Led Zeppelin-lényeg 43 percben, négy szimbólummal – 50 éve jelent meg a ZOSO
Egy lemezborító egyetlen szó nélkül: a címlapon egy rőzsehordó öregember egy omladozó falra akasztott képen. A belső borítón egy lámpás próféta, aki egy hegytetőről néz le a völgybe. A lemez címkéjén négy szimbólum. Egy körbe zárt toll, három egymásba fonódó karika, három összekapcsolódó mandulaszem, valamint egy rejtélyes szó: ZOSO.
Amikor a zenekar és mindenható, védencei szerint teljesen "botfülű" menedzsere, Peter Grant kitalálták, hogy negyedik lemezüket minden külső "eligazító" nélkül dobják piacra, sokan "üzleti öngyilkosságnak" tartották az ötletet. A Zep - Jimmy Page, Robert Plant, John Paul Jones és John Henry Bonham - azonban bízott saját erejében és hatásában: az 1968 őszétől kezdődő három év alatt a feje tetejére fordították a rock-világot, a kemény zene, a blues egészen sajátos ötvözetével, és a brit folk elemeit is úgy használták fel, ahogyan azelőtt senki más. Első három albumuk többszörös platinalemez lett, hétszer turnéztak az Egyesült Államokban (volt, aki akkoriban azt hitte róluk tengeren túli sikerük nyomán, hogy amerikaiak), bejárták Nyugat-Európát, a Távol-Keletet, most már őket kísérte az a tömeghisztéria, mint az előző évtizedben a Beatlest. A negyedik albumuknál már megengedhették maguknak, hogy azt csináljanak, amit akarnak.
Így talált rá mind a négy zenész a maga szimbólumára, amelyek részben a kelta, részben az okkult misztikából származtak. A Próféta figurája pedig egyenesen a tarot kártya Nagy Árkánumának IX. lapjáról jött. (A rőzsehordó mesebeli nagyapó alakjának eredete ismeretlen).
A nyitó Black Dog egy hosszú, erőszakos riffre épül, furcsa féloldalas ritmusokkal kíséri Plant rhythm and blues-os énekét. A Rock And Roll a legjobb Chuck Berry-s hagyományokat követi, persze Zep-hangvétellel megbolondítva. Ahogyan Page a szólót először csak pedzegeti, majd elindítja a nagysebességű virgát, ma is elképesztő. Nem véletlenül volt ez a dal sokáig koncertnyitó, később pedig kötelező ráadás. A Rock and Rollt játszották a legvégén 1980. július 7-én Nyugat-Berlinben is, amikor utoljára voltak együtt a színpadon. Két és fél hónap múlva „Bonzo” Bonham, egy nappal a 12. amerikai turné előtt átitta magát a túlvilágra.
A The Battle Of Evermore megzenésített Tolkien-történet, akusztikus gitárokra és három nyakú mandolinra, amelyben Robert Sandy Denny-vel, a Fairport Convention egykori énekesnőjével énekel szép duettet. És ezt követi az első oldal végén a dalok dala, a Stairway To Heaven, amely egy tarot-út költői megfogalmazása három tételben, Page duplanyakú piros Gibson gitárjának és Plant éteri énekének főszereplésével.
Egy akkordfüzér, amelynek hallatán milliók szíve szorul össze, verssorok, amelyeket nemzedékek kívülről tudnak és együtt énekelnek a lemezzel. Ez a 7 perc 55 másodperc újraértelmezte a rockot, közös nevezőre hozta a misztikus balladákat a kemény rock-blues hatásokkal, az akusztikus gitárfutamokat a féktelen szólókkal.
A dalt Plant wales-i Bron-y-Aur (Arany Levegő) tanyáján kezdték el írni 1970 őszén egy ódon kandalló mellett, majd egy dél-angliai vidéki kúrián, Headley Grange-ben és a londoni Island stúdióban készült el a végleges változat. Születéséről számos legenda kering. A szöveget Robert Plant spirituális útkeresésének tekintik. Az énekes ekkortájt már belemélyedt a tarot-kártya rejtelmeibe, és a szélben lengedező, mennyekbe vezető lépcsőút gondolata jól egybevág a Remetével. Megtalálhatók benne fantasztikus elemek is, a rejtélyes Hölgy, vagy a nevetéstől visszhangzó erdő, amelyek a Plantnek oly kedves Arthur-legenda, vagy A Gyűrűk Ura világát idézik. Robert meríthetett egy további olvasmány-élményéből, Lewis Spence Mágikus művészet a kelta Britanniában című könyvéből is, így kerülhettek bele a szövegbe a Május-királynők, a dudások, és a nyüzsgő élő sövények.
A bevezető akusztikus gitár-akkordokról Jimmy Page azt állította, hogy különféle hangolásokat próbált ki két nyakú
gitárjának 12 húros felén. Ezt leginkább a Spirit kaliforniai hippi-zenekar vitatta, szerintük az ő egyik dalukban hallotta meg e futamot a Zep „agya” és tőlük „kölcsönözte”. Az ügyből évtizedekig húzódó per lett, végül elvetették a plágium vádját. Az akkordmenet viszont ugyanolyan kötelező lecke lett minden gitártanulónak, mint néhány évvel korábban az Animals House of The Rising Sunjának intrója. Olyannyira, hogy állítólag több amerikai hangszerboltban a gitárrészleghez kiírták: „No Stairway to Heaven”. A reneszánsz hangulatot erősítette a háttérből az a blockflőte-hang, amit John Paul Jones elektromos orgonán kevert ki. A "tépelődő" első részt egy határozottabb középrész követi, majd jön egy igazi hard-rock szóló, amelynek eredetileg öt változatát vették fel, és a végén az addig kifinomultabb hangján éneklő Plant Bonham dübörgése közepette üvölti a végső tanulságot:
„és minden egy és egy minden Sziklák vagyunk s el nem porladunk”
A záró sor kíséret nélkül szólal meg a Hölgyről és a mennyei lépcsőútról, amely a távolba vész.
Mivel köztudott volt, hogy Page a híres-hírhedt mágus Aleister Crowley híve, még egykori házát is megvette, egyes keresztény fundamentalista körök azt állították: a dal sátánista üzenetet tartalmaz, amit akkor lehet hallani, ha valaki visszafelé játssza le a dalt. Az együttes ezt az ostobaságot mindössze egy mondatból álló közleményre méltatta: "A mi lemezjátszónk csak egy irányban működik: előre". A dalnak valódi tilalommal csak egyszer kellett szembenéznie, 2001. szeptember 11 után, amikor az amerikai rádiókból kitiltottak mindent, ami mennyet vagy poklot emlegetett.
És a második oldalra is maradtak gyöngyszemek: a Misty Mountain Hop szinte punkosan brutális, pedig ez is Tolkien-ihletés, a Hobbit című regényéből. A Four Sticks viszont megint tele van furcsa ritmusképletekkel, és John Paul Jones mellotronja nyugtalanító szimfóniát varázsol az ének mögé. Ennek igazi rejtelmei akkor jöttek elő, amikor bő két évtizeddel később Page és Plant arab és indiai muzsikusokkal hangszerelték át több korábbi szerzeményüket. A Going To California kis akusztikus pasztellrajz, amelyben „Percy” ismét bebizonyítja, ha még valaki nem jött volna rá, hogy nemcsak "üvölteni" tud. Ezt a hippi-emlékezést a nagy kanadai énekes-költőnőnek, Joni Mitchellnek ajánlották.
És a vége egyszerűen frenetikus: a When The Levee Breaks, Memphis Minnie 1928-as szerzeményének átdolgozása, Bonzo ágyúlövés-szerű dob-dübörgéseivel, és Plant hideglelős szájharmonika-játékával. Az eredeti dal az 1927-es nagy Mississippi-árvizet idézi fel, a Zep felvétele azonban 2004-ben új értelmet kapott, amikor a Katrina hurrikán elmosta New Orleanst. Ezt a zenét keverték a pusztulást bemutató klip alá, és Spike Lee is ezt a címet adta a katasztrófáról és a szövetségi kormány nemtörődömségéről szóló filmjének. Szinte látjuk, hogy Plant az őrült refrén közben saját tengelye körül forog és hatalmas hajkoronája forgószéllé válik.
Amikor egy hanyag gitárfutammal vége a lemeznek, a hallgató még egy ideig levegő után kapkod.
Ötven évek őrzök egy bakelit lemezt. Nem hét pecsét alatt. Keresztülment valamennyi viszontagságomon. Hallgattuk éjjel a hódmezővásárhelyi kollégiumban, énekórán a gimnáziumban – áldott emlékű Steiner Béla bácsi még elemezte is - döngettük klubban, barátnőnél. Később örömünnepet jelentett, máskor szerelmi bánatot, egyszer még gyászt is. És hallgattam csak úgy, mert hozzá volt kedvem. Mert éppen az akadt a kezembe. Vagy mert bekattant egy hang, és sürgősen elő kellett venni.
Legalább ötször költözött velem. A borítógerinc már egy eléggé elrongyolódott, a korongon jócskán akadnak karcolások, apró pattogások. De ezek nélkül nem is ugyanaz a lemez lenne, amelyről a Black Dog volt jelenlegi lakásom és a szomszédok tesztje - az előbbi kiállta a próbát, az utóbbiak nem. Egyszer egy repülőutamon rájöttem, hogy a Rock and Roll lendületes dobkezdésével szólal meg a fejemben a felszállás, annak semmihez sem hasonlítható fenséges érzésével együtt. A Stairway-t hallva valami mindig fojtogat, eszembe jut Plant elharapott kérdése a közönséghez: emlékeztek....(a nevetésre?) És amikor Párommal javítani akartunk otthonunk elektroszmog-helyzetén és áthelyeztük a hi-fi tornyomat, a When The Levee Breaks bódító gályarab-ritmusa mondta meg nekem, hogy itt sokkal jobb az akusztika, mint a másik sarokban. Néhány éve promóciós ajándékként megkaptam az újrakevert CD-változatot. Meghallgattam – aztán elővettem a jó öreg bakelitet…
