Meghalt egy öregasszony – számít ez valakinek? 
A kérdés nyilván költői. Van családja, lányai, unokái, nekik nagyon is sokat számít. Gyászolják. Nekem ‘csak’ a szomszédom volt. A halála estéjén mégis fél óráig álltam a lakása előtt, tenyeremet az élettelen ajtóra simítva. Hogy fájhat ez ennyire? Hiszen nem volt se kutyám, se macskám. Hivatalosan.
Hargitay Judit írása. Fotó: Pixabay - szmo.hu
2019. január 11.



“Na most innentől kezdve tessék állandóan magadnál tartani az ásókészletet, anyukám.” Ezzel a mondattal robbant be az életembe. Közvetlenül a válásom után, amikor bánatomban sokszor anyámhoz menekültem. Az ő szomszédja volt, anyu javasolta, hogy ugorjunk át hozzá, bemutat. Az ásókészletet először nem értettem, aztán azon a huncut, rekedt hangján akkorát nevetett, hogy beleremegtek a nappalija polcán díszelgő Zsolnay-csészék. “Hát a hapsikra értem. Innentől kezdve aki szemétkedik, azt azonnal elásni, aztán jöhet a következő. Elvált asszony vagy, azt csinálsz, amit akarsz. Téged már senki sem fog bepalizni.”

Akkor volt hetven éves. Ült a míves, gyönyörű virágokkal hímzett selyemkanapéján – szerette a szép dolgokat –, bungyur, vörös haját körüllengte az áthatolhatatlan cigifüst, mélyen ülő szemei mindig úgy csillogtak, mintha valami nagy titkot tudott volna, amit persze nem árul el. Apró termetű volt, mégis nagyasszony, a szó legnemesebb értelmében. Meglepően öblös, mély hangján szinte állandóan csacsogott, olyan szavakat használt, mint “hapsi”, sőt “fap...na” (ezt mondjuk ritkán).

És annyira tudott nevetni, sőt kifejezetten röhögni, gömböc kis testét ide-oda hajigálva a kanapén, előregörnyedve, könnycsorogva, hogy egyszerűen nem lehetett kibírni, vele kellett viháncolni.

Aztán nem sokra rá a közelbe költöztem, a szomszéd utcába, és úgy jártam hozzá is haza, napi szinten, mint anyámhoz. Előbb anyuhoz néztem be, aztán többnyire együtt bekopogtunk hozzá, de volt, hogy csak egyedül ugrottam át. Imádtam hallani, ahogy csörög a kulccsal odabent, és kuncogva nyitja a rácsot: “De jó, hogy látlak, kicsi anyám, hogy vagy?” Mindig ezzel indított.

Én még nem láttam embert, akiben ennyi tűz és életöröm tombolt, pedig voltak nehéz napjai. Túl volt egy infarktuson, egy gyomorvérzésen, a nyári hőségben sokat fulladt, a mesélőkéje mégis állandóan pörgött.

A kerületben élte le az életét, egy cipész lánya volt. A férjét nyolc (!) éves korában szúrta ki, a bátyja barátjaként gyakran ellátogatott hozzájuk. Ő épp a kis konyhájukban ült, a hokedlinél, és krumplit pucolt, amikor a nála tizenvalahány évvel idősebb, fess fiatalember megállt mellette. “Felnéztem, és azt gondoltam: úristen, de gyönyörű ez a bácsi! Hát nekem ez lesz a férjem!” Talán mesébe illő sztori, de tíz évvel, egy háborúval és egy szibériai hadifogsággal később a “szép bácsi” tényleg elvette.

Ötvenhárom évet éltek le együtt, három lányt neveltek fel. “Tudod, ezt kevesen hiszik el nekem, de még harminc év házasság után is, meglett asszonyként, ha meghallottam, ahogy a férjem kotorászik a kulccsal a zárban, jön haza, megremegett a gyomrom a gyönyörűségtől. Még akkor is olyan szerelmes voltam. Pedig akaratos voltam ám, ő meg olyan kemény kézzel fogott, hogy a bugyigumi itt volt fönt az államnál, nem volt ám ugribugi. Mekkorákat veszekedtünk...de imádtam. Ezt az érzést kívánom neked is, anyukám.”

Elképesztően akarta a boldogságomat. Istenem, hány könnyet ejtettem a hímzett foteljében, hány reményt, remegő várakozást, sikító örömet osztottam meg vele, hányszor izgult értem, igazította a sminkemet egy randi előtt.

Sorolta, hogy szőke csíkokkal SOKKAL jobban áll a hajam, mint világosbarnán, miközben én a bonbonos üvegcséjéből kimarkolt mandulát majszoltam, vagy éppen a világbajnok sajtos szendvicsét, amit direkt nekem sütött mindig, mert odavoltam érte, hogy olyan ropogós. Tizenöt év alatt úgy belefonódott az életembe – és az egész családoméba – ahogy azok a szép zöld folyondárlevelek a nagyapámék szőlőjébe. Már nem tudtad elválasztani, hogy hol végződik a folyondár, és hol kezdődik a szőlőkacs.

Rengeteg jó mondása volt, de kettőre, amíg élek, emlékezni fogok. “Minden emberhez megvan a kulcs, anyukám, csak meg kell találni.” Neki sikerült is, döbbenetesen népszerű volt, naponta tízszer csörgött a telefonja, a névnapján elárasztották a lakását a virágok. A másik: “Ronda dolog az öregség, ha teheted, kerüld el, persze úgyse fogod, de akkor az ember már csak kínlódik.” Nem mintha bármikor is kimutatta volna, hogy szenved, de azért ahogy teltek az évek, látszott. De nem adta fel. Szakmányban shoppingoltam neki a drogériából a Q10 ránctalanító krémet, mert utált ráncos lenni. A haját a fodrász öcsém dauerolta, a cigit anyám “szállította” neki, aztán együtt ültek a tűzvörös muskátlikkal kidekorált erkélyén, pöfékeltek, hangosan nevettek, és megváltották a világot.

Karácsony első napján ment el. Reggel. Volt korábban egy combnyaktörése, egy közeli otthonban ápolták, mert nulla-huszonnégyes orvosi felügyeletre szorult. Oda már nem mentünk be hozzá, a családja azt javasolta, inkább ne. Már nem nagyon volt magánál, csak sírt volna, ha meglát minket. “Őrizzétek meg őt az emlékezetetekben úgy, amilyen volt” – tanácsolta az egyik lánya. Ugyanaz, aki december 25-én bekopogott a hírrel. Tudomásul vettük, gyújtottunk az emlékére egy gyertyát, és pár napig nem beszéltünk róla. Pörgött tovább az ünnep, tettünk-vettünk.

Aztán Újév első napján kivittem a kutyát sétálni. Harsogóan friss volt a levegő, az utcákon nem járt egy lélek sem. Elkerültem anyám háza mögé, és felnéztem a szomszéd konyhaablakra. Az Ő ablakára.

És akkor értettem meg, hogy 2019-től már eggyel kevesebb ember van a világon, akihez hazamehetek. Úgy néztem körül, a közeli park ismerős fenyőfáira, meg a csupasz mályvabokrokra, amelyeknek lila, tölcséres virágait minden júliusban megcsodáltam, mintha még soha nem láttam volna őket. Minden más lett, idegen, ismeretlen. A puszta tudattól, hogy ő már nincs többé.

Ténferegtem az üres utcákon, a közönyös hidegben, az új naptári év első napján, amelyet ő már nem ért meg. A könnyeim lefolytak az államra, bele a bolyhos, lila sálamba. Az agyamban úgy tolultak egymásra az emlékek, hogy szinte szétszakadt a fejem. A hókiflije, amire úgy tanított meg, hogy egyszer együtt megsütöttük, a hétszentség is lisztes lett a konyhájában, én meg gyomorgörcsöt kaptam a röhögéstől. Az arckrém, a Nivea testápoló és a kedvenc, korallpiros körömlakkja, amit mindig én vásároltam neki. A rekedt, ellenállhatatlan nevetése. A mély hangja. “Anyukám.” Örültem, hogy kihalt a kerület, és senki sem látja, hogy felnőtt nő létemre bolyongok céltalanul, és sírok, mint egy gyerek.

Meghalt egy öregasszony. Naponta történik ilyesmi, százszámra. A családján és a régi barátain, kollégáin kívül ez senkit nem érint meg, miért is érintene. Nekem ez az egy halál most mégis úgy fáj, hogy a lélegzet is belém akad, ha csak eszembe jut. “Papíron” nem volt se kutyám, se macskám. Egyetlen dolog kötött hozzá. Szerettem.


KÖVESS MINKET:




Szeretlek Magyarország
Letöltés
x
Töltsd le a Szeretlek Magyarország mobil alkalmazást, hogy elsőként értesülhess a legfrissebb hírekről!
x