hirdetés
jeno60_1.jpg

Menyhárt Jenő 60: az Európa Kiadó frontembere elásta a csatabárdot, de nem mindenkivel

A születésnapi koncerten több nagy összeborulásra is sor került, de így is voltak olyan régi tagok, akik fájóan hiányoztak a fellépők közül.
Láng Dávid; fotók: Bende Csaba / Zenefesto - szmo.hu
2019. április 16.


hirdetés

Menyhárt Jenő a hazai underground megkerülhetetlen figurája: a rövid életű, viszont annál legendásabb URH-ban kezdte, majd 1981-ben megalapította az Európa Kiadót, amely többszöri leállással ugyan, de a mai napig aktívan koncertezik.

A folytonosságot viszont ma már csak a frontember képviseli, a tagság nem egyszer teljesen kicserélődött. Bár akadnak visszatérők (Tóth Zoltán Spenót például a '80-as években egy ideig már gitározott a zenekarban, két éve pedig basszusgitárosként csatlakozott újra), az EK története legalább 4-5 élesen elkülönülő korszakra tagolható.

Az eddig eltelt 38 év pedig bőven tartogatott konfliktusokat is.

Menyhárt ugyanis a saját zenekarában nem igazán híve a demokráciának, hiába kapta egyik új dala a Mindenki egyenlő címet. Nem véletlenül nevezi magát zeneigazgatónak: bár saját jogon is tehetséges, alkotó szellemiségű zenésztársak sokasága vette körül az idők során, soha nem engedett abból, hogy ő határozza meg az irányvonalat.

Az autokratikus hajlam és a csekély kompromisszumkészség több alkalommal is csúnya szakításokhoz vezetett. Legutóbb 2017 elején robbant szét az akkori felállás: Gyenge Lajos dobos kivételével mindenki otthagyta a frontembert, köztük a gitáros Kirschner Péter és a billentyűs-vokalista Másik János, akik neve évtizedekig legalább annyira összeforrt az együttessel, mint Menyhárté.

Kirschner akkor egy posztban érezhető keserűséggel azt írta: „Nem hiszem, hogy Európa Kiadó nevű zenekart valójában el lehetne képzelni a jövőben Másik János és Kirschner Péter nélkül.”

Nos, mint látható, Menyhárt gond nélkül el tudta képzelni – alig pár hónappal később már fel is lépett a jelenlegi csapattal, akikkel azóta is együtt játszik.

A fentiek fényében annyira nem meglepő, hogy sem Kirschner, sem Másik nem volt ott az egyébként számos vendégfellépőt felvonultató koncerten, ami azért eléggé beárnyékolta az ünnepi hangulatúnak szánt estét.

De hogy pozitívat is említsek: a csúcspont számomra egyértelműen Kiss Llászló színpadra lépése volt, aki alapítótag létére hasonlóan méltatlan körülmények között került ki a zenekarból bő hat évvel ezelőtt. Ezután sokáig nem is voltak beszélő viszonyban Jenővel, pedig gyerekkoruk óta ismerték egymást. Most viszont úgy tűnik, sikerült rendezniük a sérelmeket.

Ebben nagy szerepe lehetett Magyar Péternek, az EK egykori legendás dobosának is: ha minden igaz, ő játszotta a közvetítő szerepét kettejük között, többször is békülésre biztatva őket.

A sors fintora, hogy végül már nem érhette meg a pillanatot – hiába szurkoltak rengetegen a gyógyulásáért, tavaly májusban elvesztette a rákkal vívott harcot. Az emléke előtt egy új dallal (Üzenet P-től) is tisztelegtek, amit Llaci írt és énekelt el külön ebből az alkalomból.

Emlékezetes momentum volt a billentyűs Varga Orsolya visszatérése is, aki szintén 2012-ben lépett fel utoljára a zenekarral, azóta a Müller Péter Sziámi AndFriends sorait erősíti.

Ott volt persze Müller is, akivel az URH-ban szerzőtársak voltak, de az azóta eltelt évtizedekben is számtalan alkalommal szerepeltek együtt, valamint Víg Mihály, az EK-val legalább ennyire szorosan összefonódó történetű Balaton frontembere.

Menyhárt New Yorkban töltött éveit pedig ottani zenekara, a Mr. Con and The Bioneers Brave New World Orchestra egyik dalával idézték meg, amiben Leó nevű fia is közreműködött gitáron.

A számlistára nem lehetett panasz, a régi nagy slágerek java sorra került. Elhangzott a Romolj meg, a Küldj egy jelet, a Megalázó durva szerelem, a Popzene, a Bon-bon-si-bon, az Ez a város, a Tengerpart, és persze legutolsóként a Mocskos idők sem maradt ki.

Új dalokból ezúttal csak hármat játszottak, viszont bekerült a programba több olyan szerzemény (Fiatal magyarok, Minden eltörölve, Ezt nem szerettem), amit eddig szinte soha, vagy csak nagyon régen adtak elő élőben. Utóbbit ráadásul a Sexepil egykori frontembere, Hegyi Zoltán énekelte el.

Összesen két és fél órás volt a koncert, méltó lenyomatát adva Menyhárt lassan négy évtizede tartó pályafutásának.

Annyi biztos, hogy ellentmondásos személyisége ellenére a legnagyobb élő dalszerzők közé tartozik, aki – bár lehet vitatkozni arról, felér-e új számainak színvonala a régiekhez – a mai napig keresi a megújulás lehetőségét.

És akárhogy is, ezt értékelni kell.


KÖVESS MINKET:





hirdetés
lashana-lynch-daniel-craig-james-bond-007-film.jpg

Egy fekete nő lesz az új 007-es ügynök James Bond nyugdíjba vonulása után

Lashana Lynch, a Marvel kapitány című filmből is ismert színésznő fogja alakítani a szuperügynököt, aki Bonddal együtt fog dolgozni.
Szeretlek Magyarország - szmo.hu
2019. július 15.



Egy fekete nő lép James Bond helyébe az új 007-es filmben, ami már sorozatban a 25. lesz. Azt már korábban tudni lehetett, hogy Lashana Lynch is szerepelni fog a filmben, most azonban kiderült, hogy nem is akármilyen szerepet fog játszani.

A Daily Mail érdekes részleteket közölt a készülő produkcióról, amit jelenleg Olaszországban és az Egyesült Királyságban forgatnak.

A film története azzal indul, hogy James Bond már a nyugdíjas életét éli Jamaikában, de visszahívják egy újabb küldetésre. Van azonban egy olyan jelenet, amikor M azt mondja, "gyere be, 007-es", ekkor pedig nem Daniel Craig, azaz a jelenlegi James Bond, hanem Lashana Lynch jelenik meg

- árulta el egy filmipari bennfentes.

Introducing Nomi. Suit: @emiliawickstead Jewels: @maria_tash @cfconcept @bjorgjewellery Hair & make up: @pipwoods

5,853 Likes, 79 Comments - Lashana Lynch (@lashanalynch) on Instagram: "Introducing Nomi. Suit: @emiliawickstead Jewels: @maria_tash @cfconcept @bjorgjewellery Hair &..."

Ezek alapján bár Bond Bond marad, de a 007-es ügynök szerepében már egy fekete hölgyet láthatunk, akihez természetesen vonzódni fog férfi elődje. A Daily Mail forrása szerint

a Daniel Craig által alakított karakter beveti minden csábító erejét és trükkjét, hogy behálózza a női ügynököt, de hiába, mert a Nomi nevű nő kitartóan ellenáll neki, sőt nem is igazán érdeklődik iránta - legalábbis az elején.

Lashana Lynch nem ismeretlen a filmrajongók számára, hiszen nemrég a nagysikerű Marvel kapitány című szuperhősfilmben is szerepelt, mint a Maria Rambeau nevű pilótanő. Most pedig valószínűleg még nagyobb hírnévre tesz szert azzal, hogy fekete nőként alakíthatja majd James Bond utódját a 25. kémfilmben.

<
A cikk folytatódik a következő oldalon
>


KÖVESS MINKET:



hirdetés
olvas1.jpeg

5 könnyű, de igényes olvasmány, amit ha magaddal viszel a nyaralásra, nem sok időt töltesz strandolással

Egy nyaralás remek alkalom arra, hogy – a fürdés, barnulás, fagyievés és a mértékletes nappali alkoholizálás mellett – hátradőlj a napágyban és elmerülj egy lebilincselő regényben. De a nagy kérdés: mit vigyél magaddal? Segítünk!
Forrás: Inspirációk magazin, Címkép: Pexels - szmo.hu
2019. július 15.



Csorba Anita és lelkes csapata a kreatív energiáikat csak arra összpontosítják, hogy nektek érdekes és inspiráló tartalmakat állítsanak elő. Tarts velük az Inspirációk Magazin felületein!

Nyaraláskor van időd végre elővenni azt a régi klasszikust, amiről mindenkinek azt mondtad, hogy már olvastad – és persze arra is, hogy beszerezz és elolvass egy-két új megjelenést. Összeszedtünk öt könyvet, amelyeknek ott a helye a kézipoggyászodban. A kritériumok: legyen mindegyik izgalmas és szórakoztató, ezek mellett pedig értékes mondanivalóval és igényes prózával bírjon.

Főleg friss megjelenések közül válogattunk, négy könyv most nyáron jelent meg. Csak egy kakukktojás van; az egyik regény már öt éve elérhető magyarul – de főszerkesztőnk szinte minden nyáron előveszi, úgyhogy muszáj volt felvennünk a listára.

1. Blake Crouch: Hamis emlékek

Figyelmeztetés: ha ezt a könyvet viszed magaddal a strandra, hétszentség, hogy egy percet nem fogsz a vízben tölteni.

A ​valóságot emlékek hozzák létre. Erre kezd rádöbbenni Barry Sutton, a New York-i rendőr, miközben nyomozni kezd a tragikus jelenség után, amit a médiában hamisemlék-szindrómaként emlegetnek. A kór áldozatai egy olyan életre emlékeznek vissza, amit soha nem éltek le.

Helena Smith neurológus is az emlékek erejében hisz. Egész életét egy olyan technológia megalkotásának szentelte, ami segít az embereknek megőrizni a legértékesebb emlékeiket. Amennyiben sikerrel jár, bárki újra átélheti az első csókját, a gyermeke születését vagy az utolsó pillanatait a haldokló szüleivel.

Miközben Barry az igazságot keresi, egy minden betegségnél rémisztőbb ellenféllel találja szemben magát: egy olyan erővel, amely nem csak az elménket támadja meg, hanem magát a múlt szövetét is. És amikor ennek következtében elkezd megsemmisülni az általunk ismert világ, csak neki és Helenának van esélye arra, hogy együtt dolgozva legyőzzék a fenyegetést.

Tisztán emlékszem még. Pár hete történt. Éjjel volt már; sokáig dolgoztam, fáradt voltam, de gondoltam olvasok még pár percet alvás előtt. Már napok óta ott figyelt az éjjeliszekrényemen az új Blake Crouch könyv; kézbe vettem, felnyitottam – aztán két óra múlva, hajnalban csuktam csak be, mivel már a szemcsepp sem segített; akármennyire is akartam, képtelen voltam tovább olvasni. Másnap folytattam a regényt, és addig nem keltem fel az olvasófotelből, amíg be nem fejeztem.

Gondoltam egy emlék megosztásával kezdem az ajánlást – és ez nem hamis emlék, tényleg így történt. Blake Crouch technothrillerje annyira elképesztően izgalmas, hogy egész egyszerűen muszáj volt két nap alatt elolvasnom. Már az első oldaltól száguld a sztori, Crouch letisztult, sokszor egészen minimalista stílusa pedig lehetővé teszi, hogy eposzi történetet meséljen el csupán 304 oldalon.

Rendkívül csavaros, hajmeresztő fordulatokkal teli, őrülten tömény könyv, de nem fekszi meg a gyomrodat – az író kiválóan eloszlatja a történetvezetés sajátosságai miatt felmerülő kételyeket, de szerencsére sosem a cselekmény rovására teszi, nincsenek tele az oldalak szájbarágós expozíciókkal.

Rengeteg elgondolkodtató dilemma felmerül az olvasás során, és érdekes okfejtések kerülnek terítékre az emlékezésről és az időről. Persze egyik sem új gondolat, de ebben a történetben új perspektívába kerülnek. Külön örültem egyik kedvenc regényem, Kurt Vonnegut Az ötös számú vágóhíd című könyvének tartalmi és szószerinti megidézésének, de emellett számos pszichológiai és kvantumfizikai értékezés is felbukkan.

Magáról a sztoriról nem szívesen mesélnék; a fenti fülszövegrészlet szerintem pont elég, de ha rám hallgatsz, ide kattintva elolvasod a könyv első 27 oldalát – utána tuti, hogy követelni fogod a maradék 277-et. ITT rendelheted meg. (Nagy László Dávid)

2. Stephen King: Joyland

Egy kevésbé ismert gyöngyszem a világ egyik legsikeresebb írójának tollából – főszerkesztőnk nyári kedvence.

Joylandben, az attrakciókkal teli észak-karolinai vidámparkban jókedvet és boldogságot árusítanak, legalábbis tulajdonosának üzleti filozófiája szerint. De azt nem reklámozzák, hogy évekkel azelőtt brutálisan megöltek ott egy lányt, akinek a szelleme azóta kísért az elvarázsolt kastélyban.

Ide érkezik nyári munkára Devin Jones, a magánéleti válsággal küzdő egyetemista.

Stephen Kinggel kapcsolatban talán kissé elfogult vagyok. Már tizenegy éves korom óta rajongok az írásaiért, és ha valaki megkérdezné, ki a kedvenc íróm, rögtön rávágnám a nevét. Ennek ellenére tisztában vagyok vele, hogy írt pocsék és közepes könyveket is (jelenleg 69 Stephen King könyv érhető el magyarul), de biográfiájának nagyját fantasztikusan jó könyvek alkotják. Ez utóbbi is az élvonalba tartozik – bár nincs az író legismertebb művei közt. Pedig…

A Joyland egy tapasztalt szerző érett műve a tinédzserkor végéről, az utolsó ártatlan nyárról, az első szakításról, az igazi barátságokról – és persze a halálról. Az érzékletesen megfestett tengerparti környezet, az életszerű párbeszédek, Devin bölcsességei és a finom humor szinte el is feledteti az emberrel a krimiszálat, de aztán elérkezik a feszültséggel teli, vérfagyasztó utolsó felvonás, és King megmutatja, hogy még mindig mindig kisujjában van a horror.

Felnövéstörténet, love story, klasszikus whodunit krimi és vérbeli King rémmese – rendhagyó keverék, de a regényben minden elem hibátlanul működik. ITT rendelheted meg. (Nagy László Dávid)

<
A cikk folytatódik a következő oldalon
>


KÖVESS MINKET:




hirdetés
lepcson.jpg

Saly Noémi: „A pesti polgár ma is arra használja a kávézókat, mint régen, csak a lapok helyett a wi-fi jelszót keresi”

A várostörténész a századeleji kávéházi kultúra legavatottabb kutatója. A pestieknek azért volt életforma a kávéház, „mert olyan szörnyű körülmények között laktak, hogy a lakások jó részében nem lehetett élni, legfeljebb aludni” - mondja.
szöveg:Göbölyös N. László. Címkép: Takács Szabolcs - szmo.hu
2019. július 15.



Látszólag nagy vargabetűk voltak az életében, valójában azonban minden, ami tett, valahol a családi örökségben gyökerezik. Saly Noémi várostörténész megtisztelt azzal, hogy otthonában, egy Monarchia-korabeli, Dunára néző tabáni házban fogadott.

– Ennek a háznak különleges története van.

– Olyannyira, hogy már meg is írtam, ősszel fog megjelenni, Micsoda népek… címmel. Körbe lehetne pitykézni az egészet emléktáblákkal, olyan fejek laktak itt. Ez egy Hauszmann Alajos által épített ház, bár a terveket csak a kivitelező építőmester, a nem kevésbé jeles Havel Lipót szignálta, aki a Királyi Palotától a Kúrián és a Műegyetemen át mindennek a kivitelezője volt. Hauszmann nagyon sokat dolgozott vele. Az első tulajdonos Kégl György volt, aki a lányainak építtette, tőlük egy likőrgyáros família vette meg, akik 1917-től birtokolták, amíg el nem vették tőlük. A mostani kutatásaim során tudtam meg, hogy az én otthonom első lakója Hubay Jenő hegedűművész volt. Ma is nagyon jó ház, száz éve lakik itt mindenki, mind ismerjük egymást, röpdösnek a kistányér sütemények, lekvárok, zacskó zöldségek és gyümölcsök, gyerekvigyázás vagy a gázórás beengedése sem gond.

– Pályád első felét a francia nyelv határozta meg. Hogyan jött számodra a váltás?

– Nem is tudom, hogy beszélhetünk-e váltásról, mert engem a várostörténet, a családom története, a polgári kori Magyarország is mindig érdekelt. A másik szakom az egyetemen a magyar volt, és külön jártam egy speciális kollégiumra a századforduló magyar irodalmából. Az őseim között meg van néhány tisztességes városépítő: az egyik ükapám a Lánchidat jött építeni Pest-Budára, egyik dédapám ácsmester volt, később ő lett a budapesti ács ipartestület mestervizsgáztató bizottságának az elnöke. Anyai ágon dédapám és nagyapám is építész volt, a dédpapa, Francsek Imre csinálta a Városligeti Korcsolyacsarnokot, a fia, ifj. Francsek Imre pedig a Széchenyi fürdőt. Ilyen felmenőkkel merre induljon az ember? De mivel soha nem voltam még tehetséges rajzoló sem, maradt az írás.

– Annak idején egy Gödöllőn rendezett francia-magyar tábor lelkes programszervezőjeként ismertelek meg.

– A francia is családi örökség. Nagyapám, amikor anyám hét éves volt, a húga pedig öt, különböző itthoni botrányok miatt elment Teheránba. A család meg utána. A lányok ott francia apácákhoz jártak iskolába. Nagyapát onnan vitték el a szovjetek mint hadban álló ország polgárát. Ott állt négy nő, dédanyám, nagyanyám meg a két lány a semmi közepén, férfi és jövedelem nélkül. Hazajöttek.

Akkor anyám jobban tudott franciául, mint magyarul. A húgával ez volt később is a közös titkos nyelvük, és engem halálra idegesített kölyök koromban, hogy nem értettem, amikor egymás között beszélgettek.

A Szilágyi Erzsébet gimnáziumba jártam, ami a 70-es években UNESCO-iskola volt, heti hat órában tanultuk a franciát, nagyszerű tanárunk volt: Szalontay Emmi néni megtanított bennünket minden különösebb hókuszpókusz nélkül – volt egy fekete tábla, kréta és kész. Kicsit túl nagy volt épp a vircsaft a családban, ezért a szegedi egyetemre jelentkeztem, hogy kiszabaduljak ebből. Amikor öt év után visszatértem, kicsit légüres térbe kerültem. Elkezdtem tanítani Rákospalotán. Egy éve voltam osztályfőnök, kaptam egy felkérést, hogy menjek el az orvosegyetem egyik kollégiumába tanárnak. Kilenc évig voltam a Rezső téri kollégium igazgató-helyettese, de az osztályomat végigvittem érettségiig. Volt két év, amikor a Tabán–Rákospalota–Rezső tér háromszögben cikáztam a városban. Aztán egyszer csak jött a hírnök pihegve, hogy a szegedi francia tanszékre kell egy 19. százados ember – addigra már megvolt a doktorim – és ott töltöttem 12 évet. Akkoriban csináltam a nagy fordításaimat, Mircea Eliade vallástörténeti műveit, Claude Lévi-Strauss Kulturális Antropológiáját. Aztán meghalt mami, nekem pedig szörnyen megalázó körülmények között kellett eljönnöm Szegedről. Itt álltam megint a semmiben.

– Nem az a típus vagy, aki sokáig dologtalan marad.

Akkor már elkezdtem a kávéházi kutatásokat, jelentek meg publikációim. Így ismerkedtem meg a Magyar Kereskedelmi és Vendéglátóipari Múzeum akkor vadonatúj igazgatójával, Kiss Imrével, és rövid úton meggyőztem arról, hogy mindkettőnknek elemi érdeke felvenni engem a múzeumba. Ez lett az utolsó munkahelyem, tizennégy év után most épp a nyugdíj előtti felmentési időmet töltöm. De a naptáram sűrűbb, mint valaha. Éppen most rendeztünk egy kiállítást a szemközti Virág Benedek-házban Napsütötte Tabán címmel a 20. század első harmadának Tabánját megörökítő festők műveiből.

– A budapesti kávéházi kultúráról elsősorban a 20. század első felének irodalmi kávéházai jutnak az emberek eszébe.

– Ennél sokkal több volt: budapesti életforma. Az volt a gyökere, hogy olyan szörnyű körülmények között laktak az emberek, hogy a lakások jó részében nem lehetett élni, legfeljebb aludni, ha az ember abbahagyta a vakarózást a poloskák miatt, meg elcsitult a szomszédság... Ez az irodalmi kávéházi mítosz még mindig benne van a fejekben, de a budapesti polgár, mint olyan volt kávéház-lakó, és ugyanolyan arányban voltak irodalmi kávéházak – minden századik –, mint ahogy a lakosságból kimagasló személyek. Megvoltak a kávéházaik a sertés- és marhakereskedőknek, emitt működött a gyémántbörze, amoda jártak a sütőmunkások olyan péket keresni, akinek szüksége volt kisegítőre.

De kávéházuk volt a rikkancsoknak, a műszem- és művégtag-készítőknek, a csarnoki kofáknak. Még azt is tudom, hogy a Csarnok kávéházban hol ültek a krumpli nagy- és kiskereskedők, a tojásos kofák, és hol volt a bolgárkertészek asztala, ahol egy bizonyos Petar bácsi elnökölt derékig érő szakállban, és amikor ő megszólalt, az egész kávéházban kuss volt...

Az írók pont ugyanolyan hontalan, szerencsétlen albérlet-lakók voltak, mint az akkori budapesti lakosságnak 70–80 százaléka. A kávéház egyfelől egy „felnőtt napközi”, másrészt az információ egyes számú lelőhelye. Egyrészt ott van minden újság – nemcsak az összes budapesti napilap, hanem az Illustrated London News, a nagy párizsi, bécsi, prágai, szentpétervári lapok, amelyek egy nap késéssel érkeznek. A nővendégek kedvéért a kávésok méregdrága divatlapokat járatnak, a gyerekek is ott szocializálódnak, a férfiak lázadnak, az asszonyok nem hagyják magukat... Az ipari munkásságtól az arisztokráciáig mindenki idejár, a kávéház a polgári demokrácia legfőbb fellegvára.

Kávéház a Svábhegyen 1930-ban. Fotó: Fortepan.hu

Ezért bosszantotta annyira a kommunistákat, hogy 1949-ben bezárták szinte az összeset. Ilyen a világon nem sehol nem történt. Olyan gyakran előfordult, hogy bezártak egy kávéházat, mert ott ültek a rebellisek, vagy hogy bezártak egy kávést, mert tűrte a rebelliót. De hogy a kávéházat, mint intézményt takarítsák le egy város térképéről, ez csak Budapesten történt meg.

<
A cikk folytatódik a következő oldalon
>


KÖVESS MINKET:




hirdetés
The-Lion-King_dt1_still_1-1.jpg

Már a látvány miatt megérte - megnéztük Az oroszlánkirályt

A Disney A dzsungel könyve után most elkészítette Az oroszlánkirály élethű feldolgozását is. A filmnek már a gondolata is megosztotta a nézőket, de kollégánknak tetszett.
Kövesdi Miklós Gábor - szmo.hu
2019. július 17.



Még be sem mutatták Az oroszlánkirály fotórealisztikus, számítógéppel animált feldolgozását, az internetet máris elöntötte a fanyalgás. A fanyalgók jobb esetben újságíró kollégák, akik legalább látták az elővetítésen a filmet, rosszabb esetben mezei rajongók, akik még nem is látták, legjobb esetben is csak az előzetesek alapján alakíthatták ki véleményüket.

A magam részéről nem értek egyet a fanyalgókkal.

Jó, persze, egy remake mindig előítéletet ébreszt az emberben. Főleg, ha olyan legendás animációs filmről beszélünk, mint az 1994-es Az oroszlánkirály. Nem titkolom, én is vegyes érzelmekkel ültem be a sajtóvetítésre. Ez a Disney egyik utolsó nagy klasszikusa abból a korból, amikor még eseménynek számított egy-egy új animáció megjelenése a mozikban. Ne feledjük, ekkor még nem voltak mesecsatornák Magyarországon, de másutt sem nagyon (a Cartoon Network 1992. október elején indult), ami pedig a mozit illeti, a Disney egyik konkurenciájának számító DreamWorkst 1994-ben hozták létre, tehát egyidős Az oroszlánkirállyal. A Pixar ugyan létezett, de az első egész estés animációjára (a Toy Storyra) 1995-ig kellett várni.

A Circle of Life véleményem szerint minden idők egyik legjobb filmes betétdala. Ezúttal nem Szulák Andrea, hanem Peller Anna énekelte magyarul. És szégyen vagy sem, az ismerős zenével és a gyönyörű, természetfilmeket idéző képsorokkal tulajdonképpen engem ott és akkor megvettek. Időutazás "on". Azt nem mondhatom, hogy vissza a gyerekkorba, hiszen 94'-ben már 18 voltam. Ezt a készítők is tudják. Mármint nem azt, hogy 94'-ben hány éves voltam, hanem hogy ezzel a kezdéssel nem hibázhattak nagyot. A cikk írása közben olvastam egy interjút a rendezővel, Jon Favreu-val, aki valami nagyon hasonlót mondott:

„Ha meglátom a feljövő napot és meghallom a kezdő zenét, azonnal várakozás ébred bennem.”

Magáról a történetről nincs nagyon mit mondani, hiszen 80-90%-ban megegyezik az eredetivel. Ami persze rögtön felveti a kérdést, hogy akkor mi értelme az egésznek. Számomra a csodálatos látvány az, ami miatt azt mondom, örülök, hogy elkészült ez a változat. Külön tetszik, hogy természetfilmekhez illő türelemmel hagy a rendező egy-egy átkötő jelenetet végigfutni – amikor a Zordon barlangjába tévedő egérkét követjük, vagy amikor a hangyák szorgoskodását figyeljük. Sokan kevesellték az állatok mimikáját. Én erre csak azt tudom mondani, amíg nem olvastam az erre vonatkozó kritikákat, ez eszembe sem jutott. A film nézése alatt egyáltalán nem volt ilyen téren hiányérzetem.

Azt sem lehet mondani, hogy ne lenne más ez a film, mint az eredeti változat. Hiába a szinte azonos történetvezetés és szöveg, az élethű hatású kidolgozásnak van egy furcsa eredménye: a 2019-es változat komolyabbá vált. Bár a rajzfilmben is megvannak ugyanazok az ijesztő és/vagy szomorú pillanatok, az idei animáció mégis képes ezeket eltávolítani tőlünk. Azzal, hogy a 2019-es változatban hús vér(nek tűnő) élőlényekkel történik ugyanaz, sokkal valódibb az élmény, s így a kiváltott érzések is erősebbek. A hiénák például sokkal félelmetesebbek lettek. Bár itt sem nagy IQ-bajnokok, közben azért látszik, hogy mégiscsak erős, félelmetes ragadozókról van szó, akik szemrebbenés nélkül felfalnák Simbát és Nalát. Ugyanakkor szerintem ez megmutatja ennek a technikának a korlátait is:

egy Hófehérke vagy Lilo és Sticht ugyanilyen élethű kivitelben már inkább tűnne horrorfilmnek.

Arról se feledkezzünk meg, hogy eltelt 25 év, vagyis több olyan generáció is felnőtt azóta, akiknek a régi változat már nem alapélmény, sőt, vannak olyanok is, mint az én fiam, akiknek ez lesz „Az” oroszlánkirály.

<
A cikk folytatódik a következő oldalon
>


KÖVESS MINKET:






Szeretlek Magyarország
Letöltés
x
Töltsd le a Szeretlek Magyarország mobil alkalmazást, hogy elsőként értesülhess a legfrissebb hírekről!
x