hirdetés
1-16.jpg

Meryl Streep maga az iszonyat – így indult a Hatalmas kis hazugságok 2. évada

A négyszeres Golden Globe-díjas sorozatban új „gonosz” jelenik meg: a gyanakvó, passzív-agresszív anyós, aki nem hiszi el, hogy fia baleset áldozata lesz.
Szajki-Vörös Adél, fotók: - szmo.hu
2019. június 11.


hirdetés

Mindannyian ismerünk ilyen nőket, a szerencsésebbek csak futólag, a pechesek közelebbről, a legszerencsétlenebbeknek pedig vagy az anyósa, vagy az anyja ilyen. Milyen is? Passzív-agresszív, végtelenül manipulátor, energiavámpír, mások nyomorán élvezkedő, empátiahiányos, számító ember, akiben tényleg van valami eredendően gonosz is, mert csak a gonosz képes arra, hogy lassanként megmérgezze vagy megfojtsa a környezetét. Vagy - és ez Streep karakterének másik stratégiája - a szemedbe mosolyogjon, aztán a kellő pillanatban még mindig mosolyogva hátba döfjön.

A Hatalmas kis hazugságok első évada igazi meglepetésszéria volt, csodálatos színésznőkkel, szuggesztív képekkel, vagány, asszociatív vágásokkal, feszesre írt forgatókönyvvel és furmányos sztorival. A szerzői szándék szerint az utolsó pillanatig nem tudtuk, kinek a halála kapcsán ülnek kihallgatószobában a főszereplők - ez volt az a bizonyos dramaturgiai fogás, ami a feszültséget és a nézői érdeklődést végig a maximumon tartotta. Ebben az évadban egyelőre nincs ilyen markáns elem, de még bárhogy alakulhat a dolog.

Az első szezon története szerint öt nő és gyermekeik sorsa csavarodik egyre jobban egymásba, amint elindul a tanév első osztályos gyermekeik számára a kaliforniai tengerparti városban. A sztori középpontjában az erőszak - iskolai bullying, nemi erőszak és családon belüli bántalmazás - állt, a végére pedig nemcsak azt tudhattuk meg, hogy ki állt ennek a horrorisztikus eseményspirálnak az origójában, hanem azt is, hogy ő maga volt az áldozat. Celesete (Nicole Kidman) férje, Perry (Alexander Skarsgård) igazi ragadozó volt, egy olyan férfi, akire tényleg illik a vadállat szó, aki a fináléban egy érzelmileg túlfeszített jelenetben törvényszerűen lelte halálát. Volt egyvalaki, aki lökte, négy másik, aki végignézte - és ez a titok tartja össze szorosan ezt az öt nőt, Madeline-t, Celeste-et, Jane-t, Renatát és Bonnie-t a második évadban.

Kérdés, hogy szükséges volt a folytatás, egyelőre nem kaptunk erre választ. Egy biztos: ha már folytatódik a sorozat, dramaturgiailag

a legjobb döntés volt megmutatni, milyen anyának volt ilyen fia.

Meryl Streep figurája, Mary Louise egy igazi kígyó, és nagyon jól kitalálták az alkotók, hogy ilyen kell, hogy legyen, ha már egy anya tudatalatti/elfojtott indulatait testesíti meg a gyermeke. Hidegrázósan játszik, erős mondatokat adtak a szájába. Logikus, hogy egy nem nyíltan, verbálisan agresszív anya fia fizikailag-lelkileg tartja majd terrorban a saját családját.

A sztori láthatóan azon a vonalon halad majd tovább, hogy az öt nő mennyire képes tovább élni a normalitásban egy ilyen titokkal, és mennyire tudják feldolgozni az eseményeket, illetve lesz egy nyomozós szál is, amit egy rendőrnő, illetve Streep figurája képvisel, aki jól szagolja, hogy nem baleset történt az ominózus éjjelen. Celeste ambivalens kötődése folytatódik a férjéhez annak halála után is, ami egy izgalmas vonal: elgondolkodtató, hogy a betegesen féltékeny, bántalmazó férfinak is voltak olyan finom, emberi pillanatai, amelyek a gyász folyamatában felélénkülnek. Hiszen senki sem fekete-fehér.


KÖVESS MINKET:





hirdetés
junkies1.jpg

„Már nem lázadunk, de nem a világ változott, mi találtuk meg a helyünket benne” – interjú a 25 éves Junkies-zal

Van-e olyan szövegük, amit ma már nem vállalnának fel? Punkzenekar létükre miért nem politizáltak soha a dalaikban? Szekeres Andrással és Barbaró Attilával beszélgettünk.
Láng Dávid - szmo.hu
2019. június 08.



Negyedszázad kockázat és mellékhatás címmel nemrég jelent meg a Junkies legújabb albuma, amire 6 új szám mellett 13 régi sláger újravett verziója került fel. Ezzel harangozták be születésnapi nagykoncertjüket, amit a Barba Negra Trackben tartanak június 15-én.

Szekeres András énekes és Barbaró Attila gitáros ennek apropóján arról is meséltek, mi volt az eddigi legnagyobb hullámvölgyük, és érezték-e már azt, hogy kezdenek kiöregedni valamelyik dalukból.

– Mennyire jelentős mérföldkő számotokra, hogy 25 éves lett a zenekar?

Szekeres: Jól lehet vele haknizni. (nevet) De inkább ijesztőnek mondanám – emlékszem, már öt év után is durvának találtuk, hogy mennyi idő eltelt. Akárhogy nézzük, 25 évig ritkán maradnak együtt zenekarok, pláne majdhogynem eredeti felállásban. A legtöbbjüket elsodorja vagy a sikertelenség, vagy úgy általában az élet.

Nekünk az a szerencsénk, hogy mindig is nagyon erős volt a kémia köztünk, emberileg és zeneileg egyaránt gördülékenyen alakult a viszonyunk.

Ennek az egyik titka, hogy soha nem tároltunk magunkban sérelmeket: ha nézeteltérésünk támadt egymással, legtöbbször ott helyben lerendeztük, még akkor is, ha kiabálni vagy ajtót csapkodni kellett.

Barbaró: Szerintem ahogy telt az idő, még nagyobb is lett az összhang. Régebben szinte minden dalt én írtam Rikivel közösen, a szövegek nagy részét pedig egyedül. Ölre menő vitákat folytattunk arról, mit hogyan kéne játszani, mindenki ragaszkodott a saját víziójához. De később rájöttünk, hogy sokkal jobb a végeredmény, ha inkább a kompromisszumra törekszünk és kölcsönösen tiszteletben tartjuk a többiek javaslatait.

Szekeres: Attila gyakorolt először gesztust felénk azzal, hogy belenyúlhattunk a szuverén ötleteibe, ami aztán kölcsönös lett.

Barbaró: Ma már mind a négyen dalszerzők vagyunk, az új lemezre például Viktor is hozott egy dalt, amiben nemcsak dobol, de a többi hangszeren is ő játszik és ő is énekli – vagyis inkább kiabálja.

Mivel mindannyiunknak vannak olyan periódusai, amikor kevésbé jön az ihlet, ezt azzal tudjuk áthidalni, hogy akkor a többiek ötletei kapnak nagyobb teret. Ha most nem 25 évesek lennénk, csak mondjuk 23, akkor is tudtunk volna csinálni egy új lemezt, legfeljebb nem válogatásalbum lett volna hat új dallal, hanem rendes sorlemez.

– Volt olyan hullámvölgyetek, amin kérdéses volt, át tudtok-e lendülni?

Szekeres: 2011 környékén volt egy komolyabb válsághelyzet, amikor elég sötéten láttam a zenekar jövőjét.

Egyszerűen elment a kedvem a közös munkától, nem szerettem a koncerteket, nem tudtam elképzelni, hogy akár csak egy év múlva még ugyanezt fogom csinálni.

Barbaró: Akkoriban inkább a szervezéssel és a háttérmunkával voltak bajok. Ezt nem szabad lebecsülni, egy zenekar működésének legalább a felét teszik ki ugyanis ezek a folyamatok. Ha hiba csúszik ebbe a gépezetbe, hiába zenélsz jól, nem sokra mész vele.

A 2000-es években hozzászoktunk ahhoz, hogy folyamatosan játszunk. Gyakorlatilag nem volt szabad hétvégénk, évente kétszer körbeturnéztuk az országot, nyaranta ott voltunk minden fesztiválon. Ezután jött egy visszaesés, amit nyilván nehezen viseltünk, ráadásul egyfajta szerzői válsággal is párosult.

– Hogy sikerült végül túlesnetek rajta?

<
A cikk folytatódik a következő oldalon
>


KÖVESS MINKET:



hirdetés
megtorve.jpg

Dupla résszel indul a Megtörve című sorozat az RTL-en

A szappanoperák egyik legnépszerűbb színésze, Kivanc Tatlitug visszatér. A szerelem mellett több lesz az izgalom, az akció és a dráma is.
Szeretlek Magyarország - szmo.hu
2019. június 08.



Egy ütközés, négy életút találkozása. Innen indul a világ számos országában nagy sikerrel vetített Megtörve című sorozat története, amelynek első két része hétfőn este, 19:30-tól látható az RTL Klubon.

A sorozattal a szappanoperák egyik legnépszerűbb színésze, Kivanc Tatlitug tér vissza az RTL képernyőjére. Az új török sorozat egy 2005-ös Oscar-díjas film adaptációja, ám a szerelmi szálak mellett több akció és dráma van benne, mint a hasonló török sorozatokban.

A világ számos pontján nagy sikert aratott Megtörve egész nyáron, minden hétköznap 19:30-tól látható az RTL Klubon.

VIDEÓ: Az RTL Fókusz beszámolója

A film előzetese:


KÖVESS MINKET:




hirdetés
fe_800_500_toth_kriszta2019.jpg

„A kis hétköznapi szemétségek összerakódnak, és lavinaszerűen vezetnek nagyobb bajhoz” - Tóth Krisztina irodalomról és mindennapi játszmáinkról

A Könyvhétre jelent meg Tóth Krisztina Fehér farkas című novelláskötete, amelyet szerdán, június 12-én mutatnak be a Margó Irodalmi Fesztiválon. Beszélgetésünkben az irodalomtól rövid út vezetett nyomasztó mindennapjainkig.
Göbölyös N. László - szmo.hu
2019. június 10.



Vasárnap, június 16-án, a Margó Irodalmi Fesztivál utolsó napján, Tóth Krisztina írásai ismét színre kerülnek. Este 19.30-tól válogatást láthatunk megfilmesített novelláiból. Levetítik a Fehér farkast, az Ahogy eddiget, továbbá a Pápai Pici rendezte Hátsó lépcsőt, Baranyai Gábor Benőtől a Hol a nyuszi? feldolgozását, valamint Idegenek címen a METU kreatív producer szakos hallgatói által készített szkeccsfilmet, amelyhez az írónő előző kötetéből, a Párducpompából merítettek. Tóth Krisztina a Fehér farkast vasárnap 12 órától a Magvető kiadó sátránál dedikálja.

– A Fehér farkas egy 2006-ban megjelent írása, főszereplője egy magányos cigánylány, akinek minden vágya, hogy az állatkertben bejusson e nemes vadhoz. Miért éppen ezt a novellát választotta címadóul?

– Elárulhatom, hogy több címlehetőség is felmerült, de azt gondoltam, hogy talán ez az egyik legerősebb írás a könyvben, apró mozzanatokban visszaköszön benne mindaz, ami alapmotívum a többi novellában is. A lány, mint áldozat, az alárendelt állatok, a visszaélés, az otthontalanság. Ha valaki csak ezt az egy írást olvassa el, sok mindent megsejt abból, hogy miféle könyvet tart a kezében.

– Az ön prózájában, verseiben, meséiben gyakran szerepelnek állatok, hol a maguk konkrét valóságában, hol egyfajta szimbólumként.

– Nagyon szoros kapcsolatom van az állatokkal, az egész életemet végigkísértek a kutyák, macskák. Nem volt testvérem, de gyerekkoromban olyan bensőséges viszonyom volt az állatokkal, mintha testvérek lennénk.

A történetekben az állatáldozat kicsit olyan, mint a gyerekáldozat: ezek a lények védtelenek és kiszolgáltatottak, rajtuk csattan az ostor, mindenki erősebb náluk. Nem tudnak beszélni, nem tudják elmondani, hogyha fáj nekik valami.

Talán éppen azért, mert én a szavakkal dolgozom, fontosak nekem ezek a kis lények. Mindig nagyon nehezen hevertem ki, ha elveszítettem egy állatot.

– A nagy francia színész, Michel Simon íratta a sírjára, hogy „jobban szerette a kutyákat, mint az embereket, mert a kutyákban sosem csalódott.”

– Én nem gondolom, hogy jobban szeretném őket, de nagyon elcsodálkozom, amikor valaki adakozik egy kutyamenhelynek és megszólják, hogy miért nem a gyerekeknek adja azt a pénzt. Ilyen szembeállítás nem létezik. Az ember vagy irgalmas a világban és akkor minden kiszolgáltatott iránt az, vagy nincs benne irgalom, és akkor az emberek iránt sincsen. Azt sem gondolom, hogy ha az ember nagy állatbarát, akkor az emberekkel van valami nagy konfliktusa. Egyébként, ha már francia művészeket említünk: az író André Malraux is nagy állatbarát volt, és ő egy egyiptomi macskaszobrot tetetett a sírjára, ami most a párizsi Pantheonban van. Tehát az irgalom és a szeretet a legfontosabb. Az állatok nagyon kedves, őszinte lények.

– Írásaiban gyakoriak a kibeszéletlen konfliktusok, vagy olyan helyzetek, amikor tudjuk, hogy nagyon nagy baj van, és mégis úgy éljük az életünket, mintha minden rendben lenne.

– Egyre nagyobb szerepe lesz az írásaimban annak, hogy mennyire meghatározzák életünket a múltbeli elhallgatások és titkok. Észrevétlenül befolyásolják a döntéseinket, a cselekedeteinket. A novellákban hétköznapi szituációkban látjuk a szereplőket, aztán egyszer csak beköszön a múlt, és valami rémületes dologra derül fény. Ott van például a Túlpart című novella, ahol egy egykori securitatés fut össze az áldozat gyerekével, egy másik országban, egy váratlan élethelyzetben. Vagy a Hinta, ahol a lakótelepen élő feleség hirtelen rádöbben, hogy a férje meleg és viszonya van az albérlővel. Nem tudjuk meg, hogy mi történik aztán, előbb ér véget a novella, de valószínűleg élnek tovább együtt, ahogyan addig, mintha semmi sem történt volna. A figurák nem képesek arra, hogy radikálisan megváltoztassák az életüket. Sokszor csak széttárják a karjukat: ez van, ezzel kell együtt élni. Mintha valami apátia uralkodna rajtuk és nem hinnének abban, hogy az adott helyzet megváltoztatható vagy hogy a múlt elgennyesedett sebei még kitisztíthatóak…

– Nemcsak az egyes embereknél pusztít ez az érzés…

– Azért is tartottam fontosnak, hogy most kötetbe rendezzem az ilyen tematikájú írásokat, mert sokszor társadalmi szinten is érzem ezt az apátiát és lemondást: úgysem lehet semmin sem változtatni, minek ugrálni, egy életünk van.

Van valami öreg és fáradt ezekben a mondatokban – én is tapasztalom néha magamon ezt a fajta megkeseredett belenyugvást. Ugyanakkor a szövegeimben megpróbálom megmutatni, hogy a sebek így csak tovább gennyesednek. Most már az a tét, hogy a gyerekeinknek tovább nyomjuk-e ezt a sok mocskot, mert már a következő nemzedék is viszi.

És ez azért borzasztó, ha belegondolunk…

– A Lift történetét bármelyikünk átélheti – például egy tízemeletes, hatvanlakásos panelházban…

– Beszállunk egy liftbe, vagy egy metrókocsiba, és elkezdünk az emberekről találgatni, a ruházata, a viselkedése, a nála lévő tárgyak alapján. Most írtam egy színdarabot, ami a júniusi Jelenkorban jelenik meg. Eltűnik egy apró tárgy az óvodában és a szülők, akiknek a gyereke elvesztette ezt a tárgyat, vagy ellopták tőle, egy másik szülőpáros gyerekét kezdi el gyanúsítani. Ez a két szülőpár soha nem beszélt egymással, nem is tudnak semmit egymásról, csak azt látják, hogy ki milyen autóval jár az óvodába, milyen ruhát hord a gyerek, és egy komplett kép alakul ki bennük arról, hogy milyen az „Audis” apuka: biztosan lop, már a gyerekét is arra neveli, hogy ha hazavisz valamit, azt ne adják vissza. A másik apukának is vannak előítéletei, érdemes belegondolni, mit képzel például az értelmiségi szülőkről, vagy hogy az óvónéninek mi jut eszébe a színésznő anyukáról…

– Mert klisékben, kategóriákban gondolkodunk…

– A szereplők alig tudnak valamit egymásról, interakció is alig van, de fejben lejátszanak teljes történeteket. Amíg csak képzeletben játsszák ezeket az egyre durvuló játszmákat, addig ez nagyon mulatságos, de aztán az a végén tragédiába torkollik az egész. Valami olyasmit akartam megmutatni ezzel, hogy ezek a kis hétköznapi szemétségek tét nélkülinek tűnnek, de mind összerakódnak, és lavinaszerűen vezetnek sokkal nagyobb bajhoz. A másik pedig az, hogy társadalmi szinten is ezt játsszuk.

Pontosan tudjuk egy beszélgetésben, hogy kik az „ők” és kik a „mi”. Ha egy kis távolságból ránéznénk a saját beszélgetéseinkre, rájönnénk, hogy ez maga a téboly. Éppen azt éljük át, amitől annyira megijedtünk szüleink és nagyszüleink generációjánál.

És mindezt megspékelik valami elképesztő militáris szóhasználattal: „térfoglalás”, erőközpont”, „kultúrharc”. Azt gondoltam, hogy egy ilyen teljesen eltávolított környezetben megmutatva, hogy mit játszunk egymással, kiderül ennek a totális abszurditása.

<
A cikk folytatódik a következő oldalon
>


KÖVESS MINKET:




hirdetés
kerekes.png

Most először vehette át kerekesszékes színész a színházi Oscarként emlegetett Tony-díjat

A színésznő az összes fogyatékkal élőnek ajánlotta az elismerést.
Szeretlek Magyarország - szmo.hu
2019. június 10.



Történelmet írt Ali Stroker a 73. Tony-díjátadón, a New York-i Radio City Music Hallban - írja a Huffington Post. A 31 éves színésznő az első kerekesszékes művész, akit Tony-díjra jelöltek, és aki meg is nyerte azt.

Stroker lett a legjobb női mellékszereplő a musicalek mezőnyében.

„Ez a díj mindenkinek szól, aki kihívásokkal él, akinek bármilyen fogyatékossága, vagy rendellenessége van és arra várt, hogy valaki egyszer képviselje őket ebben az arénában. Képviselve vagytok - mondta a színésznő a színpadon.

Lapozz a videóért:

<
A cikk folytatódik a következő oldalon
>


KÖVESS MINKET:







Szeretlek Magyarország
Letöltés
x
Töltsd le a Szeretlek Magyarország mobil alkalmazást, hogy elsőként értesülhess a legfrissebb hírekről!
x