hirdetés

MÚLT
A Rovatból
hirdetés

Másfélmillió ember a Monsters of Rockon egy repülőtéren: 1991, az utolsó nagy rock-forradalom éve

A metál tömegkultúrává válásától az Achtung Babyig nagyon sok minden történt abban az egy évben.

Link másolása

hirdetés

Rövid évszázadként is emlegetik a 20.századot, sokak szerint valójában az első világháborúval kezdődött, és vannak, akik azt vallják, hogy az internet megszületésével és a Szovjetunió megszűnésével végződött. 1991-ben ez a „századvég-hangulat” megjelent a populáris zenében is: ekkor robbant utoljára igazán nagyot a rockzene.

Akár szimbolikusnak is tekinthetjük 1991. szeptember 28-át, amikor a Moszkvától északnyugatra fekvő Tusino repülőterén, amely korábban évtizedek át szovjet vadászpilóták hajmeresztő légi bemutatóinak helyszíne volt, a kifutópályákat és környéküket több mint másfél millió fiatal foglalta el – háromszor annyian voltak, mint 1969-ben Woodstock-ban – hogy szem- és fültanúi legyenek az első Szovjetunió-beli Monsters of Rock fesztiválnak, és élőben hallgassák meg a Metallicát, az AC/DC-t, a Panterát és a Black Crowes-t.

A szovjet ifjúsági kultúra e fordulópontját alig 40 nappal korábban, augusztus 19-én egy sokkal nagyobb horderejű történelmi esemény előzte meg: a rettegett titkos szolgálat, a KGB túszul ejtette Fekete-tengeri dácsájában Mihail Gorbacsov elnököt, akinek elévülhetetlen érdemei voltak a kelet-európai rendszerváltásokban, de a Szovjetunió rendszeren belüli reformjával, a peresztrojkával áthatolhatatlan falakba ütközött. A megcsontosodott hatalmas pártapparátusnak, az Afganisztánból szégyenszemre kivonulni kényszerülő hadseregnek, és nem utolsósorban a titkos szolgálatoknak nem volt érdeke a megújulás. Bár a puccskísérletet, amely mögött a későbbi orosz elnök, Borisz Jelcin és több kormánytag állt, három nap alatt leverték, és Gorbacsov visszatért Moszkvába, hogy rendet csináljon, a kommunista szuperhatalom egyszer s mindenkorra megrendült, és nem érte meg 1992-ben esedékes 70. születésnapját.

Így hát a tusinói fiatalok nem csupán a „szocialista erkölcs védelmezőinek” kudarcát ünnepelték a rock több évtizedes tiltásának végleges feloldásával, hanem az egész rendszer rogyadozását is átélhették. Az esemény krónikásai feljegyezték, hogy a rendfenntartásra kivezényelt fiatal katonák közül sokan letépték magukról egyenruhájukat és elvegyültek tomboló kortársaik között.

A Monsters of Rock-turné 6 nappal később Budapesten is landolt, ott a két fő sztárbanda mellett a Queensryche és a Mötley Crüe lépett fel a Népstadionban telt ház előtt (e sorok írója is jelen volt) a mai füllel nevetségesnek hangzó 800 forintos jegyárért. Bár Magyarország akkor már közel egy évtizede megnyílt az angol-szász rock nagyjai előtt, sem előtte, sem utána nem volt ekkora metálbuli. És talán ez volt az az év, amikor a „fémzene” megszűnt rétegműfajnak lenni. Ebben élenjárt a Metallica, amely jól ismert féktelen energiáját az akkor megjelent Black Albumon nagyon is egyedi dallamossággal (The Unforgiven, Nothing Else Matters) tudta vegyíteni, miközben olyan újabb metálklasszikusokat alkottak, mint az Enter Sandman, vagy a Sad But True.

A „puristák” nehezen is bocsátották meg James Hetfieldnek és társainak ezt az irányváltást. Két évvel később egy budapesti trash metál-bulin, amely előtt néhány nappal a Metallica az MTK-stadionban játszott, saját fülemmel hallottam rajongóktól, akik arra a kérdésre, hogy voltak-e Metallicán, ezt válaszolták: „Diszkóba nem járunk”. De e popularitáshoz a fent említett többi banda is hozzájárult, nem utolsósorban az AC/DC, amelynek a Razor’s Edge című 1991-es albuma, rajta a Thunderstruck című világslágerrel, rengeteg új hívet szerzett nekik.

hirdetés

De nem csupán a metál új útjai mozgatták meg a 80-as években kissé tetszhalottnak tűnő rockot. Már februárban, az első öbölháború napjaiban megjelent az addig alternatív rockbandaként számon tartott R.E.M. új lemeze, az Out of Time, rajta két, azóta sokszor, sokféle összefüggésben idézett dallal, a Losing My Religionnal, a tolerancia és az erőszakellenesség modern himnuszával és a Shiny Happy People-lal, és a Georgia állambeli Athens egyetemének egykori zenekara végleg elfoglalta helyét a műfaj nagyjai között.

És miközben Oliver Stone több mint vitatott filmben állított emléket a rock egyik legnagyobb ikonjának, Jim Morrisonnak, berúgta az ajtót az új nemzedék tragikus sorsú önpusztítója, Kurt Cobain: a Seattle-ből induló Nirvana Nevermind című albuma, amely már a borítójával is megütközést keltett – meztelen csecsemő úszik víz alatt egy lebegő dollárbankó felé – a punkból, a metálból táplálkozó, a pop-elemeket disszonáns riffekkel vegyítő grunge műfaj referencialemeze lett. A Smells Like Teen Spirit című daluk valóságos jajkiáltás a fogyasztói társadalom ellen, és azt üzeni, hogy akár néhány jól eltalált szó, vagy gitárakkord is elegendő lehet egy élhetetlen világ elviselésére vagy semlegesítésére.

Sajnos éppen maga Cobain volt az, aki nem szívlelte meg ezt a tanítást. A grunge azonban a rock utolsó nagy irányzata lett, olyan képviselőkkel, mint a Soundgarden, a Pearl Jam vagy a Fugazi. Egyre bátrabbak lettek a nők is: Sinéad O’Connor hangos, Suzanne Vega csendes lázadásának folytatója lett P.J. Harvey és Tori Amos, akik művészetükkel közel két évtizeddel megelőzték a MeToo mozgalmat.

Nagy-Britanniában megszületik az, amit jobbhíján „brit popnak” hívnak, és a manchesteri Oasist kinevezik „a 90-es évek Beatles-ének”, ami ezúttal is, mint minden más esetben, túlzásnak bizonyul. Ugyanakkor Oxfordból elindul egy, a klasszikus rock és progresszív irányzat elemeit újszerűen értelmező banda, a Radiohead, amelynél pontosabban senki sem fogalmazta meg zenében a századvégi elidegenedést, különösen az 1997-ben megjelent O.K. Computer-ben.

És ha a kelet-európai kommunizmus végnapjaival kezdtük, fejezzük is be azzal: 1991 novemberében, két évvel a berlini fal leomlása után jelent meg a U2 Achtung Baby című albuma, amelynek felvételei az újraegyesített Németország fővárosában készültek, és a promóciós turné díszleteihez az NDK-s „népautó”, a Trabant tucatjait használták fel. A lemez, amely felidézi a Berlin megosztottságát jelképező Zoo metróállomást, egyben leleplezi a mindenkori média ellenőrző, tudatsilányító természetét. „Minden, amit tudsz, hamis” – kiáltja Bono alig három hónappal azután, hogy Tim Berners-Lee bejelenti a World Wide Web világra jöttét.


hirdetés
Link másolása
KÖVESS MINKET:

Címlapról ajánljuk

Címlapról ajánljuk


hirdetés
MÚLT

Sugar Daddy lett az aranybullás II. Andrásból

Trónvárományosa, a későbbi IV. Béla remélte, hogy a király már nem tudja teherbe ejteni hamvas aráját, Beatrixot. Botrányos családi viszálykodás lett a vége, bónusz szemkitolással.

Link másolása

hirdetés

Nem volt éppen unalmas uralkodónk az 1205-től 1235-ig uralkodott II. András. Ha léteztek volna korabeli bulvárlapok, mindig címlapon harsogták volna az aktuális pletykákat vele kapcsolatban.

Azt minden iskolás kívülről fújja, hogy 1222-ben alkotta meg az Aranybullát, amely a magyar nemesség jogait először foglalta írásba. Ezt megelőzte az 1217-es szentföldi keresztes hadjárata, de pár évvel azelőtt egy kevésbé dicső dolgot is regélnek róla a tankönyvek. Méghozzá azt, hogy papucsférjként hagyta, hogy első felesége, Meráni Gertrúd meggyengítse hatalmát és önkényesen rendelkezzen az ország vagyonáról. Emiatt a kiutált királynét – a hírhedt Bánk bán vezette udvari összeesküvés során – megölték.

Miután II. András második felesége, Courtenay Jolán is idejekorán elhunyt, elindult egy ravennai zarándoklatra. Ennek előzménye, hogy állítólag álmában megjelent neki Szent Gellért, aki figyelmeztette egy Szent István által, a ravennai egyház számára létrehozott alapítványra, amelyhez a támogatást a későbbi királyok elfelejtették megújítani. A király kötelességéből hazatérve meglátogatott több észak-itáliai várost. Így ejtette útba Estét is, azon belül VII. Azzo őrgróf udvarát, ahol II. Andráson – élete 57. évében – erőteljes kapuzárási pánik lett úrrá. A vacsorán megszállottan kiszemelte magának az őrgróf gyönyörű, hajadon unokahúgát, Estei Beatrixot, aki pohárnoki minőségben forgolódott körülötte.

A kék szemű, szőke fürtös hajú leányt zárdába szánta a családja, Azzo pedig Beatrix birtokaira is szemet vetett, ezért csak úgy engedte, hogy II. András megkérje a kezét, ha unokahúga lemond a birtokairól a javára. Azt nem is feltételezte, hogy a magyar király gyereket tudna még nemzeni neki, úgyhogy ettől nem tartott.

Az elbájolt hősszerelmes rábeszélte kiszemeltjét erre a megállapodásra, és tüstént szerzett egy püspököt az eljegyzés hitelesítésére. Az esküvőjüket később Székesfehérvárott tartották, ahol mindenki arról pusmogott, hogy túlzottan bőkezűen ajándékozta meg a király újdonsült hitvesét. A házassági szerződésben foglalt ötszáz márkán felül ugyanis további, évi ezer márkát adományozott neki élete végéig (összehasonlításképp a ravennai alapítvány értéke ezzel szemben harmincöt márka volt).

A drámai szappanopera ekkor kezdett kibontakozni, ugyanis a király legidősebb fia, Béla már alig várta a trónralépést. Ezért teljesen ledöbbent a harmadik nősülésen, hiszen édesapja abban a korban már igencsak öregnek számított. Ám nem csupán Béla királyfi, hanem annak felesége is komoly viszályba kezdett Beatrix-szal. Továbbá II. András másik fiának, Kálmán hercegnek is akadt azért néhány keresetlen szava a kései házasság kapcsán, nem beszélve a többi testvérről. Mindannyian féltették pozíciójukat és leendő örökségüket egy esetleges gyermekáldás esetén, ezért már előre elterjesztették Beatrixról, hogy politikai bizalmasa (a király nádora, Apod fia) Dénes nádor szeretője.

hirdetés
II. András szobra a budapesti Hősök terén; fotó: Karelj/Wikipédia

A legnagyobb perpatvar közepette, mindössze alig másfél év házasság után a 60 éves II. András váratlanul elhunyt. A hír hallatára ugyan megkoronázták IV. Bélát, aki erősen indította pályafutását: kitolatta Dénes nádor szemét, Beatrixot pedig száműzte. A zűrzavart fokozta, hogy Beatrix ekkor hivatalosan bejelentette, hogy elhunyt férjétől gyermeket vár. Ezt végül senki nem volt hajlandó elismerni, és fattyúként kezelték a magzatot. IV. Béla király bezáratta a várandós özvegyet, ahonnan segítői kimenekítették. Megalázó helyzetek sorozata után végül német földön szülte meg fiát, Istvánt. Nagybátyjához, Azzóhoz is ellátogatott segítségért, aki ezúttal sem bánt becsületesebben vele, mint annak idején, de legalább fiát befogadta, hogy tanuljon az udvarában. Mivel Istvánt senki nem tekintette az Árpád-ház tagjának, számtalan hiábavaló jogérvényesítő hányattatás után a megtört Beatrix végül kolostorba vonult, ahová eredetileg is ment volna. Nem sokra rá ott is hunyt el, mindössze harmincöt évesen.

A magyar történelem Beatrix unokáját – azaz István fiát, III. Andrást – tekinti az utolsó Árpád-házi királyunknak. Mit nem adtak volna uralkodóink annak idején egy mindent eldöntő DNS-tesztért, igaz?


hirdetés
Link másolása
KÖVESS MINKET:

hirdetés
MÚLT
A Rovatból
hirdetés

Az Ikertornyokkal egy világrend is összedőlt 2001. szeptember 11-én

20 éve érte szörnyű terrortámadás az Egyesült Államokat. Kollégánk személyes emlékein keresztül idézi fel a napot, amely átírta az emberiség történelmét.

Link másolása

hirdetés

Ha valaki készítene egy világot átfogó felmérést arról, ki mit csinált 2001. szeptember 11-én egyetemes idő szerint (UTC) 13 óra körül, millióféle választ kaphatnánk, de egyvalamit biztosan szinte mindenütt beleírnának: „… és akkor bekapcsoltam a tévét”.

Így történt ez aznap Budapesten is, helyi idő szerint 14:50 perckor a Magyar Távirati Iroda külpolitikai főszerkesztőségében, amelynek akkor hírszerkesztő munkatársa voltam. (Az amerikai keleti parton akkor 8:50 volt). Éppen ügyeletes szerkesztői váltás volt nálunk, és a délelőttös így búcsúzott: „Valami hülye megint nekiment a New York-i World Trade Centernek”. Emlékeztünk mi is ilyen esetekre, Cessnák és hasonló kis gépek voltak. A délutános, Rácz Péter, korábbi washingtoni tudósító azonban semmit nem bízott a véletlenre, azonnal bekapcsoltatta a CNN-n. Láttuk a füstölgő felhőkarcolót, majd néhány perccel később már a szemünk előtt csapódott be a második repülőgép. Nem Cessna, hanem egy utasszállító, miként az első is az volt. „Gyerekek, ez háború” – mondta Péter, és pillanatok alatt megszervezte a teljes mozgósítást: egyikünk a tv-t figyelte, volt, aki az amerikai reakciókat, más a külföldieket, én lettem a gyorshír-felelős, egy tapasztalt kollégának jutottak a nagyobb hírösszefoglalók.

Amikor a közelmúltban visszanéztem az MTI-archívumában az aznapi kiadást, megdöbbenten láttam, hogy 56 hír és 15 visszhang ment ki délutántól késő estig. Egy olyan napon, amelyet még délután 13 órakor is „dögunalomnak” nevezett egyik munkatársunk. Olyan volt, mintha valami módosult tudatállapotban dolgoznánk. Negyvenhat éves újságírói pályafutásomnak egyik legszörnyűbb pillanata volt, amikor egyenesben láttam az Ikertornyok leomlását, máig kiver a hideg, ha rágondolok…

9/11, ahogy immár a világon mindenütt emlegetik azt a napot, számos értelemben fordulópont volt napjaink történelmében. Megdőlt az Egyesült Államok sebezhetetlenségének mítosza: az amerikai szárazföldet a függetlenség kivívása óta nem érte külső támadás. Ugyancsak megdőlt az az elmélet, hogy a hidegháború végével, a Szovjetunió megszűnésével biztonságosabb lett a világ.

Voltak ugyan az előző évtizedben is bőven terrorista merényletek: elég csak az egyiptomi Királyok Völgyében német turisták ellen az 1997 novemberében végrehajtott mészárlásra, vagy az egy évvel későbbi, a nairobi és Dar-es-Salaam-i amerikai nagykövetséget ért támadásokra gondolni, nem is szólva az 1995-ös, Oklahoma City-ben elkövetett 166 halálos áldozatot követelő robbantásról, amelyet viszont amerikai szélsőségesek követtek el. De ilyen összehangolt akciót, amelynek egyik célpontja az amerikai nagyság és gazdagság szimbóluma, a WTC, a másik a Pentagon volt, és ki tudja, hogy a Pennsylvaniában lezuhant gép eredeti útiránya nem a Fehér Ház lett-e volna… Nem volt még olyan terrortámadás, amelynek ennyi, közel 3000 halottja lett volna és akik közül 1100-at a mai napig nem tudtak azonosítani.

Sokan látták és látják benne azóta is a nyugati civilizáció végóráinak kezdetét, és akik már a korábbi években a keresztény és az iszlám világ összecsapásának elkerülhetetlenségét jövendölték, most igazolni vélték elméletüket. Akadtak olyanok is, akik egyfajta „istenítéletet” láttak benne, a WTC ugyanúgy az emberi nagyravágyás jelképének látták, mint egykor a Bábel-tornyot, tehát pusztulnia kellett. És persze azonnal előkerült az ezredforduló kedvenc reneszánszkori jövendőmondója, Nostradamus, akinek 6/97. számú négysorosa így hangzik.

hirdetés

„Negyvenöt fokon izzik az ég

az új város felé tűz közeleg

hirtelen nagy láng szökik szerteszét

mikor a normannok tanúságot tesznek”

Ez az eredeti francia szöveg szó szerinti fordítása, amely Erika Cheetham 1973-ban megjelent könyvében olvasható. Az angol írónő mind a 100 próféciát értelmezte, a 6/97-et ő is New York bombázásaként. 9/11-et azonban nem érte meg, 1998-ban hunyt el. Ma már lehetetlen kideríteni, hogy ki kezdte el terjeszteni azt a négysorost, amelyben szinte látjuk New York-ot a terrortámadás pillanatában, de amely közönséges hamisítvány – ilyen négysoros ugyanis sehol nem szerepel Nostradamus próféciái között – ennek ellenére azóta is rendszeresen ezt idézik:

“A nagy víz másik oldalán alászáll két nagy madár

a királynő, kinek keze tüzet tart,

trónja vízből emelkedik,

s látja, amint a két ördögi torony leomlik.”

Ne feledkezzünk meg azokról sem, én magam is jónéhány ilyen emberrel találkoztam, akik, a tv bekapcsolásakor azt hitték: a legújabb amerikai katasztrófa-szuperfilm előzetesét látják.

Túl voltunk már olyan látványos katasztrófafilmeken, mint A függetlenség napja (1996) vagy az Armageddon (1998), és mivel ez a műfaj a virágkorát élte, és ezek helyszínei rendszerint az Egyesült Államok nagyvárosai voltak, hihető lett volna, hogy egy újabb, még merészebb alkotással rukkol ki Hollywood. Csakhogy ezúttal hiába vártunk Will Smith-re vagy Bruce Willisre…

Bár minden ártatlan emberéletért kár – és soha nem fogjuk pontosan megtudni, hogy hányan haltak meg a tornyok leomlásakor keletkezett törmeléktől és portól, amely még hetekig a levegőben volt, valamint váltak a poszt-traumatikus stressz áldozatává – 9/11 hosszabb távú hatása még ennél, sőt a 20 évig tartó, értelmetlen afganisztáni háborúnál is súlyosabb: az emberek lelkébe világszerte befészkelődő félelem, az intolerancia, az idegengyűlölet, a korábban már számos országban beválni látszó multikulturalizmus elvetése. Olyan kiváló elmék futottak bele ebbe a csapdába, mint a korábban mindig a progresszív gondolkodás, a zsarnokság elleni küzdelem élharcosa, a legendás olasz újságírónő Oriana Fallaci, szinte gyűlöletkeltő írásával, A düh és a büszkeséggel. Vagy Samuel P. Huntington amerikai politológus, aki az események után másfél hónappal a Sunday Times-ban így írt: „A civilizációk közti törésvonalak lesznek a jövő frontvonalai” és a konfrontáció úgy élesedik, ahogy a világ egyre kisebb lesz.

A nagy amerikai hírcsatornák szinte azonnal Oszama bin Ladent és az általa irányított terrorista szervezetet, az al-Kaidát nevezték meg tettesként. Az első bejelentés helyi idő szerint 9:05-kor, azaz néhány perccel a Déli Toronyba való becsapódás után hangzott el a Fox News-on.

Azt az Oszama bin Ladent kiáltották ki „első számú közellenségnek”, akit még a 80-as évek második felében éppen az Egyesült Államok fegyverzett fel, hogy iszlám harcosai, a mudzsahedek eredményesebben harcolhassanak az Afganisztánt megszálló szovjet hadsereg ellen. A szaúdi milliárdos család fia azonban az első, 1991-es öbölháború után szembefordult addigi támogatóival, sőt, 1997-ben nyíltan háborút hirdetett ellenük. Ennek lett következménye a már említett két afrikai nagykövetség elleni támadás, valamint 2000 októberében az adeni kikötőben a USS Cole hadihajó elleni öngyilkos merénylet. Tehát azt is lehet mondani, hogy a korábbi események logikus folytatása volt. Nem véletlen, hogy az események után hónapokig folyt az egymásra mutogatás az FBI és a CIA, valamint a katonai hírszerzés között, mert utóbb kiderült: a 19 terrorista, akik elrabolták akcióikhoz a négy utasszállítót, már legalább egy évvel korábban bejutottak az Államokba, és dossziék is készültek róluk.

Maga Oszama szeptember 16-án egy videó-üzenetben még tagadta, hogy köze lett volna a terrortámadáshoz, néhány nappal később azonban egy másik felvételen, amelyet az al-Dzsazira pánarab tv tett közzé, három al-Kaida alvezér társaságában jelent meg : „A mindenható Allah egyik létfontosságú szervén találta el Amerikát. Amerika borzadállyal telt meg északtól délig, kelettől nyugatig, és Allahnak legyen hála, most meg kell élnie a választ mindarra, amit eddig elviseltünk” – mondta, de azt nem mondta ki, hogy 9/11-et az ő szervezete követte el. Ezt nyíltan csak 2004. október 29-én, 4 nappal az amerikai elnökválasztások előtt ismerte be, amikor az Egyesült Államok polgáraihoz intézett videó-üzenetében új támadásokkal fenyegetőzött, ha Amerika továbbra is fenyegeti a muszlim országokat. Akkor harmadik éve tartott az afganisztáni, és másfél éve az iraki háború. Az első éppen a „terrorizmus elleni globális háború” nyitánya volt, amelyet George W. Bush elnök 2001. szeptember 16-án hirdetett meg, és a Bin Laden-üzenet kapóra jött neki, hogy megerősítse a választók előtt elszántságát.

A terroristavezér fejére 25 millió dolláros vérdíjat tűztek ki, ennek ellenére 10 év kellett ahhoz, hogy rajtaüssenek pakisztáni rejtekhelyén és megöljék. Hitelt érdemlően utoljára 2001 novemberében látták az afganisztáni Kandahárban, utána nyoma veszett, csak videó-üzenetekben bukkant fel.

Időről időre napvilágot láttak olyan hírek, hogy az amerikaiak már-már elkapták, de az utolsó pillanatban kicsúszott a kezükből, valószínűbb azonban, hogy fogalmuk sem volt róla, hol rejtőzik.

Azt, hogy pontosan mi történt 2001. szeptember 11-én New York-ban és Washingtonban, talán soha nem fogjuk pontosan megtudni. Joe Biden elnök ugyan a 20. évforduló előtt megerősítette: nyilvánosságra hoznak minden ezzel kapcsolatos dokumentumot, de még ha ez meg is történne, akkor sem biztos, hogy el tudnak oszlatni minden kételyt. 9/11 stabilan tartja magát a legnépszerűbb amerikai összeesküvés-elméletek Top 10-ében a Kennedy-gyilkosság, a holdraszállás és Roswell között. Az interneten keringő fotókkal, videókkal próbálják ezek hívei bizonyítani, hogy az, amit a híradók mutattak, nem lehet igaz.

A számos „konteó” közül a legelterjedtebb, hogy az egészet tulajdonképpen George W. Bush és körei szervezték meg, hogy ürügyük legyen az afganisztáni, és főleg az iraki háborúra, elvégre a Bush-család az egyik legnagyobb texasi olajüzletben érdekelt, ráadásul még kapcsolatban is álltak Bin Laden családjával. (Más kérdés, hogy a szaúdi mágnások kitagadták „rossz útra tért” fiúkat).

Ezt sugallja az amerikai dokumentumfilm fenegyereke, Michael Moore nagy port felvert, Cannes-ban Arany Pálmát nyert filmje, a Fahrenheit 9/11 is, amelynek hitelét nem kis mértékben rontja, hogy Moore-ról köztudott: zsigerből gyűlöli az ifjabb Busht.

9/11 médiatörténelmet is írt. Nemcsak azzal, hogy az egész világon valós időben volt látható a terrortámadás, amelynek megrázó felvételeit heteken át sulykolták a nézőkbe, hanem szintet lépett vele a digitális kommunikáció. Bár a közösségi média még nagyon gyerekcipőben járt (három évvel vagyunk a Facebook elindulása előtt), az e-mail-rendszerek már alkalmasak voltak arra, hogy a szeretteikért aggódók gyorsan kapcsolatba léphessenek akár a világ legtávolabbi pontjáról Amerikával. Ekkor történt meg először, hogy a világ nagy lapjai, amelyek már rendelkeztek internetes kiadással, „forrásként” használták fel azokat a fotókat és beszámolókat, amelyeket a helyszínen tartózkodók küldtek, ez a tragikus esemény adott nagy lökést a blogműfajnak, amelyekben mindenki megoszthatta az internetes közösséggel saját élményeit. Persze a háló teret adott a terrorakcióval kapcsolatos „fake news”-oknak is. Beteljesedett Marshall McLuhan öt évtizeddel korábbi víziója, vérben és mocsokban megszületett a „világfalu”.

E sokkhatás erejére jellemző, hogy bár azóta is számos brutális terrorcselekményt követtek el a világban, 2003-ban Madridban, 2005-ben Londonban, vagy 2015-ben Párizsban, de egyiknek sem volt olyan univerzális visszhangja és utóhatása, mint a New York-inak.

Eljött a borzalmak banalizálódásának ideje…

hirdetés
Link másolása
KÖVESS MINKET:


hirdetés
MÚLT
A Rovatból
hirdetés

Az éj leple alatt kezdték építeni 60 évvel ezelőtt, és 28 évig állt a berlini fal

A hidegháború, Európa kettéosztottságának szimbóluma volt. A 155 km hosszú, 3,6 méter magas falat és környékét szigorúan ellenőrizték, a szökni próbálókkal szemben tűzparancs volt érvényben az NDK határőrségnél.

Link másolása

hirdetés

Amikor Winston Churchill 1946 márciusában fultoni beszédében Európára leereszkedő „vasfüggönyt” emlegetett, kevesen gondolták, hogy ha nem is vasból, de kőből és téglából felhúznak a kontinens két ellentétes ideológiájú és ellentétes érdekszférába tartozó része között egy építményt, amely közel három évtizedig nem csupán szimbolizálta a megosztottságot.

A berlini fal, amelyet 1961. augusztus 13-ra virradóra kezdtek el építeni az egykori német birodalmi főváros keleti felén, egy történelmi abszurditást hozott létre: kettévágott Európa közepén egy nagy hagyományú várost, amelynek egyik fele a Nyugat által sokáig el nem ismert Német Demokratikus Köztársaság fővárosa lett, míg a másik fele egy különleges státuszú „városállam” lett, amelyet, még ha ezt a 10 évvel később született négyhatalmi megállapodás nem is fogadta el, a Német Szövetségi Köztársaság gyakorlatilag a 11. tartományának tekintett.

A berlini kérdés megértéséhez vissza kell kanyarodnunk a II. világháború befejezéséhez. Bár Berlint a szovjet csapatok foglalták el, a fővárost négy megszállási övezetre osztották: a keleti rész a szovjeteknek jutott, míg a nyugatin az amerikaiak, britek és franciák osztoztak, de volt a városnak egy négyhatalmi adminisztrációja egészen 1948-ig.

A hidegháború erősödése azonban Berlinre is kihatott: a három nyugati zóna egyesült és leszakadt a keletitől. E nyugati övezetet 1948. június 24-én blokád alá vonták a szovjet haderők, és mivel a nyugati hatalmak sem akarták feladni, légihíddal biztosították a város ellátását. Bár 39 brit, 3 amerikai és 6 német pilótát lelőttek a szovjetek, a helyzet mégsem fajult újabb háborús konfliktusig, és végül közel 11 hónap után, 1949. május 12-én feloldották a blokádot. Nyugat-Berlin enklávé helyzetét azonban tovább erősítette, hogy még abban az évben megalakult az NDK és Kelet-Berlin lett a fővárosa.

1952-ben az NDK lezárta határait az NSZK-val szemben, ugyanakkor megmaradtak a nyitott kapuk Berlin két fele között, és a romló életszínvonal, a kommunista pártállami elnyomás miatt egyre többen választották az egyirányú utat.

A Sztálin halála után három hónappal, 1953 júniusában kirobbant felkelés elfojtását követően 200 ezren menekültek el. 1949 és 1960 között 2,6 millió keleti lakos szökött Nyugat-Berlinen át az NSZK-ba, számuk 1961-ben is meghaladta a 200 ezret. Egészen augusztus 13-ig. Elengedhetetlen érdekévé vált a Walter Ulbricht vezette keletnémet rezsimnek e folyamat megállítása.

hirdetés

A nagyhatalmak vezetői még megoldhatták volna a berlini válságot. 1960 májusára Párizsba négyhatalmi csúcsot terveztek, ezt azonban meghiúsította a Szovjetunió felett lelőtt U2 amerikai kémrepülőgép esete. Végül John F.Kennedy amerikai elnök és Nyikita Hruscsov szovjet pártfőtitkár 1961. június 2-án Bécsben találkoztak. Kennedynek nagy szüksége volt a diplomáciai sikerre, hogy kiküszöbölje az áprilisi, kudarccal végződött kubai kaland, a Disznó-öbölbeli invázió okozta presztízs-veszteséget. Ezért is egyezett bele, hogy európai körútjába beiktatja a Hruscsovval való találkozót.

A szovjet vezető, ráérezve az amerikai elnök meggyengült pozíciójára és tapasztalatlanságára, erőfölényének tudatában érkezett a tárgyalásokra. Bár a napirenden számos fontos kérdés szerepelt a nukleáris leszereléstől az indokínai konfliktusig, Berlin ügye nyomta rá bélyegét a tanácskozásra. Hruscsov egy memorandummal érkezett, amely szerint Nyugat-Berlin demilitarizált, semleges város státusát kapna. Azzal fenyegetőzött, hogy egy szovjet-amerikai megállapodás hiányában olyan békeszerződést köt a keletnémet kormánnyal, amely elvágná a Nyugatot Nyugat-Berlintől.

Kennedyt megdöbbentette a kemény hangnem, de nem volt hajlandó engedni a szovjet nyomásnak. „Erőre erővel válaszolunk. Ha az Egyesült Államok háborút akar, az ő baja” – mondta Hruscsov. Mire Kennedy így felelt: „Akkor, elnök úr, háború lesz. Hosszú, hideg tél lesz.”

Két évvel később JFK már kijelenthette a Brandenburgi Kapu nyugati oldalán, hogy „Ich bin ein Berliner”.

Az igazi „hideg” két hónappal a csúcstalálkozó után kezdődött: a keletnémet hatóságok a 1961. augusztus 13-ára virradó éjjel szögesdrótot húztak fel a két városrész között, majd megkezdték egy tényleges fal építését. Ulbricht még júniusban egy nyugatnémet újságírónőnek azt állította, hogy „senkinek sincsen szándékában falat építeni”. Végül azonban augusztus 5-én a Varsói Szerződés tagállamai moszkvai konferenciájukon Hruscsovval az élen megadták az engedélyt a „műszaki határzár” létrehozására.

A 20. század történelmének ikonikus felvételei közé tartoznak azok a filmrészletek, amelyeken kétségbeesett kelet-berliniek az utolsó pillanatban átugrálnak életük kockáztatásával a még alacsony falakon. Nyolcszáz civilnek és 85 katonának sikerült még elmenekülnie az építés idején. Családok szakadtak szét, sokan a munkahelyüket vesztették el. De megszakadtak a Berlin egységét addig biztosító közlekedési kapcsolatok, romlottak a közszolgáltatások, miután a fal építésével kettévágták az elektromos hálózatot is.

De még olyan abszurditások is előfordultak, mint a Bernauer strasse-i házak, „határvonalnak” számítottak, mivel ablakaik a nyugati zónára nyíltak. Az NDK propagandában úgy állították be, mint a „fasizmus elleni védőbástyát”, abból a hamis állításból kiindulva, hogy a II. világháború után a német földön maradt egykori háborús bűnösök mind az NSZK-ban rejtőznek. Ehhez képest a német újraegyesülés után felbukkanó neonáci csoportok szinte mind Keletről jöttek…

Fotó: Pixabay

A 155 km hosszú, 3,6 méter magas falat és környékét szigorúan ellenőrizték, a szökni próbálókkal szemben tűzparancs volt érvényben az NDK határőrségnél. 1989-ig összesen 125-en haltak meg így. A közelében lakók csak külön igazolvánnyal közlekedhettek. Csupán néhány katonai ellenőrző pont maradt nyitva a két zóna között, amelyek közül a leghíresebb a Checkpoint Charlie lett. Itt cserélték ki Gary Powers-t, a lelőtt U2 pilótáját az Egyesült Államokban letartóztatott szovjet mesterkémre, Rudolf Abelre és itt távozhattak Nyugatra egyes szovjet ellenzékiek az 1970-es években. A négyhatalmi megállapodást követően a nyugat-berliniek már könnyebben átjárhattak Kelet-Berlinbe, de a keletiek számára továbbra is illegális maradt, egészen 1989 november 9-ig.

Nem meglepő, hogy a Fal hamarosan fontos szereplője lett a nyugati kémfilmeknek. Az egyik legelső a John Le Carré regényéből készült A kém, aki a hidegből jött volt 1965-ben Richard Burtonnel a főszerepben. Michael Caine volt a hőse a Temetés Berlinben című filmben (1966) és feltűnt a Fal több James Bond-filmben is, köztük a Casino Royale-ban és az Octopussy-ban. A kettéosztottság életérzését ragadta meg Wim Wenders a Berlin felett az ég-ben.

A német újraegyesítés után is számos híres alkotás kötődik hozzá, köztük a Goodbye, Lenin és A mások élete. De Nyugat-Berlin egyedi atmoszférája nagyon sok kortárs művészt megihletett. Lou Reed, David Bowie, Brian Eno, Nick Cave egyaránt töltött itt hosszabb-rövidebb időt, és alkottak emlékezetes lemezeket. Nyugat-berlini szubkultúra különösen a 70-es, 80-as években virágzott, az a mondás járta, hogy a helyi kávéházakban, galériákban, klubokban soha nincsen záróra.

És ne feledjük azt sem, hogy az elszigetelt város lett a graffiti-művészet egyik központja. A Falat sokáig csak spontán módon firkálták össze – a keleti felét folyamatosan tisztították – aztán 1984-ben Thierry Noir francia művész hivatalosan is alkotó felületet kapott a nyugati oldalon. Példáját számos társa követte.

Fontos szerep jutott Nyugat-Berlinnek a 60-as évek kontesztációs mozgalmában, miután itt lőtték le a rendőrök 1967. júniusában a Reza Pahlavi iráni sah elleni tüntetés során az egyetemista Benno Ohnesorgot. Innen indult el a teológus hallgatóból lett diákvezér Rudi Dutschke, és itt követtek el ellene végzetes kimenetelű merényletet 1968. április 11-én. Itt bontakozott ki azokban az években a „házfoglaló” mozgalom, amikor fiatalok üresen hagyott házakban, lakásokban hoztak létre közösségeket. És innen indult el politikai karrierje a később Nobel-békedíjas Willy Brandt kancellárnak, az európai enyhülés egyik vezéralakjának, aki 1957 és 1966 között Nyugat-Berlin főpolgármestere volt.

Aztán 1989 megrázta az egész világpolitikát, a kommunista világrendszer összeomlott, immár okafogyottá vált a Berlini Fal is, amelyet a városnak a szabadság extázisába került lakói gyorsabban lebontottak, mint ahogyan felépítették. Egy-egy darabja ma már történelmi ereklye, Budapestre is kerültek belőlük. Ezek sokáig a Tabánban voltak láthatók, de mivel sokan próbáltak belőle némi szuvenírt hazavinni, 2004-ben átvették őket a Máltai Szeretetszolgálat zugligeti Befogadás Kertjébe.

A Berlini Fal történetéhez hozzátartozik, hogy egy évvel annak lebontása után Rogers Waters, a Pink Floyd egykori alapítója számos világsztár zenésszel közösen a The Wall című művének látványos előadásával emlékezett meg az eseményről a helyszínen és többszáz millió tv-néző előtt. Bár a darabnak eredetileg nem volt köze a hidegháború e szégyenfoltjához, ezzel a koncerttel, majd a végén bemutatott „falomlással” örökre összefonódtak.

hirdetés
Link másolása
KÖVESS MINKET:


hirdetés
MÚLT
A Rovatból
hirdetés

30 éve járt Magyarországon először az akkori pápa, 25 éve még egyszer idelátogatott

II. János Pál tette tiszteletét hazánkban, és legnagyobb beszédét azzal kezdte, hogy bocsánatot kért a rossz magyar kiejtéséért.

Link másolása

hirdetés

Szinte pontosan három évtizede, 1991. augusztus 20-án mondott szentmisét II. János Pál pápa (1978-2005) a Hősök terén, miután öt nap alatt körbejárt néhány fontos állomást az egész országban. A hivatalos pápalátogatás előfutáraként emlegetik az 1938-as budapesti XXXIV. Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszust, amelyen a pápa követe, Eugenio Pacelli – akkor még bíborosi minőségben – érkezett hozzánk.

A hivatalos pápalátogatásoknak nincsen nagy múltja, mindössze a 20. századtól kezdődtek, előtte csak nagyon nyomós érvvel utaztak másik országba az egyházfők. II. János Pál később jócskán behozta a lemaradást, hiszen 26 év alatt 104 utazást jegyeztek fel róla, ezért „utazó pápaként” emlegetik.

Az előkészületek

Némi sértettséggel vegyes félreértéssel indult a történet, mivel a pápa a magyarországi utat megelőzően Csehországba és Szlovákiába látogatott, holott Magyarországra előbb hívták. A magyarázat úgy szólt, hogy ezek villámlátogatások voltak, míg nálunk egy nagyobb lélegzetvételű, lelkipásztori látogatást kíván tenni, és valóban adott is okot a megenyhülésre.

A pápa a fővároson kívül a határokon túl élő magyarokkal és a szomszédos országokban élőkkel egyaránt szervezett találkozót, illetve megjárta az ország mindkét felét és eljutott a legnagyobb görögkatolikus Mária-kegyhelyre, Máriapócsra. Ez utóbbi település olyannyira elmaradott volt, hogy új telefonközpontokat és utakat kellett kiépíteni a találkozó kedvéért.

Érthető módon az egyházi körökben nagy volt az izgalom, a magyar püspöki kar egy Pápalátogatást Szervező Irodát is létrehozott, és azon egyházmegyékben, ahová az Egyházfő készült ellátogatni, szintén előkelő bizottságok alakultak. Kortörténeti báj, hogy az egyházmegyei hivatalok ekkor jutottak először telefaxhoz.

Budapesten a XII. kerületi Gyimes utcában készült a pápai rezidencia, az Esztergomi Főegyházmegye pedig visszakapta a budai prímási palotát az Úri utcában a nemes célra. Számtalan lezárás, átirányítás és átvizsgálás előzte meg a nagy napot. Nem csoda, hogy mindenki ezen szorgoskodott: gondoljunk csak bele, hogy ekkortájt, nem sokkal a kommunizmus diktatúrájának összeomlása után, még alig tért magához az egyház. Ugyanakkor végre központi felügyelet és irányítás nélkül tudtak egyeztetni az állammal és az önkormányzatokkal.

hirdetés

A Szentatya, szokásához híven előtte pár hónappal meghívta a Vatikánba a Püspöki Kar elnökét és azon megyéspüspököket, akikhez készülődött. Azon a napon fogalmazott egy levelet a magyar híveknek, amelyben többek között az állt, hogy „sajátos módon is közel akar lenni” az ottani egyházi vezetőkhöz ezekben az új időkben. Nem csak magyar oldalról törték tehát magukat az érintettek, a pápa is alaposan készült a látogatásra. Az előkészületeket kissé megtörte az a szomorú esemény, miszerint Alszeghy Zoltán jezsuita atya, aki a pápai beszéd elkészítésében segédkezett, munka közben elhunyt. Az Egyházfő nagy erőkkel tanult magyarul a Rómában élő magyarajkúak segítségével, de bevallása szerint igen nehezen ment neki, hiába beszélt már sok nyelven.

A látogatást két fontos esemény is megelőzte: egyrészt hazakerültek Mindszenty József mártír-bíboros földi maradványai – az ünnepélyes temetés egyfajta főpróbaként is funkcionált –, másrészt a pápa tényleg szabad országba érkezhetett, mert addigra kivonult az utolsó szovjet katona is az országunkból.

A magyar pápalátogatás menetrendje

1991. augusztus 16-án, délelőtt érkezett meg a pápa a Ferihegyi Nemzetközi Repülőtérre, ahol Göncz Árpád köztársasági elnök, Antall József miniszterelnök, Szabad György házelnök, Demszky Gábor főpolgármester, továbbá a teljes Püspöki Kar, Paskai László bíboros és Seregély István egri érsek, püspökkari elnök és Keresztes Szilárd megyéspüspök fogadta. Leszállva a gépről, a pápa megcsókolta a magyar földet és az alábbi biztató mondatokat fogalmazta meg: „Tudok osztozni hagyományaitokban és jelenlegi közös erőfeszítéseitekben, hogy boldogabb és emberibb jövőt építsetek, mert a lengyel nemzet fia vagyok, amelynek olyan sok közös vonása van a magyar történelemmel. Én is Európának ebből a térségéből származom, amely most egy új korszak küszöbén áll, és reméli, hogy hozzá tud járulni egy békés közösség kialakításához, amelynek nemzetei szolidárisak egymással.”

A köszöntőket egy helikopteres utazás követte Esztergomba, ahol az egyházfő megnézte a prímási palotát és a Bazilika kriptájában fejet hajtott Mindszenty József sírja előtt, végül szentmisét mondott. Ezt követően szárnyashajó vitte vissza Budapestre, a Parlament épületébe, a magyar államfőkhöz. Ott szabadkozott egy kicsit a magyar nyelv kapcsán: „Mindenekelőtt szeretném elnézéseteket kérni a rossz magyar kiejtésemért. Minden magyarnak, s főként a fővárosiaknak meg kell bocsátaniuk nekem ezért. Biztosítalak titeket, hogy amire lehetőségem volt, azt megtettem. Nyilvánvalóvá vált, hogy nyelvetek nagyon szép és nagyon igényes, valójában egy szűk kapu. Olyan szűk, mint az a kapu, amelyen át a mennyországba kell bejutnunk.”

Másnap a pécs-pogányi szentmise és az egyházmegye központjának meglátogatása volt a délelőtti program, és beszédét magyar mondatokkal indította. A pécsiek nagyon várták az eseményt, mivel Őszentsége a pécsi Székesegyházat újjáépítésének 100. évfordulója alkalmából „basilica minor” rangra emelte nem sokkal azelőtt.

A pápa útja a budapesti MTA székházban folytatódott, ahol a tudományos és művészeti elittel folytatott beszélgetést. Nekik kifejtette, hogy az ész és a hit szerinte ugyanazon igazságot keresi.

A harmadik napon II. János Pál pápa a máriapócsi kegyhelyre látogatott elsőként, délután pedig már a debreceni Református Nagytemplomban tartott ökomenikus istentiszteletet, és így is maradt ereje este Budapesten a főrabbival találkozni.

Másnap a szentatya Szombathelyen, majd a budavári Nagyboldogasszony (Mátyás)-templomban imádkozott, este pedig megcsodálhatta a misztériumjátékot, amellyel a magyar katolikus ifjúság készült a tiszteletére a Népstadionban. Inkább elküldte a biztonsági őreit az őt fuvarozó, átlátszó ablaküveges pápamobil mellől, hogy közvetlenebbül találkozhasson fiatal híveivel.

Látogatása utolsó napján, augusztus 20-án reggel II. János Pál a Szent István-bazilikában kezdett, majd a Hősök terén 10 órától mutatott be szabadtéri szentmisét hatalmas tömeg előtt, végén az országfelajánlás imájával. Egyes becslések szerint félmillióan hallgatták végig a helyszínen. Végezetül az Úri utcai prímási palotába kísérték a Magyar Püspöki Kar tagjai.

II. János Pál egyébként másodszor is ellátogatott hazánkba 1996. szeptember 6-án, a Pannonhalmi Főapátság millenniumi megemlékezése alkalmából. Ez azonban csak egy rövidebb vizitet jelentett Pannonhalma és Győr érintésével, a valódi cél pedig a római és a görögkeleti egyház megbékítése volt.

Az 1991-es pápalátogatás igazi történelmi különlegessége, hogy egy még kommunista ország küldte a merész meghívót, melynek apropója 1988-ban Szent István király halálának 950. jubileumi éve volt. De politikai csatározások miatt három évvel később már egy demokratikus ország fogadta őt.

Források: itt és itt, valamint itt találhatók.

hirdetés
Link másolása
KÖVESS MINKET: