miután 1948 augusztusában főideológusa, Andrej Zsdanov meghalt, az ő kardiológusa, Ligyia Tyimosuk vallomásából kiindulva az orvosok lettek az újabb célpontok, mert Sztálin azt vette a fejébe, hogy a „fehér köpenyes gyilkosok az életére törnek”. Már 1948-ban 28 orvosprofesszor ellen indítottak koncepciós, antiszemita felhangú eljárást, majd 1952 novemberében újabb 15 ismert orvost tartóztattak le.

1953. január 9-én bejelentették a nagyszabású „orvospert”, amelynek fő vádlottja Vlagyimir Vinogradov, Sztálin személyi orvosa volt. A pártsajtóban heteken keresztül naponta közölték a „bizonyítékokat” ellenük, melyek szerint „félrekezelésekkel akarják megrövidíteni” a párt vezetőinek életét. Vinogradov kegyvesztettségének oka az is volt, hogy egy évvel korábban Sztálin visszavonulását javasolta a diktátor előre haladott agyi érelmeszesedése miatt – ez önmagában felért egy „felségsértéssel” a II. világháborús győzelem után még nagyobb személyi kultusszal körülvett, magát tévedhetetlennek tartó Generalisszimusszal szemben.

Ketten nem is élték túl a vizsgálati fogságot és valamennyiük élete egy hajszálon függött volna, ha végigviszik a pert. Csakhogy március 2-án Sztálin agyvérzést kapott és többet nem tért magához.

A 74 éves rettegett vezérrel végezhetett mértéktelen életmódja, de a körülmények máig nem tisztázottak. A legvalószínűbb verziónak az látszik, hogy egy egész éjszakán át nem hívtak hozzá orvost rosszulléte után.

Egykori őrparancsoka szerint ennek oka Sztálin bizalmi embere, az NKVD titkosszolgálat vezetője, a koncepciós perek fő felelőse, Lavrentyij Berija volt, aki a „Gazda” mellett volt rosszullétekor, de mindenkit elküldött arra hivatkozva, hogy Sztálin alszik. Így csak reggel találtak rá eszméletlen, félig lebénult állapotban.

Beriját, aki nem is titkolta, hogy Sztálin helyére tör, és hívei körében dicsekedett azzal, hogy „személyesen fojtotta meg” főnökét, alig 9 hónappal később – a pártvezetésen belüli hatalmi harc jegyében – ugyanolyan koholt váddal végezték ki minden tárgyalás nélkül, mint sok-sok áldozatát: „kapitalista ügynöknek” titulálták. A megkésett segítségnyújtás tehát lehetett szándékos, de az sem zárható ki, hogy az adott körülmények kötött egyetlen orvos sem vállalta a kockázatot, hogy Sztálin a kezei között hal meg.

Egy másik változat szerint viszont Sztálinnal éppen az egyik orvosa végezhetett: megmérgezte. Közel 50 évvel később egy orosz-amerikai történészcsoport arra a következtetésre jutott, hogy Sztálinnak olyan erős patkánymérget adtak be, amely megakadályozza a véralvadást és agyvérzést okoz.

Az 1953-as nagy amnesztiát, majd a sztálini bűnök 1956. február 25-i feltárását csak nagyon lassan követte a „desztalinizáció”, és ebben közrejátszott a magyarországi forradalom és az egész hidegháborús nemzetközi légkör.

A diktátor halálától egészen 1961 októberéig osztozott elődjével, Vlagyimir Iljics Leninnel a moszkvai Kreml falánál lévő vörös márvány mauzóleumon, ekkor helyezték át a bebalzsamozott holttestet a mellette lévő temetőbe.

Igazából az „olvadás” a 60-as évek első felében indult meg, amelyet azonban 1964-ben Hruscsov bukása és Leonyid Brezsnyev hatalomra jutása lefékezett. Bár a sztálini tömeges terror korszaka nem tért vissza, a kommunista párt egyeduralma és irányvonala továbbra is megkérdőjelezhetetlen maradt, és a „másképp gondolkodókat” ugyanúgy ellenségnek tekintették – egészen 1985-ig, Mihail Gorbacsov főtitkárrá választásáig.

És természetesen nem került sor a sztálini törvénytelenségek széles körű kivizsgálására és nyilvánosságra hozatalára sem, a néhai Generalisszimusz személyét is inkább hallgatás övezte, talán csak szűkebb hazájában, Grúziában ápolták „nemhivatalosan” kultuszát.

Mindez alaposan megváltozott a Vlagyimir Putyin vezette Oroszországban. A Szovjetunió megszűnése, majd a Borisz Jelcin elnökségét jellemző kaotikus állapotok után jól jött neki Sztálin példája, először óvatosan a Generalisszimusz II. világháborús szerepét a középpontba állítva.

Azóta nincs olyan év, hogy ne emlékezzen meg a „nagy elődről”, akinek példáját követve felelevenítheti az orosz birodalmi érdekeket és világuralmi törekvéseket, és ugyanúgy hallgatásra ítéli az ellenvéleményeket, akár az ukrajnai háborúról, akár az oroszországi emberi jogokról van szó. Miként azt is elvárja, hogy az általa kijelölt határú „érdekszférában” mindenki úgy táncoljon, ahogy ő fütyül.

A tankönyvekből újra száműzték a gulágok, a kivégzések, a deportálások, a nagy éhínségek történetét. 2021 decemberében feloszlatták a Memorial nevű egyesületet, amely az 1980-as évek óta azon fáradozott, hogy megismertesse az emberekkel a sztálini terrort és elkobozták a szervezet 40 évi munkával összegyűjtött dokumentációját.

A Levada közvélemény-kutató intézet felmérése szerint az orosz lakosságnak több mint 70%-a úgy véli: Sztálin pozitív szerepet játszott az ország életében. Húsz évvel korábban fele ennyien gondolták ezt.

A „népek atyjának” sírját halálának minden évfordulóján virágok borítják el és a zarándokok száma is évről évre nő. Valójában semmi meglepő nincsen ezen, a „jóságos cár atyuska” hagyománya rendkívül erős az orosz népben, mindegy, hogy hívják és kinek, minek a nevében kormányoz.

Szülővárosában, Goriban 2010-ben ugyan eltávolították köztéri szobrát, három évvel később azonban felállították újonnan épült emlékmúzeuma előtt. Hagyománnyá vált itt, hogy március 5-én gyászmisét tartanak a tiszteletére egy helyi pravoszláv templomban – ifjú korában a leendő diktátort szülei pópának szánták – majd a hívei átvonulnak a Joszifhoz címzett szálloda-étterembe, ahol elfogyaszthatják Sztálin kedvenc ételeit, és a szerencsések álomra nyújthatják fejüket abban a szobában, ahol a diktátor hazalátogatásakor megszállt.

Nem véletlen tehát, hogy Putyin 2008-ban éppen Grúzia két szakadár tartományának, Dél-Oszétia és Abházia „függetlenségének” elismerésével, illetve e területeken létrehozott katonai bázisokkal tudatta először a világgal restaurációs törekvéseit. Ugyanazzal a módszerrel, amit Ukrajnával szemben alkalmazott 2014-ben a Krím-félsziget elcsatolásával és Donbasz megszállásával. De ugyanez a szándék állt az Örményországra és Azerbajdzsánra 2020-ban rákényszerített béke Hegyi Karabah ügyében, valamint a kazahsztáni „rendcsinálás” Putyin helyi szövetségesének védelmében. Szakértők szerint Ukrajna sem a végállomás, Moldova lehet a következő áldozat.

A történelmi párhuzamok mellett végül említsünk meg egy családi hagyományt Putyinéknál. Az orosz elnök nagyapja, Szpiridon, aki két nappal Joszif Visszarionovics előtt, 1879. december 19-én született, neves szakács volt. Ifjú korában Szentpétervárott a Hotel Astoriában szolgált, ahol egy alkalommal egy arany rubelt kapott Grigorij Raszputyintól, a cárné gyóntatójától és kegyencétől a remek ételért és a névhasonlóságért. A bolsevik forradalom után pedig Szpiridon előbb Lenin, majd Sztálin séfje lett, az NKVD tisztjeként.

A nagyapa 1965-ben halt meg ágyban, párnák között. Unokája, Vlagyimir ekkor 13 éves volt.

Link másolása
KÖVESS MINKET:

Címlapról ajánljuk


MÚLT
A Rovatból
Kiásták a koporsót, a halott felült, sőt túlélte az orvost, aki halottnak nyilvánította
Essie Dunbar még 47 évig élt a temetése után, köszönhetően egyik rokonának, aki elkésett a szertartásról. Eltántoríthatatlan volt, és végül kiásták a kedvéért az elhunytat.

Link másolása

A 30 éves Essie Dunbar 1915 forró nyarán egy epilepsziás roham után összeesett a dél-karolinai Blackville-ben. A kiérkező orvos, dr. Briggs már nem talált nála életjeleket, és megállapította a halál beálltát. A lesújtott család a temetést másnapra tervezte, délelőtt 11 órára, hogy a szomszédos városban élő rokon is időben oda tudjon érni a búcsúztatásra.

Reggel a holttestet annak rendje és módja szerint fakoporsóba helyezték, elmondták fölötte a szokásos imákat, de a testvére még mindig sehol sem volt. A család úgy döntött, hogy nélküle helyezik a föld alá szerettüket.

Néhány perccel azután, hogy Essie Dunbart eltemették, befutott a testvére, és könyörögni kezdett, hogy még egyszer utoljára az életben hadd lássa kedves halottját.

Kérésének végül eleget tettek, kiásták és felnyitották a koporsót. A temetési tömeg elképedésére és ijedtségére a halott felült, és rámosolygott a testvérére.

Futottak, amerre láttak

A korabeli leírások szerint a temetési szertartást végző három pap a döbbenettől „háttal a sírgödörbe esett, és a legkisebbnek három bordája tört, mert a két nagyobb összetaposta, miközben kétségbeesetten próbáltak kimászni a sírból.”

Még Essie Dunbar családtagjai is futni kezdtek, mert arra gondoltak, hogy a koporsóban felülő alak szellem, vagy valamiféle zombi lehet, akit azért küldtek, hogy ártson nekik.

Amikor az élőhalottnak hitt Essie kimászott a koporsójából, és megpróbált utánuk menni, az ijedtség a tetőfokára hágott.

Dunbar azonban nem volt sem szellem, sem zombi, csak egy harmincéves nő, akit élve elástak, majd szerencséjére ismét kiástak. Az 1955-ös Augusta Chronicle című lap arról számolt be, hogy a dél-karolinai nő túlélte dr. Briggset, aki negyven évvel korábban halottnak nyilvánította.

Tíz körömmel próbált kijutni

Végül 1962-ben hunyt el, de akkor már tényleg, és a helyi újságok ezzel a címmel számoltak be a haláláról: „Végleg eltemették a dél-karolinai nőt”. A búcsúztatáson ezúttal semmilyen, szívbajt okozó esemény nem történt.

Nem ő volt az egyetlen ember a történelemben, akit tévedésből élve temettek el.

Octavia Smithet 1891-ben búcsúztatták el, miután kómába esett újszülött fiának halála után. Csak a temetést követően jött rá a családja, hogy a városkában olyan furcsa fertőzés ütötte fel a fejét, amelynek hatására az emberek egy rövid ideig halottnak tűnnek, aztán ismét magukhoz térnek.

Kiásatták a koporsóját, de már túl késő volt. A koporsó bélése darabokra volt szaggatva, és a halott körmei alatt vér volt.

Minden jel arra mutatott, hogy a szerencsétlen Olivia Smith a koporsóban térhetett magához, és tíz körömmel próbált belőle kiszabadulni.

A koporsóban egyébként állítólag öt órára elegendő levegő van, így ha hasonló helyzetbe kerülnénk, nem érdemes azonnal bepánikolni.

(Forrás: ATI, History of Yesterday, History Defined)


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk
MÚLT
A Rovatból
Beengedte a pilóta a gyerekeit a pilótafülkébe, ez okozta a repülőgép-szerencsétlenséget
Értelmetlen és megelőzhető okokból zuhant le az orosz légitársaság járata.
Fotó: Pixabay - szmo.hu
2023. június 04.


Link másolása

A repülés az utazás legbiztonságosabb módja: a repülőgépszerencsétlenség miatt bekövetkező halál esélye 1 a 11 millióhoz. Ugyanez az arány közúti balesetre vetítve 1 az 5000-hez. Elvétve azért előfordulnak légibalesetek a pilóta hibája, a légiirányítás tévedése, műszaki okok vagy a mostoha időjárás miatt.

Nézzük meg apa munkahelyét!

Az Aeroflot 593-as járata azonban egy ártatlan játék miatt zuhant le 1994-ben - bár tágabb értelemben a pilóta tévedésének kategóriájába tartozik.

De tegye a szívére a kezét, aki, ha repülőgépet vezetne, nem ültetné oda a saját gyerekeit a vezérlőpulthoz!

Akkoriban még egyébként is szokványos dolog volt, hogy az utasokat beengedték a pilótafülkébe. Persze a repülőgép irányító műszereihez ugyanúgy tilos volt hozzányúlniuk. Az Aeroflot járatánál pedig pontosan ez történt.

Ez a gép zuhant le 1994. március 23-án Fotó: Wikipedia

A szinte vadonatúj, alig három hónapos Airbus A310-es 1994. március 23-án szállt fel Moszkvában és Hong Kongba tartott. A gépen Jaloszlav Vlagyimirovics Kudrinszkij volt a segédpilóta, akinek a gyerekei is a fedélzeten utaztak. A repülés teljesen problémamentesnek ígérkezett, a robotpilóta végezte a dolgát. A 15 éves Eldar és a 12 éves Jana Kudrinszkij ekkor látogatta meg az édesapját a pilótafülkében.

Ebből még nem is lett volna baj, de a vajszívű apuka megengedte, hogy a gyerekek a repülőgép irányításába is belekontárkodjanak. A robotpilóta be volt kapcsolva, ezért az úgynevezett szarvkormány kisebb mozgásai nem változtatták meg a gép irányát, a gyerekek játszhatták azt, hogy ők irányítják a gépet. Kudrinszkij fia, Eldar ugyanakkor egyszer csak úgy megrántotta a szarvkormányt, hogy a robotpilóta kikapcsolt. Az egész gép jobbra kezdett dőlni, de a pilóták ezt nem vették rögtön észre.

Egyenesbe hozták, de későn

A gép utólag feltárt feketedoboza rögzítette a pilótafülkében lezajlott párbeszédet. Először Kudrinszkij lánya, Jana kérdezte: „Apa, elfordíthatom ezt?” A segédpilóta megengedte, de hozzátette, hogy nem szabad semmilyen gombot megnyomni.

Aztán az alattuk lévő fényekről és a felettük lévő csillagokról mesélt a lányának.

Közben a fia valószínűleg kérdés nélkül megragadta a szarvkormányt, mert az apja rákiáltott. De négy perc is eltelt, mire Eldar azt kérdezte: „Miért fordul?”. „Magától fordul?” – kérdezett vissza az apja, és csak ekkor döbbent rá, hogy valami nem stimmel. A következő percekben a pilóták kétségbeesetten próbálták egyenesbe hozni a zuhanó gépet. Mintegy négyszáz méterrel a föld felett vissza tudták szerezni a kontrollt, de már túl késő volt.

Az egyébként tökéletes műszaki állapotban lévő Aeroflot 593 még a mongol határig sem jutott el, a Kuznyecki-Alatau hegységban lezuhant. A tragédiát a fedélzeten lévő 63 utas és 12 fős személyzet közül senki sem élte túl.

(Via: Grunge, Youtube)


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

MÚLT
Brutális kegyetlenség: a Hello Kitty-gyilkosság tényleg csak erős idegzetűeknek való
1999 március közepétől egy hónapon át kínoztak egy fiatal nőt, aztán a fejét bevarrták egy plüssbabába. Talán soha nem derül ki, mi történt, ha a kínzás egyik szemtanúját nem kezdik el rémálmok gyötörni.
Fotó: Flickr - szmo.hu
2023. június 06.


Link másolása

Hányattatott sors

Fan Man Ji nevelőotthonban nőtt fel, korán rákapott a drogokra, prostituált lett, hogy függőségét kielégítse. 23 évesen egy éjszakai bárban megismerkedett egy gazdag férfival, Chan Man-lokkal, aki strici volt és drogkereskedő. A lány kilopott a férfi pénztárcájából mintegy 4 ezer hongkongi dollárt (180 ezer forintot), mert szüksége volt drogra. Mikor Chan Man-lok erre rájött, meg akarta leckéztetni, és a lopott pénzen felül még 10 ezer dollárt követelt, amit a lány nem tudott kifizetni.

Chan Man-lok úgy döntött, hogy Fan Man Ji addig neki fog dolgozni prostituáltként, amíg nem törleszti az adósságot, ezért foglyul ejtette.

A város egyik lepukkant negyedében bezárták egy lakásba, ahol a strici és két verőembere válogatott kínzásoknak tették ki a lányt: megégették a bőrét, megerőszakolták, és arra kényszerítették, hogy emberi ürüléket egyen.

A heteken át tartó kínzások közben meglátogatta őket Chan Man-lok 14 éves „barátnője”, Ah Fong. Tanúja volt, amint egymás után ötvenszer fejbe rúgják a szerencsétlen áldozatot, sőt a rugdosásába maga is beszállt. Egy hónapos kínzás után a lány meghalt. De az igazi horror csak ezután következett.

Ez egy rendőrségi fotó. Ebbe a plüssbe varrták a lány levágott fejét

Így maradt bizonyíték

A három férfi meg akart szabadulni Fan Man Ji holttestétől, és ennek egy különösen hátborzongató módját választották. A fürdőkádban fűrésszel feldarabolták, majd a maradványait megfőzték, hogy az oszlásnak indult test szaga ne árulja el őket. Ezután kidobták a szeméttel együtt.

A fejét ugyanakkor megtartották. Ezt is megfőzték, hasonlóan többi testrészéhez, aztán pedig bevarrták egy nagyméretű Hello Kitty hableány plüssbe. Megtartották még az egyik fogát és számos belső szervét is egy műanyag zsákban.

A rettenetes bűntény talán soha nem derült volna ki, ha Ah Fongnak nem szólal meg a lelkiismererete. Májusban elment a rendőrségre, ahol előadta, hogy az elmúlt hetekben egy halott kísérti, egy nő, akit halálra kínoztak. Aztán elmondott mindent a hatóságoknak, akik a lakásban megtalálták az áldozat megtartott testrészeit, amelyek alátámasztották a túlzó brutalitása miatt hihetetlen történetet. A kínzáshoz használt lakás egyébként tele volt Hello Kitty-s holmikkal: az ágyneműtől a függönyig és az evőeszközig szinte minden ilyen volt.

A holttest maradványaiból azt nem sikerült megállapítani, hogy a kínzás vagy drogtúladagolás okozta-e Fan Man Ji halálát, így a három férfi ugyan életfogytiglant kapott, de húsz év után lehetőséggel a szabadulásra.

A kínzók a bíróság előtt nem mutattak megbánást. A bíró sem találkozott még hasonlóan kegyetlen, brutális, romlott, erőszakos és gonosz magatartással. Azt mondta:

„Egy állattal sem bánnak úgy, mint amit az elhunyt elszenvedett.”

(Forrás: Line Up, ABC, ATI)


Link másolása
KÖVESS MINKET:


MÚLT
Több száz ember vált a cápák martalékává a nyílt tengeren a történelem eddigi legsúlyosabb cápatámadásában
Egy elsüllyedt amerikai hadihajó legénysége négy napig szolgáltatott terített asztalt a veszélyes ragadozók számára a második világháború végén.

Link másolása

A USS Indianapolis nevű nehézcirkáló 1945 júliusában szigorúan titkos küldetést hajtott végre: a „Little Boy” nevű, első atombomba készítéséhez urániumot szállított a Trinian-szigeteki amerikai bázisra. Ezt sikerrel végrehajtotta, majd július 30-án a Filippínó-tengeren hajózott fedezetlenül, amikor éjfél után nem sokkal eltalálta két, japán tengeralattjáróból kilőtt torpedó.

A nehézcirkáló gyakorlatilag kettétört, és 12 perc alatt elsüllyedt, 300 emberrel együtt. A túlélők azonban talán még náluk is rosszabbul jártak.

Terített asztal

Amikor pár órával később felkelt a nap, és a 879 túlélő számára világossá vált, hogy a körülöttük lévő vizet olaj és vér szennyezi, nincs elég mentőcsónak és mentőmellény, ezért kénytelenek a körülöttük felbukkanó halottakról lehúzni azokat. Az pedig, hogy nem volt elég mentőcsónak, azt jelentette, hogy sokan a nyílt vízen lebegtek, a csónakokba kapaszkodva.

A Filippínó-tenger vizeiben több mint kétszáz cápafaj él. Közülük a legagresszívebb az úgynevezett fehérfoltú cápa, a tigriscápa és a bikacápa.

A fehérfoltúak gyakran támadják meg áldozataikat a víz felszínének közelében, és a vér szaga szinte megrészegíti őket. A tigris- és a bikacápák pedig bármit megesznek.

A túlélők hamar ráébredtek, hogy a robbanások, a felszínen lebegésük és a vér szaga odavonzotta a cápákat.

Először a halottakat ragadták el

A veszélyes ragadozók először a halottakért jöttek: egymás után húzták a mélybe a vízen lebegő hullákat.

Az életben maradtak tudták, hogy egyedüli esélyük a túlélésre az, ha minél nagyobb csoportokba rendeződnek. A gyengéket a jobb állapotban lévők maguk közé húzták. Sokan megsérültek, olajosak voltak, a cápák pedig a lábuk alatt köröztek, és gyengeségre utaló jelekre vártak.

A cápákat leszámítva is akadtak súlyos nehézségek: a túlélőknek nem volt ételük, italuk, a sebesüléseiket nem tudták ellátni, égette őket a nap.

Sokan hallucinálni kezdtek, ez pedig azt jelentette, hogy elengedték a mentőcsónak szélét, amibe addig kapaszkodtak. Ha valaki elvált a csoporttól, a cápák azonnal lecsaptak rá.

A többiek tehetetlenül nézték, amint a bajtársaikat a ragadozók lehúzzák a mélybe, majd pár perc múlva a felszínre kerül a mentőmellényük, és vérük vörösre festi a hullámokat.

Várták a segítséget

Mialatt a túlélők száma a kiszáradás, kimerülés és az állandó cápatámadások miatt egyre fogyatkozott, az életben maradottak reménykedve várták, hogy a segítség bármelyik percben megérkezhet.

A hajó az elsüllyedése előtt számos SOS-üzenetet küldött az amerikai haditengerészetnek, amely az Indianapolis kiiktatásáról beszámoló japán üzenetet is elfogott. Ezeket azonban nem vették komolyan, illetve csapdának tartották. Azt hitték, hogy a hajó július 31-én megérkezett a Leyte-öbölbe.

Így aztán a túlélők teljesen magukra voltak hagyatva az óceán közepén, és végignézték, ahogy társaik sorra meghalnak mellettük, egyik a másik után.

Ha valaki életét vesztette, kitolták maguk közül, mert a hullaszagra is özönlöttek a cápák.

Az élők is kellettek

A ragadozók egy ideig valóban csak a holttestekre koncentráltak. Aztán bárkit megtámadtak, aki a víz felszínén lebegett.

A halálra rémült túlélők először azt hitték, hogy a cápák csak tesztelik, életben vannak-e még.

A ragadozók melléjük úsztak, és megérintették testük valamely pontját a víz alatt. Nem támadtak, csak mintegy megbökték őket, aztán továbbúsztak.

De, mint kiderült, ez nem tesztelés volt, hanem kiválasztás, mert visszafordultak, és teljes sebességgel újra feléjük úsztak. Innen már a megszokott módon történt minden: lehúztak egy rúgkapáló embert, a vizet vörösre színezte a vér, ami még több éhes cápát vonzott.

Alig maradtak

Végül a véletlen sietett a segítségükre. Augusztus másodikán egy arra járó járőrrepülő végre kiszúrta az embereket a vizen, és értesítette a haditengerészet irányítóit. Elsőként egy hidroplán érkezett, hogy mentőcsónakot és ellátmányt dobjon le a szerencsétlenül jártaknak,

de mikor a pilóra szembesült a helyzettel, úgy döntött, hogy annyi embert visz magával, amennyit csak tud. Aznap 56 embert menekített ki, akik a gép szárnyán és oldalán is fürtökben lógtak,

így a gép a repüléshez már természetesen túl nehéz volt. Később használhatatlanná vált, mert túl sok időt töltött a vízben.

Aznap éjjel a USS Cecil J. Doyle további 93 embert felvett a fedélzetére, majd a maradék túlélőt apránként hat másik hajó szedegette fel.

A 879 ember közül, akik túlélték a hajó elsüllyedését, mindössze 316 maradt életben a négynapos rettenet után. Ketten közülük pedig már annyira rossz állapotban voltak, hogy a gondos orvosi kezelés ellenére életüket vesztették.

2017-ben találták meg a USS Indianapolis maradványait a Filippínói-tengerben, mintegy 5500 méter mélyen.

(Forrás: History Defined, USS Indianapolis)


Link másolása
KÖVESS MINKET: