News here

MÚLT

Baklövések, szerencsétlenkedés és rossz döntések – 50 éve érte terrortámadás a müncheni olimpiai falut

Az áldozatok hozzátartozói 50 évvel az események után követelik, hogy Németország kérjen nyilvánosan bocsánatot az elkövetett hibákért és közvélemény félrevezetéséért, továbbá nyissák meg az ügy valamennyi dossziéját.

Link másolása

„A béke vagy te, sport” – milliószor idézik Pierre de Coubertin bárónak, a modernkori atyjának szavait. Az ókori történetíróktól tudjuk, hogy amikor az olümpiai Zeusz-szentély körül zajlottak a játékok, még a háborúzó felek is fegyverszünetet kötöttek. E hagyomány felelevenítése nemes elgondolás volt, de sajnos a 20. század történelme ezt felülírta, a legsúlyosabban 1972-ben, Münchenben.

Először az I. világháború idején, 1916-ban maradt el a Berlinbe tervezett VI. olimpia, majd a következő, 1920-as antwerpeni játékokra nem hívták meg a háborúban veszteseket, köztük éppen Németországot és Magyarországot. A sors különös játéka, hogy 1940-ben Tokióban lett volna az olimpia, 1944-ben pedig Londonban. A brit főváros négy évvel később automatikusan megkapta a rendezés jogát, míg a II. világháborúban kapitulált Japánnak egészen 1964-ig kellett várnia. Voltak olyan ötkarikás játékok, amelyekbe beleszólt a történelem: az 1936-os berlini olimpia a náci Németország és a fajelmélet dicsőítését volt valójában hivatott szolgálni, 1956-ban Melbourne-ben a magyarországi forradalom eseményei vertek nagy hullámokat (szó szerint is, azon a bizonyos „véres” magyar-szovjet vízilabda-meccsen), 1968-ban pedig az utolsó pillanatig kétséges volt, hogy megrendezik-e az olimpiát a mexikóvárosi diáktüntetések vérbe fojtása miatt. A 2008-as pekingi olimpiát is beárnyékolták a tibeti mészárlásokról érkező hírek. 1972-ben Münchenben viszont a legesztelenebb terrorizmus szedte áldozatait az olimpiai faluban.

A II. világháború óta először rendeztek olimpiát német földön, és ez egyúttal a Német Szövetségi Köztársaság nemzetközi elfogadottságát is jelezte, ahol azokban az években megkezdődött a nyilvános szembenézés a nácizmus bűneivel, és a Nobel-békedíjjal kitüntetett Willy Brandt kancellár fémjelezte „keleti politika” az összeurópai enyhülés egyik motorja lett.

Minden adott volt a nagyszerű játékokhoz és a sportolókon semmi sem múlott: itt szerzett 7 aranyérmet a magyar nagyszülőkkel rendelkező amerikai csodaúszó, Mark Spitz, a háromszoros győztes szovjet Olga Korbut elindította a 40 kilós tinédzserek uralmát a női tornában, a finn közlekedési rendőr Lasse Viren állva hagyta mezőnyt 5000 és 10 ezer méteres síkfutásban egyaránt. Ugyancsak háromszor játszották el a himnuszt az úszócsarnokban 15 éves ausztrál Shane Gouldnak. Emlékezetes volt a magyarok szereplése: két nagyszerű veterán ért végre a csúcsra, a súlyemelő Földi Imre és az öttusa-legenda Balczó András. Gedó György személyében győztest köszönthettünk a Papp László-Ádler Zsigmond boksz-iskolából, Kulcsár Győző és a párbajtőrcsapat folytatta a vívó aranyhagyományokat, a birkózó „tuskirály” Hegedűs Csaba pedig Magyarország 100. olimpiai aranyérmét szerezte meg. A világ emlékezetében sajnos mégis a szeptember 5-i események élnek máig a legélénkebben.

A terrorakciót a palesztin „Fekete Szeptember” hajtotta végre, amely a két évvel a palesztin fegyveres szervezeteknek a Jordániából való kiutasítását megelőző véres összecsapásokról kapta a nevét. Ezek az 1967-es „hatnapos háború” után telepedtek át az Izrael által elfoglalt területekről a hasemita királyságba, de Jordánia nyugati kapcsolatai nem engedhették meg, hogy támogassa tevékenységüket. A legszélsőségesebbek összeköttetésben voltak az akkoriban feltűnő európai terrorista szervezetekkel, köztük a nyugatnémet Vörös Hadsereg Frakcióval (RAF) és az olasz Vörös Brigádokkal.

A támadás szeptember 5-én hajnali 4 óra 30-kor kezdődött. A „Fekete Szeptember” nyolc tagja sportmelegítőbe öltözve, de állig felfegyverezve a gyanútlan kanadai sportolók segítségével jutottak be az olimpiai faluba, majd az izraeli versenyzők szállására. Ezt könnyűszerrel megtehették, mert a biztonsági rendszabályok mai szemmel nézve elképesztően lazák voltak. Bár az egyik izraeli edző felriadt az érkezők zajára, már nem tudta betörésüket megakadályozni. Két sportolót azonnal megöltek, majd további 9 embert, öt edzőt, két birkózót és két súlyemelőt túszul ejtettek. Nem sokkal később az épület egyik ablakában megjelent egy csuklyás alak – a róla készült fotó lett a tragédia ikonikus ábrázolása.

Hogy a helyi hatóságok mennyire nem vették komolyan a terrorakciót, mutatja, hogy a riasztás után a helyszínre először csak néhány fegyvertelen rendőr érkezett. Nem sokkal 5 óra után a terroristák közölték követeléseiket – 236 izraeli börtönökben raboskodó társuk, valamint a két RAF-vezető, Andreas Baader és Ulrike Meinhof szabadon bocsátását és szabad elvonulást a túszok életéért cserébe – reggel 9 óráig adtak határidőt, mielőtt elkezdik foglyaik óránkénti kivégzését. Ennek ellenére 8 órakor az olimpia eredeti programja szerint megkezdődtek a díjlovagló versenyek.

Golda Meir izraeli kormányfő azonnal közölte, hogy nem tárgyalnak a terroristákkal. A túszejtők erre kidobták az ablakon Mosé Weinberg birkózó holttestét.

Mint egy nemrég készült dokumentumfilmből kiderült, a későbbi miniszterelnök Ehud Barak, aki egy elit antiterrorista kommandó parancsnoka volt, felajánlotta Willy Brandtnak egysége segítségét, a kancellár azonban ezt országa alkotmányára hivatkozva elutasította. A nyugatnémet kormány ehelyett válságstábot hozott létre, Manfred Scheiber müncheni rendőrfőnök korlátlan pénzösszeget kínált fel, amit a terroristák nem fogadtak el ugyan, de ötször is meghosszabbították ultimátumuk lejártát. Délután 17 órakor egy repülőgépet követeltek, amely Kairóba vinné őket túszaikkal együtt. Ekkor Hans-Dietrich Genscher külügyminisztert és Walter Trögert, az olimpiai falu polgármesterét beengedték az elfoglalt épületbe. Ezt követően a hatóságok egy autóbuszt bocsátottak a terroristák rendelkezésére, amelyről két helikopterre szálltak át a NATO fürstenfeldbrucki légitámaszpontja felé. Itt egy Boeing 727-es várta őket, a gép legénysége mellett 6 fegyveres, ám tapasztalatlan rendőr is készenlétben állt.

Az volt az elképzelésük, hogy két terroristát, akik át akarják vizsgálni a gépet, ártalmatlanná tesznek, és közben a kivezényelt öt mesterlövész végez a helikopterekben maradtakkal. 22 óra 30-kor leszálltak a helikopterek. Hatan mentek fel a gépre, négyen a pilótákat tartották sakkban, ketten pedig bejárták a gépet. Amikor rájöttek, hogy csapdába kerültek, futni kezdtek vissza a helikopterekre. A mesterlövészek, akiket a vészhelyzetben helyi lövészklubokból toboroztak, ekkor kaptak tűzparancsot. Ez utóbbiak azonban nem tudtak egymással kapcsolatba lépni, és fegyvereikhez nem voltak éjszakai lövéshez szükséges eszközeik. Nem sokkal éjfél után kitört a tűzharc, közben a rendőrség túl későn indított a helyszínre páncélozott járműveket. A terroristák előbb felrobbantották az egyik helikoptert, a másikban lévő túszokat pedig kivégezték. A támadók közül hármat sikerült végül elfogni, a többieket lelőtték. Utólag kiderült, hogy az izraeli titkosszolgálatok sem voltak ártatlanok a tragédiában, mivel már korábban kaptak olyan jelzéseket palesztin szervezetekbe beépült informátoroktól, hogy „az egész világ figyelmét felkeltő akcióra” készülnek, de nem tulajdonítottak neki különösebb figyelmet.

Csupán néhány óra telt el a vérengzés óta, amikor az olimpiai faluban ünnepélyes szertartáson emlékeztek meg az áldozatokról, majd Avery Brundage, a NOB amerikai elnöke beszédében az olimpiai mozgalom erejét méltatta és kimondta az azóta is sokat idézett mondatot: „A játékoknak folytatódniuk kell.”

Szeptember 6-án délután 70 ezer néző előtt a labdarúgótorna középdöntőjét vívta a magyar és az NSZK válogatott, a mieink nyertek 4-1-re. A nézőtéren néhányan egy transzparensen emlékeztettek a 17 halottra, de a biztonságiak kivezették őket a stadionból. A korabeli nyugati sajtó szerint „az olimpiai játékok örökre elvesztették ártatlanságukat”. A New York Times egyenesen viccnek nevezte az „olimpiai békét”, a lap kommentátora úgy vélte: a játékok nemhogy erősítik a nemzetek barátságát, hanem sokkal inkább a nacionalista érzelmek elmélyítését szolgálják.

Az események folytatása volt október 29-én a Lufthansa egyik járatának eltérítése. A géprablók a három tárgyalásra váró Fekete Szeptember-tag szabadon bocsátását követelték, amit a nyugatnémet hatóságok meg is tettek. Egyes megfigyelők szerint azért, hogy levegyék magukról az ítéletek terhét, és egyúttal nem kelljen elszámolni a válságkezelés baklövéseivel.

Néhány héttel ezelőtt a tekintélyes izraeli Jediót Ahronót napilap megírta: annak idején a német hatóságok eltitkolták, hogy megállapodtak a Fekete Szeptemberrel: ha szabadon engedik a három elfogott terroristát, a szervezet nem hajt végre további támadásokat az NSZK-területén.

A kiszabadult három terroristát végül az izraeli titkosszolgálat ölte meg, a harmadiknak sikerült egy afrikai országba menekülnie. A Moszad ezt követően másfél évtizeden keresztül folytatott hajtóvadászatot a müncheni terrorakció szervezői és feltételezett támogatóik ellen, míg egyes palesztin mozgalmak, elsősorban a Jasszer Arafat vezette Palesztinai Felszabadítási Szervezet inkább ügyük nemzetközi elismertetésére fektették a hangsúlyt az erőszakos cselekmények helyett. Ez vezetett a reménykeltő 1993-as oslói megállapodásokhoz, de az izraeli-palesztin megbékélés azóta is várat magára…

Az izraeli áldozatok hozzátartozói azóta sem bocsátottak meg. Ötven évvel az események után követelik, hogy Németország kérjen nyilvánosan bocsánatot az elkövetett hibákért és közvélemény félrevezetéséért, továbbá nyissák meg az ügy valamennyi dossziéját, hogy végre világosan lehessen látni a terrorakciónak és hátterének minden apró részletét. A családtagok elégedetlenek a német állam által felajánlott, berlini források szerint összesen 10 millió eurós kártérítéssel is, éppen ezért nem hajlandók részt venni a szeptember 5-i évfordulós megemlékezésen sem.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Címlapról ajánljuk

Címlapról ajánljuk


MÚLT
Sírkövek hátára írták a tarifát a temetői örömlányok
Vágy és halál morbid kettőse: az ókori bustuáriák koporsókon háltak egy kenyér áráért, egyes kliensek kérésére akár tetszhalottként.

Link másolása

Egy prostituált, aki a város határában, temetkezési helyeken űzte hivatását” – szól egy 1898-as angol lexikon szócikkelye az ókori Rómában tevékenykedő bustuáriákról. Mielőtt még bárki megrökönyödne, a prostitúció olyannyira volt szerteágazó iparág Rómában, hogy

a Krisztus utáni első században több mint 32 000 szexmunkást tartottak nyilván a városban, és valószínűleg ugyanennyien nem voltak bejegyezve.

Számtalan szavuk is volt a legősibbnek tartott mesterség űzőire: a meretricákat szabályozták és adót fizettek, a prostibulák szabadúszók voltak, az ambulaták az utcán jártak, a delicatae magas rangú kurtizánok fedőneve volt, a famosae pedig a tehetős patrícius családok unatkozásból kéjelgő lányait jelentette. A híres Pompei ásatásokat követően derült fény a virágzó szexuális ökoszisztémára, és a római prostitúció hierarchikus skálájának legalján foglaltak helyet a temetői örömlányok, azaz a bustuáriák.

Ezek a sápadtnak, soványnak és betegesnek leírt – tehát gyakorlatilag halottakra emlékeztető – nők gyéren öltözötten vagy meztelenül kínálták a testüket a temetőkben, mauzóleumokban és a földalatti sírokon, kényelmes ágyak helyett a hideg sírköveken.

Minden zegzugot, titkos járatot, útvonalat és rejtett ajtót ismertek ezeken a helyeken. Bizarr szolgáltatásuk az egész Római Birodalomra, sőt, Londinium (a mai London) külvárosára is kiterjedt. A temetői kéjnők általában krétát használtak a sírkövek hátoldalán, hogy reklámozzák az áraikat.

Vendégkörüket sírásók, illetve érzelmileg labilis gyászolók és özvegyek alkották, de akadtak közöttük álnekrofilok is, akik kifejezetten azért választották a bustuáriákat, mert halottakkal szerettek volna közösülni, és ők megteremtették ennek illúzióját azzal, hogy csendesen és ernyedten adták meg magukat.

Míg egy átlagos római bordélyházban az örömlányok minden ügyfél között megmosták magukat az intim területeken a saját kis szobáikban, a bustuariáknál ez nem történt meg, hiszen nem volt hol. Emiatt a temetői prostituáltak előszeretettel használtak parfümöt, hogy elfedjék a halál és a korábbi találkozások szagát. A morbid éjjeli pillangóknak alkonyattól pirkadatig kellett teljesíteni, és csak utána mehettek reggel a nyilvános fürdőbe – és oda is csak akkor, ha elég pénzt kerestek a belépéshez. Ehhez legalább napi két ügyfelet kellett becserkészniük a megélhetéshez:

az egyik kifizetés egy darab kenyérre, a másik pedig arra volt elég, hogy kifizessék a napi lakhatást vagy a fürdőbelépőt. Máskülönben éheztek, és néhányan ezért eleve a temetőben éltek.

Léteznek legendák néhány kísérteties bustuariáról: ilyen volt például Nuctina, aki szemein egy-egy pénzérmével aludt egy sírban, rajta a nevével. Sajnos ahogy a többi kéjnő esetében, náluk is gyakori volt a nem kívánt terhesség, és az ezzel járó csecsemőgyilkosság.

Bár az ún. bustuarie-t a legalacsonyabb rangú és legszegényebb prostituáltnak tartották, népszerűségük kiterjedt az egész birodalomra, és annak bukása után is folytatódott. A vágy és a halál effajta összefonódása mindenesetre érdekes társadalmi és lélektani kérdéseket vet fel. Az 1880-as években Guy de Maupassant is írt a jelenségről az egyik novellájában. Ebben a történetben a Montmartre temetőben találkozik egy férfi a néhai szeretője sírjánál egy kísértetiesen sápadt, gyönyörű fiatal nővel és viszonyt kezd vele. Annak lezárása után is a névtelen lány megszállottja marad, és így emlékezik meg róla: „Nem felejtettem el őt. Rejtélyként, pszichológiai problémaként kísértett az emléke, azon megmagyarázhatatlan kérdések egyike, amelyek megoldása zavarba ejt bennünket.” A történet szerint egy hónappal később egy másik gyászoló férfival találja őt ugyanabban a temetőben, és a hős megkérdezi magában: „Melyik lényfajhoz tartozott ez a sírvadász? Csak egy közönséges lány volt, aki elment a sírok közé olyan férfiakat keresni, akik szomorúak voltak, akiket valami nő, feleség vagy kedves visszaemlékezése kísértett, és még mindig nyugtalanította az eltűnt simogatások emléke? Egyedi volt? Sok ilyen van? Ez egy szakma? Úgy vonulnak fel a temetőben, mint az utcán? Vagy csak az a csodálatra méltó, mélyen filozófiai gondolat nyűgözte le, hogy kiaknázzák a szerelmi emlékeket, amelyeket ezeken a temetkezési helyeken elevenítenek fel?” Maupassant, a 19. századi írók egyik kiválósága feltehetőleg már tudta a választ.

Források: 1, 2, 3 és Budai Lotti: A női szexualitás története c. könyve


Link másolása
KÖVESS MINKET:

MÚLT
A Rovatból
A lepukkant magyar kísértetkastély, amelyben gyilkosság és kútbörtön is volt
Az Egyed faluban omladozó Festetics-Batthyány kastély hányattatott sorsa mögött több sötét história is lappang.

Link másolása

Aki betéved manapság a Győr-Moson-Sopron megyében található Egyed falu központjába, egy jobb sorsra érdemes épületet csodálhat meg, az egykori Festetics-Batthyány-kastélyt, amelyet gróf Festetics Károly építtetett a majorsági központnak. A 15. század óta jegyzett települést a középkorban a Festetich, majd a Batthyány család birtokolta. Ugyan az egykor szépséges épület állapota nem teszi lehetővé a látogatást, a nyitott parkból körbejárható, és maga az udvar is több érdekességet tartogat.

A birtok utolsó kertésze váltig állította, hogy az ott álló japánakác, azaz közönséges pagodafa annyira öreg, hogy már az eredetileg ide épített 18. századi barokk kastély kertjét is ez díszítette. Ezt az épületet vásárolta meg Stern (később Egyedi) Artúr, és bontotta le 1882-ben, hogy az akkori trendeknek megfelelően egy romantikus-neogótikus stílusút építtessen a helyére. A végeredmény egy lenyűgöző, bástyás sarkokkal díszített, U-alakú épület volt. Az új tulaj mindössze a Batthyány-család címerét őrizte meg a bontás után emlékbe, amit visszahelyeztetett az új kastély főhomlokzatára.

A kastélypark másik érdekessége volt a falu címerében is szereplő, Nagykútnak nevezett kútbörtön, amely egy többcellás föld alatti téglaépítményt foglalt magában. Ehhez hasonló nem volt sem az országban, sem az egész kontinensen. Ezt egészen a II. világháborúig használta az uradalom, bár akkor már élelmiszerraktárnak.

A háborút követő időszakban az új tulajdonos betemette és megszüntette a pincét, amelynek falaihoz bizonyára rengeteg vér tapadt. És nem csak a börtöntöltelékek vérét ontották ki ebben a hátborzongató múltú épületben…

Stern Artúr ugyanis nem élvezhette ki öregkorára az általa újjáépített kastély kényelmét, mivel 1924-ben megölték. Ez a tény elsőre nem volt egyértelmű: egy reggel a szobalány a napi rutinját végezve gyanúsnak találta, hogy a ház urának lakosztálya nyitva van, holott előző éjjel ő maga zárta be az ajtót, ahogyan szokta. Miután Stern nem reagált a kopogtatásra, a szobalány bement, kinyitotta a spalettákat, és a fényben meglátta az öregúr holttestét.

Stern a földön feküdt, nyakán egy lepedőből sodort hurokkal, amely a fürdőszobai mosdóhoz volt kötözve.

A nő ösztönös sikolya felverte a házat, a szobában összegyűlt minden lakó és felsegítették az ágyra az élettelen testet. A kastélyban élt többek közt Stern Artúr lánya is, aki pénzjutalmat ígért a szolgálóknak és a kiérkező doktornak is, amennyiben diszkréten eltussolják az esetet. Arra hivatkozott, hogy az apja elvonultan élt, magába zárkózva amiatt, hogy egyetlen fia odaveszett a világháborúban, úgyhogy nyilvánvalóan öngyilkosságot követett el.

Igen ám, de nem sikerült eltussolni a dolgot, mivel nyomozás indult az ügyben, amelynek során igen hamar kiderült, hogy Stern Artúr nem önkezével vetett véget életének, hanem a saját veje, Froreich Ernő ölte meg. Az indíték az volt, hogy hiába kérték, Stern nem adott nekik több pénzt, és a gyilkossággal azt szerette volna elérni, hogy megkapják a teljes birtokot és vagyont. Tette után Ernő bevallott mindent a feleségének – mondván, közös életüket szerette volna jobbá tenni –, aki megbocsátotta neki édesapja megölését –, de a rendőrség már nem volt ilyen vajszívű, és másnap már el is vitték a bűnöst, hogy elítéljék.

Visszatérve a kastély életútjára, amikor jött az államosítás, iskolát létesítettek az emeletén, a földszintből pedig könyvtár és óvoda lett. 2001-ben ezeket az intézményeket is kiköltöztették onnan, és az anyagi nehézségekkel küzdő önkormányzat ismét magántulajdonba adta, de azóta sem nyúltak hozzá vagy újították fel.

Nagyjából egy évtizeddel ezelőtt 55 millió forintért árulták egy ideig, és pár éve azt is rebesgették, hogy szakemberek nézegették az ódon falakat, hogy idősek otthonát hozzanak létre a kastélyban, de jelenleg nem úgy tűnik, hogy született volna bármiféle egyezség. Valahol érthető, ha nem kapkodnak egy olyan épület után, ahol nem csupán kútbörtön állt egykor, hanem még egy aljas gyilkosság is történt.

Források: itt, itt, és itt érhetők el.


Link másolása
KÖVESS MINKET:


MÚLT
Az első legendás magyar szakácsnő fél Hollywoodot megetette
Pervich Mária az operettkirálynak főzött fél évszázadon át, teljesen egyedül napi hatszor. Közben olyanok laktak jól a csirkepaprikásától, mint Marlene Dietrich, Greta Garbo és Salvador Dalí.

Link másolása

Hiába tartja magát a toposz ősidők óta, hogy a nők vezetik a háztartást és állnak a fakanállal a kezükben a konyhában, ahogyan a menzás nénik is mindig asszonyok, a 19. századig a szakácsnő kifejezés nem csupán a magyar nyelvből hiányzott, de másutt is ismeretlen volt. Legfeljebb szolgálóként, cselédként vagy a személyzet női tagjaként hivatkoztak rájuk a ranglétra alján, függetlenül a gasztronómiai tudományuktól.

Az egyik első nő, akit érdemben kiemeltek a szakácsok közül, a – 19. századi Osztrák-Magyar Monarchiában – Ferenc Józsefnek dolgozó Therese Teufl volt, akire mint „császári család főzésre alkalmazott személyként” hivatkoztak. Még az étkezésére kényes Erzsébet császárné és magyar királyné, azaz Sissi is elégedett volt a főztjével, amit jól példáz, hogy a szakácsnő három évtizedig szolgálta az uralkodót és családját. Mária Valéria, Erzsébet kedvenc lánya is sokat írt naplójában Therese kiváló főztjéről.

Az első olyan magyar szakácsnő pedig, aki világszintű elismerést tudhatott magáénak, Pervich Mária volt. Őt az operett koronázatlan királya, Kálmán Imre (ld. lenti kép) alkalmazta, akinek olyan klasszikusokat köszönhetünk, mint a Csárdáskirálynő, a Luxemburg grófja és a Marica grófnő. Mária felvidéki magyar asszony volt, aki bár kis termetű volt, de rendkívül büszke és erős, továbbá mindig egyszerűen, de igényesen öltözködött.

Segítséget soha nem fogadott el, ahogyan sokat emlegetett mondása is tanúsítja: „Egy Pervich maga főz!”.

Naponta hat alkalommal tálalt egyedül a családnak, az operettkirály kedvenc fogásait (káposztás cvekedli, kacsasült, libamáj, paprikás csirke, túrós rétes és Napóleon-szelet) gyakran elkészítve.

Mindent egymaga csinált, és fejből főzött: tésztát dagasztott, káposztát savanyított hordóban, lekvárt főzött, galuskát szaggatott és gyümölcsöt kandírozott. Egy óriási asztalon nyújtotta a leheletvékony rétest, valamint a tizennégy lapos dobostortája is egyedülálló volt.

Az Anschlusst követően, 1938-ban az idegen nyelveket nem beszélő szakácsnő is hűségesen Kálmánékkal tartott az emigrációba: Bécsből Zürichbe, aztán Párizsba (ahol rokonnak kellett hazudniuk, mert emigránsnak nem lehetett alkalmazottja), végül New Yorkba költöztek. Az Egyesült Államokban megállapodott család háza pedig valóságos társasági gócpont lett, ugyanis Kálmán Imre felesége, a fiatal Vera az államminiszterektől az eliten át a hírességekig itt is mindenkit meghívott a házukba, ahogyan már Bécsben is tette.

Hamar elterjedt a hír a felsőbb körökben, hogy Pervich Mária milyen csodálatosan főz: nem kisebb nevek adták egymásnak jóllakott örömmel a kilincset, mint Marlene Dietrich, Greta Garbo, Habsburg Ottó, Salvador Dalí, Bartók Béla és a filmcézár Louis B. Mayer. Az elhivatott Máriának mindegy volt, hogy szűkkörű vagy százfős rendezvényen kellett helytállnia séfként. Végül már egész Hollywoodban őt tartották a korszak egyik legjobb szakácsának.

És hogy hogyan találtak rá Kálmánék annak idején erre a közkincsre? Ennek is izgalmas története van: amikor váratlanul felmondott a zeneszerző szakácsa, a nővére kapott egy fülest, miszerint pont kilépett az állásából a Mágnás kaszinó (azaz Nemzeti Casino) híres szakácsnéja, de

már Horthy Miklós ajánlott neki állást, sőt, Gömbös Gyula honvédelmi miniszter is szerződtetni akarta. Kálmán viszont vérszemet kapott, és ráígért ezekre az ajánlatokra: így történt, hogy megérkezett egy idősödő, németül nem beszélő hölgy Pestről Bécsbe a próbafőzésre, aki ráadásul ötször annyit kért, mint az elődje, de az ételei annyira meggyőzőek voltak, hogy egyértelmű befutó lett.

Végül a fáradhatatlan Pervich Mária fél évszázadig főzött a családra, és még Kálmán Imre halála után is gondoskodott annak gyermekeiről, akiket sajátjaként szeretett. Végül hazaköltözött szülőföldjére, és nem kevesebb, mint 102 évig élt – igazolva a mondást, miszerint az vagy, amit megeszel.

Források: 1,2,3,4


Link másolása
KÖVESS MINKET:


MÚLT
Miért volt jobb a hot-dog 1980-ban, mint ma?
Ne szépítsük: gyermekkorunk kedvenc KGST-streetfoodjának mai változata inkább csak desszertnek felel meg. Leleplezzük az okokat!
Forrás: Tó-retró blog, címkép: Budapest V. Múzeum körút, az Astoria szálló bejárata előtt. 1979. Fortepan/Bauer Sándor - szmo.hu
2022. október 17.


Link másolása

A régi, balatoni nyarak illata Pálma gumimatraccal és bambival, a SZOT üdülők strandján... Ezt mind újraélheted vagy megismerheted a Tó-retro blog írásaiból.

Először is egy tény: hot-dog függő vagyok. Jobban mondva voltam korábban. Mivel gyakran jártam a Blaha Lujza téren, így a nyolcvanas években standard programnak számított a kerülő a sarkon álló EMKE (Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület) épület irányába. Ugyanis itt, egy üveportálba vágott kör alakú kajütablakon át adták a kedvenc forrókutyámat (angolul hot-dog). Máig érzem a számban az ízét, lett légyen mustáros vagy „kecsapos” (bár akkoriban sokan hívták kecsupnak) verzió. Azután teltek az évek és lassan múlt a virslivel dúsított kifli iránti vonzalom, ugyanis – mint rádöbbentem – a mai, amerikai stílusú, inkább desszertnek tűnő akárminek köze sincs a hot-doghoz. Utána néztem hát, hogy tévesztett annyira irányt a keleti-blokk gasztronómiája, mintha Farkas Bertalan a föld helyett a Marson landolt volna. A cikkben található adatok a korabeli ipari szabványokból és a laboratóriumi vizsgálatok pontos eredményeiből származnak.

Az óriáskifli

Kezdjük is rögtön az alapoknál, vagyis annál a

ropogós, fényes fél óriáskiflinél, amit karóba húztak azért, hogy a virslinek helye, a proletár gyermekének pedig finom uzsonnája legyen.

Aki emlékszik rá, az pontosan tudja, hogy a ma kapható, oldalról kettévágott, inkább kalácsszerű alkalmatosság eleve lehetetlenné teszi a régire hajazó ízek reprodukálását. A mai hot-dog kifli(?) egyszerűen (nekem) túl édes és foszlós. Nos az összetevők egybevetése leleplezi a turpisságot. Gyermekkorunkban a kifliben gyakran volt több só, mint az előírt (1,8 g/100 g) hiszen laboratóriumban többnyire 3,4-3,6 grammot mértek. A szénhidrát tartalom 57 % (57/100 g) volt és a hot-dog alagút vaj és tej felhasználásával lett olyan, amilyen. Ha megnézzük a mai, egyenutánfutónál kapható amerikai hot-dog kiflit, akkor azt látjuk, hogy kevesebb a só (1,3 g) és a szénhidrát is, ami 50 g. Hát ez nem indokolja azt, hogy ma inkább nevezném desszertnek ezt a terméket, mint kiflinek. Igen ám, csakhogy a régi péksütemény szénhidrátjából 2,7 volt cukor, míg ma 7,5-nél tartunk, ami majd háromszoros érték. Ráadásul a mai hot-dog alap vízből, étolajból és lisztekből áll. Semmilyen tejtermék nincs benne. De nem ez az egyetlen oka a mai csapnivaló hot-dogoknak.

1979. Fortepan/Bauer Sándor

Nézzük a virslit!

A magyar nyelvben rengeteg vicc létezik a virslik összetételét illetően, bár éppen a közelmúltban hoztak új szabályokat a rudacska alapanyagait illetően. Ezek után

különösen furcsa, hogy a nyolcvanas évek virslije mennyivel jobban emlékeztetett húsárúra, mint manapság!

Itt elegendőnek érzem két adat kiemelését a kijelentés alátámasztására: az 1980-ban forgalomban lévő virsli (akkoriban nem volt túl sok féle) 100 grammonként 20,9 g fehérjét és 13,2 g zsírt tartalmazott, ami megközelítette a sertéskaraj összetételét (20,8 és 8,3 g). A mai széles kínálatból kettőt kiválasztva (az egyik újra az utánfutós a másik egy magasan jegyzett márka) a fehérje- 11 g mindkét terméknél, míg a zsírtartalom 20, illetve 24 g. Ez szinte pontosan fordítottja gyermekkorom hot-dog virslijének. Ezt pedig a ketchup sem tudja elfedni.

Apropó ketchup... és mustár

Ma egy átlagos paradicsom alapú finomító 63 százalékban készül paradicsomsűrítményből, és a kész termék 100 grammja 21 g cukor mellett 1,8 g sót tartalmaz. Gyermekkoromban az 1967-óta gyártott ketchup volt kapható, melynek idevágó értékei 37 g cukor és 3,8 gramm só, ami tetemes különbség, bár mindkét összetevőben szinte egyforma méretű a növekmény, ám nem ez az egyetlen különbség. Akkoriban a készítmény alapja a jól ismert sűrített paradicsom volt, melynek sótartalma 4,5% volt szemben mai paradicsom sűrítmény 0,09 százalékával ez bizony 450-szeres eltérés. Ráadásul akkoriban 12 féle fűszert használtak az ízesítéshez szemben a mai kettővel (babérlevél, szegfűszeg) szemben. Persze nem mindenki szerette a pirosat, így nézzük meg a mustárt is!

Nos ezen a téren nem lehet a só és cukortartalom mentén feltárni az ízbéli eltérés gyökerét. Ebben az esetben sokkalta prózaibb az ok: az akkori mustár faék egyszerűségű volt a mai szósz mellett. Ma ugyanis így fest az összetétel: víz, ecet, mustármag (18%), cukor, só, fűszerek (kurkuma, koriandermag, szerecsendió, szegfűbors, szegfűszeg, fahéj, fekete bors, kömény), karamellizált cukorszirup, aromák, zöldfűszerek (majoránna, babérlevél). Ebből 1980-ban többnyire csak a víz, az ecet a só és a cukor volt meg, na meg a mustármag, amiben szintén ordító eltérés mutatkozott.

Akkoriban ugyanis a tradicionális erdélyi Magyar Mustár nyomán feketemustár-magot használtak. Ne tessenek meglepődni a helyesíráson, ugyanis a fekete jelenesetben nem a mag, hanem a belőle készült mustár színére utal (ahogyan a ma használt fehérmustár-mag is). Ha valaki csak hasonló ízélményre vágyik annak a Dijoni mustárok polcán érdemes turkálni, lévén ezek ma is ilyen magra épülnek.

Ezek hát a számok nyomán feltárható különbségek, ám ehhez még vegyük hozzá, hogy a nyolcvanas évek magyar gyártási minősége mellett simán előfordulhatott, hogy a szerdai szállítmány nyomokban sem emlékeztetett a hétfőire és virsli, kifli vagy szósz összetétele úgy aránylott egymáshoz, mint a legfinomabb francia habzóbor az ősrettenetfalvi asztali koccintós szikvízzel pimpelt vegyülékéhez. Ráadásul lenne itt még egy dolog. Lehet, hogy akik a nyolcvanas években hot-dogot ettek, azok mára eljutottak a „régen minden jobb volt” időzónájába...?

Ha a múlt században imádtál a Balatonnál nyaralni vagy szeretnéd tudni, hogyan nyaraltak a szüleid, neked írták a Tó-retró blogot. Ha pedig szeretnél visszaemlékezni a 70-es, 80-as évekre, és vannak fotóid, amiket szívesen megosztanál, csatlakozz a Retró Insta-csoporthoz!

Ha szívesen olvasnál további meglepő tényeket, izgalmas, rejtélyes sztorikat a Balatonról, nézd meg a Tó-retró blog szerzőjének új könyvét! További részletek és megrendelés itt.


Link másolása
KÖVESS MINKET: