MÚLT
A Rovatból

3+1 meglepő foglalkozás nyomában Budapesten

Régen elengedhetetlenül fontosnak tartották őket, mára viszont az emberek nagy többsége azt sem tudja, hogy egyáltalán léteztek.


Lehet, hogy csak egyszer volt Budán kutyavásár, de az biztos, hogy népszámlálás egészen sok. Az egyik 1714-ben, amikor szokás szerint összeírták, hogy hány házban hány lakos él, és nekik mi a mesterségük. Ebben az évben 1405 épületből állt Buda, 8950 lakosa volt, akik ötven különféle foglalkozást űztek. Ezek között szerepel a gróf és a koldus is. De talán ezeknél a szakmáknál is érdekesebbekre bukkanhatunk még!

A lámpagyújtogató

A budapesti éjszaka elvarázsol: ahogy lemegy a nap, felkapcsol a közvilágítás és máris fényben úszik az Duna-part! Teljesen magától értetődő, hogy érzékelők és számítógépek irányítják a jórészt korszerű LED-es fényeket a város minden pontján.

Nagyjából elképzelhetetlen, hogy egykor minden lámpát egyesével kellett meggyújtani. Budán először olajlámpásokat állították 1777-ben: az egész városban összesen 17 lámpa világította meg a tereket.

Pest akkor még nem engedhette meg magának ezt a luxust, így ott a sötét utcák problémáját másként oldották meg: rendeletben megtiltották az embereknek, hogy az esti harangszó után az utcára menjenek: ha senki nincs az utcán, akkor közvilágítás sem kell. Így volt ez 1790-ig, amikor végre a pesti oldalon is kigyulladtak az első fények, ráadásul akkor egyből 300 darab olajlámpás! Ezekben repceolaj égett, s bár a fényük halvány volt, a szaguk és a füstjük pedig igencsak erős és büdös, de azért boldogan sétáltak alattuk esténként a pestiek.

Ezeket az olajlámpásokat egyenként meggyújtani a lámpagyújtogató feladata volt, aki alkonyatkor indult munkába. Vállán létrával járta végig a várost lámpától lámpáig. Mivel a gyufát ekkor még nem találták fel, így apró vegyszeres üvegcséjébe egy másik vegyszerrel átitatott pálcikát mártott, ami ezután belobbant, és azzal gyújtotta meg a lángot.

A lámpagyújtogató munkája 1856-ban némileg egyszerűsödött, mikor december 23-án kigyúltak az első gázlámpák a városban. Ezeknél már nem kellett létrán felmászni a lámpatesthez, elegendő volt egy hosszú bot, amelynek a végén égő borszeszlángos kanóccal lehetett belobbantani a gázlángot. Az első évben összesen 838 lámpát helyeztek ki a fővárosban, 1896-ra már 2565 darabra nőtt a számuk. Ezeket továbbra is egyenként kellett begyújtani, de a lámpagyújtogatók pontos és gyors munkájának köszönhetően sötétedés idején alig 15 perc elteltével minden lámpa égett!

Utoljára 1909-ben találkozhattunk lámpagyújtogatókkal, ezután bevezették a villamos közvilágítást a fővárosban, és a szakma egy csapásra eltűnt.

Fotó: Fortepan / Mezey Ferenc

A dunavizes

Bár ma már a csapból is víz folyik, kétszáz éve még nem volt olyan egyszerű ivóvízhez jutni a fővárosban. Sokfelé voltak kutak, de ezek vize többnyire nemhogy emberi fogyasztásra nem volt alkalmas, de még arra sem, hogy a piszkos ruhát tisztára mossa bennük az ember. Arról nem is beszélve, hogy a háztartásban szükséges mennyiséget a kúttól hazacipelni sem volt egyszerű.

Ezekben a nehéz időkben segített a “dunavizes”, aki csacsifogatával a Dunából merített vizet szállította a pesti utcákon.

Az első szamárfogat 1825-ben állt munkába. Korábban gyalogosan, és főleg asszonyok szállították a hátukra erősített puttonyokban a vizet. Még a pesti bérházak emeleteire is szállítottak, de csak annak, aki megfizette, ugyanis emeletenként drágult ennek a szolgáltatásnak az ára.

A dunavizeseknek jó forgalma volt, mert sokan itták a Duna vizét, pedig az sem volt éppen tiszta.

Egy idő után egyértelmű volt, hogy ha kevesebb járványt szeretnénk, akkor meg kell kezdeni egy vízmű kiépítését. 1868-ban a mai Országház helyén épült fel az első vízmű.

Decemberre már több pesti lakásban folyt a tiszta víz a csapokból. A főváros vízellátását ma is a Duna biztosítja, de már nem csacsifogaton, hanem a város alatt húzódó, több mint 5000 kilométer hosszú vezetékeken keresztül érkezik meg az ivóvíz, tisztítva és fertőtlenítve.

Fotó: Fortepan / Magyar Földrajzi Múzeum / Erdélyi Mór cége

A kártyafestő

Azt nem lehet pontosan tudni, hogy mióta kártyáznak az emberek, de annyi bizonyos, hogy Európában 1240-ben a worchesteri zsinat egyik határozata már a kártyajáték betiltásáról szólt. Azt is tudjuk, hogy Olaszország az európai kártyajátékok egyik bölcsője, ott már a 14. században széles körben elterjedt volt ez a játék és több kártyafestő is működött az országban. Hazánkban az 1714-es budai összeírásban még csak egy kártyakészítő szerepelt, számuk csak a 19. században kezdett el gyarapodni, amikor a pesti oldalon egyre szaporodtak a szórakozóhelyek. Ezeknek a helyeknek a játékkártya szükséglete megfelelő alapot adott a budai és pesti kártyafestők üzletének.

Először rézbe metszették a kártyalap mintáit, amiket a mesterek utóbb részben kézzel, részben sablonnal festettek meg, azaz minden egyes kártya egy kisebb műalkotás volt.

A főváros leghíresebb kártyafestője Schneider József volt, aki 1835 körül készítette el a tükörképes Tell-kártya első példányait. A 19. század végére ez a kártyatípus lett a „magyar kártya”, de fontos kiemelni, hogy csak mi hívjuk így! A szomszédos Ausztriában például „Doppeldeutsche” néven ismert, de használják Horvátországban, Csehországban és Szlovéniában is. Az alakokat Schneider József a híres svájci Tell-mondából vette. Nem véletlen az sem, hogy a mester őket választotta: az 1848-as szabadságharcot megelőző időkben magyar történelmi személyiségeket, szabadságharcosokat nem festhetett Schneider a kártyáira, hiszen az akkori erős cenzúra nem engedte volna forgalmazni azokat, de valahogy mégis a forradalmi érzületet szerette volna a kártyára csempészni, így esett a választás a svájci szabadságharc legendás szereplőire.

A VII. kerületben, a Kazinczy utca 55. számú házon ma is emléktábla őrzi egykori műhelyének emlékét. De a kézzel festett kártyák helyét átvették a játékgyárakban nyomott kártyapaklik.

Fotó: Wikipedia

+1 A kefekötő

Miféle mesterség lehet az, amire csak azzal a mondásunkkal emlékszünk, hogy „iszik, mint a kefekötő“?! Ma már nehéz megmondani, hogy honnan ered ez a mondás, egyesek szerint a mesterség német elnevezése a “Bürstenbinder” szó első tagja miatt ragasztották rá a kefekötőkre, mivel a “bürsten” szó egyik jelentése “kefe”, másik értelemben viszont a “tivornyázás” német megfelelője. A másik feltételezés szerint a kefekötő munkája egyszerűen csak sok porral jár, és talán azért nyúl olyan gyakran a pohárhoz munka közben.

Akárhogyis, a legtöbb kefe napjainkban gyárakban készül, alig maradt olyan kisiparos, aki ma is kézzel készült kefék, ecsetek, pamacsok és seprűk készítésével foglalkozik. E különleges, ősrégi mesterség nagy szaktudást igényel, hiszen ismerni kell hozzá a fa megmunkálásának a menetét, valamint az állati szőrök kezelésének mikéntjét is.

A kefekötő munkájának első fázisa a foglalat elkészítését jelentette, azaz a kefefát kellett elkészíteni faragással vagy esztergálással, amibe aztán lábbal hajtott fúróval az ún. „fúrszéken“ lyukakat fúrt a kefekötő a fába. Ebbe került a sörte, azaz különböző állatok szőre. Használtak disznósörtét, ló-, bak-, borz-, mókus-, menyétszőrt, és növényi anyagokat is, mint például a sikárfüvet, másik nevén tevekákát, amit szurokkal beragasztottak, vagy dróttal, illetve fonallal kötöztek rá a kefefára. A mesterek rendszeresen jártak a vágóhidakra lófarokért vagy sörényért. A finomabb ecsetek sörtéjét puhítani kellett, ezt forró hamuval tudták elérni, ilyen például a mókusszőr ecset, amit aranyozáshoz vagy hangszerek, például hegedűk lakkozásához használnak ma is. Durvább keféket, például drótkeféket drótsodrással készítettek. Napjainkra három nagyobb típust különböztetünk meg: mezőgazdasági-, ipari- és háztartási keféket, de ezeknek is számtalan altípusa van.

S bár már szakképzés sincs kefekötőknek, ahol a mesterség tanulható lenne, de ha valakinek egyedi típusra van szüksége, jó tudni, hogy a fővárosban ma is találni hagyományos kefekötő mestert, aki bármit el tud készíteni!

Fotó: Fortepan / Urbán Tamás

Ismerd meg közelebbről a város titkait!

Ha imádod az ilyen történeteket, akkor az idén 15. éves Imagine sétáit neked találták ki! Különleges helyszínek, autentikus városélmény, kikapcsolódás és tanulás vár rád az izgalmas programokon. Budapest mellett több vidéki városban is csatlakozhatsz a számos tematika közül valamelyikhez, sőt, privát programként vagy csapatépítőként is kérdheted! Az Imagine városi sétáiról bővebben itt olvashatsz.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Népszerű
Ajánljuk
Címlapról ajánljuk


MÚLT
A Rovatból
„Hipós vízzel, szinte négykézláb sikáltuk fel ott a véres, csutakos padlót” – 30 éve történt az ország legsúlyosabb vonatbalesete, amiben 31-en haltak meg
1994. december 2-án 16 óra 46 perckor kisiklott a Szajol állomáson áthaladó Nyíregyháza–Nyugati pályaudvar között közlekedő gyorsvonat több kocsija is. 31-en haltak meg, az áldozatok közül a legidősebb 84, a legfiatalabb alig 8 éves volt.


1994. december 2-án szörnyű tragédia rázta meg az országot. 16 óra 46 perckor kisiklott a Szajol állomáson áthaladó Nyíregyháza–Nyugati pályaudvar között közlekedő gyorsvonat második kocsija, majd a kocsik 110 kilométer/órás sebességgel egymásba, illetve az állomásépületbe rohantak.

A balesetben összesen 31-en vesztették életüket, 27-en a helyszínen, négyen a kórházban haltak meg, 52-en pedig megsérültek. Az áldozatok közül a legidősebb 84, a legfiatalabb alig 8 éves volt.

Később kiderült, a balesetet emberi mulasztás okozta. A vonat érkezése előtt negyed órával az első vágányon tolatást végeztek, csakhogy a váltók ekkor már át voltak állítva a második vágányra, amelyen a gyorsvonatnak át kellett volna haladnia. A tolató szerelvény a kerekeivel átállította a váltót az első vágányra.

A gyorsvonat az egyenes haladásnál engedélyezett sebességgel, azaz körülbelül 110 kilométer/órával érkezett az állomás felé, a kitérő állású váltót ebben az állásban viszont legfeljebb 40 kilométer/órás sebességgel közelíthette volna meg a szerelvény. A mozdony és az első kocsi kitért és haladt tovább az első vágányon, viszont a szerelvény többi kocsija leszakadt, majd kisiklott, és egy része az állomásépületbe rohant.

A mentést a baleset után közvetlenül az állomáson szolgálatot teljesítő vasúti dolgozók és az utasok kezdték meg. Aztán megérkeztek a mentők, tűzoltók, és katonák is. Még ők sem láttak még ehhez fogható katasztrófát, de az első újságírók sem tudták eleinte felfogni, mi történt.

Mészáros János a Szoljon.hu fotóriportere az elsők között ért oda, a szirénák hangját követte.

„Láttam, hogy egymáson vannak a vagonok. Akkor már hallottam zajokat, síró, jajveszékelő embereket a roncsok alól. Néhol mozogtak elemlámpák, a tűzoltók és a mentők ekkor már bemásztak a roncsok közé és próbálták megtalálni a túlélőket, sérült embereket”

– mondta a fotós korábban a XXI. Századnak.

Huszonhét ember a helyszínen meghalt, a holttesteket először a váróba fektették.

„Nem kívánom senkinek azt a látványt, érzést, amit az váróterem látványa nyújtott, ahová korábban a holttesteket fektették. Néhány kolléganőmmel hipós vízzel, szinte négykézláb sikáltuk fel ott a véres, csutakos padlót. Az egyik munkatársnőnk épp babát várt, mondtuk neki, ő ne jöjjön, máshol segítsen, ha tud. Borzasztó emlék”

– emlékezett vissza szörnyű tragédiára a Szoljon.hu-nak egy asszony, aki már akkor is a vasútnál dolgozott. Azt mondta, sokan bementek aznap éjjel dolgozni közülük, olyanok is, akik nem voltak szolgálatban.

Kárándi Béla nyugalmazott alezredest is a helyszínre rendelték. Az ő feladatuk a halottak azonosítása volt.

„Csendben dolgoztunk, senkinek nem volt kedve megszólalni. Szavakkal nem is lehet elmondani, milyen érzés volt látni, amikor az egyik fiatal mellé lefeküdt a földre az édesanyja. Átölelte a fiát, és perceken át zokogott. Az áldozatok között volt az ORFK egyik középvezetőjének az anyósa is. Amikor bejött az asszony férje, összetört egy széket. Rajta így jött ki a mérhetetlen düh és fájdalom, hogy elveszítette a feleségét”

– mesélte a tragikus éjszakáról a keleten.hu-nak.

A balesetben hatan életveszélyes, húszan súlyos, tizenketten könnyű sérüléseket szenvedtek. A sérülteket több kórházba szállították. Tizennégy embert elsősegélynyújtás után haza is engedtek, négy ember életét viszont már nem tudták megmenteni. Az áldozatok száma így később harmincegyre nőtt.

A Legfelsőbb Bíróság 1996 februárjában hozott ítéletet a balesetet okozók ügyében. A vasúti közlekedés halálos tömegszerencsétlenséget okozó, gondatlan veszélyeztetéséért Szűcs Ferenc váltókezelőt öt és fél év, Farkas István tolatásvezetőt két év, Illyés Ferenc kocsirendezőt pedig másfél év fogházbüntetésre ítélte a bíróság. Szűcs Ferenc három év letöltése után kegyelemmel szabadult.

A MÁV az elhunytak hozzátartozóinak, a sérülteknek és azoknak, akik anyagi veszteséget szenvedtek kártérítést fizetett. Az esetenkénti összeg 20 ezertől 6 millió forintig terjedt.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

MÚLT
A Rovatból
Nem színezi túl a valóságot, de ekkora összegből valamivel jobb történetet is lehetett volna írni – S.E.R.E.G-kritika
Mire képes egy igazán nagy költségvetésű sorozat Magyarországon? Megnéztük, hogyan indul a S.E.R.E.G.


Nem vagyunk elkényeztetve manapság (igaz, sosem voltunk) jó magyar sorozatokkal, főleg az agyontámogatott propagandafilmek korában. Na de mire képes egy hazai viszonylatban igazán nagy költségvetésű sorozat Magyarországon?

Milyen más sorozat lehetne ma Magyarországon 900 millióval megtámogatva, mint egy tisztes katonai sztori, ahol apa-fia konfliktusokról és komoly, felelősségteljes férfiasságról témázgatnak?

Erős fenntartásokkal ültem neki tehát az első résznek. Kicsit vártam is, hogy mennyire lesz ez egy már-már parodisztikus mű, amilyen akár az Elk*rtuk is volt, vagy a Most vagy soha!. Ezzel szemben nem ez történik, hanem valóban megpróbáltak valami egészen korszerű, történetmesélésben is egészen helytálló sorozatot létrehozni.

A sorozat egyből egy rendkívül komoly harcjelenettel indít, ahol a főszereplő, Győrbíró (Csórics Balázs) makacsul, hősiesen felülírja a neki is kiadott parancsokat, majd önálló akciózásba kezd. Nem vagyok teljesen tisztában a katonai missziók törvényeivel, de tudtommal ennek a való életben sokkal szigorúbb következményei vannak, mint az, amilyen gyorsan túlteszi magát a sorozat ezen a felütésen. A harcjelenet egyébként szörnyen izzadságszagú, ahol páremberes lövöldözések mellett egészen komolyan vehetetlen halálok és effektek tűnnek fel. Mintha a kurd statiszták egy alsópolcos videójátékot imitálva hullanának el, az egyik gránát robbanásától való belassított elugrás pedig már-már komikus. Eszembe jut hirtelen a Sharknadónak egy felturbózott verziója, de a történet gyorsan tovább is áll.

Már Győrbíró házában vagyunk, aki a képek alapján a katonaság mellett lottózhatott is, amilyen lehengerlően szép családi házba sikerült berakni a főszereplőket. Megismerkedünk Marcival (Séra Dániel), akit a sorozat egy egészen céltalan figuraként próbál ábrázolni.

Maga a sorozat tehát két szálon fut, egyrészt a fiatal srác, aki az életét rendbe hozni jelentkezik tartalékos katonának, illetve az apáról, aki egy újabb misszióra próbál csapatot verbuválni.

Ez azért sem rossz, mert az izzadságszagú hőstetteket és a nagy, nemes dolgokat szépen ellensúlyozza az esetlen fiatal felnőtt története. Az előbb említett Marci mellett barátja, Jocó (Kövesi Zsombor) is szépen hozza a saját történetét, sok beszélgetés igazán emberi. Simán meg tudjuk kedvelni a karaktereket, és az is szuper, hogy a fiatalok nyelve végre nem megy át egy Amerikai Pite hasonmásversenybe, nem adtak a szereplők szájába „öcsisajtokat” és egyéb korszerűtlen kifejezéseket.

Egyelőre egy rész alapján, gyaníthatóan a missziós csapat összerakása a fő szál, ami viszont sokkal gyengébb, esetlen és logikátlan dialógusokkal. A színészek Kamarás Iván kivételével nem adnak sokat a karakterekhez, ami nem is biztos, hogy az ő hibájuk:

Sokkal inkább maguk a szerepek tűnnek kidolgozatlannak.

Szándékosan igyekeztem elsősorban sorozatként nézni, és csak másodsorban figyelni a szoftpropagandára, amit helyenként azért szépen elhelyeznek. Marci nézegeti a sereg honlapját, anyuka is elmondja, hogy a sereg megoldás lehet az ösztöndíj kifizetésére is, de még a katona apuka is a legkomolyabb motoron vereti, a tökéletesen kinéző családi házból reggel elindulva, ami a katonalét egy szép víziója. De valóban másodsorban van a „mi lehet jobb, mint katonának lenni” felkiáltás, a történetre ezerszer nagyobb hangsúlyt fektetnek. Természetesen a morális kérdések szépen megjelennek olyan hatásvadász vágóképekben, mint amikor a merengő Győrbíró egy boltból kijövő anyát pásztáz gyermekével.

Szerintem az egyik legtisztelhetőbb rész, hogy nem színezi túl a sorozat a valóságot, a katonai laktanyában az irodák, ahol Győrbíró is tengeti mindennapjait, még mindig tele van a kommunizmusból itt ragadt bútorokkal, a kórház folyosója, ahol Marci sebét összevarrják, pontosan olyan hányadékként néz ki, mint a legtöbb kórházi folyosó egyébként itthon.

Rengeteget gondolkodtam azon is, hogy miért kell a címben a sereget S.E.R.E.G.-ként írni. Csak online tudtam meg, hogy Szolgálat-Erény-Rend-Erkölcs-Gondviselés lesz a megfejtés. Gondolom, a pöszékre való tekintettel a „Szereg” kicsit furán adta volna ki, más S-betűs szót meg nem lehet kitalálni a katonasággal kapcsolatban.

Összegezve, a S.E.R.E.G. nem egy pokolian jó sorozat, ugyanakkor azt gondolom, hogy ekkora összegből valamivel jobb történetet is lehetett volna írni. A fiatalok szála üdítő, az átlagos tévénéző szerintem nagyon gyorsan meg tudja szeretni Marci karakterét, és már várja a következő adást, hogy vajon sikerül-e neki Galambost (Gál Réka Ágota) meghódítani. Gyanúsan arra is kíváncsiak leszünk, hogy Kamarás Iván hogyan és mennyire akar kiszúrni Csórics Balázs karakterével. Ezek miatt pedig néha még meg is lehet bocsátani azokat a rém kellemetlen propagandisztikus részeket is, amikbe az egészet becsomagolják. Láttunk ennél rosszabb sorozatot még Netflixen is, bár azt gondolom, hogy a S.E.R.E.G miatt nem fog a hétköznapi ember a tévé előtt toporzékolva várni hétköznap esténként.


Link másolása
KÖVESS MINKET:


MÚLT
A Rovatból
Azt szimulálták, hogyan nézett ki az egyik legkeményebb kivégzés az ókori Görögországban
A Brazen Bull-t nem megrendelésre készítették el, hanem egy athéni férfi saját önszántából tett kísérletet a kínzóeszköz létrehozására, amit később egy zsarnoknak ajándékozott oda.
Karkó Ádám - szmo.hu
2024. augusztus 09.



A Brazen Bull egy hírhedt kínzóeszköz volt, amelyet a Kr.e. 6. században talált fel egy athéni férfi, Perilaus – írja a LadBible.

Ez az eszköz egy nagy, bronzból készült üreges bika alakú szobor volt, aminek lényege abban állt, hogy az áldozatokat élve megsüssék, kegyetlen és fájdalmas halált okozva nekik.

Az áldozatot a bika belsejébe zárták egy csapóajtón keresztül, majd tüzet gyújtottak a szobor alatt. A bika alakú szobor felmelegedett, és az áldozat lassan megfőtt benne.

A találmány különös kegyetlensége abban rejlett, hogy Perilaus csöveket épített be a szoborba, amelyek az áldozat sikolyait állathangokká torzították, így a kívülállók számára az áldozat fájdalmának hangjai egy bika bömbölésére hasonlítottak. Perilaus nem kapott megbízást erre a kegyetlen eszközre, hanem saját kezdeményezésből készítette el, majd elvitte Phalarisnak, Akragas szicíliai zsarnokának, remélve, hogy az érdeklődni fog iránta.

Phalaris, aki híres volt kegyetlenségéről, és akiről egyes történelmi feljegyzések szerint azt állították, hogy kannibál volt, valóban érdeklődést mutatott a Brazen Bull iránt.

A zsarnok úgy döntött, hogy teszteli a szerkezetet, és Perilaust, a feltalálót helyezte el elsőként a bika belsejében. Tüzet gyújtottak a szobor alatt, és Perilaus hamarosan megtapasztalta saját találmányának borzalmait.

Phalaris azonban mielőtt Perilaus meghalt volna, kivette őt a bikából, hogy megkímélje az életét, de csak azért, hogy később más módon végezzék ki: Perilaust végül ledobták egy dombról.

Phalaris élvezettel használta új kínzóeszközét, és a Brazen Bullban történő kivégzések szórakoztatták őt. Azt mondják, hogy különösen élvezte, ahogy a bika szobra ringott, miközben az áldozat élve sült meg benne.

Phalaris uralma azonban nem tartott örökké. Amikor 554-ben megbuktatták, az új uralkodók úgy döntöttek, hogy Phalarisnak is meg kell tapasztalnia saját kegyetlenségének eszközét. A zsarnokot a Brazen Bullba zárták, és ő is ugyanazt a borzalmas sorsot szenvedte el, mint korábbi áldozatai.

A szimulációról készült rövid videót ITT lehet megtekinteni.


Link másolása
KÖVESS MINKET:


MÚLT
A Rovatból
„Videokazettáktól kezdve a műizéig mindent lehet kapni. Méghozzá legálisan!” - Hazai szex-mérföldkövek a rendszerváltás után
Felelevenítjük az első magyar szexshopot, pornófilmet, swinger klubot, erotikus újságot és expót, valamint a szexuális oktatási reformokat.


Az első magyar szexshop

A rendszerváltás egyik legizgalmasabb hozománya az volt, amikor megnyílt az első magyar szexshop 1989-ben Budapesten, a Múzeum körúton. Az üzlet hamar népszerűvé vált azok körében, akik mindaddig csak külföldön találkozhattak efféle üzlettel. A Dunántúli Napló így számolt be a hasábjain erről a tabudöngető mérföldkőről: „…Videokazettáktól kezdve a műizéig mindent lehet kapni. Méghozzá legálisan! Illetve eddig ezt hihettük, hiszen a központi napilapok nagy ovációval számoltak be a bolt megnyitásáról. Most azonban, az Esti Hírlap információja szerint kiderült, hogy szó sincs engedélyekről. Az újság egyik munkatársa felhívta a Művelődési Minisztériumot, s azt az információt kapta, hogy a boltnak nincs joga olyan malacságok árusítására, amelyek a polcokon megtalálhatók. Az ügyet kivizsgálják, de a boltot egyelőre nem zárják be.

Azonban olyannyira nem sikerült bezáratni a helyet, hogy az ország egyik legnagyobb forgalmú szexshopjaként a mai napig működik.

Az első magyar pornófilm

Az első magyar profi felnőttfilm a Kovi-féle Pornósztár volt őnagysága volt, amit 1989-ben forgattak Leiter Laura főszereplésével. Ő volt a sztárja az 1994-es Hótehénke című filmnek is, szintén Kovi rendezésében, de utána a lány eltűnt a szakmából.

A Pornósztár volt őnagysága inkább volt erotikus film, mint pornó, hiszen az akkoriban világhírű, érzéki Emmanuelle-filmek mintájára készült. Olyan tipikus kliséket vonultatott fel az alkotás, mint a főnök-titkárnő, rendező-színész és fotós-modell szituációk.

Az első magyar swingerklub

A swinger életforma az ezredforduló környékén vált ismertté Magyarországon: az első magyar swingerklub 2002-ben nyitotta meg kapuit Budapest XVI. kerületében. Ennek jelenleg egy kőbányai swingerklub a fő konkurense, de még jópár hasonló hely nyílt időközben az országban. A swinger-műfaj hazai előfutára és egyben bevezetője Elizabeth King (született Király Tünde) pornószínésznő volt, aki nem csupán ezzel írt történelmet, hanem hogy elsőként teljesítette rajongói kívánságait az interneten, webkamerán keresztül.

A rendszerváltás pornográf újságjai

A már akkoriban is széles lapkínálatban csak kettő folyóirat bővelkedett a fotók mellett irodalmi élményekkel is. Az egyik az 1988-as alapítású Erato volt – az első hivatalosan engedélyezett erotikus magazinok egyike volt Magyarországon –, a másik pedig az egy évvel később indult Apolló, de mindkettő 1991-ig húzta. A Szexepír 1990-től hat szám erejéig borzolta a kedélyeket, méghozzá a szokatlan férfiaktjaival. Létezett egy irodalmi lap is, a Kamaszságok, de azt két szám után elkaszálták. Különféle szexlapok (pl. a Rajzszegx, Playsir, Play Eros) is közöltek folytatásos regényeket, elbeszéléseket. Az Aréna magazin 1989-ben egy független dunántúli képes hetilap nyári különkiadásának indult pikáns rejtvényújságként, fotókkal és novellákkal bővítve, és körülbelül 3 év alatt 19 számot élt meg.

Az erotika expók világa

Az 1997-ben szervezett, budapesti Erotika Kiállítás volt az első ilyen jellegű rendezvény hazánkban. A szervező Strausz Ildikó nevéhez többek között kertészeti és szerszámkészítési szakvásárok is kötődnek, és Bécsben ihletődött meg, hogy itthon is lenne igény erotikus szakkiállításra. Az első években még alig voltak látogatók, aztán úgy beindult a biznisz, hogy 2000-re már a plafonon is lógtak, ezért az Építők Sportcsarnokából a több tízezres látógatószámra dagadó rendezvényt áttették a nagyobb Lurdy Házba. 2005-től pedig elindult az Erotika Parádé és az Erotika Expo is Tomor András szervezésében, aki a rendszerváltás után pornófilmeket is gyártott Tom-Média nevű cégével.

A magyar szexuális oktatás reformja

A WHO 2010-ben kiadott „Az európai szexuális nevelés irányelvei” című ajánlása részletesen, korosztályokra lebontva taglalja a megfelelő ismereteket. Ezt az oktatási programot a magyar iskolákban is bevezették, megcélozva a fiatalok szexuális egészségének javítását és a felelős szexuális viselkedés népszerűsítését. A modernizált irányelvek a holisztikus szexuális nevelésre buzdítanak az olyan negatív megközelítéssel szemben, mint a nem kívánt terhességek és a nemi úton terjedő betegségek. A holisztikus megközelítés elősegíti, hogy a fiatalok képesebbé váljanak nemiségük és partnerkapcsolataik kielégítőbb és felelősebb alakítására, amely készségek a lehetséges veszélyek megelőzésében is lényegesek.

Források: 1,2,3,4,5,6,7


Link másolása
KÖVESS MINKET: