Micimackó sem űzte el rosszkedvünk telét – Bródy János Human Rights 70 koncertjén jártunk
Bródy János már fiatalon bölcs és éleslátó volt. Idővel éleslátása még élesebb lett. Sajnos, de ez nem az ő hibája.
Szöveg:Göbölyös N. László - fotók: Tyukodi László - szmo.hu
2018. december 12.



Ritka, hogy egy remek koncertről rosszkedvűen távozom. Bródy kiváló zenész, mesteriek, szellemesek a szövegei, vonzó személyiség, őszinteségével, hitelességével, és nem utolsósorban humorával, öniróniájával. És hibátlan körülötte a Kirschner Péter vezette zenekar is. Így volt ez 2016-ban a 70. születésnapját köszöntő Aréna-koncerten, és így van ez 2018. december 11-én a Budapesti Kongresszusi Központban is, ahol a második teltházas koncertjét adja a Human Rights 70 programmal.

Meg is adja az alaphangot mindjárt a nyitódallal. „Azt hiszed, hogy nyílik még a sárga rózsa”.

És persze a közönség tudja, tudná akkor is, ha a kivetítőn nem jelenne meg a szöveg, és most is sokan harsogjuk, mint katonakorunk óta mindig, hogy „el ne hidd, hogy megváltoztunk vezényszóra”.

Bródy – az est folyamán többször is – fejből idéz az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozatából – és előadja ama nevezetes Illés-oratóriumból A virágok tengerét, amely agyunkba vési, hogy „A hatalom szeretete nem a szeretet hatalma”. (Az eredeti művet a szünetben vetítették le, érdemes megnézni, nemcsak 1971-es kordokumentumként).

Innentől kezdve ránk zúdul minden, ami e hatalom-szeretetnek a velejárója Bródy olvasatában, mindaz, amit az elmúlt évtizedekben átéltünk, ismét csak a művész szavaival, „a reménytelen szerelemtől a beteljesült csalódásig”.

Mert nagyon is jól tudjuk, hogy „ezek ugyanazok” – ha 50 év múlva lesz még emberi arcunk, és kíváncsiak leszünk a 21. század első negyedének viszonyaira, nem kell mást tenni, csak Tininek ezt a dalát meghallgatni: tökéletes látlelet. Mert azt is jól tudjuk, hogy Birkaországban bégetni is tudni kell, de már nem tudunk jó szívvel rajta nevetni, mint a korrumpálók „love me tenderén” sem.

Rosszkedvünk csak tovább nő, amikor hallgatjuk a dalt arról, Akit a hazája nem szeretett, és arról, hogy „Valahogy meg kéne kapaszkodni/Hogy el ne öntsön az ár”. A mélypontra akkor érünk, amikor Bródy a nemzedékek által imádott Micimackóból is napjainkat vezeti le – az egymást nem találó értelmes lényektől a mézescsuprokat kinyaló Nyusziig és baráti köréig, a közönség megénekeltetésének „nemzeti konzultációvá” avatásáig. Fel-felcsattan a nevetés az elemzés hallatán, de inkább csak kínunkban röhögünk. Csupán az olyan, a magánszférába visszahúzódó dalok adnak gyógyírt, mint a Mit tehetnék érted, vagy a Te itt leszel majd mellettem.

Aztán Bródy egyedül marad a színpadon, és jön a Ha én rózsa volnék. Sokszor hallottuk már, sokféle közegben. Egy ilyen este vége felé úgy hangzik, mint egy zsolozsma a közönség zümmögő kórusával.

A Magyarok közt európaiból pedig az István, a király siratóját, a Gyászba öltözött csillagomat hallom ki. Mindannyian felállunk, hogy lesz még Magyar Köztársaság, és tudomásul vesszük, hogy Mindannyian mások vagyunk (a jelenlévőknek nem kérdés). Még egy sokadik, álló tapsvihar, aztán hazamegyünk. Mint a Kossuth téri tüntetők.

De erről nem Bródy János tehet.


KÖVESS MINKET:





Szeretlek Magyarország
Letöltés
x
Töltsd le a Szeretlek Magyarország mobil alkalmazást, hogy elsőként értesülhess a legfrissebb hírekről!
x