A Rákóczi úti kivégzést a teljes pesti értelmiség látni akarta
„A látvány, melyet a holttest nyújt, iszonyú és megdöbbentő egyszerre” – számolt be a Nemzet című lap 1883-ban egy közvéleményt felkavaró rablógyilkosságról. A budai Várban, saját palotájában fojtotta meg brutálisan Majláth Györgyöt – az országbírót, a főrendi ház fejét – egy bűnbanda, színtiszta nyereségvágyból. A bandavezér Spanga Pál volt, akit ezért kivégeztek, de ami igazán érdekes lehet egy budapesti számára, hogy pontosan hol. A XIX. században épült ugyanis a Rákóczi út 66.-ban (akkoriban Kerepesi út 30. volt), a mostani Blaha Lujza tér és a Keleti pályaudvar között egy évtizedeken keresztül működő börtön, belső udvarában egy kivégzőhellyel.
Erre a kivégzésre valamiért fél Budapest kíváncsi volt, az ügyészségnek több ezer belépési kérelmet kellett volna feldolgoznia, holott csak száz fős befogadóképessége volt ennek az eldugott kis udvarnak. Mégis valahogy bepréselte magát a duplája, többek között olyan nézőkkel, mint a Nemzeti Színház színészei, irodalmárok, politikusok, de a kígyózó sor miatt le kellett zárni a Kerepesi utat is. „E tapasztalat talán elég hangos intelem arra, hogy a főváros kellő közepe s legélénkebb forgalmi helye nem a legalkalmasabb vesztőhely” – vonta le a következtetést a Jogtudományi Közlöny felelős szerkesztője. 1888-ban a börtönt el is költöztették innen, kijjebb a centrumtól.
Nem csupán a vesztőhely volt legendás akkortájt, hanem a hóhérja is: Kozarek Ferenc állami ítéletvégrehajtó fiatalon mészárosinas volt, aztán szakmát váltott. A város rettegett kivégzője szalonkabátban és cilinderben tett eleget kötelességének, fehér selyemkendővel eltakarva az áldozatai arcát, hétvégente pedig hintón hajtatott lánya társaságában a Sugárúton. Az említett Spanga-ügy volt a mester utolsó kivégzése a helyszínen. Később egy állami pályázaton a néhai hóhér egyik fia, a boncmesterként dolgozó Antal nyerte el ismét az állami ítéletvégrehajtói posztot. Az utód azonban csak hét alkalommal bizonyíthatta, hogy méltó hírhedt édesapja emlékéhez, ugyanis a kinevezése után nem sokkal egy akasztás közben lesodorta a kalapját a jeges szél, és úgy megbetegedett, hogy pár nap alatt elhunyt tüdőgyulladásban.
Az akasztóhely utóélete
Amikor 1896-ban megnyílt a Kozma utcában a Budapesti Fegyház és Börtön, akkoriban Közép-Európa legnagyobb büntetés-végrehajtási intézeteként, az addig működő két kis börtönre immár nem volt szükség. Az egyik volt a Soroksári – ma Ráday – utcai, a másik pedig a szóban forgó Rákóczi úti épület. A 20. század elejére ezért az utóbbi intézmény eggyel kedvesebb koncepcióknak adott helyet, például itt nyílt meg a Szénsav-, Szifonkupak-, Szikvízgép- és Mechanikai Gépgyár, a cukorka- és viaszgyertyagyár, egy üvegesiparüzlet, egy fényképész műterem, sőt egy Ámor nevű mozi is. Pár évvel később már egészen belakták az épületegyüttest, és olyan szolgáltatásokkal bővült a környék, mint a kocsma, fehérneműtisztító, ékszerészüzlet, kelmefestő és férfikalapos – de ide került a filmkölcsönzéssel foglalkozó Turul film központja is.
A pezsgő szociális élet azonban nem tartott sokáig, mivel 1929-ben az Ingatlanbank vetette ki a hálóját az épületre, mondván, egy hatemeletes bérpalotát álmodott meg az akasztóhelyként elhíresült ház telkére. A bontás gyorsan lezajlott, ám pár hónappal később a bank már a válságra hivatkozva nem vágott bele az építkezésbe, ezért továbbadták a Részvényserfőzdének, de végül ők sem valósították meg nagyívű terveiket.
Az ingatlan parlagon hevert, ameddig 1950-ben el nem kezdődtek a kettes metró alagútfúrásának munkálatai. Ekkor ezen a Blaha és a Keleti közti – addigra ismét – üres telken nyílt meg az egyik munkaállomás, ezért aknát építettek ki alatta. Évtizedek múlva nyúltak csak ismét hozzá, amikor a kétezres évek elején egy nagyszabású építkezés kezdődött a telken. De bő két évtizede ez a betonsziluett is befejezetlenül áll egyfajta sivár mementóként a pezsgő belváros közepén. Úgy tűnik, az akasztott bandavezér emléke nem éppen a legjobb ómen.