hirdetés
cimkep-2.jpg

"Mindig kérdezik: hogy bírod ezt?" – gyógyíthatatlan gyerekek ápolói meséltek

A törökbálinti Tábitha házban minden nap azon dolgoznak, hogy a súlyos beteg gyermekek és családtagjaik életét megkönnyítsék.
Szöveg: Szenes Laura, képek: Mervai Márk - szmo.hu
2017. szeptember 21.


hirdetés

A törökbálinti Tábitha Gyermekhospice házban járunk, ahol súlyos beteg, gyógyíthatatlan gyermekeknek nyújtanak segítséget - azaz ápolást, gondozást és sok-sok jókedvet.

A tiszta, rendezett előszobában Dr. Benyó Gábor főorvos fogad, továbblépve a tágas nappaliban már nővérek, önkéntesek és izgatottan rikácsoló gyerekek, de még egy gyönyörű spániel is minket figyel.

IMG_1381
hirdetés
IMG_1384

A háznak egyáltalán nincs kórház- vagy gyermekotthon-hangulata; olyan érzésem van, mintha csak ide beszéltük volna meg a találkozót, mert az itt lakó család kölcsönadta nekünk csinos, teraszos otthonát. Nem rosszak a megérzéseim: kiderül, hogy itt eredetileg tényleg egy szokványos családi hajlék épült. Azután valami ennél is sokkal hasznosabb funkciója lett.

A doktor úr magunkra hagy bennünket, és eltűnik a rendelője ajtaja mögött. Én pedig beszélgetésbe elegyedem Paróczi Zsuzsa önkéntessel, aki két és fél éve jár a Tábitha házba.

Amikor nyugdíjba ment hosszú pályafutása után, azt gondolta, rettentően fogja élvezni, hogy innentől pihenhet. Eltelt egy-két év, és egyre nagyobb ürességet kezdett érezni.

A Tábitha ház hirdetését olvasva jelentkezett nárciszosztogatásra - ugyanis ilyen rendszeresen van Budapest forgalmas pontjain: nárciszokat osztogatnak a járókelőknek, így hívják fel a figyelmet a felnőtt hospice fontosságára.

- Jelentkeztem, elmentem, és egy lánnyal beszélgetésbe elegyedtem, aki azt mondta, ez az önkéntes munka nekem való. Eljöttem, és itt ragadtam - mondja a kezdetekről Zsuzsa.

- Mi volt az, ami magával ragadta?

- Az, hogy kiszolgáltatottak a gyerekek, és szükségük van a segítségre. Aztán végül is rájöttem arra, hogy én itt nem is elsősorban a gyerekekért, hanem inkább a nővérekért vagyok. Rengeteg terhet le tudunk venni a vállukról: mosás, vasalás, főzés, és így tovább. Így többet tudnak foglalkozni a gyerekekkel. Persze abban is részt veszünk, ahogy őket gondozzák. Segítünk a pelenkázásban, vagy elmegyünk sétálni a kicsikkel... a nővéreknek pedig több energiájuk marad a szakmai értelemben vett ápolásra.

"
A világon mindenütt szükség van az önkéntesekre, nélkülük nem működnének rendesen a dolgok.

Van köztünk olyan, aki az informatikában jártas, ő abból veszi ki a részét. Vagy például itt van Erika, aki a kutyussal végez nagyszerű munkát.

IMG_1319
hirdetés

Oda is lépek a kanapén üldögélő Tuza Erikához, akinek lábánál csodaszép, bongyor szőrű spániele várakozik. Erika nyolc éve indult el a kutyaterapeuták útján, a házba négy éve jár. Két négylábúval, Fridával és Majával dolgozik - a jelenlévő a fiatalabbik, a szintén négyéves Frida.

- Mindkét kutyának le kellett tennie egy kétfordulós vizsgát: az egyik egy temperamentumvizsga, amiből kiderül, mennyire szívesen lépnek reakcióba az emberekkel, mennyi bennük az agresszivitás, mennyire tudom könnyen kezelni őket. A másik egy gyakorlati vizsga volt, gyerekekkel.

- Mi történik pontosan egy-egy itteni alkalommal?

- Általában 15-20 percet töltünk el, de soha nem tudom, ki fog ránk várni. Az első és legfontosabb az, hogy a gyerekek kedélyállapotát javítsuk, csökkentsük a szorongását. De mivel elég gyakran itt vannak a szülők is, ez egy borzasztóan komplex folyamat. Jöttünk már mentesítő, tranzitellátásra, jöttünk már életvégi ellátást csinálni - ilyenkor természetesen az a cél, hogy egy utolsó pozitív élményt kapjon a kicsi.

IMG_1190

- Van olyan élménye, amit kiemelne az elmúlt négy évből?

- Egy már nagyon rossz állapotban lévő kisfiú, akit életvégi ellátásban részesítettünk, állandóan a kutyákról kérdezgetett, de valami kimeríthetetlen mennyiségben. Festem-e a körmüket, kutyafagyit vettem-e már nekik, jártunk-e már kutyapékségben... Minden alkalommal, amikor kiléptünk az ajtón, megkérdezte: "De ugye még visszajössz?" Őáltala tapasztaltam meg, hogy ezek a kis betegek az utolsó pillanatig gyerekek maradnak.

"
Volt olyan kisgyerek, akihez pár nappal a halála előtt jöttünk be. Az édesanyja elsírta magát, és a kicsi vigasztalta. Azt mondta: Ne sírj, anya, nem lesz semmi baj.

Bakó Piroska még csak három hete érkezett, de korábbi főfoglalkozása már a másodállása lett.

- Nagyon szeretek gyerekekkel foglalkozni, ez nem munka, ez egy hivatás. Ha kell, jövök éjjel is, bármikor, amikor segíthetek nekik, itt akarok lenni. Mindig kérdezik: "hogy bírod ezt?" Ez olyan, mintha a kőművestől kérdeznék, hogy bírja, hogy betont kell keverni.

- Az ön számára nem is nehéz itt dolgozni?

- Dehogynem, érzelmileg nagyon nehéz. De ez egy csodálatos hivatás.

IMG_1167IMG_1227

Egy babakocsiban ülő kisfiúhoz lépek oda, aki már Erikával folytatott beszélgetésünk alatt is hangosan rikkantgatott, nyöszörgött. Ödönnek hívják. Megkérdezem a nővéreket, mivel kell ennek a négyévesforma kisgyereknek küzdenie. Gyengék a légzőizmai, nehezen nyel, szájon át nem is tud enni. Egy gasztrotubusba pumpálva kapja a tápszert, három óránként egy óra hosszán át. Emellett kétoldali csípőficama van, tehát figyelni kell rá, hogy a lábait ne nyújtsa ki - sajnos ez óhatatlanul is megtörténik, az imént is azért volt az a kis sírás.

IMG_1297IMG_1221

Egy másik kisfiúhoz, Mátéhoz épp most lép be az édesanyja, Ildikó. Odamegyek hozzájuk. Ildikó hallássérült: a számról olvas, úgy beszélgetünk.

Elmeséli, hogy egyedülálló anyaként neveli beteg gyermekét, és a Tábitha ház óriási megkönnyebbülést hozott az életébe: így van ideje egy kicsit pihenni is. Hihetetlen öröm volt számára, amikor először tudott újra átmenni a barátnőjéhez.

Máté mellett ott áll Hegedűs Judit, úgy látom, most épp nincs elhavazva, elcsípem hát egy pár kérdésre.

- Mióta van itt?

- Március óta. Az I. számú Gyermekklinikán kezdtem a pályafutásomat, ismertem az itt kinevezett főnővért, Marcsit, és Benyó doktort. A gyermekklinika után másfelé vettem az irányt, aztán viszont én kerestem meg Marcsit és a doktor urat a kérdéssel, hogy van-e itt hely. A mellékvágányokon töltött éveim alatt rájöttem, hogy gyerekek között érzem jól magam, és különösképp a súlyosan sérült gyerekek segítését érzem küldetésemnek.

"
A férjem is mondta már: Judó, amióta itt dolgozol, azóta teljesen más vagy otthon. Azóta minden nyugodt.

Persze eleve nem vagyok egy ideges típus, de ez a ház más perspektívába helyezi a dolgokat. Nagyon örülök, hogy itt dolgozhatok, nem tudok meghatódás nélkül beszélni erről a házról.

IMG_1245IMG_1260

Judittól elköszönve levezetnek minket a ház alsó szintjére, az életvégi apartmanba, ami most üres. Egy külön kis lakásba lépünk be, konyhával, mosdóval és nyugodt szobával azoknak a gyerekeknek és családjuknak, akik már nem sokat lehetnek együtt. Az életvégi apartman lényege, hogy a gyermek nyugalomban, családi körben tölthesse el utolsó heteit, miközben mind a szerettei, mind a szakmai segítség ott van, helyben. Természetesen a doktor úr, a nővérek és az önkéntesek minden teendőt ismernek azután is, hogy a beteg eltávozott.

Legutóbb egy népes család gyermeke feküdt az itt lévő ágyban. Mivel a család kultúrája szerint egy haldokló utolsó napjaira mindenki félredob minden mást, beleértve a munkát és az iskolát is, hogy együtt lehessen búcsúzni készülő szerettével, előfordult, hogy ebben a kicsi apartmanban 21-en voltak egyszerre. De nem okoztak fennakadást a ház életében.

IMG_1330

Az apartman mellett lévő kis közösségi teremben, ahol a különféle alkalmakat és összejöveteleket rendezik, Révész Renáta pszichológus szobájába jutunk. A kényelmes ülőhely mellett tesztek, játékok, bábok várakoznak a polcokon.

Renátával már készítettünk interjút korábban, de most is beszélgetésbe elegyedünk. A szakember elmagyarázza: ő azért van itt, hogy a helyzetből adódó lelki nehézségeken enyhítsen, akár a gyermek, akár az érintett családtagok esetében. Hiszen számtalan kérdés és fájdalmas vagy kétkedő gondolat van, amit a szülő, a nagyszülő vagy a testvérek nem tehetnek csak úgy szóvá beteg családtagjuk jelenlétében. Renáta hozzáteszi: magától értetődően ezek a beszélgetések nem rövidek.

- Mikor kezdett el itt dolgozni azon, hogy ezeket a pokolian nehéz élethelyzeteket, amennyire lehet, megkönnyítse?

- A Tábitha ház 2011-ben egy augusztusi napon nyílt, én pedig két hónapra rá már itt voltam.

- Önt is a küldetéstudat hozta ide?

- Az egyetemen a kulturális antropológia szakot végezve számomra a halálkutatás volt az, ami másoknak bármilyen kutatási terület. Azt láttam, hogy a halál témáján mindenki megdöbben, én viszont nem. Márpedig egy szakmát annak kell csinálnia, akinek megy, és nem annak, akinek nem. Adódott tehát a gondolat, hogy ez lehet az utam.

"
Például a játékok során, amelyeket itt játszunk, engem számtalan módon megölnek. Ez nekem természetes. Egy szülő ezt érthető módon nem igazán bírná.

Volt egy betegem, aki az onkológián fekve végignézte, ahogy egy másik beteg meghal. A körülötte lévők ezután egyre csak azt hajtogatták neki: ne gondoljon rá, mert neki a gyógyulására kell koncentrálnia. Ez nem helyes, a gyászt meg kell élni, és semmiképp se szabad elnyomni. Így én pontosan az elhunyt betegtársáról beszélgettem vele jó sokat, és hagytam, hogy mindent elmondjon, ami a szívét nyomja. Hálás volt érte.

IMG_1401

Lassan elköszönünk Renátától és a háztól. A doktor úr kísér ki minket, és a kertben még megmutatja az itt elhunyt gyermekek neveivel készült emlékköveket. Mindenkinek készül egy ilyen, aki a Tábitha házban hunyta le végleg a szemét.

A Tábitha házról szóló cikksorozatunk következő darabjában Dr. Benyó Gáborral folytatott beszélgetésünket olvashatod, aki a hospice ház működéséről adott pontosabb leírást: milyen úton kerülhet ide egy beteg, milyen vizsgálatok szükségesek hozzá? Mi az eljárás az életvégi apartmanban? És persze: hogyan született meg egyáltalán a Tábitha ház?


KÖVESS MINKET:





Címlapról ajánljuk
x


hirdetés
gyor.jpg

„Egy mentálisan beteg ember szúrt meg egy másik embert” – az iskolai késelés margójára

Tegnap egy diák késsel többször megszúrta tanárát. Az eset értelemszerűen nagy visszhangot váltott ki, de nem biztos, hogy a megfelelő problémáról folyik a diskurzus – és szinte biztosan nem a megfelelő stílusban. Vélemény.
Malinovszki András; fotó: MTI/Krizsán Csaba - szmo.hu
2019. december 06.


hirdetés

A cikket az eset éjjelén írom. Bár megfogadtam, hogy nem fogom a témával kapcsolatos kommenteket olvasni, a véleményem megírásához kizárólag a hírekre hagyatkozom, akaratomon kívül megláttam néhány hozzászólást. Nem lettem vidám.

Azt már most tudom, hogy pénteken számtalan cikk és magazin fog az üggyel foglalkozni. Nem kezdek bele, de tippjeim arra is lennének, kik milyen következtetéseket vonnak majd le az esetből. Reggeli műsorok hüledeznek majd, hogy "hova jutottunk", és dühös hallgatói üzenetek kívánják majd az elkövető vérét. Sok helyütt elő fog kerülni a "hol élünk, ha egy hármasért is késel egy diák" vagy a "nem normális, hogy ma az iskolákban a gyerekeknek már mindent lehet" toposz. Pedig ez egyáltalán nem releváns.

Az ügy publikus részeit ismerve az én olvasatomban

hirdetés

nem "egy diák" szúrt meg "egy tanárt", hanem egy mentálisan beteg ember egy másik embert.

"Ebből majd tanul" - mondta a fiú. Vigyorogva ült a tanári székben. Nyugodtan várta a rendőröket. Rossz és ijesztő ilyen mondatokat olvasni, de arra rávilágít, hogy itt nem olyan esetről van szó, amit általánosítások puffogtatásával el lehet intézni. Bár jártam pszichológiai előadásokra egyetemen, mégsem vállalkoznék a szűkös információk alapján egy "profil" felvázolására. Annyit azonban biztosan állíthatunk, hogy

itt valamiféle súlyos pszichikai probléma áll az ügy hátterében, ami teljesen más megvilágításba helyezi a történetet.

Ez persze nem azt jelenti, hogy az ügyről és annak tanulságairól ne kellene beszélni, de üdvös volna nem a "mai fiatalokra" és az "ide vezető túl megengedő nevelés"-re fogni a dolgot. András azért szúrta meg a tanárát, mert konfliktusa volt vele (nem elhanyagolható, bár jelen írásban ki nem bontandó részlet, hogy nem csak neki, hanem az egész osztálynak), könnyű áldozatnak számított. Előre jelezte osztálytársainak, hogy ha hármast kap a dolgozatára, megöli tanárát. Nem a legrosszabb, elégtelen jegyet mondta, hanem a sok diák számára kifejezetten megváltásnak számító közepest. A viszonylag jó tanuló diáknál ez persze rossznak is tűnhet, de ahhoz kevés, hogy emiatt ölni akarjon. Az ügy teljes részleteinek ismerete nélkül meg merem kockáztatni, hogy András akár pontosan tudhatta, hogy a dolgozat valószínűleg éppen hármas lesz, ezért nevezte meg ezt az osztályzatot oknak. Könnyen lehet, hogy ha nem most, akkor később teszi meg, ha nem a tanárát szúrja le, megteszi ezt a boltban rosszul visszaadó boltossal, a buszon rászóló ellenőrrel, neadjisten valamelyik rokonával.

Innentől véleményem szerint

a "hogy történhet ilyesmi?" kérdés nem csak a késelőre, hanem a körülötte lévőkre, ha úgy tetszik a rendszerre is vonatkozik.

Hogyan lehet az, hogy bár többen lobbanékonynak tartották, nem tudni róla, hogy szakember látta volna? Hogy többen is megerősítették, tudtak arról, hogy 12 centiméteres pengéjű késsel jár (kifejezetten jó hírűnek számító) iskolájába, mégsem szólt róla senki senkinek? Vajon nem arról van-e szó, hogy akik tudtak vagy akartak volna tenni valamit, nem volt hova fordulniuk? Az érintett iskola honlapja meglehetősen szűkszavú a dolgozókról szóló adatokkal kapcsolatban, így nem tudjuk, hogy az intézményben dolgozik-e például iskolapszichológus. Nem tudjuk, hogy ha a diáknak (minden jel szerint) komoly problémái lehettek, vajon azokkal fordulhatott-e megfelelő szakemberhez.

Azt egy korábbi tanulmányból viszont tudjuk, hogy a világban elfogadott sztenderd szerint egy országban 1000-4000 diákra kellene egy iskolapszichológusnak jutnia, és azt is, hogy bár Magyarországon a rendszer sajátosságai miatt csak közelítő becsléseket tudunk, ennek a számnak a töredéke jellemzi az iskolapszichológusi ellátottságot. A Magyar Narancs két évvel ezelőtti riportja pedig bemutatja, hogy a meglévő szakemberek milyen nehéz körülmények között, mennyire lehetetlen helyzetben végzik napi munkájukat. Ha mindenáron kérdéseket szeretnénk feltenni, szerintem e problémák okainak feltárásával kéne kezdenünk.

Az elkövetőt természetesen semmi nem menti fel tettének következménye alól: bűnt követett el, amiért a büntetését meg fogja kapni. Azonban azért, hogy ez megtörténhetett, talán nem ő az egyetlen felelős. Magam is hasonló korú diákok között dolgozom, korábbi pályafutásom során gyermekotthoni nevelőként vettem már ki kést is fiatal kezéből. Tudom, hogy nem normális és elfogadható állapot ez. Azonban

érettnek tűnő felnőtt emberek kommentjeiben egy mentálisan beteg fiatal meglincselésének, agyonverésének vágyát olvasni legalább ennyire nem normális.

Talán ha ilyenkor egy mély levegőt vennénk, vagy akár egy lépést hátralépnénk, bölcsebben ki tudnánk találni, mi legyen a teendő, hogy minél ritkábban fordulhasson elő, hogy segítségre szoruló ember segítség híján szélsőséges tettekre vetemedjen.


KÖVESS MINKET:





hirdetés
jóga.png

Jógámban áll hallgatni – avagy miért kell ebben az országban mindenről kussolni?

Bármit mondok, teszek, felhasználható ellenem. Ki tudja, tán még le is lótusz-ültethetnek. 2019, Magyarország. 
jh - szmo.hu
2019. november 23.


hirdetés

Általános iskolás lehettem – van vagy harminc éve, még a puha átkosban – amikor a nevelőapám egy baráti társaságban azon röhögött a haverjaival, hogy ebben az országban "nem szabad szidni a rendszert", mert abból baj lesz. Megkérdeztem, mit jelent az, hogy "szidni a rendszert". A felnőttek elkomolyodtak, a nevelőapám kicist ijedten rám nézett, aztán felelmelte a mutatóujját, és rám parancsolt: "Ezt a két szót SOHA ne mondd ki ezentúl családon kívül. Főleg az iskolában ne. Nagyon nagy bajunk lehet belőle."

Halálra rémültem. Azt hiszem, abban a pillanatban tanultam meg kussolni.

hirdetés

És őszintén bevallom, ez később sem változott meg. Egyetemi éveim elején, amikor beköszöntött a rendszerváltás (annak a "rendszernek" a vége, amit tilos volt "szidni"), felcsillant bennem a remény, hogy bizonyos dolgokban ezentúl kimondhatom, amit érzek, gondolok, a saját, belső igazságomnak vélek. De aztán nagyon hamar rájöttem, hogy nem. Rájöttem, hogy itthon továbbra is a kussolás a nyerő. A viszonylagos nyugalom, a langyos vízben pancsolós, átlagos-fizetéses, ellavírozgatós túlélés záloga. 

Így hát kussoltam, amikor úgy tizenöt évvel ezelőtt először zuhant vissza rám az összes médiafelületről, sőt baráti, kollegiális társaságokból is, hogy "szinglihordának" lenni vérciki. Ugyan elvált voltam, de valóban egyedülálló és gyermektelen, és a magam részéről nem láttam kivetnivalót a dologban. Sőt, kifejezetten bántott, hogy hirtelen egy pária lettem, a társadalom tükörsima betonútjából kimeredező, rút, útszélre rúgandó kockakő, aki SZÁNDÉKOSAN nincs hasznára senkinek. De beletörődtem, mert ugye a rendszert soha nem szabad szidni. Egyiket sem. 

Kussoltam, amikor össztársadalmi dorgálást, rosszalló csendeket, összevont szemöldököket, sőt, sokszor nem titkolt megvetést – a szingliség-vétkemért kapott népharag sokszorosát – kaptam az arcomba (egyébként a mai napig), amiért úgy alakult az életem, hogy nem szültem gyereket. Egyet, kettőt, hármat, négyet (nem vagyok naprakész, de azt hiszem, most épp az a norma). Kussoltam, amikor azt olvastam, hogy nem vagyok magyar, mert nem szaporodom, hogy rám férne egy alapos szingliadó (a "horribilis" fizetésemből), hogy nem teljesítem be a női princípiumot, hogy a világon semmit sem teszek hozzá a GDP-hez (pedig húsz éve szénné dolgozom magam).

Egyébként meg a világra jönnöm is fölösleges volt, mert fogalmam sincs az élet értelméről meg a valódi szeretetről. 

Kussoltam, amikor életemben először ki akartam menni egy tüntetésre. Érthető okokból mindig igyekeztem távol tartani magam a politikától, de ez a tüntetés speciel arról szólt, hogy egy egyetem maradjon Budapesten.

Én is egyetemet végeztem – nem azt –, és értelmiségiként úgy általában hiszek a kiművelt emberfőkben, és abban, hogy egy jó egyetem inkább maradjon. Töredelmesen bevallom, az egyetem alapítója – akinek a nevéről szintén csak kussolni szabad mostanság – húsz éve nekem is finanszírozott egy amerikai ösztöndíjat. Vagyis elnyertem az ösztöndíjat az ELTE-n, meglehetősen komoly, intellektuális versenyben.

Persze erről is kussolok, pedig életem egyik legszebb emléke és sikerélménye volt, de ha nyíltan beszélek róla, "bajom lehet belőle", erre többen figyelmeztettek.

A tüntetésre végül nem mentem ki, mert közbejött egy munka, de akkor azért keményen ledöbbentem, amikor imádott édesapám (diplomás, értelmes, vidéki ember, 15 éve nyugdíjas) utána váratlanul közölte velem: "Jól tetted, a mi családunkban soha nem volt áruló." ÁRULÓ. Politikával továbbra sem foglalkozom, de ezt a szót azóta sem tudom kiheverni. 

Kussoltam, amikor először kezdtem olvasgatni Greta Thunbergről, és a klímaváltozás döbbenetes és nagyon közelinek jósolt, lehetséges következményeiről. Thunberg beszédeinek nagy részét végig is hallgattam, megnéztem a Forrongó jég című dokumentumfilmet, szerintem az egyik legjobbat a témában. Vagy harminc nemzetközileg elismert tudós és terepen dolgozó szakember mutatja meg benne, mekkora veszélyt jelent a Föld agyonszennyezése, és mit tehetnénk ellene (a film producere és narrátora Leonardo DiCaprio).

Engem Greta Thunbergnek nem a személye, hanem a mondanivalója érdekel, de rájöttem, hogy ERRŐL aztán végképp kussolnom kell.

<
A cikk folytatódik a következő oldalon
>


KÖVESS MINKET:






hirdetés
no-depi.jpg

A kimeneküléssel nincs vége, az ex terrorja folytatódik a kapcsolat után

Hogyan lehet mégis megszabadulni a bántalmazó kapcsolatból? Az egyik áldozat mondta el.
Szegedi Éva - szmo.hu
2019. november 28.


hirdetés

Nemrég Orosz Bernadett ügyéről beszélgettem egy korábbi interjúalanyommal, aki maga is bántalmazást szenvedett el és végül megszabadult ettől a kapcsolattól. Beszélgetőpartnerem említette, hogy az erőszak nem ér véget azzal, ha egy nő kilép a bántalmazó kapcsolatból és otthagyja a bántalmazóját, hanem még évekig folytatódik.

Hogyan nyúlnak az agresszorok az áldozatuk után? És miként lehet megszabadulni egy ilyen kapcsolatból? Erről beszélgettünk.

- Azt mondta legutóbb, hogy a bántalmazó arra törekszik, hogy bosszút álljon az áldozaton, ha az ki mer lépni a kapcsolatból.

hirdetés

- Így van, a bántalmazó célja az áldozat önbizalmának letörése újra meg újra. Különösen, ha a közös gyerekek vagy más miatt még találkozniuk kell, ezek általában addig a zsarolások eszközei már az együttélés alatt is (vagyon, gyerek).

A bántalmazás a kényszerláthatásokkal folytatódik - be nem bizonyított bűncselekmények esetén ugyanis, ami gyakori a családon belüli erőszak esetekben, a hatóság az általános rend szerint megítéli a láthatást, ami általában rosszul sül el, a gyermek hátrányára. Ilyenkor jön a gyermekek befolyásolása, az érzelmi zsarolás, a lelki terror, a folyamatos kötekedés, a minősíthetetlen viselkedés a másikkal szemben. „Mit adtál már megint a gyerekre?” „Miért így néz ki?” „Azért nem akar velem jönni, mert ellenem beszéled!”

Az önbizalom letörésének eszköze a verbális bántalmazás, az anya megalázása, lehülyézése a gyerek vagy gyerekek előtt, illetve az, hogy a bántalmazó a gyerekekből akar minél több információt kiszedni, amit aztán megpróbál felhasználni az áldozata ellen.

Láttam már olyat, hogy az apa, amikor ment a gyerekért az óvodába, lefényképezte a kicsi cipőjét, majd ment a gyámügyre panaszkodni az anyára, azzal, hogy „sáros a gyerek cipője”. Ez abszurd, és a hatóságot is arra kényszeríti, hogy ne érdemi munkát végezzen, mert a gyámügynek erre reagálnia kell valamilyen módon. Ha behívják az anyát, akkor annak megint a hivatalba kell járkálnia, ha bevonják az óvodát, akkor tőlük is jelentéseket kérnek stb. sokszor arra játszva, hogy az ex megtörjön, visszamenjen, vagy épp összeomoljon.

- Tapasztalatai szerint mit szoktak még megtenni a bántalmazók a volt párjukkal?

- Akár a nő munkahelyére is elmennek, és ott megpróbálják ellehetetleníteni. Van, aki a vállalkozó feleségét feljelenti a NAV-nál, hátha ki tud vele tolni.

Ha közös vagyon is van, a válóper évekig eltarthat. Ha feljelentést tesz az anya zaklatásért, és a zaklatás bebizonyosodik, akkor a zaklató legfeljebb pénzbüntetést vagy felfüggesztett büntetést kap. És az sajnos nem számít zaklatásnak, ha bemegy a nő munkahelyére a férj és hazudozik róla.

Ráadásul a bántalmazók kifelé a szép arcukat, a jobbik formájukat mutatják, a teátrális nagy szerelmet. Amikor az áldozat panaszkodik, akkor a környezetében élők nem hisznek neki, megkérdőjelezik az igazát, ráfogják, hogy túloz, hogy biztosan hisztis, illetve őt hibáztatják a történtekért. Ez mind azért, hogy az áldozatot elbizonytalanítsák.

Ezt erősíti az intézményi árulás, amikor a bántalmazót védik és tetteit palástolják a hivatalok. Nem hiszik el, amit tett, mert olyan megnyerő tud lenni a rendszerint nárcisztikus személyiségű bántalmazó, és beveszik a meséjét. Legalábbis az elején. De mivel egy eljárás hónapokat, éveket vesz igénybe, addigra az áldozatban újra meg van forgatva a kés. És vegyük észre, ez kihat a gyermekre is, akit ő 24 órában ellát. És akkor megkérdezhetjük tőle: tényleg ennyire szereti a gyermekét?

A családon belüli erőszakkal az is a gond, hogy a négy fal között történik, nehéz a bizonyítása. Kirendelnek egy szakértőt, és ő azt mondja, hogy a gyerek áldozat konfabulál, az áldozat pedig befolyásolja a gyereket.

- Akkor mi a teendő, hogyan lehet segíteni az áldozatoknak?

<
A cikk folytatódik a következő oldalon
>


KÖVESS MINKET:






hirdetés
ovono-cimkep.jpg

Idén már nem óvónőként kezdtem a szeptembert

Az óvónők egyre kevésbé bírják a szakemberhiány miatt rájuk szakadó munkamennyiséget, miközben egyre kevesebb fejlesztő munkát tudnak végezni a gyerekekkel.
Zsilák Szilvia írása az Abcúgon, címkép: Hajdú D. András - szmo.hu
2019. december 02.


hirdetés

Az egyik pályaelhagyó óvónő minden nap csak a szerencsében bízott, hogy ne történjen nagyobb baj, miközben egyedül volt 25 gyerekkel. Sokaknak az elmúlt években megnőtt, felesleges adminisztrációs terhekből lett elege, illetve abból, hogy pályakezdőként szinte lehetetlen megélni a fizetésből. Szabadságuk szinte csak papíron létezik, a túlórák pedig még azon sem, az már csak hab a tortán, hogy még lázasan is dolgozniuk kell, mert nincs, aki helyettesítsen. Mindezekért cserébe pedig úgy érzik, hogy egyáltalán nincsenek megbecsülve.

Az Emmi szerint évente jellemzően 1300-1500 hallgató fejezi be a tanulmányait óvodapedagógia szakon, tehát nincs baj a nyugdíjba vonulók utánpótlásával. Kásler Miklós, az emberi erőforrások minisztere szerint sincs pedagógushiány, a sok álláshirdetés sem jelent feltétlenül szakemberhiányt, “gondoljunk bele: a pedagógus is költözik, családot alapít, és életének számos változása indokolhatja, hogy intézményt vált”.

hirdetés

Teljesen máshogy látja a helyzetet a Pedagógusok Szakszervezete (PSZ), “csúsztatás ilyet mondani, nagyon nagy az óvodapedagógus hiány, és ez csak évről évre nő. Nemcsak a PSZ szerint van hiány, hanem a szakmában aktívan dolgozók szerint is, akik a saját bőrükön érzik ezt” – mondja Verba Attiláné, a Pedagógusok Szakszervezete Óvodapedagógiai Tagozatának elnöke. Az óvodapedagógusok hiánya miatt több intézményt törvénytelen helyzetbe kényszerítenek. Mivel nem tudják biztosítani, hogy az előírtak szerint két óvónő dolgozzon egy csoporttal, sok óvodában délután pedagógia asszisztensek vigyáznak a gyerekekre.

A nyugdíjaskorú óvodapedagógusok menekülnek a munkából

A Pedagógusok Szakszervezete szerint az óvodapedagógusok társadalma egyre inkább elöregszik, az elkövetkezendő öt évben az aktív óvodapedagógusok egyharmada megy nyugdíjba (ez az adat egy, a képzésben részt vevő oktatási intézmény felmérésén alapul). A szakemberhiány egy részét azzal fedhetnék el, hogy nyugdíjasokat foglalkoztatnak tovább, azonban a pályán töltött negyven év után óvónő legyen a talpán, aki visszamegy dolgozni.

“A nyugdíjas pedagógusok visszafoglalkoztatása csak tűzoltásra alkalmas, hosszú távon nem oldja meg a problémát. A másik tény pedig, hogy a 40 évet lelkiismeretesen, erős hivatástudattal ledolgozó kolléganők elfáradtak, fizikailag és mentálisan egyaránt, nem szívesen maradnak tovább a pályán” – mondja Verba Attiláné.

Az óvodapedagógusokat előbb érte el a nők negyven év jogosultsági idővel igényelhető kedvezményes nyugdíjkorhatára, mint az általános, vagy a középiskolában dolgozó tanárokat. Negyven évvel ezelőtt még voltak óvónőképző szakközépiskolák és gimnáziumok, így középfokú végzettséggel, már 18 évesen is el lehetett helyezkedni a pályán. A felsőfokú végzettséget pedig az óvónők nagy része munka mellett szerezte meg – mondja Szűcs Tamás, a Pedagógusok Demokratikus Szakszervezetének (PDSZ) elnöke.

Az óvodapedagógusok fele az első öt évben elhagyja a pályát

A problémát az is tetézi, hogy a pályakezdők évek óta nem érkeznek elegen, ráadásul rengeteg a pályaelhagyó, mert a megalázóan alacsony fizetés, a rengeteg feladat, a folyamatosan növekvő, végeláthatatlan dokumentációs terhek arra sarkallják őket, hogy váltsanak. “A pályaelhagyók dupla, gyakran tripla fizetésért, ráadásul sokkal kevesebb felelősséggel járó munkahelyre mennek” – mondja Verba Attiláné. A pedagógusok fizetését az országosan egységes pedagógus bértábla határozza meg. A pályakezdő óvodapedagógusok legalább három évet “gyakornok” kategóriában töltenek, amely idő alatt nettó 130 ezer forintos fizetést kapnak. (Emlékeztetőül, Budapesten a kiadó lakások átlagos bérleti díja idén októberben 160 ezer forint volt).

Kíváncsiak lettünk volna arra, hogy az óvodapedagógusok milyen arányban hagyják ott a pályát a diploma megszerzése után.

Csak a pedagógusokra lebontott adatokkal tudok szolgálni a pályaelhagyással kapcsolatban, az óvódapedagógusokra vonatkozó adatok nem ismertek. A központosított rendszerben működő állami iskolákkal szemben az óvodák önkormányzati fenntartásúak, a Magyarországon működő körülbelül háromezer óvoda adatait pedig tudomásom szerint nem összesítették, így nagyon nehéz ezekhez hozzájutni– mondja Szűcs Tamás.

A pályaelhagyás azonban a PDSZ elnöke szerint az óvodapedagógusoknál is jelentős, a diplomával rendelkező pedagógusok több mint fele a pályaelhagyás mellett dönt az első öt évben.

Az óvodapedagógusokra nagyjából ugyanazok a tendenciák érvényesek, mint a tanárok esetében. A 100 diákból körülbelül 40 nem szerez diplomát, a 60 pályakezdőkből körülbelül 20-an egy-két éven belül búcsút intenek a szakmának, további 15-20 % pedig 5-6 éven belül lesz pályaelhagyó. Végül tehát 100 diáknak körülbelül csak a negyede marad hosszabb ideig a pályán – mondja Szűcs Tamás.

Azt sem tudni pontosan, hogy hány óvodapedagógus hiányzik

hirdetés

A KSH 2018-as adatai szerint az óvodapedagógusok létszáma 31,3 ezer fő, 160 fővel kevesebb, mint egy évvel ezelőtt. Azt nem tudni pontosan, hogy mennyi óvodapedagógus hiányzik a rendszerből. A külsős szemek a nyilvánosan meghirdetett álláshelyeket látják, ami a Közigállás.hu oldalon követhető nyomon. A Közszféra Állásportálján augusztus elején több mint 800 álláshirdetés szerepelt (egy álláshirdetésen belül előfordult, hogy több óvónőt is kerestek).

Ne gondoljuk, hogy a szakemberhiány csak a vidéket érinti, Budapesten és Pest megyében találták a legtöbb betöltetlen állást. Ha megnézzük a novemberi állapotot, akkor jelenleg 330 hirdetést találunk az oldalon.

Azonban valószínűsíthető, hogy ezeknél a számoknál jóval magasabb a szakemberhiány. Amikor a tanárok esetében az Index megnézte az augusztus 30-i állapotot a portálon, akkor még több mint 200 tanítót és szaktanárt kerestek a tankerületek. Azonban a birtokukba jutott augusztus végi klikes adatok szerint jóval magasabb, 4325 volt a betöltetlen álláshelyek száma. Arról nem is beszélve, hogy a tankerületek különböző cselekkel elfedhetik a pedagógushiányt.

Hülyét csinálsz magadból a szülők előtt, ahogy a papírokkal szaladgálsz

Az óvodában teljesen ellehetetlenítik a munkát, és ettől már nem éreztem jól magam, mindezt egy nagyon alacsony fizetésért, miközben diplomával és nyelvvizsgával egy multinál sokkal többet lehet keresni. A diploma megszerzése után három évet dolgoztam a szakmában, azonban idén már nem óvónőként kezdtem a szeptembert – mondja Anikó.

Főként azért döntött a pályaelhagyás mellett, mert a ránehezedő pluszmunka miatt nem tudott annyi érdemi időt tölteni a gyerekekkel, mint amennyit szeretett volna. A pedagógiai munkától rengeteg idejét elvette a papírmunka, minden reggel egyesével vadászta le a szülőket, hogy odaadja a számlákat, és aláírassa velük az aktuális papírokat. “Szinte már hülyét csinálsz magadból a szülők előtt, ahogy a papírokkal szaladgálsz utánuk”. Anikó mindaddig nem is szeretne visszamenni óvónőnek, amíg “valami csoda folytán” rendszerszinten nem történik valami változás.

Szabadsága is csak papíron létezett, a túlórák pedig még azon sem

Az óvodákban egy gyerekcsoport ellátását egy délelőttös és egy délutános óvodapedagógus, valamint egy, a csoportban dolgozó dajka látja el. Azonban a való világban a dadusból is nagy hiány van, így ha a reggeliztetésnél kiömlik a kakaó a gyerek ruhájára, akkor azt az óvónő oldja meg. Mosdóztatnia is neki kellett, amit szintén szeret csinálni, de ez nem az óvodapedagógus feladata, és elveszi az időt és az energiát a pedagógiai munkájától. Mindennek az lett az eredményre, hogy mire Anikó végre odaért, hogy azt csinálják, amit aznapra eltervezett, addigra elszaladt az idő, még akkor is, ha megpróbálta a legoptimálisabban megszervezni a reggeleket. A 25 fős gyereklétszámmal, – mivel nem voltak nagyon problémás gyerekek a csoportban – , nem volt gondja, ha nem lett volna ez a rengeteg minden más dolog rásózva. “Nem volt megterhelő a gyerekeket fejleszteni, bárcsak több idő lett volna, hogy velük foglalkozhassak” – mondja.

<
A cikk folytatódik a következő oldalon
>


KÖVESS MINKET:








Szeretlek Magyarország
Letöltés
x
Töltsd le a Szeretlek Magyarország mobil alkalmazást, hogy elsőként értesülhess a legfrissebb hírekről!