News here
hirdetés

A Rovatból
hirdetés

Így éltek az Amerikába kivándorló magyarok

Angolul nem tudó zsellérek, cselédek az utolsó fillérjeiket összekuporgatva vonat- és hajójegyet váltottak, és elindultak egy ismeretlen világba. Az álmok azonban igen messze álltak a valóságtól.

Link másolása

hirdetés
A történelemkönyvek mindig csak a nagy csatákról, háborúkról és a híres emberek tetteiről szólnak. Pedig az elmúlt korok hétköznapi élete legalább ilyen érdekes. Ez a blog arról szól, ami a történelemkönyvekből kimaradt.

A XIX-XX. század fordulóján egymillió honfitársunk hagyta el a Monarchiát, hogy boldogulását Amerikában keresse. Már az utazás is gyötrelmes volt, az Egyesült Államok földjére lépni pedig akkoriban is tortúrát jelentett. A magyarok többsége gyárakban, bányákban kezdett dolgozni, kényelmetlen, szűkös lakhatási körülmények között. A többség kitartó munkával, állhatatossággal mégis megtalálta a számításait. Aki meg nem, az szégyenszemre visszavándorolt az óhazába.

Tömeges kivándorlás

1895 és 1920 között 1 millió 200 ezer magyar kivándorló lépett Amerika földjére. Ekkorra már bezárult a "nyugati határ", nem volt több elfoglalni való szabad föld, az új bevándorlók bányatelepekre, nagyvárosokba özönlöttek. Nagy magyarlakta központok (hunky plézek) jöttek létre New Yorkban, New Jerseyben, Pennsylvaniában, Ohióban. Amerikai nagyiparosok Európából próbálták megoldani a munkaerőhiányt: ügynökhálózatokat hoztak létre, sokszor hajórakomány-számra hozták át az embereket - gyakran magyarokat - a sztrájkok letörésére. Nem csoda hát, ha a "tősgyökeres" amerikaiak (akiknek a nagyszülei alig néhány évtizede vándoroltak be) veszélyt láttak a jövevényekben, és igen ellenségesen viselkedtek a magyarokkal szemben. A civilizálatlannak becsmérelt és társadalmilag veszedelmesnek bélyegzett új bevándorlók gyanakvással, diszkriminációval, sőt durva erőszakkal találkoztak. Elvárták tőlük, hogy minél előbb tanuljanak meg angolul és gyorsan asszimilálódjanak.

A magyar kormányzat igen lassan reagált a fokozódó kivándorlásra. Először a toborzóügynökök tevékenységét tiltották be, az ún. Amerikai akció keretében a kormány megpróbálta hazacsábítani a magyarokat - igen kicsi sikerrel. Ha megtiltani, megakadályozni nem is tudták a kivándorlást, legalább az 1903-as Kivándorlási Törvénnyel igyekeztek megfelelő kereteket adni a jelenségnek. A törvény megtiltotta a kivándorlás propagálását, és a kivándorlókat arra ösztönözték, hogy Fiume felé hagyják el az országot. Feltehetően sokakat épp a törvény indított arra, hogy távozzanak az országból, hiszen most már saját kormányzatuk oltalma alatt hagyhatták el a Monarchiát, amennyiben olyan hajózási társaságok hajóin utaznak, amelyeket szerződés kötelezett az utasokkal való megfelelő bánásmódra.

Úton Álomországba

hirdetés

A legtöbb kivándorlónak tehát először vonattal el kellett jutnia Fiumébe. Sokukat tolvajok, zsebmetszők már a vonaton kiraboltak, vagy a tőlük megtudott adatok alapján táviratilag - a nevükben - pénzt csikartak ki az otthon maradottaktól. De csalódás várt azokra is, akiktől az ügynökök otthon elvették az előleget, ám Fiumében kiderült, hogy a hajó megtelt, a pórul járt szerencsétlennek 2-3 hetet kellett várakoznia a következő hajóra. Kosztot, kvártélyt kellett kerítenie, és nem egyszer azt a pénzét élte fel, amelyet Amerikában a beutazáskor fel kellett volna mutatnia. Sokan a szabad ég alatt aludtak, éheztek, mire nagy nehezen felkerültek a Cunard Line valamelyik hajójára. A kivándorlók véget nem érő hosszú sorokban kis faládával, vállukra vetett batyuval vonultak fel a hajóra, és az indulás pillanatában a fedélközben 1200 torok énekelte könnyezve: "Hazádnak rendületlenül...".

A magyarok - szegények lévén- a fedélközben kaptak szállást igen nyomorúságos körülmények között. Persze ment köztük a beszélgetés: az Amerikában járatosak jó tanácsokkal látták el az újakat. Az amerikások szívesen keverték az angolt a magyar szavakkal, mert az előkelőbbnek tetszett.

Az Újvilág kapuja: Elisz Ájlend

A fedélközben eltöltött 14-20 nap nyomorúsága után jött a bebocsátás eljárása, amelytől rettegtek az elgyötört és kimerült emberek, mert rémtörténetek keringtek arról, hogy mi vár itt rájuk. Az amerikaiak az orvosi és vámvizsgálatot Ellis Islandon végezték. Az orvosi vizsgálat igen alapos volt, különösen a fertőző trachomát próbálták kiszűrni azzal, hogy minden belépőnek kifordították az alsó szemhéját. Akit betegnek találtak, azt elkülönítették, karanténba zárták, aki egészségesnek találtatott, az mehetett tovább a hosszú csőkorlátokkal elválasztott 22 járat valamelyikébe, és araszolhatott a bevándorlási tisztviselő elé. Itt már a legtöbb esetben magyar nyelvű tolmácsok segítségével ment a kérdezősködés.

Aki megfelelt, beléphetett az Egyesült Államokba, és mehetett pénzt váltani, vonatjegyet venni. Ellist Islandot a bevándorlók a Könnyek szigetének is nevezték, mert sokakat innen fordítottak vissza. A szerencsétleneknek, akik egy élet megtakarítását költötték az utazásra, innen kellett visszafordulniuk. Akiket nem engedtek be az országba, azokat gyakran hetekig tartották a szigeten, mire feltették őket egy hazafelé induló hajóra. Ilyenkor hangos, fuldokló zokogás, kétségbeesett jajveszékelés, káromkodás töltötte meg a levegőt.

A bebocsátottak viszont örömtől sugárzó arccal, mámorosan ölelkeztek a hozzátartozóikkal, és kezdődött a kérdezősködés. Évek óta nem látott hozzátartozók borultak össze. Aztán jöhetett az utazás a vonaton arra a helyre, ahol munkát ígértek nekik, és jöhetett az amerikai álomból való kijózanodás.

A valóság

A bevándorlók kivétel nélkül mindenhol a város legszegényebb negyedeiben éltek. A bányatelepeken, ahol különösen sok magyar élt, még kezdetlegesebb körülmények között éltek, mint a városokban. A sebtiben összetákolt fakunyhókat átjárta a huzat, beesett az eső. A szegényes étrend pedig fogékonnyá tett őket mindenféle betegségek iránt. A hunky plézek - magyar telepek lakói kizárólag szegény munkások voltak, túlnyomórészt egykori parasztok. Az amerikai világtól elzárva éltek, maguk között. Magyar nyelvű szállásadók, boltosok, fűszeresek, cipészek és szabók között. Nem csoda hát, ha a többség egyáltalán nem tanult meg angolul.

Bár a magyar nyelvű lapjaik folyamatosan biztatták őket a nyelvtanulásra, sőt a magyar egyesületek nyelvtanfolyamokat is szerveztek, a többség valami furcsa keveréknyelven, hunglishul beszélt. Aki angol nyelvű környezetben dolgozott, az felszedte a munkához szükséges angol kifejezéseket, de ebből legfeljebb valami konyhaangol lett. Ráadásul sokan csak átmenetinek szánták az itt tartózkodásukat, nem tartották szükségesnek, hogy megtanulják a nyelvet, egyébként pedig a lakóhelyükön kiválóan elboldogultak magyarul is. A mégis felszedett angol szavakat viszont elkezdték belekeverni a hétköznapi nyelvükbe. Így lett például a lakóhelyül szolgáló bourd house-ból burdos ház, a factory-ból fektri, a mine-ból (bánya) majna.

Élet a burdban

Az iparvállalatok átmeneti szállásokon, a "burdosházakban" szállásolták el a munkásaikat: többnyire egyedülálló vagy családjuk nélkül érkezett férfiakat. Ezek sietve összetákolt faházak voltak, néhány apró szobával. Egy szobát lakott a burdosgazda a feleségével és családjával. Ők voltak azok, akik vállalták - maguk is bérlőként -, hogy gondot viselnek egy-egy házra. Ők szedték be a szállás, ellátás díját, az asszony (miszisz) főzött, mosott, takarított, varrt a férfiakra. Mivel a burdosgazda a legtöbb esetben maga is dolgozott, a ház fenntartásának gondja a burdosasszonyé volt. Soha véget nem érő nehéz robot volt ez, ráadásul ott volt a sok kiéhezett férfi, akik az ő kegyeit keresték. Számtalanszor megesett, hogy a burdosasszony a szeretője lett egyik vagy akár több lakójának, a férj pedig kényszerűségből szemet hunyt a dolog felett, ha nem akarta veszélyeztetni a megélhetését. Persze sokszor verekedés, gyilkosság is kerekedett ezekből az ügyekből.

Ahogy egyre több hátrahagyott feleség és gyerek csatlakozott a kivándorolt családapához, és egyre több férfi alapított családot, egyre kevésbé volt szükség a burdosházakra, és a világháború után megszűnt ez az "intézmény".

Munka a fektriben és a majnában

Ha ennyire nehéz és nyomorult körülmények között éltek, akkor miért érte meg nekik kint maradni? Azért, mert a kivándorlók itt többet kerestek és jobban, olcsóbban éltek mint otthon, sőt az ügyesebbje még meg is tudott takarítani valamicskét. Bár az amerikai átlaghoz képest csúnyán kihasználták a magyar vendégmunkásokat, és kisebb bért is adtak nekik, mint amerikai társaiknak, ez még mindig több volt mint amennyit itthon kereshettek volna. Ráadásul míg otthon csak hetente egyszer jutott hús az asztalukra, itt naponta jóllakhattak, kedvükre sörözhettek és wiskyzhettek.

A munkakörülmények azonban gyalázatosak voltak. Ők kapták a legalacsonyabb bért, nekik volt a leghosszabb munkaidejük, és ők végezték a legveszélyesebb munkákat. Nemegyszer 50-60 órát is dolgoztak hetente balesetveszélyes körülmények között. Az egész iparosodott világban az amerikai iparban volt a legmagasabb az üzemi balesetek száma, és nem járt kártérítés a sérülések, halálesetek után. Még ennél is rosszabb körülmények között dolgoztak a bányában (majnában). A veszély itt még nagyobb volt, rengeteg baleset történt, ráadásul lakhatás szempontjából itt teljesen ki voltak szolgáltatva a bányatársaságnak. A bányatelepeken gyakran nem volt iható víz, vagy messziről kellett hordani, a helyi boltban pedig a bányatársaság által megszabott magas áron vehettek élelmiszert.

Sokan mégis maradtak, letelepedtek, megéltek. Tetszett nekik a amerikai egyenlőség, hogy szabadon dönthettek, szabadon választhattak munkahelyet. Az ügyesebbek pénzt gyűjtöttek, kivitették a családjukat, vagy éppen hazatértek, és házat, földet vettek a szülőfalujukban. A kivándorló generáció azonban lelkében magyar maradt, és életük végéig honvággyal küzdöttek. És bár mindent elkövettek, hogy a magyarságtudatot elültessék gyerekeik lelkében, azok már angol nyelvűek lettek, és többségük amerikainak érezte magát.

Az Emelt töri érettségi blogon nem csak az írásbeli, hanem a szóbeli érettségihez is találsz segítséget


hirdetés
Link másolása
KÖVESS MINKET:

Címlapról ajánljuk

Címlapról ajánljuk


hirdetés
MÚLT
Videó: Erzsébet királynő 1993-ban járt Magyarországon
Mutatjuk az archív felvételeket a csütörtökön elhunyt uralkodó és néhai férje magyarországi látogatásáról.

Link másolása

hirdetés

Csütörtökön délután meghalt II. Erzsébet brit uralkodó. A királynőt nemcsak az Egyesült Királyság, hanem az egész világ gyászolja most.

Talán sokan nem tudják, hogy Erzsébet Magyarországon is járt 70 évig tartó uralkodása alatt. 1993-ban utazott előbb Budapestre, majd az ország több különböző pontjára, például Kecskemétre és a Hortobágyra.

A királynőt és férjét, Fülöp herceget többek között Göncz Árpád akkori köztársasági elnök fogadta, aki díszvacsorát is adott a párnak a Parlament Vadásztermében. Az eseményen a korabeli hazai politikai és szellemi élet színe-java részt vett - emlékeztet az nlc.hu. Ekkor Erzsébet királynő méltatta Magyarországot és a magyar népet:

"Mindig szerettem volna Magyarországra jönni, így hát különleges pillanat számomra, hogy itt lehetek Budapesten. Bár a történelem nem mindig állította egyazon oldalra Nagy-Britanniát és Magyarországot Európa tragikus háborúiban, azt hiszem, népeinkben mindig eleven maradt a közös reménység. Csodálattal és örömmel figyeltük mindazt, amivel a magyarok a tudomány, a zene, a művészetek és az irodalom világát gazdagították".

A királynő halálhíre után az Országos Széchenyi Könyvtár is megosztott néhány archív felvételt arról, amikor II. Erzsébet ott volt férjével. Mint írják, "a királyi pár a könyvtár megtekintése mellett egy kifejezetten a tiszteletükre összeállított kiállítást nézett meg".

hirdetés

hirdetés
Link másolása
KÖVESS MINKET:

hirdetés
MÚLT
Videó a Titanicról: az eddigi legjobb minőségű felvételeken a 110 éve elsüllyedt hajó roncsa
Most először készült 8K felbontásban videó az utasszállító óceánjáró roncsáról, amelyeken eddig nem látott részletek is láthatóvá váltak.

Link másolása

hirdetés

Az eddigi legjobb minőségű felvételeket sikerült elkészítenie egy expedíciós csapatnak a Titanicról - számolt be róla a Science Alert.

Az 1912-ben, első útján elsüllyedt utasszállító óceánjáróról most először készült 8K felbontásban videó, ami elképesztő részletességgel mutatja be a roncsot.

Ennek köszönhetően pedig újdonságokat is felfedeztek a kutatók: például láthatóvá vált a kikötő horgonyon a gyártó neve.

"Évtizedek óta tanulmányozom a roncsot, több alkalommal is lemerültem, és nem emlékszem, hogy láttam volna bármilyen más felvételt, amely ennyire részletes lett volna. Izgalmas, hogy annyi év után egy olyan új részletet fedezhettünk fel, amely a régebbi kameratechnológiákkal nem volt látható"

- mondta Rory Golden, az OceanGate Expeditions Titanic-szakértője.

Azt is kiemelte, hogy a felvételeken látszik az a kazán is, amely az óceán fenekére merült, amikor a Titanic kettévált. Ez volt az a kazán, amelyet először megtaláltak, amikor 1985-ben azonosították a hajó roncsát.

A felvételeken jobban láthatóvá vált részletek segítségével a tengeri régészek tovább tanulmányozhatják a Titanic bomlási sebességét, de a roncsban és környékén élő tengeri élőlények azonosítását is megkönnyítik a tudósok számára.

hirdetés


hirdetés
Link másolása
KÖVESS MINKET:


hirdetés
MÚLT
Egész életét a férjének, majd a hagyatéka gondozásának szentelte – a legodaadóbb feleség volt Hertelendy Margit
A híres Afrika-vadász és író, Széchenyi Zsigmond özvegye szinte társszerzőként segítette férjét, aztán hagyatékát is évtizedekig, tíz körömmel óvta és gondozta.

Link másolása

hirdetés

Minden sikeres férfi mögött áll egy erős nő” – tartja a mondás. Ez Széchenyi Zsigmondra, a magyar vadászirodalom ikonikus világutazó-írójára mindenképp igaz volt. Hiába vadászott Európában, Afrikában, Indiában és Alaszkában, itthon bukkant a legértékesebb „trófeára”, Hertelendy Margitra.

Mangika, ahogy mindenki hívta, egész tevékeny életét a férjének, majd annak halála után a hagyatéka gondozásának szentelte. Kitartó szerelmük kalandosan indult, és úgy is folytatódott.

A nemesi birtokos családból való Margit nyelvmesteri diplomát szerzett német, francia és magyar nyelvből és művészettörténetet is tanult, de hiába minden álmodozása, a világháború, majd a Rákosi-korszak üldöztetése minden számítását keresztülhúzta. Különféle megpróbáltatások után az államosított, keszthelyi Festetics-kastélyban lett végül a nemes hölgyből egyszerű takarítónő és fűtő. 1955 őszén azonban rámosolygott a szerencse, és megismerkedett (az addigra pár éve Budapestről vidékre telepített, a közeli Balatongyörökön élő) Széchenyi Zsigmonddal. Mivel akkoriban egyikőjüknek sem volt stabil háttere, földönfutóvá tette őket az élet, csak 1959-ben házasodhattak össze, de abban az évben már vissza is költözhettek Budapestre, a VI. kerületi Jókai utca 36. szám alá.

Hatalmas horderejű munka következett: az ifjú feleség gyakorlatiasan és energikusan vetette bele magát 27 évvel idősebb férje könyveinek korrektúrázásába, legépelésébe és megjelentetésébe. Akkortájt szokatlan módon Zsigmond utolsó afrikai vadászútjára is elkísérte 1964-ben, amely már a második expedíció volt.

A vadászikon ugyanis kijelentette, hogy a felesége nélkül nem megy sehova. Rengeteget fotóztak is együtt az állatvilágban. Ezeknek az utazásoknak az volt a célja, hogy pótolhassák az ’56-os budapesti harcokban leégett Magyar Természettudományi Múzeum állatpreparátumait.

Széchenyi korai halála után a Művelődési Minisztérium a fegyvereit, majd – a II. világháború után megmaradt hatalmas, élete végéig gyarapított – könyvtárát is megvásárolta a múzeum számára. Mangikát pedig munkatársként alkalmazták, sőt: ő lett a Széchenyi Vadászati Könyvgyűjtemény jogos és lelkes kezelője. Szerette felemlegetni, hogy élete során hányszor költöztette ezt a hiánypótló gyűjteményt, amely az egyik legnagyobb és legértékesebb vadászati könyvgyűjtemény Magyarországon.

Olyan gazdag régi anyagokkal van tele, mint Mária Terézia és II. József vadászati rendeletei, 18. századi vadászati kézikönyvek és vadászati szótárak, valamint egy 1696-os kötet, a könyvtár legrégebbi darabja. Mangika gyakran járt oda, és állandóan érdeklődött, hogy rendben van-e a 4-5 ezer darabos gyűjtemény. Mindig azt mondta, kezeljék őt úgy, mint a könyvtár egyik kötetét.

A szerencsére a gyönyörű kort, 96 évet megélt özvegyasszony már az 1998-ban – férje születésének 100. évfordulójára – megrendezett Széchenyi Zsigmond kiállítás szervezésében is aktívan részt vett. Ahogyan a gróf születésének 120. évfordulójára készült nagyszabású dokumentumfilm forgatócsoportját is elhalmozta rengeteg segítséggel, naplóbejegyzésekkel és pontos információkkal, méghozzá 93 évesen. Rá következő évben ott volt természetesen a Lerner János rendezte „Vadonvilág – gróf Széchenyi Zsigmond nyomában” című mozifilm bemutatóján is.

hirdetés

Külön érdekesség, hogy e cikk írójának volt szerencséje ellátogatni ahhoz a szenvedélyes gyűjtő-restaurátorhoz, Vágvölgyi Imréhez, akinek 1992-ben Hertelendy Margit eladta a „kacsáját”, azaz az 1969-es Renault 4-esét (a fenti fotó nála készült). A szépen karbantartott, eredeti színében pompázó relikvia – rengeteg old timer motor, traktor és egyéb ínyencség társaságában – máig a mesterember garázsában pihen, és nem eladó, pedig akadna rá vevő bőven.

Források: 1, 2, 3


hirdetés
Link másolása
KÖVESS MINKET:


hirdetés
MÚLT
A Rovatból
hirdetés
Amikor még Budapest – sőt, Ferihegy is – szőlőtermesztő vidék volt
Sok utcanév őrzi az emlékét annak, hogy a budai hegyek lankáin rengeteg szőlőt termesztettek. A Budapest Gyűjtemény képei pedig azt mutatják meg, milyen volt a szüret.
A FSzEK Budapest Gyűjteményének engedélyével. Címkép: szüret Jókai Mór házában, 1910-ben - szmo.hu
2022. szeptember 17.


Link másolása

hirdetés
Hétről hétre Budapest

2014-ben volt száz éve, hogy létrehozták a Budapest Gyűjteményt, a főváros könyvtárának várostörténeti különgyűjteményét, ahol a főváros helyismereti, helytörténeti anyagait találjátok meg. Folyamatosan gyarapodó gyűjteményükben százezer kötetnyi könyvet, kéziratot, hírlapot és folyóiratot, köztük számos régi, ritka dokumentumot tanulmányozhat bárki.

A fotótárban pedig mintegy négyszázezer fényképet őriznek, amelyek bemutatják a városkép, az infrastruktúra változásait, a hétköznapok és történelmi fordulatok jeleneteit, a hírességek és mára elfeledett városlakók arcvonásait. Facebook-oldalukon ezeket mutatják be olyan történetekkel, amikről csak nagyon ritkán hallani.

Szüret utca, Vincellér utca, Badacsonyi utca, Ménesi út, Nagyszőlős utca, Somlói út, Tarcali utca, Villányi út. A Gellérthegy környékén jó néhány utca őrzi történelmi borvidékek és a szőlőtermesztéshez kapcsolódó fogalmak nevét.

Úgy kellene kezdeni, hogy „már a rómaiak is” ismerték Buda vidéke szőlészeti adottságait, ám erről csak erős feltételezések vannak.

hirdetés
Ami azonban biztosan tudható: a középkortól kezdve a város egész Duna-jobbparti részének határait szőlők borították. Jobbára a pesti - túlparti - szomszédok birtokai, hiszen emitt, Cinkotát és Rákoscsabát leszámítva nemigen termett meg a szőlő.

Nem sok idő kellett a török hódoltság után hogy a Várnegyed illetve a Víziváros dombocskáin is holdszámra telepítsék a szőlőket. Jobbára vörösbort adó fajtákat. Az egyik ilyen vörös alapja a Szerémség felől a rácok közvetítésével elterjedt kadarka lehetett, ez volt a nemzetközi hírnevet is szerzett sashegyi vörös.

A XVIII. századtól aztán mégiscsak betelepítették - szőlőhegynek füllentve - a pesti oldal lankás határait is, Káposztásmegyertől Szentlőrincig.

Az akkoriban Puszta Szent Lőrincznek nevezett területen vett birtokot Mayerffy Ferenc birtokos és telepített majorságában egyebek mellett szőlőt. Ennek a gazdaságnak a helyén terül el az hegynek csak fejcsóválva nevezhető sík, amit Ferihegynek ismerünk. Természetesen Mayerffy Ferencről neveztetik, az utótagot pedig azért kapta, mert szőlő csak hegyen terem, pont.

Az 1869 és 1887 között készült III. katonai felmérés térképrészletén jól látható a jobb oldalon Ferihegy puszta és a szőlőültetvények.

A Mayerffy-család eleinte nem is volt annyira boros. Az atya, Franz Mayer, Bajorországból idetelepült sörfőzőmester volt, aki vagyonát ebbéli tevékenységéből szerezte. A Mayerffyaknak a Belvárosban és Lipótvárosban is több sernevelőháza volt.

Mayerffy-birtok volt még állítólag a Sashegy egész naposabbik oldala is, amiből az 1830-as években átengedett néhány hektárt bizonyos Schams Ferencnek, aki az ország első szőlőiskoláját telepítette ide. Schams a főváros története iránt érdeklődőknek elsősorban 1821-ben és 22-ben kiadott városleírása (Vollständige Beschreibung der königlichen Freystadt Pest in Ungarn) miatt fontos, de a szőlészeti munkássága sem lebecsülendő. Annyira nem, hogy kortársai a szőlészet és a borászat apostolának is nevezték.

Szőlőtelepét aztán a Magyar Gazdasági Egyesület vásárolta meg, amely a közelben – a Gellérthegy délnyugati oldalán - vincellérképzőt, amolyan kertészképző iskolát alapított Entz Ferenc vezetésével.

A Mayerffy- illetve Schams-féle terület talajtanilag nem volt kielégítő a szőlőnemesítés céljaira, így Entz a fajta és borvidék szerint osztályozott ültetvényt is áttelepítette ide, a Somlói és Ménesi út közötti területre. A képző iskolaépülete - persze jócskán átépítve - ma is áll a Budai Arborétumban az egykori Kertészeti Egyetem, a mai MATE campusán.

Szüret Moritz Schwindt 1837-es metszetén

Rácvárosi szüret Ludwig Rohbock rajzán. Hunfalvy János, Magyarország és Erdély eredeti képekben c. munkájából

Pihenő szüretelő, szintén Rohbock rajzán. Hunfalvy János, Magyarország és Erdély eredeti képekben c. munkájából

Ezen az 1852-es térképen ’Majerfis Garten’-ként szerepel a Sashegy „alatti” Mayerffy-birtok

A Budai Sashegyi cimkéje 1875-ből.

Még egy Sashegyi boroscimke az 1870-es évekből.

Ezredévi Kiállítás az Iparcsarnokban. Az előtérben Dietzl József boraival, aki ugyan budafoki, de itt a Budai Sashegyit hirdeti.

A Herman Ottó úti mezőgazdasági kutatót (valamikori szép nevén: M. Kir. Központi Szőlészeti kisérleti állomás és Ampelológiai Intézet), a peronoszpóra és a filoxéra elleni védekezés kutatására hozták létre.

A Magyar Ornithológiai Központ dolgozószobája a Herman Ottó u. 15. alatt, az Ampelológiai intézet telkének IV. pavilonjában. Ezen madártani gyűjtemény sorsát a II. világháború pecsételte meg. Az újjászervezett Magyar Madártani és Természetvédelmi Egyesület ma a Költő u. 21. szám alatt, a Jókai-kertben működik – hogy ez a kör is bezáruljon.

Erzsébetfalvi famunkások szüreti ünnepélye. 1907. szeptember 15.

Szüret u. 19. szám alatti villa. 1910 körüli felvétel

Jókai svábhegyi kertjében (II. Költő u. 21.) szüret idején. 1910.

„Közbe meg utána egy hét pohár (nem 2, hanem 7) svábhegyi karcos, parádival! Nem tudják a nagyurak, hogy mi a?” (Öreg ember nem vén ember / Első képzelt regény, VII.)

Az Auguszta-telepen így ünnepelték a szüretet 1926. szeptemberében

Útépítés a Sashegy oldalában, 1933. szeptemberében. A képen látható terület közelében lehetett a Mayerffy-birtok.

Még több régi fotót a Budapest Gyűjtemény képarchívumában találtok

hirdetés
Link másolása
KÖVESS MINKET: