hirdetés
hirdetés
hirdetés
 
 
hirdetés
"Mennyit nőtt a melled a nyáron?"
Hiába születtek intézkedések a gyermekek ellen elkövetett szexuális bűncselekmények visszaszorítására, ha az iskola eltusol, a vétkes pedagógus pedig továbbra is a gyerekek közelébe férkőzhet.
Zsilák Szilvia, Abcúg - szmo.hu
2019. január 11.


hirdetés

A gyermekek ellen elkövetett szexuális bűncselekmények csökkentése érdekében az utóbbi években több szigorítás is történt, de úgy tűnik mindez nem elegendő, hogy kiszorítsák a szexuális visszaéléseket elkövető tanárokat az iskolákból. Gyakran az igazgatók tusolják el az ügyet: az iskolából ugyan kirúgják a tanárt, de eljárás nem indul ellene. Így aztán semmi akadálya, hogy a tanár egy új intézményben szedje az áldozatait. Ha minden optimálisan alakul: a tanár ellen eljárás indul, el is ítélik, portásként, sofőrként simán újra a gyerekek közelébe kerülhet. Végül ott vannak azok a könnyen elbagatellizálható esetek, amikor bár nem történik erőszak, de a pedagógus – kihasználva az alá-fölérendeltségi helyzetet –, előszeretettel tesz megjegyzéseket a diáklányok melleire, és teljesen átszexualizálja az iskolai közeget.

Nyitva maradt kiskapuk

A törvényhozók nem siették el a dolgokat, 2012-ben született meg az a jogszabály, ami szerint a gyerekekkel szembeni szexuális bűncselekmények nem évülnek el, azaz az elkövetők ellen bármikor eljárást lehet indítani, akiknek az adatai ráadásul még a bűnügyi nyilvántartásban is megmaradnak. Egy szintén nem túl régi, 2017 decemberében életbe lépett törvény szerint pedig örökre el kell tiltani a gyerekekkel való foglalkozásától azt, aki szexuális bűncselekményt követ el kiskorú ellen. Magyarországon tehát nem létezik egy külön „szexuális elkövetői” nyilvántartás (mint például az Egyesült Királyságban), viszont az erkölcsi bizonyítvány tartalmazza, hogy az elkövető nem foglalkozhat gyerekekkel, ha pedig valaki tanári állásra jelentkezik, a munkáltatónak kötelező tőle elkérnie ezt a kulcsfontosságú iratot. Az egyik jelentős probléma viszont éppen az, hogy vannak esetek, amikor bizonyos, gyerekekkel kapcsolatos munkakörök (például portás, sofőr) betöltésekor el sem kérik az erkölcsi bizonyítványt a jelentkezőktől – mondja Gyurkó Szilvia, gyermekjogi szakértő, a Hintalovon Gyermekjogi Alapítvány vezetője.

Kiskorú veszélyeztetése esetén pedig, – például ha egy tanár szexuális üzeneteket küldözget a kiskorú diákjának –, már csak opcionális az eltiltás, mivel “különös méltánylást érdemlő esetben” a bíró döntésén múlik, hogy a tanár megtarthatja-e a munkáját. Mivel a digitális gyerekvédelemnek még nincs egységes joggyakorlata, ezért előfordul, hogy más-más bíróságok hasonló esetekben egymásnak teljesen ellentmondó ítéleteket hoznak. Ezért történhet meg, hogy egyes bíróságok felmentik a tanárt, aki szexuális tartalmú SMS-eket küldözget a diákjainak, míg egy másik pedig elmarasztalja ugyanazon bűntett elkövetőjét – teszi hozzá Gyurkó Szilvia.

Egy másik lényeges kérdés, hogy vajon meddig kell visszaugrani az időben, hogy olyan szexuális bűnözőt találjunk, aki ma már teljesen tiszta, azaz erkölcsi bizonyítványa minden akadály nélkül megengedi, hogy gyerekekkel foglalkozzon?

“Először is, 2012 előtt kell, hogy elítéljék az elkövetőt, innentől kezdve az a kérdés, hogy mit követett el, és mennyit kapott érte, a maximumokkal számolva (az 5 évnél hosszabb szabadságvesztés büntetést még 12 évig tartják nyilván) 1990 körül elkövetett súlyos szexuális bűncselekmény elkövetője ma már teljesen tiszta, és persze a későbbi elkövetők közül is az, akit rövidebb időre ítéltek el. Az igazi probléma az, hogy hatalmas a látencia, sok esetben nem is indul eljárás, vagy bizonyítékok hiányában lezárják, tehát minimális számú az olyan elkövető száma, akivel szemben tényleg él ez a szabályozás”

– vezeti le Gyurkó Szilvia.

További aggodalomra okot adó tényező, hogy a tanárt nem tudják a foglalkozásától eltiltani, amíg nem születik meg a jogerős döntés. Addig pedig az igazgató döntése, hogy felmenti-e a munkavégzés alól a pedagógust. Gyakran hosszú időbe telik, mire a szexuális bűncselekményekben jogerős ítélet születik, a szakértő szerint ezekben az esetekben az ügyek lefolyása években mérhető. Ha valakit pedofíliával vádolnak, elég sok veszítenivalója van: kitagadhatja a családja, sosem dolgozhat gyerekek közelében, ellenben a börtönben nagyon várják a rabok az azonnal a börtönhierarchia legaljára kerülő elkövetőket. Érthető tehát, hogy számos esetben a tanár tagadja a vádakat, és minden erejével igyekszik tisztázni magát.

Be sem kerül az erkölcsi bizonyítványba

Tehát abban, hogy egy szexuális bűnöző soha többet ne kerüljön gyerekek közelébe, az erkölcsi bizonyítványnak kulcsszerepe van. Vagyis lenne, ha egyáltalán indulna büntetőeljárás. A magyar valóság azonban az, hogy sok esetben nem lehet rávenni az igazgatót arra, hogy eljárást indítson, inkább közös megegyezéssel megszünteti a munkaviszonyt a munkavállalóval, ekkor viszont nem indul semmiféle eljárás, és a következő munkaadó sem fogja tudni, miért távozott a tanár az előző munkahelyéről – mondja a gyermekjogi szakértő.

Az egyik ügyükben egy középiskolai tanár rendszeresen létesített szexuális kapcsolatot a diákjaival, a botrány kirobbanása után pedig helyi szinten hoztak egy informális döntést, hogy nem taníthat középiskolában. Ám a tanár ezek után az egyetemen kezdett tanítani, ahol ha a kiszemelt diáklányok ötöst akartak, vagy éppen nem kívántak megbukni a tárgyból, le kellett volna feküdniük az oktatóval. A szakértő sokszor értesül hasonló, újra és újra felbukkanó “fekete lovakról”, akik bár az előző helyen átlépik a határokat, a tanárhiány miatt máshol könnyen találnak új állást, ahol tiszta lappal kezdhetnek. Az alapítványhoz sok olyan ügy érkezik, amikor a szülők saját maguk jártak utána a pletykáknak, és kiderítették, hogy a tanárt az előző helyről is hasonló okból bocsátották el.

Volt egy olyan esetük is, amikor a tanár érzelmileg bántalmazta a gyerekeket, az volt a pedagógiai eszköze, hogy különválasztotta a “jó” és a “rossz” gyerekeket, a “jókat” folyamatosan dicsérte, a “rosszakat” pedig megalázta és megszégyenítette, házi feladatot sem kért rajtuk számon, mert velük úgyis az volt a cél, hogy elmenjenek az osztályból, és csak a kiválasztottak maradhassanak. A tanár bizonyíthatóan a “fekete pedagógia” módszereit használta, mégsem lehetett az igazgatót rávenni arra, hogy megváljon tőle.

De vajon miért érdekük az iskolaigazgatóknak eltussolni az ügyet, ahelyett, hogy feljelentést tennének? Az igazgatók gyakran így védik az intézményük jó hírét, inkább a gyereket áldozzák be, és az elkövetővel lojálisak – magyarázza Gyurkó Szilvia. Különböző lehet a pedagógus megítélése egy közösségen belül is, előfordulhat, hogy több szülő gyereke is nagyon szereti a tanárt, és nem érdekük, hogy botrány robbanjon ki az iskola körül, nyugalmat szeretnének, és hogy a gyerekek a tanulásra koncentrálhassanak. A szülőknek és az áldozatoknak is mérlegelniük kell, hogy bevállalják-e mindazt, ami egy ilyen procedúrával jár. Hiszen ez egy bélyeg, ami könnyen megpecsételheti a diák sorsát az iskolában, és abban sem lehetnek biztosak, hogy bárki hisz a gyerek szavának egy felnőttel szemben. Ilyen szorult helyzetben a szülők könnyen belemehetnek köztes megoldásokba, amikor elküldik a tanárt, ez egyfajta elégtételt hozhat az áldozatok számára, és az iskola is megszabadul a problémától. Viszont a dolog hátulütője, hogy az elkövető máshol ugyanúgy folytathatja a diákok zaklatását, és csak a pletykák maradnak hátra.

Szexuális visszaélés: az ölelgetős tanárnőtől, a perverz tesitanárig

A médiában a legnagyobb figyelmet általában a szexuális zaklatásról és a szexuális erőszakról szóló hírek kapják, azonban az alapítványhoz a legtöbb esetben szexuális visszaélések futnak be. Nem kell kizárólag szexuális aktusra gondolnunk ahhoz, hogy egy diák kellemetlen helyzetbe kerüljön vagy szexuális visszaélés történjen. Talán pont ezek az enyhébb esetek azok, amiket szinte bárki vissza tud idézni az iskolás éveiből, ahol a tanárok kihasználták a hatalmi helyzetüket, és ami annyira “jelentéktelen” volt, hogy szemet hunyt felette a tanári kar is.

“Szexuális visszaélés az, amikor a felnőtt saját vágya kielégítésére használja a gyereket. Ezek az esetek sokszor nem is a szexualitásról szólnak, hanem a hatalomról, és hogy nem tisztelik a gyerek és a felnőtt közötti határt, ami egy szerepbizonytalanságot eredményez. Ebből a szempontból pedig nincs különbség abban, hogy puszit ad, vagy fogdosni kezd a tanár”

– szögezi le a szakértő.

Középiskolás korú gyerek esetében ezeknek az ügyeknek a jó része azért különösen aljas, mert pont elérik, hogy a diák kellemetlenül érezze magát benne, de közben nem közelednek direkten a diák felé, mert az később bizonyítékként szolgálna ellenük, így maradnak a sokszor kétértelmű üzenetek. Gyurkó Szilvia egy olyan esetet hozott fel példának, amikor az igazgató folyamatosan írogatott Facebookon egy diáklánynak, akinek látszólag arra hívta fel a figyelmét, hogy milyen iskolán kívüli programok vannak, de a lány valójában elég zavarónak érezte a folyamatos üzeneteket, mert tudta, hogy mögöttes tartalmuk van.

Egy testnevelés tanár pedig olyan szexuális megjegyzéseket tett diákjainak, mint például “Mennyit nőtt a melled tavaly óta?” vagy pedig “Nem fáj a melleid miatt a hátad?”. Bár egy ujjal sem ért a diákokhoz, azért az még sincs rendben, hogy a tanár ilyeneket mondhat a serdülő lányoknak, bármilyen következmény nélkül. Egy másik ügyben pedig a tanár ugyan nem a fenekét fogta meg a diáklánynak, hanem a combja felső részét, de ez is pontosan elég ahhoz, hogy rosszul érezze magát, és érezze, hogy valami nem okés.

Az elkövetői spektrum is elég széles, van, aki csak elég buta ahhoz, hogy ne tudja hol a határ, de van olyan is, aki őszintén meglepődik, hogy az, ahogy ő kommunikál, az a gyereknek bántalmazó, és esetleg átszexualizál egy olyan közeget, ahol semmi helye sincs a szexualitásnak. Sok esetben a felvilágosítás hiánya miatt sem a tanárok, sem a diákok nincsenek tisztában azzal, hogy hol húzódnak a határok – osztja meg velünk a szakember.

Volt olyan esetük, hogy a tanárnőnek jól esett, hogy ölelgette a gyerekeket, ami viszont nekik kínos volt, de nem tudták, hogy joguk van nemet mondani. Egy tanárbácsi pedig azon döbbent meg, hogy nem helyes azt mondani a diákoknak a fekvőtámasz közben, hogy milyen jól fog jönni nekik ez később az ágyban, még akkor sem, ha közben ezen a fiúk nevetnek, vagy például a lányoknak nem segítség, ha a menstruáció idején piros szalagot kell viselniük. Fontos üzenete ezeknek a történeteknek, hogy mindegy, hogy a tanár mit gondol, nem számít, hogy szerinte ez vicces, és hogy a diák túlérzékeny, hiszen gyakran pont ezekkel bagatellizáljak el a történtek komolyságát, és fogják be az áldozatok száját.

“Ez azért sem fér bele, mert az iskola referencia közeg, a tanár pedig referenciaszemély, ezek a hatások erősebbek, mint az utcán dolgozó munkások beszólásai. Pont tinédzser korban, amikor a legkönnyebben befolyásolható a személyiségük, megengedhetetlenek ezek a dolgok”

“Ez azért sem fér bele, mert az iskola referencia közeg, a tanár pedig referenciaszemély, ezek a hatások erősebbek, mint az utcán dolgozó munkások beszólásai. Pont tinédzser korban, amikor a legkönnyebben befolyásolható a személyiségük, megengedhetetlenek ezek a dolgok”

Mit tehetnek a szülők az áldozathibáztatás ellen?

A jelenlegi jogszabályi környezetben nem túl szélesek a szülők jogosítványai. Fontos stratégiai lépés, hogy az információt kivigyék az intézmény falai közül, szóljanak a gyerekjóléti szolgálatnak, így rákényszerítik az iskolát arra, hogy eljárást indítsanak. Egy másik fontos lépés, hogy megosszák a szülői közösségben a történetet, így kiderülhet, hogy esetleg másokat is érint a dolog, ami növelheti a siker esélyét. Amíg csak egy gyerekről van szó, addig nagyon könnyen életbe lép az áldozathibáztató magyarázat is. A harmadik lényeges tudnivaló pedig, hogy írásban kell lebonyolítani az ügyet, az alapítványnak az a rossz tapasztalata, hogy bár az intézmények leültetik az érintetteket és empatizálnak velük, de nem történik semmilyen lépés. Hónapok telnek el, a szülők pedig azt sem tudják, hogy kifutnak fontos határidőkből, amiken belül eljárást lehetett volna indítani.

Címlap: illusztráció, forrása: Pixabay


KÖVESS MINKET:





Miért nem hiszek a Valentin-napban?
Van egy mondás: Valentin-napon többen lesznek átverve, mint április 1-jén. Szerintem is. Csak április 1-jén legalább tudjuk, hogy átvertek. Vélemény.
Hargitay Judit - szmo.hu
2019. február 13.


hirdetés

Ismerek egy házaspárt. Jó barátaim, a lánynak én voltam az esküvői tanúja. A mai napig, ha együtt beülünk valahová, a férfi első dolga, hogy megrendeli a feleségének a diétás kólát, mert az a kedvence. Az asszony hálásan ránéz, és úgy villan össze a szemük, hogy elolvadok. Abban a szégyenlős, csendes, szinte észrevehetetlen szemvillanásban húsz év után is annyi szerelem van, hogy képes lenne újjáteremteni egy univerzumot, mint a Higgs-bozon.

A szerelmet magamban mindig egy kicsit “megünneplem”, ahol felfedezem. A metrón, ahol a fülhallgatós, tetkós tinisrác gyengéden hátrasimítja pattanásos kis barátnője arcából a haját, vagy nyáron egy vendéglő kerthelyiségében, ahol a szomszéd, középkorú asztaltársaságban egy nő rágyújt, a férje meg egy rosszalló pillantás után ellágyulva nézi a nejét, elhessegeti a füstöt, és csak annyit mond: “De utálom ezt a bagót, de neked még ezt is megbocsátom.” Nem is beszélve a fent említett diétás kólás kedvenceimről.

Tehát hiszek a szerelemben. Nagyon is hiszek. Csak egy kicsit úgy vagyok vele, mint a vallással (bármelyikkel): önmagában felemelő, fantasztikus, elementáris dolog, csak éppen sokkal több aljasságot láttam elkövetni a nevében, mint jót.

Mert ha körülnézek a világban – ez a munkám, figyelem az emberi sorsokat, és írok róluk – látom a szétszálazódott, vagy épp tragikusan összekuszált emberi viszonyok tömkelegét. A hazudozásokat, a látszat- és érdekkapcsolatokat, a huszonévesek párkeresési mizériáját, a rémisztően sok harmincas, negyvenes házaspár sárdobálós, minden mélységet alulmúló válási csatározásait, a pszichológushoz cipelt, zavarodott, kínlódó közös gyerekeket. És persze az önismeret, a kompromisszum, a másik iránti tisztelet, és a valódi szeretet teljes hiányát.

Azt gondolom, hogy a társadalmunk “nyomokban szerelmet tartalmaz” ugyan, mint valami biokaja, csak éppen Valentin-napon, a Nagy Szerelem Ünnepnapján az emberek túlnyomó részének sokkal több oka lenne egy kicsit tükörbe nézni, mint szívecskés lufikat és Pandora-karkötőket vásárolni.

Felvállalva, hogy most én leszek a rossz rendőr, vagy a Valentin-napi Grincs, mondok néhány példát. Csak ami kapásból az eszembe jut.

Ismerek egy férfit – negyvenes – aki tizenvalahány éve két nő között ingázik. Nyilván az egyik a felesége, a világ szemében húsz éve tökéletes a házasságuk. Úgy hívja őket, hogy “a Nagy Ő 1”, és “a Nagy Ő 2”. Valentin-napon mindkettőnek ugyanazt a parfümöt veszi meg (a Paco Rabbane Lady Million-jét, még a név is beszédes). Amikor egyszer rákérdeztem, miért nem választ legalább kétféle parfümöt, mégiscsak ízlésesebb lenne, annyit mondott: “Csak nem fogok két parfümnevet megjegyezni, hagyjál már! Még egyszer összetévesztem, és nézhetek.”

Aztán ismerek egy másik férfit, aki 17 évesen beleszeretett élete nőjébe. Évekre rá el is vette. Huszonkét évig gürizett érte meg a két gyerekükért. És huszonkét év alatt hivatalosan “csak” tizennégy (!) férfiról szerzett tudomást, akivel az egyébként világszép neje szénné csalta. És ő mindig megbocsájtott, míg végül már a fél város rajta röhögött, és nem bírta tovább. Azóta zajlik egy borzalmasan mocskos válás, ahol az asszony a szemébe vágta, hogy “már akkor utáltalak, amikor hozzád mentem”, de hát a pasi pénze azért nagyon kéne, ugye. És amikor ezt a férfit mi, a barátai megkérdezzük: “Még mindig szereted?” Szó szerint könnybe lábad a szeme, és azt válaszolja: “Egy hülye állat vagyok, de igen.”

Aztán ismerek egy nőt, aki 38 éves, és évek óta totál pánikban keres valakit, akihez hozzámehetne. Pár hónapja talált egy elvált férfit, két kicsi gyerekkel, akik az anyjuknál vannak, de sok időt töltenek az apjuknál is. Óriási a szerelem, tihanyi hosszúhétvégék, meg ausztriai sítúrák, sülve-főve együtt vannak. Aztán egy kávézás során, egy váratlan őszinteségi rohamában a nő kifejtette nekem, hogy az a terve, hogy a pasit kicsábítja külföldre – mármint hogy a férfi keressen kint munkát, mert brand menedzser egy elég jónevű multinál – és ott új életet kezdenek. Amikor rákérdeztem, hogy mi lesz a két kicsi gyerekkel, ez volt a válasz (szó szerint idézem):

“Majd utazgatnak. Ha már ekkora kompromisszumot kötök, hogy ott van két fattyú gyerek, meg még egy saját lakása sincs, mert otthagyta a nejének, csak nem képzeled, hogy még az életszínvonalamból is leadok? Nem fogok Tescós szaloncukrot venni, amikor a Stühmert is megengedhetném magamnak.”

És akkor még nem beszéltem a barátnőimről, akiket nős férfiak hada hívogat titokban kávézgatni a Facebookon, a frissen elvált férfiismerősömről, akinek közös házibulikon a legjobb barátai feleségei “húzogatják le a sliccét titokban a konyhában” (szintén szó szerint idéztem), a pasiról, aki elment a szeretőjével Horvátországba nyaralni, és utána véletlenül belekeverte a szerető fürdőruciját a saját szennyese közé, a felesége meg szó nélkül kimosta.

És a fenti párok mind meg fogják ünnepelni Valentin-napját. A szerelem ünnepét. Talán bennem van a hiba, talán túl sokat figyelek, túl sokat látok. Talán az emberi természet mindig is ilyen volt, csak épp a milliárdos Valentin-biznisz nem létezett, így nem tűnt fel annyira a mögötte megbúvó álszentség. Tiszteletben tartva a szerelmet, mint a legszentebb emberi érzések egyikét, valamint azokat a párokat, akik valóban példaértékű egységben élnek – nyilván ők sem tökéletesek, de őszinte a szövetségük, hisznek egymásban, becsülik és szeretik egymást, a bukkanók-döccenők ellenére is – a többiektől csak halkan kérdezném meg: kit akarnak becsapni a szerelem napján? Önmagukat, a párjukat, esetleg mindkettőt?

Vagy csak arról van szó, hogy TÉNYLEG sokkal egyszerűbb megvenni egy Pandora-karkötőt?


KÖVESS MINKET:




73 évesen építette fel újra az életét – egy hős asszony, Erzsi néni emlékére
Augusztusban lett volna 90 éves. Tavaly ősszel még ereje teljében volt, és azt mondta: 'Sok dolgom van'. Dr. Hős Erzsébet február 12-én távozott el úgy, hogy egész életében méltó volt nevéhez, a szó mindennapi értelmében.
Göbölyös N. László - szmo.hu
2019. február 15.


hirdetés

Erzsi nénit szelíd mosolyával, tiszta, biztatóan világító kék szemével nagyon sokan ismerték és szerették szülővárosában, Hódmezővásárhelyen, ahol szülész-nőgyógyászként kezdte pályafutását, később a város egészségügyének egyik irányítója lett, tiszti főorvosként ment nyugdíjba. Az élet azonban bőven juttatott neki a kemény próbatételekből. Egyetlen gyermekét, Andrást, 8 éves korában amiotrófiás laterál-szklerózis (ALS) támadta meg (ebben a kórban szenvedett például Stephen Hawking is), és Erzsi néni következő évtizedeit, ahogyan a fiú állapota romlott, egyre inkább András emberhez méltó életének megteremtése töltötte meg – miközben dolgozott, második férjének két árván maradt fiát is nevelte (az első elhagyta a beteg gyermekükkel). Már András középiskolás éveinek idején Tóalj utcai otthonuk hatalmas társasági életnek volt a központja, a program a vérre menő ultipartiktól a zenehallgatáson át a vég nélküli kupaszerdákig tartott. (Az 1970-es években a vásárhelyieknek a magyar tv-adás mellett ott volt két jugoszláv, sőt, még egy román csatorna is, egy napba akár 3-4 meccs is belefért…). Ilyenkor Erzsi néni mindenféle finomsággal etette a bandát, töltött tök-receptjét azóta is szívesen elkészítem.

András és édesanyja között egészen különleges beszédstílus alakult ki, amelyben egészséges vagányság, humor, önirónia és nem kevés cinkosság vegyült.

És ezt vállalták a barátok előtt is, akik mint egy nagy törzs tagjai gyűltek András köré.

Soha nem panaszkodott egyikük sem, a betegségről szó sem esett – már 15 éve ismertük egymást, amikor megtudtam, hogy pontosan mi a baja Andrásnak - és soha annyit nem nevettem, mint az ő társaságukban. A novemberi Erzsébet-András-napok pedig szinte olasz neorealista filmek családi ünnepeire emlékeztettek, ahol nem ritkán nekem jutott a ceremóniamesteri funkció. Miközben tudták, hogy Andrásnak a gyógyulásra semmi reménye, és a vég bármikor bekövetkezhet.

A remek eszű fiú még elvégezte az orvosi egyetemet – ezért beköltöztek Szegedre, az egyetem közelébe – de arra már nem volt ereje, hogy praktizáljon: orvosi szakfordítóként dolgozott élete végéig. És ez a derű, ez a belőlük áradó életöröm még akkor is megmaradt, amikor András már járni sem tudott, de ezt játszották 2002. februárjáig, amikor egy éjszaka a fiú szíve 47 évesen felmondta a szolgálatot. Akkor már ismét Vásárhelyen laktak, és ismét ketten maradtak.

Erzsi néni azonban nemcsak túlélte ezt a tragédiát, hanem, új lakásba költözve, 73 évesen újra felépítette életét. Egyedül volt, de sosem magányos.

Otthonából nem csinált emlékhelyet, ajtaja mindenki előtt nyitva állt a régi kollégáktól az egykori haveri kör tagjaiig, akiknek a sorsát figyelemmel kísérte akkor is, ha már régen nem látta őket, de motorja maradt népes családjának is, pátyolgatva kevésbé életrevaló testvéreit, rokonait.

Nyitott maradt a világra, de csak annyira, hogy lelki békéje megmaradjon, ugyanakkor szinte mindenről tudott, ami a városban zajlott. Hajdani osztálytársaival, barátnőivel az utolsó időkig fenntartották a havonta egyszeri kávéházi összejövetelek rituáléját.

Tavalyelőtt még szerepelt a Cseresnyés emlékezet című dokumentumfilmben, amelyet Pataki Béla készített a 80 éves vásárhelyi kollégiumról, két iskolatársával kedvenc dalaikat elevenítették fel.

Tavaly augusztus 1-jén szokásunknak megfelelően kölcsönösen felköszöntöttük egymást azonos születésnapunkon. Szeptemberben még isteni házi szilvapálinkával koccintottunk, és élvezhettük a külön a mi tiszteletünkre készített töltött káposztát. Ezúttal sem úgy búcsúztunk el tőle, hogy éreztük volna: most láttuk utoljára. És karácsonyi beszélgetésünkkor sem utalt semmi erre.

Erzsi néni, dr. Hős Erzsébet egy februári napon ment el hirtelen, mint a fia 18 évvel ezelőtt. Szinte hallom, hogy András várja odaát, és csak annyit mond neki: „Hát möggyüttél, Bözsöre…”


KÖVESS MINKET:





Miért mennek misszionáriusok világtól elzárt törzsekhez?
Mit akarnak ott? És jó-e az a velük kapcsolatot nem kereső őslakosoknak, hogy találkoznak velük?
zEg, Fotó: illusztráció/Wikimédia/Gleilson Miranda - szmo.hu
2019. február 14.


hirdetés

Ismét vitát generált egy amerikai misszionárius, miután tiltott területre lépett. A külföldi sajtót az elmúlt hetekben bejárta a hír, hogy Brazíliában ezért indítottak nyomozást Steve Campbell ellen, mert az Amazonas területén tiltott helyre lépett. Azon a területen egy, a világtól elzárt törzs él.

Campbell azt állítja, hogy véletlenül ment be oda, miközben egy indiánnak a GPS működését próbálta elmagyarázni. A hírek szerint a misszionárius nem találkozott a himarimãkkal.

A belépést azonban azért tiltották meg azon a területen, mert az elszigetelten élő törzs tagjainak szervezete nincsen felkészülve azokra a betegségekre, amelyeket idegenek, más földrészekről érkezők hurcolhatnak be oda.

Egyetlen ember – kis túlzással – elpusztíthat egy kisebb közösséget.

Ez az eset is indulatokat váltott ki, csakúgy mint a 27 éves John Allen Chau esete. A misszionáriust tavaly novemberben ölték meg az Északi-Szentinel-sziget világtól elzártan élő, másokkal érintkezni nem kívánó tagjai. Chaut első próbálkozásakor megsebesítették a szentinelézek, és amikor ennek ellenére visszament a szigethez, megölték.

A két esetben a hasonlóság az, hogy misszionáriusok mentek tiltott területre, másoktól elzárt törzs lakhelyére. Illetve az, hogy olyan emberek közé mentek, akik számára a fertőzések miatt veszélyes lehet a találkozás. Sokakban felmerült akkor és most is a kérdés:

Miért indulnak emberek tiltott helyekre, ahol akár az ő életük, akár a törzs tagjainak élete veszélyben lehet?

Az egyik ok talán a példa és a romantikus elképzelés a missziós tevékenységről és a Jézus nevéért elszenvedett mártíromságról. Még egyetemi éveim alatt olvastam Elisabeth Elliot „Rokonaim, a vademberek” című könyvét. Elliot férje Ecuadorban volt misszionárius, és a világ egyik legvadabbnak tartott törzsének, a huaoraniknak (aukáknak) akarta elvinni az evangéliumot, a megváltás, Krisztus feltámadásának üzenetét. Az indiánok 1956 januárjában megölték őt és négy társát.

Özvegye, Elisabeth Elliot elhatározta, hogy folytatja férje munkáját, és pár évvel később három éves kislányával és az egyik meggyilkolt misszionárius testvérével, Rachel Sainttel eljutott a huaoranikhoz, és ők lettek az elsők, akik úgy léphettek a törzs területére, hogy élve megúszták. Megértették a törzs tagjaival, hogy a történtek ellenére szeretik őket, az indiánok közé költöztek, igét hirdettek, betegeket ápoltak, írni és olvasni tanították a törzs tagjait és lefordították nekik a Bibliát. A korábban ellenséges törzs megváltozott.

Elisabeth Elliot erről szóló könyvét világszerte milliók olvasták. Egészen biztosan hatással volt sok fiatalra, és biztos vagyok abban is, hogy akadtak, akik Jim Elliot és Elisabeth Elliot példáját követve akartak eljutni elzártan élő törzsekhez, az életveszélyt is vállalva.

És miért lesz valaki misszionárius? Egyáltalán, milyen egy misszionárius a 21. században? Mi a célja? Mit csinál? Nos, nem úgy kell elképzelni őket, mint ahogyan a történelmi filmekben ábrázolják őket, vagy ahogyan a történelmi tanulmányaink alapján elképzeljük a figurájukat.

„Régi sztereotípia, hogy a misszionárius egy leigázó hatalom és kultúra előhírnöke, hiszen sokszor járt együtt a történelem során a kard és a kereszt” - írta a Magyar Nemzetben Balavány György egy 2002-es publicisztikában. „Pedig a mai kereszténység nem azonos a nyugati kultúrával; a világ népességének mintegy harminc százaléka vallja magát kereszténynek, s többségük az Egyenlítőtől délre él.

Azokban az országokban, ahol üldözik a kereszténységet, egyre inkább emelkedik azok száma, akik megértik az evangéliumot, és hisznek benne. Tertullianus mondta: a mártírok vére az egyház magvetése. Ez igaz minden korra, hiszen már a kereszténység elterjedése is a véres keresztényüldözésekkel párhuzamosan történt.”

A mai misszionáriusok legfőbb célja az, hogy elvigyék Isten igéjét azoknak, akik még nem hallották. Sokan közülük tanítani és gyógyítani is szeretne. A missziós munka során egy sor más feladatot is ellátnak vagy elláthatnak, ilyen például az írás és olvasás tanítása vagy a betegek ápolása.

Csakhogy egy másik szempontot is érdemes figyelembe venni és mérlegelni. Egy ismerősöm több kérdést is feltett az ismeretlen vagy egyenesen tiltott területekre lépéssel kapcsolatban. Hogyan számol el a lelkiismeretével az, aki a legjobb szándékkal megy el egy elzárt közösséghez, megfertőzi őket, és emberek halnak meg emiatt? Hiszen szerinte ilyenkor a hit nevében ugyanolyan gyilkosságot követnek el, mint annak idején az amerikai kontinens hódítói, csak más eszközökkel.

Mi történik, ha a munkája során mások is értesülnek a törzs hollétéről, odamennek, fotókat készítenek, filmet forgatnak velük, odacsődítenek másokat is, és észrevétlenül elkezdik lerombolni a törzs hagyományos kultúráját?

Mi történik, ha a kapcsolatfelvétellel és a „vadak megszelídítésével” védtelenné teszik a törzs tagjait az orvvadászokkal, illegális fakitermelést folytatókkal szemben? Mi lesz, ha egyszer csak megjelennek azok, akik szójaültetvényt akarnak létesíteni az addig még ismeretlen területen, és elkergetik vagy lekaszabolják az ott élőket?

Az is egy szempont, hogy a tiltott területekre nem véletlenül tilosa belépés. Van-e értelme újra és újra kapcsolatot keresni olyan emberekkel, akik minden alkalommal visszautasítják ezt, és agresszíven lépnek fel azokkal szemben, akikről úgy gondolják, hogy betolakodók a lakóhelyükön?

És végül: előfordulhat, hogy egy misszionárius munkáját kizárólag a büszkeség motiválja. „Az egész világ missziós terület, annyi hitetlen él a Földön máshol is, miért pont az elzártan élő törzseket akarják megtéríteni? - folytatta az ismerősöm. „Elképzelhető, hogy úgy gondolja, egy metró aluljárójában állni már nem olyan érdekes, sokkal izgalmasabb eljutni Dél-Amerikáig?”

Megannyi kérdés, amire nem egyszerű válaszolni.


KÖVESS MINKET:





Nyílt üzenet a rákról: "Újraélem azt a rettenetes időszakot, és miközben ezt írom, a sírás fojtogat"
Szabadi Klaudia megrázó posztban számolt be arról, mit jelentett a családjában a daganatos betegség.
Szerző: Szabadi Klaudia, Nyitókép: Illusztráció/Pixabay - szmo.hu
2019. február 14.


hirdetés

Az egyik legnagyobb közösségi oldalon viharos gyorsasággal kezdett elterjedni egy fotós poszt február elején, a rák elleni küzdelem világnapján.

Szerzője Szabadi Klaudia; az ő engedélyével jelentetjük meg az írását, ami olyan, mint egy hatalmas felkiáltójel. Figyelmeztetés mindannyiunk számára, hogy milyen törékeny a mi kis emberi életünk és a családi idill, és milyen könnyen elveszíthetjük a szeretteinket.

"Ez én vagyok. Nem vágattam le, nem is festettem be a hajamat; mielőtt azt írnátok, jól vagy rosszul áll, kérlek, koncentráljatok a szövegre.

Ez paróka. Anyukámé. Aki soha nem volt hajlandó hordani, akkor sem, amikor a gyönyörű, loknis gesztenyebarna haja elkezdett hullani, és végül már csak bőr volt az egykor szépséges hajkorona helyén.

2017. augusztus 30-án, este kilenckor hívott, és kimérten, szinte egykedvűen annyit mondott: 'Kislányom, rákos vagyok'.

Öt napra rá, életemben először, mentőt kellett hívni hozzám az éjszaka közepén, olyan rosszul lettem. De nem én vagyok a lényeg!

Anyám a mindenem, imádom, néha a karját is megharapdálom, olyan szenvedélyesen szeretem, pedig tudom, ő nem ilyen típus, higgadtabb nálam, egészen más természet.

Nem tudtam és nem is akartam elfogadni, hogy ez Vele megtörténhet. Mindig úgy 'terveztem', majd ugyanazon a napon halunk meg, és akkor nem kell rettegnem, hogy Édest eltemetem. Mert mióta az eszemet tudom, féltettem, és féltem, hogy elveszítem. És amitől évtizedek óta félek, utolért. A katasztrófa.

Apám beleőrült a bánatba, talán egyetlen embert szeretett igazán egész életében, a feleségét. Az anyámat.

Mindennap sírva hívott, mert anyu kijelentette, hogy nem kezelteti magát, tüdőrák, nincs mit tenni, élt ő már eleget, nem akar kórházba menni. Sikítottam, zokogtam, könyörögtem, bizonyítékokat sorakoztattam fel, hogy hányan túlélték ezt a rohadék rákot, mert vállalták a kezelést.

Apám is, a kemény férfi, aki úgy nevelt engem, olyan szigorral, amelyet máig nem értek, sírt egyfolytában. Iszonyatos volt, ahogyan kapaszkodott belém, és csak hajtogatta könnyek között: beszélj anyáddal, valahogy győzzük meg. Anyu hajthatatlan volt, ő dohányozni akar, kávézni a teraszon, a rózsákat, a felhőket bámulni, olvasni és filmeket nézni.

Végül engedett, mert mindig, mindenben engedett, hiszen mióta csak az eszemet tudom, apámért és értem élt.

Négyszer kapott kemoterápiát, majd felhoztam sugárkezelésre. Alig negyven kiló volt akkor, járni sem tudott, kerekesszékben tolták be a kórterembe. Bent töltötte a decemberi ünnepeket, egy hónapon át mindennap bementem hozzá. Remegő gyomorral. Hogy mire megyek, hogy él-e még.

Gyűlöltem a bizonytalanságot, rémes volt, ahogyan néztem az egykori bombázó csontsovány kis testét, a kopasz fejét, a bársonyos bőre is a múlté volt már. Kértem a kezelőorvosát, legyen velem őszinte, hogy tudjam, mire kell felkészülni. Remegett a hangom, a kezem, a szemem tele volt könnyekkel, de az orvos tudta, komolyan gondolom, hogy az igazat akarom hallani. Elmondta, hogy anyu túl későn került kórházba, és van már egy kis áttét.

Nem nagyon tudott mit hozzátenni, látta, hogy felfogtam a felfoghatatlant, nem biztatott, csekély az esély a túlélésre - így fogalmazott, amikor rákérdeztem újra.

Felhívtam aput, aki egyszerűen nem volt hajlandó elhinni, azt mondta, az lehetetlen, és csak zokogott. Nem tudta látogatni a feleségét, akkor már nagyon beteg volt ő is; az orvosok évekkel ezelőtt már temették. Kérte, hogy vigyem haza anyut, de nem vittem. Azt mondtam, kibírt négy kemót, még csak rosszul sem volt tőle, a sugarazás sem viselte meg, igenis most már végigcsinálja.

Amikor 2018 januárjában hazavittem, úgy éreztem, igen, talán anyámnak volt igaza, talán hagyni kellett volna, hogy úgy éljen és haljon, ahogyan ő akar. Aztán néhány hét múlva kontrollra ment.

Vártuk az eredményt, sem apám, sem én nem aludtunk éjjel, volt, hogy hajnali egykor sírva hívtuk egymást.

Aztán megérkeztek a leletek. Persze egy szót sem értettünk az egészből, hiába beszél apám latinul is, azért az orvosi nyelvezet megfejthetelen a civilnek.

Emailben továbbítottam a kezelőorvosának, hogy kielemezze, és tudjam, mi következik. Féltem és sírtam, ha pittyent a mobil, összerándult a gyomrom, hogy igen, most kapom meg a választ. Amikor megérkezett, és elolvastam, sikítva eldobtam a telefont, fel-alá rohangáltam, majd végül felhívtam az orvost. Hogy jól látok-e, nem tévedek-e.

Könnyek között kérdeztem, neki pedig reszketett a hangja, mert igen, bekövetkezett az, amit ő sem hitt, az ötcentis daganat szinte teljesen eltűnt, csak egy apró pont maradt ott.

Boldogságomban ömlöttek a könnyeim, azt mondta, ő is boldog, hogy ilyen hírt tud mondani, sőt, ha anyu 20 évvel fiatalabb lenne, megműtené, hogy még az a picike pont se maradjon. Hogy ne tudjon kiújulni ez az aljas, szemét gyilkos betegség.

Azóta eltelt több mint 12 hónap. Anyám már rég kihízta a kórházi pizsamáit, a haja sűrű, hullámos, a válláig ér, főz, rejtvényt fejt, olvas, a kedvenc filmjeit nézi, és az apámat ápolja. Órákig ül az ágya szélén, eteti, vagy csak fogja a kezét. Nem engedi, hogy a férje kórházban vagy elfekvőben haljon meg. Nem engedi, erején felül megtesz érte mindent, felemeli, ha kell, emberfeletti, amit csinál.

Az idén február 4. volt a rákellenes világnap. De nemcsak ezért írtam le a mi történetünket. Azért, mert tudom, mennyi barátom rákos, és mindegyikükért megszakad a szívem.

Ezzel a poszttal azt szeretném elérni, hogy bárki bármit mond, hogy nincs tovább, menthetetlen a helyzet, akkor se adjátok föl!

Ne higgyetek hamis prófétáknak, áltudományos csodaszerek 'döbbenetes' hatásának, de leginkább ne utasítsátok el a gyógykezelést!

Drága Barátaim, szeretlek Benneteket!

Tudom, sokan azt gondolják, könnyen beszél az, aki nem csinálta végig a kemót meg a többit. Nem. Egyáltalán nem könnyű. Újraélem azt a rettenetes időszakot, és miközben ezt írom, a sírás fojtogat.

Mert nem tudni, mikor újul ki, hiszen idős már, és igen, úgy él, ahogyan akar, olykor rágyújt. Mert jólesik Neki, és már nem töröm össze a rohadt cigarettáit. Annak örülök, hogy máris nyert 12 hónapot, hogy önző módon szerethetem, hogy naponta ötször is felhívom, és olykor-olykor meg tudom nevettetni.

Kérlek Benneteket, ne adjátok fel! Mert élnetek kell, ha másért nem, a szeretteitekért. De önmagatokért is! Adjatok egy esélyt, még akkor is, ha nem hisztek benne igazán, ha beletörődtetek, hogy ennyi volt.

Mert ha harcoltok, talán Veletek is megtörténik a csoda, és nem hiába szenvedtetek. Mert igenis győzhettek!"


KÖVESS MINKET:







Szeretlek Magyarország
Letöltés
x
Töltsd le a Szeretlek Magyarország mobil alkalmazást, hogy elsőként értesülhess a legfrissebb hírekről!
x