hirdetés
abcug-ovoda-cim.jpg

Mélyszegénységben élő óvodásoknak már egy tubus fogkrém is hatalmas segítség

Tíz hónap alatt országos mozgalommá nőtte ki magát az Örökbe fogadok egy ovit! kezdeményezés, amely során már 219 hátrányos helyzetű óvoda talált örökbefogadóra.
Zsilák Szilvia írása az Abcúgon - szmo.hu
2019. november 20.


hirdetés

Az Örökbe fogadok egy ovit! mozgalomban az örökbefogadók az írószerek és tisztítószerek mellett a gyermekük kiselejtezett, de még jó minőségű ruháit, játékait, könyveit juttatják el azokba az óvodákba, ahova főleg mélyszegénységben élő, halmozottan hátrányos helyzetű gyermekek járnak.

A projekt olyannyira jó ötletnek bizonyult, hogy tíz hónap alatt ezer ember 219 hátrányos helyzetű óvodát fogadott örökbe. A projekt az óvónőkre épít, hiszen ők egy olyan szociális figyelőrendszert alkotnak, ami még az úgynevezett három hás, vagyis halmozottan hátrányos helyzetű családok életébe is belelát.

Óvoda egy gyönyörű, de eléggé hátrányos helyzetű volt bányásztelepülésen

hirdetés

A legtöbb család anyagilag rettenetes helyzetben van, mindegyik szülő arra törekszik, hogy a gyereküknek meglegyen a legfontosabb. Azonban amikor látom, hogy kicsi a gyerekre a cipő, akkor az adományokat tároló szekrényből adok egyet a kispajtásnak, ha akad megfelelő méretű, vagy egy kicsivel nagyobb

– mondja Ráki Sándorné, a Rudolftelepi Huncutkák Óvodája intézményvezetője.

Ráki Sándorné, a Rudolftelepi Huncutkák Óvodája intézményvezetője az egyik adománycsomaggal | Fotó: Magócsi Márton

Rudolftelep egykori bányásztelepülés Borsod-Abaúj Zemplén megyében, Kazincbarcikától néhány kilométerre. A festői völgyben elhelyezkedő faluban a szebb napokat látott régi kolóniaházak emlékeztetnek arra, hogy a falu virágkorában több ezer bányász számára biztosított megélhetést.

A lakók az ország különböző területeiről érkeztek, azonban az állami bányabezárásokat Rudolftelep sem úszta meg, a magánkézbe került bánya pedig 2000 márciusában végleg bezárt. Mindez munkanélküliséget hozott magával, a lakosság száma pedig évről-évre csökken. Manapság a zsáktelepülésről a miskolci és kazincbarcikai üzemekbe járnak a lakosok dolgozni, vagy pedig közfoglalkoztatottak, esetleg munkanélküliek.

A hétszáz fős falu központjában találjuk a Rudolftelepi Huncutkák Óvodáját, ahová 24, többségében hátrányos és halmozottan hátrányos helyzetű gyermek jár. Az intézmény vezetője Ráki Sándorné öt évvel ezelőtt költözött a településre, azóta az élete szorosan összekapcsolódik a telep életével.

Az intézményvezető körbevezet minket az udvaron, ahol saját maguk festették le a padokat, ahol a mókuskerékből hiányzik a kerék, és ahol a kerítés igencsak felújításra szorul. Ráki Sándorné (a gyerekeknek csak Kati néni) elmeséli, hogy mekkora álma egy mászóvár a “kispajtásoknak”, és hogy mekkora fájdalma, hogy a szülők anyagi helyzete miatt, nagyon nehéz bármilyen kirándulást vagy fizetős bábszínházi programot, esetleg gyermekkoncertet megszervezni a gyerekeknek.

Nem lehet leírni a gyerekek örömét, amikor kibontjuk a csomagot

Az egycsoportos óvodába többségében hátrányos és halmozottan hátrányos helyzetű, roma és nem roma származású gyerek jár, ezért az intézményvezető minél több helyről igyekszik támogatásokat szerezni. Az Örökbe fogadok egy ovit! mozgalommal egy európai uniós pályázaton keresztül került kapcsolatba, az óvoda az elsők között került be a programba idén tavasszal.

“Amikor meghallottam, hogy kiválasztottak, nagyon boldog lettem, eddig kétszer érkezett adomány az örökbefogadótól, olyan fontos dolgokat kapunk, amiket igazán tudunk használni. A kismotornak nagyon örültek a kisebbek. Gyerekruhára is nagy szükség van, lábbeliből, felsőruházatból, kabátból, dzsekiből is mindent szét tudunk osztani.”

Eddig Kelemen Zsófia volt az egyedüli örökbefogadója az óvodának, de nemrég egy budapesti magánóvoda is bejelentkezett. Miközben a gyerekek alszanak, az intézményvezető az irodában kipakolja az asztalra a legutóbbi csomagot.

hirdetés

"Zsófi az internetre feltöltött “nincs listáról” tett be dolgokat, és telefonon is felhívott, hogy mire van szükségünk, mindig kitesz magáért, most is szép mennyiséget küldött. Dekorgumikat és dekorfilceket kértünk, a varrható anyagból ujjbábokat készítünk, és a téli játszóház alkalmával különféle dekorációkat a gyerekszobákba, ablakokba. Ezeket majd hazavihetik a gyerekek, hogy a testvérükkel is játszhassanak, és hangulatosabb legyen a gyerekszoba, örömtelibb az ünnep.

<
A cikk folytatódik a következő oldalon
>


KÖVESS MINKET:





Címlapról ajánljuk
x


hirdetés
tanar-pedagogia.jpg

A tanárok pokoljárása – három hónapot napköziztem, egy életre elég volt

Az ország egyik legjobb szakközépiskolájában egy diák megkéselt egy fizikatanárnőt, mert hármast adott neki. Azért írom meg a történetemet, hogy szolidaritásomat fejezzem ki a kollégával, és jelezzem: az eset, bár kirívó, szerintem tökéletesen leképezi a mai magyar közoktatásban uralkodó állapotokat. 
jh. Címkép: Pixabay - szmo.hu
2019. december 06.


hirdetés

A gyerek felemelte a széket – acél alapzatú, iszonyú súlyú székek vannak a suliban –, és teljes erőből bevágta az osztálytársai közé. A gyerekek megdermedtek, én sokkos állapotban odarohantam. A szék kábé tíz centire landolt az egyik diáktól, ha eltalálja, szerintem ott marad. Tizenegy évesekről van szó. 

Az volt az a pillanat, amikor elpattant bennem valami.

hirdetés

Igen, a pedagógiában zöldfülű voltam, a tanári diplomám ellenére húsz év "irodista" lét után úgy gondoltam, elvállalok egy napi négy órás napközit a belváros egyik elismert általános iskolájában. Meg néhány angol helyettesítést. Emellett lesz időm plusz munkákra, meg húsz év gürizés után az életemre. Legalábbis azt hittem. Senki sem értette a döntésemet, még az igazgató se, aki felvett. "Te teljesen meghülyültél?" – kérdezték volt és jelenlegi tanár barátaim. A tantestületben kedves, intelligens, de meglehetősen agyongyötört, a lelkes mosolyomat gyanakvóan felhúzott szemöldökkel konstatáló kollégák fogadtak. 

Ötödikeseket kaptam, tíz-tizenegy éveseket, többségében elég jól szituáltakat (jó mobiltelefonok, klassz táskák, sportcipők, tehát pénz láthatóan volt), összesen húszat. A különóráik miatt általában kevesebben maradtak, 13-15 gyerek volt állandóan a kezem alatt. A "mézeshetek" után (akkor sem voltak kisangyalok, de nem viselkedtek szélsőségesen, inkább puhatolóztak, aztán elkönyveltek "kedvesnek"), gyakorlatilag néhány nap alatt mutatták ki a foguk fehérjét. Nem mind. Körülbelül hatan voltak a keménymag.

Hirtelen azon kaptam magam, hogy amikor belépek a terembe, elszabadul (vagyis már javában tombol) a pokol. Székcsapkodás – csak úgy, neki a földnek, többször, elképesztő robajjal –, verekedés, egymás ütögetése, a táskák, tolltartók, vizeskulacsok padhoz, székhez, vagy a másikhoz vagdosása, "miafaszomozás", kurvaanyázás, a folyosón üvöltve randalírozás.

MINDENT megpróbáltam, ami csak az eszembe jutott, vagy amit a kollégák tanácsoltak. Szép szóval, szeretettel közeledtem feléjük, egyenként húsz perceket beszélgettem velük, hogy megértsem őket, a családi hátterüket, és kapcsolódni tudjunk egymáshoz. Gondoltam, nehéz nekik, túlterheltek, fáradtak, főleg délután, türelmesnek kell lenni velük. Segítettem nekik a leckében, vittem csokidrazsét, jutalmul, ha minden házit megcsináltak. Illatgyertyát gyújtottunk Advent előtt, filmet néztünk, cetliken megírhatták nekem a kis titkaikat, amelyeket aztán négyszemközt megbeszéltünk.

Amikor lehetett, kivittem őket a közeli játszótérre, tervezgettem, hogy elmegyünk majd karácsonyi vásárba. Mindez a normálisabb gyerekeknél működött (mert természetesen voltak, úgy hat-heten). A keménymagon viszont úgy futott át minden szeretet és jószándék, mint az őszi szél a tarlón. Irodalmi nyelven: le se szarták. Ment tovább az üvöltözés, csapkodás, dulakodás, trágárkodás, és persze amikor felelősségre vontam őket, a felháborodott tagadás és hazudozás (akkor is közölték, hogy nincs jogom megbüntetni őket, mert semmit sem csináltak, ha a szemem előtt történt a dolog).

Azt egyébként, hogy mihez "nincs jogom", többet hallottam a szájukból, mint eddigi életemben bárkitől.

Akkor egy nap leültem velük, és nagyon komoly lelkifröccsöt kaptak. Elmondtam, hogy elég volt a díbolásból, a néhány főkolompos tökrevágja a többiek idegeit, nem tudnak leckét írni, sőt az osztályteremben létezni sem, nem beszélve az én idegeimről. Közöltem: vége a jó világnak, innentől nincs játszótér, tanári beírás viszont van, aki meg nagyon túllő a célon, megy az igazgatóhoz. 

MÁSNAPIG tartott a lelkifröccs hatása. Akkor repült a vasszék. Az elkövető gyereket azonnal levittem az igazgatóhoz, a vezetőséggel meg közöltem, hogy mivel próbaidős vagyok, ha nem tesznek valamit, jövő héten már be se jövök. Volt ijedtség, a két legborzalmasabb kölköt az osztályfőnök délutánonként egy ideig el is vitte, kirakni ugyanis hivatalosan nem lehet őket a napköziből. És ekkor jöttek a kollégák, akik most már ki merték nyitni a szájukat. Megtudtam (persze négyszemközti, suttyomban folytatott beszélgetésekből), hogy: 

Az iskola egyik "nehéz" osztályát kaptam ki (több is van), akik miatt eddig négy tanár menekült el a suliból.

Minden szaktanárral meggyűlt a bajuk, sorra hívják be a szülőket, mert az órák állandó fegyelmezéssel telnek, gyakorlatilag képtelenség tanítani őket. 

Az alsós délutános tanárukat "idegileg teljesen tönkrevágták a rohadt kis gecik, a tanév végén már többet sírt, mint nem" (ezt most szó szerint idéztem egy évtizedek óta a pályán lévő, egyébként a gyerekekért élő-haló tanárnőtől).

Az angoltanáruk akkor mondott fel, amikor az egyik gyerek szülei bejöttek, és megfenyegették.

Az alsós tanítónőjüket az egyik lány anyukája fogadóórán le "b...szatlan k...rvázta". 

Az osztály éltanulójának, akit "szabad szellemben" nevelnek jól szituált, értelmiségi szülei, egyszer olyan uzsonnát csomagolt az édesanyja, ami nem ízlett neki. Erre írt az uzsonnás dobozába egy cetlit az anyjának, a következő szöveggel: "Rohadj meg." Ezt az akkori délutános tanáruk mesélte, aki szerint a szülők részéről végül semmilyen következménye nem lett a dolognak.

<
A cikk folytatódik a következő oldalon
>


KÖVESS MINKET:





hirdetés
iskola-aldozat-4.jpg

„A szülők veszik el saját gyerekük életét, aztán csodálkoznak, ha megszúrja a tanárt, vagy kiugrik az ablakon”

Két éve azt írtam, az oktatás sokkal rosszabb helyzetben van, mint az egészségügy, csak ott még nem halnak meg az oda beutaltak. Ma már meghalnak. Vélemény.
Homonnay Gergely írása, illusztráció: Pixabay - szmo.hu
2019. december 12.


hirdetés

Sajtóhír: 2019. december 4. Az Óbudai Egyetem egyik hallgatója levetette magát egy emeleti ablakból, miután megtudta a zárthelyi vizsgájának az eredményét, és szörnyethalt.

Sajtóhír: 2019. december 5. Megkéselte tanárát egy győri diák.

Nem hülye gyerekekről van – illetve volt – szó, ez kiderült azóta a hírekből. Az is kiderült, legalábbis pár gyerek elmondta, hogy a megszúrt középiskolai tanár nem jó módszereket alkalmazott (lefordítva: az osztályban voltak, akik nem tartották jó tanárnak).

hirdetés

A döbbeneten túllépve, a konkrét esetektől eltekintve vizsgáljuk meg a kontextust, azaz a magyar oktatási rendszert, ahol ezek a tragédiák megtörténtek. De még mielőtt erre rátérnénk, egy dolgot szögezzünk le: ezekben a történetekben mindenki áldozat! Áldozat a megszúrt tanár, a szülők, akik elveszítették a gyereküket, vagy akiknek a gyereke most a karácsonyt előzetes letartóztatásban tölti, de áldozat leginkább az a két srác, akik közül az egyik már nem él.

Ha áldozatok vannak, akkor viszont bűnösöknek is lenniük kell...

Akik az előző évezredben, vagy a 2000-es évek elején jártak iskolába, ha tökéletesnek a legjobb jóindulattal sem nevezhető, de viszonylag elfogadható szolgáltatást kaptak az államtól, az önkormányzatoktól. A szülők már akkor is szerették lepasszolni a gyerekeiket: különórákra, ilyen-olyan szakkörökre, edzésekre járatták őket, akik közül nagyon sokan azért jöttek világra, mert az anyukának egyszer elege lett abból, hogy már évek óta azzal zaklatják naponta akár többször is, hogy "mikor jön már a baba". A baba jött, és az anyukának ki kellett volna csattannia a boldogságtól, de belül érezte, hogy távolról sem rózsaszín cukormázas történet az anyaság, az apukának meg fogalma nem volt arról, mit kezdjen a gyerekkel.

Középiskolai tanárként tapasztaltam, hogy a szülők sokszor semmit nem tudnak a gyerekeikről. Irracionális elvárásokat fogalmaznak meg velük szemben, hiszen a gyerek életének a történetét már akkor elkezdik szőni, amikor a gyerek még az anyja hasában van. Még azelőtt megfogalmazzák a gyerekkel szembeni elvárásaikat, vágyaikat, hogy a gyerek még meg sem született. De hogy a gyereknek esetleg később mi a vágya, az a kutyát nem érdekli.

Konkrétan nem ismerem egyik tragédiát sem, de teljesen biztos vagyok abban, hogy a szülők is keményen sárosak. Egy óvó, szerető, védelmező családból kikerülő gyerek nem fog kiugrani az ablakon, ha rossz jegyet kap. Ugyanúgy egy ilyen családban felnőtt gyerek nem szúrja meg a tanárt, ha rossz jegyet kap, miközben azt mondja, hogy „most majd megtanulja”. Még egyszer leírom: nem ismerem a konkrét esetet, de a gyerek valószínűsíthetően otthon is hallotta már nem egyszer, hogy „majd most megtanulod”.

Folytassuk a sort a magyar iskolával, ami ha állami, és nem elitgimi, nagyon sokszor csak a gyermekmegőrző funkcióját képes ellátni.

Például mert nincs tanár már.

Aki van, az meg megalázó körülmények között, megalázó fizetésért adminisztrál, meg portfóliót ír, hétvégente meg takarít, vagy pénztáros az Auchanban.

Neki nem a gyerek az első, mert bármennyire is szeretné ezt, ha nem hobbiból tanít, mert eltartja a férje, akkor nagyon kemény az élete.

Láttam belülről tanárit, láttam, hogy cserélgetik a rongyos ruhákat egymás között, mert sokaknak annyi pénze sincs, hogy a turkálóból vásároljon. Elvárható tőlük, hogy 100 százalékban a gyerekekért legyenek? Nem! A mai magyar iskolába járó diáknak a sorsa pár elvetemült, számomra érthetetlen okból még tanító tanáron kívül senkit nem érdekel.

<
A cikk folytatódik a következő oldalon
>


KÖVESS MINKET:






hirdetés
gyor.jpg

„Egy mentálisan beteg ember szúrt meg egy másik embert” – az iskolai késelés margójára

Tegnap egy diák késsel többször megszúrta tanárát. Az eset értelemszerűen nagy visszhangot váltott ki, de nem biztos, hogy a megfelelő problémáról folyik a diskurzus – és szinte biztosan nem a megfelelő stílusban. Vélemény.
Malinovszki András; fotó: MTI/Krizsán Csaba - szmo.hu
2019. december 06.


hirdetés

A cikket az eset éjjelén írom. Bár megfogadtam, hogy nem fogom a témával kapcsolatos kommenteket olvasni, a véleményem megírásához kizárólag a hírekre hagyatkozom, akaratomon kívül megláttam néhány hozzászólást. Nem lettem vidám.

Azt már most tudom, hogy pénteken számtalan cikk és magazin fog az üggyel foglalkozni. Nem kezdek bele, de tippjeim arra is lennének, kik milyen következtetéseket vonnak majd le az esetből. Reggeli műsorok hüledeznek majd, hogy "hova jutottunk", és dühös hallgatói üzenetek kívánják majd az elkövető vérét. Sok helyütt elő fog kerülni a "hol élünk, ha egy hármasért is késel egy diák" vagy a "nem normális, hogy ma az iskolákban a gyerekeknek már mindent lehet" toposz. Pedig ez egyáltalán nem releváns.

Az ügy publikus részeit ismerve az én olvasatomban

hirdetés

nem "egy diák" szúrt meg "egy tanárt", hanem egy mentálisan beteg ember egy másik embert.

"Ebből majd tanul" - mondta a fiú. Vigyorogva ült a tanári székben. Nyugodtan várta a rendőröket. Rossz és ijesztő ilyen mondatokat olvasni, de arra rávilágít, hogy itt nem olyan esetről van szó, amit általánosítások puffogtatásával el lehet intézni. Bár jártam pszichológiai előadásokra egyetemen, mégsem vállalkoznék a szűkös információk alapján egy "profil" felvázolására. Annyit azonban biztosan állíthatunk, hogy

itt valamiféle súlyos pszichikai probléma áll az ügy hátterében, ami teljesen más megvilágításba helyezi a történetet.

Ez persze nem azt jelenti, hogy az ügyről és annak tanulságairól ne kellene beszélni, de üdvös volna nem a "mai fiatalokra" és az "ide vezető túl megengedő nevelés"-re fogni a dolgot. András azért szúrta meg a tanárát, mert konfliktusa volt vele (nem elhanyagolható, bár jelen írásban ki nem bontandó részlet, hogy nem csak neki, hanem az egész osztálynak), könnyű áldozatnak számított. Előre jelezte osztálytársainak, hogy ha hármast kap a dolgozatára, megöli tanárát. Nem a legrosszabb, elégtelen jegyet mondta, hanem a sok diák számára kifejezetten megváltásnak számító közepest. A viszonylag jó tanuló diáknál ez persze rossznak is tűnhet, de ahhoz kevés, hogy emiatt ölni akarjon. Az ügy teljes részleteinek ismerete nélkül meg merem kockáztatni, hogy András akár pontosan tudhatta, hogy a dolgozat valószínűleg éppen hármas lesz, ezért nevezte meg ezt az osztályzatot oknak. Könnyen lehet, hogy ha nem most, akkor később teszi meg, ha nem a tanárát szúrja le, megteszi ezt a boltban rosszul visszaadó boltossal, a buszon rászóló ellenőrrel, neadjisten valamelyik rokonával.

Innentől véleményem szerint

a "hogy történhet ilyesmi?" kérdés nem csak a késelőre, hanem a körülötte lévőkre, ha úgy tetszik a rendszerre is vonatkozik.

Hogyan lehet az, hogy bár többen lobbanékonynak tartották, nem tudni róla, hogy szakember látta volna? Hogy többen is megerősítették, tudtak arról, hogy 12 centiméteres pengéjű késsel jár (kifejezetten jó hírűnek számító) iskolájába, mégsem szólt róla senki senkinek? Vajon nem arról van-e szó, hogy akik tudtak vagy akartak volna tenni valamit, nem volt hova fordulniuk? Az érintett iskola honlapja meglehetősen szűkszavú a dolgozókról szóló adatokkal kapcsolatban, így nem tudjuk, hogy az intézményben dolgozik-e például iskolapszichológus. Nem tudjuk, hogy ha a diáknak (minden jel szerint) komoly problémái lehettek, vajon azokkal fordulhatott-e megfelelő szakemberhez.

Azt egy korábbi tanulmányból viszont tudjuk, hogy a világban elfogadott sztenderd szerint egy országban 1000-4000 diákra kellene egy iskolapszichológusnak jutnia, és azt is, hogy bár Magyarországon a rendszer sajátosságai miatt csak közelítő becsléseket tudunk, ennek a számnak a töredéke jellemzi az iskolapszichológusi ellátottságot. A Magyar Narancs két évvel ezelőtti riportja pedig bemutatja, hogy a meglévő szakemberek milyen nehéz körülmények között, mennyire lehetetlen helyzetben végzik napi munkájukat. Ha mindenáron kérdéseket szeretnénk feltenni, szerintem e problémák okainak feltárásával kéne kezdenünk.

Az elkövetőt természetesen semmi nem menti fel tettének következménye alól: bűnt követett el, amiért a büntetését meg fogja kapni. Azonban azért, hogy ez megtörténhetett, talán nem ő az egyetlen felelős. Magam is hasonló korú diákok között dolgozom, korábbi pályafutásom során gyermekotthoni nevelőként vettem már ki kést is fiatal kezéből. Tudom, hogy nem normális és elfogadható állapot ez. Azonban

érettnek tűnő felnőtt emberek kommentjeiben egy mentálisan beteg fiatal meglincselésének, agyonverésének vágyát olvasni legalább ennyire nem normális.

Talán ha ilyenkor egy mély levegőt vennénk, vagy akár egy lépést hátralépnénk, bölcsebben ki tudnánk találni, mi legyen a teendő, hogy minél ritkábban fordulhasson elő, hogy segítségre szoruló ember segítség híján szélsőséges tettekre vetemedjen.


KÖVESS MINKET:






hirdetés
jóga.png

Jógámban áll hallgatni – avagy miért kell ebben az országban mindenről kussolni?

Bármit mondok, teszek, felhasználható ellenem. Ki tudja, tán még le is lótusz-ültethetnek. 2019, Magyarország. 
jh - szmo.hu
2019. november 23.


hirdetés

Általános iskolás lehettem – van vagy harminc éve, még a puha átkosban – amikor a nevelőapám egy baráti társaságban azon röhögött a haverjaival, hogy ebben az országban "nem szabad szidni a rendszert", mert abból baj lesz. Megkérdeztem, mit jelent az, hogy "szidni a rendszert". A felnőttek elkomolyodtak, a nevelőapám kicist ijedten rám nézett, aztán felelmelte a mutatóujját, és rám parancsolt: "Ezt a két szót SOHA ne mondd ki ezentúl családon kívül. Főleg az iskolában ne. Nagyon nagy bajunk lehet belőle."

Halálra rémültem. Azt hiszem, abban a pillanatban tanultam meg kussolni.

hirdetés

És őszintén bevallom, ez később sem változott meg. Egyetemi éveim elején, amikor beköszöntött a rendszerváltás (annak a "rendszernek" a vége, amit tilos volt "szidni"), felcsillant bennem a remény, hogy bizonyos dolgokban ezentúl kimondhatom, amit érzek, gondolok, a saját, belső igazságomnak vélek. De aztán nagyon hamar rájöttem, hogy nem. Rájöttem, hogy itthon továbbra is a kussolás a nyerő. A viszonylagos nyugalom, a langyos vízben pancsolós, átlagos-fizetéses, ellavírozgatós túlélés záloga. 

Így hát kussoltam, amikor úgy tizenöt évvel ezelőtt először zuhant vissza rám az összes médiafelületről, sőt baráti, kollegiális társaságokból is, hogy "szinglihordának" lenni vérciki. Ugyan elvált voltam, de valóban egyedülálló és gyermektelen, és a magam részéről nem láttam kivetnivalót a dologban. Sőt, kifejezetten bántott, hogy hirtelen egy pária lettem, a társadalom tükörsima betonútjából kimeredező, rút, útszélre rúgandó kockakő, aki SZÁNDÉKOSAN nincs hasznára senkinek. De beletörődtem, mert ugye a rendszert soha nem szabad szidni. Egyiket sem. 

Kussoltam, amikor össztársadalmi dorgálást, rosszalló csendeket, összevont szemöldököket, sőt, sokszor nem titkolt megvetést – a szingliség-vétkemért kapott népharag sokszorosát – kaptam az arcomba (egyébként a mai napig), amiért úgy alakult az életem, hogy nem szültem gyereket. Egyet, kettőt, hármat, négyet (nem vagyok naprakész, de azt hiszem, most épp az a norma). Kussoltam, amikor azt olvastam, hogy nem vagyok magyar, mert nem szaporodom, hogy rám férne egy alapos szingliadó (a "horribilis" fizetésemből), hogy nem teljesítem be a női princípiumot, hogy a világon semmit sem teszek hozzá a GDP-hez (pedig húsz éve szénné dolgozom magam).

Egyébként meg a világra jönnöm is fölösleges volt, mert fogalmam sincs az élet értelméről meg a valódi szeretetről. 

Kussoltam, amikor életemben először ki akartam menni egy tüntetésre. Érthető okokból mindig igyekeztem távol tartani magam a politikától, de ez a tüntetés speciel arról szólt, hogy egy egyetem maradjon Budapesten.

Én is egyetemet végeztem – nem azt –, és értelmiségiként úgy általában hiszek a kiművelt emberfőkben, és abban, hogy egy jó egyetem inkább maradjon. Töredelmesen bevallom, az egyetem alapítója – akinek a nevéről szintén csak kussolni szabad mostanság – húsz éve nekem is finanszírozott egy amerikai ösztöndíjat. Vagyis elnyertem az ösztöndíjat az ELTE-n, meglehetősen komoly, intellektuális versenyben.

Persze erről is kussolok, pedig életem egyik legszebb emléke és sikerélménye volt, de ha nyíltan beszélek róla, "bajom lehet belőle", erre többen figyelmeztettek.

A tüntetésre végül nem mentem ki, mert közbejött egy munka, de akkor azért keményen ledöbbentem, amikor imádott édesapám (diplomás, értelmes, vidéki ember, 15 éve nyugdíjas) utána váratlanul közölte velem: "Jól tetted, a mi családunkban soha nem volt áruló." ÁRULÓ. Politikával továbbra sem foglalkozom, de ezt a szót azóta sem tudom kiheverni. 

Kussoltam, amikor először kezdtem olvasgatni Greta Thunbergről, és a klímaváltozás döbbenetes és nagyon közelinek jósolt, lehetséges következményeiről. Thunberg beszédeinek nagy részét végig is hallgattam, megnéztem a Forrongó jég című dokumentumfilmet, szerintem az egyik legjobbat a témában. Vagy harminc nemzetközileg elismert tudós és terepen dolgozó szakember mutatja meg benne, mekkora veszélyt jelent a Föld agyonszennyezése, és mit tehetnénk ellene (a film producere és narrátora Leonardo DiCaprio).

Engem Greta Thunbergnek nem a személye, hanem a mondanivalója érdekel, de rájöttem, hogy ERRŐL aztán végképp kussolnom kell.

<
A cikk folytatódik a következő oldalon
>


KÖVESS MINKET:








Szeretlek Magyarország
Letöltés
x
Töltsd le a Szeretlek Magyarország mobil alkalmazást, hogy elsőként értesülhess a legfrissebb hírekről!