hirdetés
iskola.jpg

Már a buktatáshoz is fáradtak a tanárok

A korai iskolaelhagyók száma a bukási statisztikák javulása ellenére nem csökken.
Neuberger Eszter, Mizsur András - Abcúg - szmo.hu
2019. augusztus 29.


hirdetés

Ne örüljön, aki a bukási és évismétlési számok látványos csökkenése mögé a magyar oktatási rendszer problémáinak elpárolgását képzeli. Az általunk megkérdezett tanárok és intézményvezetők szerint szó sincs erről, csupán a buktatások körüli harcokba, és az ezzel járó plusz munkába fáradtak már bele az egyre lestrapáltabb tanárok. Esetleg a nehezebben tanítható, hátrányos helyzetű diákok közül mentenek meg egyre többeket az évismétléstől a jövőjükért aggódó pedagógusok. De hiába, a korai iskolaelhagyók száma a bukási statisztikák javulása ellenére nem csökken.

A pótvizsgaidőszak kezdete kapcsán írta meg egy héttel ezelőtt a Magyar Nemzet, hogy az Oktatási Hivatal statisztikái alapján látványos csökkenés történt a bukások és az évismétlések számában az elmúlt tanévben. A 2018/2019-es tanév második félév végén körülbelül 28 ezer olyan diák volt a közoktatásban, aki legalább egy tantárgyból elégtelen jegyet kapott, és ez 30 százalékkal kevesebb, mint a két évvel ezelőtti adat. A 2016/2017-es tanév végén ugyanis több mint 40 ezren buktak meg. (Ehhez képest már a tavalyi 2017/2018-as tanév majdnem 33 ezres bukási száma is 14 százalékos csökkenést mutatott).

Mivel a 5-12. osztályos diákság (buktatni ebben a korcsoportban lehet) száma az OH nyilvántartása szerint csak szűk ezer fővel csökkent az elmúlt két év alatt, ekkora mértékű esést a bukások számában nem lehet a gyerekszám folyamatos csökkenésével magyarázni.

De akkor mi áll a hátterében? Erről kérdeztük általános és középiskolák tanárait, intézményvezetőit, és egy érintett szülőt is.

Először is le kell szögeznünk: 5 iskola dolgozójával – legyen intézményvezető vagy egyszerű szaktanár – beszélgetve egyik intézményben sem csökkent nagy mértékben az év végi bukások száma. Mindenki stagnálásról, vagy egy-két bukással többről vagy kevesebbről számolt be az Abcúgnak. Mindegyik alanyunknak voltak azonban gondolatai azzal kapcsolatban, mi lehet az országos csökkenés oka.

hirdetés

Az általuk elmondottakból az látszik,

- a jobb helyzetű szülők nagyobb érdekérvényesítő képessége,

- a tanárok erősebb elköteleződése a korai iskolaelhagyás és a lemorzsolódás megakadályozására,

- de az igazán kiégett és motiválatlan tanárok fáradtsága

is közrejátszhat abban, hogy összességében kevesebb gyerek futott neki pótvizsgának a napokban, mint egy vagy két évvel ezelőtt.

Nincs jobb oktatás, csak fáradtabb tanárok

“Az oktatás nyilvánvalóan nem jobb, sőt egyre rosszabb, továbbra sem 21. századi tudást adunk át. “ – magyarázta az Abcúgnak egy budapesti külvárosi gimnáziumban tanító nyelvszakos tanár. A kevesebb buktatást szerinte inkább az magyarázhatja, hogy egyes tanárok nem akarnak maguknak többlet munkát augusztus végére, és inkább egy kegyelem kettessel átengedik a tanulót.

“Egyrészt össze kell állítani a feladatsort és tételsort, másrészt az írásbeli és a szóbeli vizsgán is jelen kell lenni. Ez két napodat veszi igénybe, amikor konkrétan feladatod van a suliban, ahelyett, hogy csak bemennél, és a kollégáid nyári élménybeszámolóit hallgatnád, vagy előpakolnád és szelektálnád az év végén elcsomagolt könyveidet, dolgozataidat.”

De épp ilyen fontos tényezőnek látja azt, hogy a szülők és a diákok egyre agresszívabban lépnek fel a tanároknál, hogy meggyőzzék őket a jobb jegyről. Elmesélte, hogy egyik diákja azzal próbálta meg zsarolni, hogy kitagadja a családja, ha megbukik. “Több hétig tartó érzelmi zsarolás volt, amiben a gyerek osztálytársai is részt vettek, de az osztályfőnök végig mellettem állt.” Olyan esetről is tud, amikor a tanárt levélben megfenyegette a diák egyik hozzátartozója: azt írta, ha megbuktatja a gyereket, annak a családja látja kárát. Végül senkit sem buktatott meg az év végén, pedig jegyeik alapján többeknél jogos lett volna.

A szülők nem a tanár pártján állnak, elsősorban őt tartják felelősnek azért, ha gyerekük bukásra áll. “A tanár torkának ugranak neki, vagy épp zokognak a fogadóórán, ha azt kell – ez is megtörtént velem.” A tanárok pedig nincsenek megfizetve annyira, hogy ezeket a plusz stresszeket bevállalják, megérti, ha valaki a könnyebb utat választja.

“Egyszerűen le vagyunk fáradva, kevesebb az energia az ilyen elkerülhető harcok megvívására.”

<
A cikk folytatódik a következő oldalon
>



hirdetés
KÖVESS MINKET:





Címlapról ajánljuk
x


hirdetés
ikerbabak-a-racs-mogott-10.jpg

Ikerbabák a rács mögött: negyedszer szóltak nekik a karácsonyi dalok

9 hónapja nem ölelhette meg kislányait egy édesanya, csak vasrácson át láthatja őket. Egy Facebook-csoport tagjai minden adventi vasárnapon énekeltek a lakás bezárt ajtaja előtt.
Szegedi Éva - szmo.hu
2019. december 23.


hirdetés

Mintha az ég is zokogna szomorúságában, úgy ömlik az eső, miközben egy tucatnyi ember a sötét udvaron áll gyertyával, mécsessel és karácsonyi dalokat énekel egy bezárt ajtó előtt.

A zárt ajtó mögött egy férfi lakik két kislánnyal.

Az ikerbabákat márciusban vitte magával egy játszótéri találkozás alkalmával, és a gyerekekhez azóta nem engedi oda az édesanyjukat, Ibolyát csak időnként, és csak a lakás bezárt rácsán keresztül láthatja a gyermekeit.

Az ügyről korábban már írtunk: Ibolya azért küzd, hogy végre magához ölelhesse a kislányait.

hirdetés

Ez volt a negyedik alkalom, hogy egy kis csoport mécsesekkel, gyertyákkal énekelt a kislányoknak. Az előzőeken az édesanya is részt vett, most azonban nem jött el, mintha elhagyta volna a lelki ereje.

Az éneklés az Ikerbabák a rács mögött Facebook-csoport akciója volt. November 23-án volt a NANE által szervezett felvonulás, a Néma tanúk. Ezen a nőket és gyermekeket ért erőszak ellen tiltakoznak minden évben.

Az idei nyitórendezvényen többek közt Ibolya, az ikerbabák édesanyja is beszélt.

<
A cikk folytatódik a következő oldalon
>


hirdetés
KÖVESS MINKET:





hirdetés
mérgező_család-1000x667.jpg

Megszoksz vagy megszöksz: így számoltam le a mérgező családommal

A karácsony évekig számunkra is egyet jelentett a nagy családi zsivajjal. Egy ideje azonban már nincs így: szűk körben ünneplünk. Nem volt könnyű, de letettem a családi terhet. Vélemény.
K. U. D.; illusztráció: Unsplash - szmo.hu
2019. december 25.


hirdetés

Gyerekkoromban imádtam, hogy nagy családba születtem, mindig nagyon élveztem a nagy családi összejöveteleket. Olyankor találkoztam olyan rokonokkal is, akikkel amúgy egész évben alig láttuk egymást, mert messze laktak, és csak a nagyobb ünnepekre jöttek el a nagyszülőkhöz látogatóba. Imádtam a pezsgést, a hangzavart, hogy egy percre sincs csend, nincs megállás, mint egy nyüzsgő hangyaboly.

Ahogy cseperedtem, annál inkább lettek ezek az alkalmak egyre megterhelőbbek számomra. Az például, hogy december 26-án menni kell. Akkor is, ha nincs kedvünk. Akkor is, ha történetesen valaki lebetegszik. Mert elvárják. Mert úgy illik. Elképzelhetetlen volt, hogy ne menjünk. Pedig anyukám már előző este feszült volt. Azt latolgatta, mit vegyen fel, mi az a ruha, amit a nagyanyám, a nagynénéim, az unokatestvéreim nem cikiznek ki, és mi az, ami leginkább eltakarja a plusz kilókat.

Igazából akármit választott, akármennyire volt csinos, sosem úszta meg a bántó megjegyzéseket, ahogy senki sem.

Amikor serdültem, azért tettek megjegyzéseket, hogy kikerekedtem, aztán amikor lefogytam, azzal jöttek, hogy lehetek ilyen sovány, mi bajom van, tiszta gebe vagyok. Azt hiszem, 18-19 lehettem, amikor először megfogalmaztam, hogy ezek az emberek azért gyűlnek össze évről-évre, hogy bánthassák egymást. Nem csak a karácsonyról beszélek, hanem a szülinapi-névnapi ünneplésekről vagy a ballagásokról.

Soha nem nyíltan bántották egymást, hanem vicceskedve, de pont odaszúrva a másiknak, ahol a legjobban fáj. Hányszor hallottam, hogy a keresztanyám teátrálisan előadta, milyen fárasztó a három unoka, mennyire leszívják az energiáit, majd oldalba bökte a nővérét, hogy Katusom, örülhetsz, hogy neked ezt nem kell megtapasztalnod. Katus szeme persze könnybe lábadt, mindennél jobban vágyott ugyanis unokákra, csak épp a gyerekei nem érezték még elérkezettnek az időt.

hirdetés

Persze minden egyes családi összejövetelen emlékeztették őket, hogy ideje lenne már a családalapításnak. Aztán amikor az egyik unokatestvérem férjhez ment, a férjét szedték ízekre, hogy milyen már ez a fiú, művészlélek, hát a zenélésből nem lehet megélni.

Mindig találtak valakiben kivetnivalót és mindenki folyton magyarázkodott, próbálta védeni magát.

A családi zsivaj évről évre vált egyre elviselhetetlenebbé. Megelégeltem, hogy kibeszélték azt, aki épp nem volt jelen, például kiszaladt mosódba. Megelégeltem, hogy zavarba ejtő kérdésekkel bombázták egymást, vagy épp kérkedtek a sikereikkel.

A Belgiumban élő unokanővérem például néhány évvel ezelőtt nem érkezett üres kézzel, hozott a 15-20 embernek 6 darab, 250 milliliteres kiszerelésű Belle-Vue Kriek sört. Nem átallott megjegyezni, mennyire drága ital is az, így mindenki úgy kortyolja azt a nedűt, hogy ő bizony sok pénzt hagyott a reptér duty free shopjában a kedvünkért.

Én akkor már évek óta Budapesten éltem, jól tudtam, hogy akár a fővárosban is beszerezhető a sör, amit a vidéken élő rokonaim áhítattal szürcsöltek.

Mindenki jobb akart lenni a többieknél. Vagy legalábbis mindenki jobbnak akarta mutatni magát.

Már évek óta együtt voltunk a barátommal, amikor egyszer, a faluba vezető úton megkérdezte, ha ennyire nincs kedvem az egészhez, mégis minek megyünk? Jó kérdés, válaszoltam. Fel sem merült bennem, hogy van olyan lehetőség, hogy ne menjünk. Mentünk hát még néhány évig. Aztán az egyik alkalommal valami eltörött bennem.

<
A cikk folytatódik a következő oldalon
>


hirdetés
KÖVESS MINKET:






hirdetés
ruanda1.jpg

Egymillió embert gyilkoltak meg, mert azt mondták rájuk, hogy csótányok

„Megszállta az ördög a gyilkosokat” – vallják sokan Ruandában, ahol a világ egyik legkegyetlenebb öldöklése történt huszonöt éve, és most béke van. Talán. Helyszíni riport.
Belicza Bea írása; címkép: Karolina Werens - szmo.hu
2019. december 22.


hirdetés

1994-ben egy tengerjáró hajón dolgoztam, olyan sokat, hogy aludni is alig volt időm. Akkor még mobiltelefon vagy laptop sem volt, amin olvashattam volna, mi történik a világban.

Tizenkilenc évvel a népirtás után, Ruandában szembesültem azzal, hogyan halt meg 800 ezer vagy épp egymillió ember az akkor hétmilliós országban, száz nap alatt.

Egy emlékhelyet mutattak, semmi különös kívülről, azt hittük, ez fontos hivatalos program, ahol lesz egy kis szobor, mondanak pár megható mondatot és végeztünk.

A templomokban sem menekültek meg, ruháik emlékeztetnek az áldozatokra. Fotó: Maia Martiniak

Azon a kis emlékhelyen egyetlen kis szobor sem volt, csak koponyák, emberi csontok és ruhák halomban. Ablak és lámpa nélkül a szürkeségben olyan volt, mintha levegő sem lenne. Sokkoló volt. Itt nem voltak ezrek, csak pár százan, de tudtuk, hogy ezt be kell szorozni. Sok kórház, templom, iskola és stadion volt egy darabig óvóhely, aztán tömeggyilkosságok helye.

hirdetés

Egy pici épületben a falon maradt vértócsát mutatták, ahol a gyerekeket ölték. A falnak támasztva állt egy hosszú, vastag bot. Az volt a nők elleni fegyver, alul szúrták át a teljes testet a fejig. Itt elvesztem.

Amikor újságírókkal kiutaztam, hogy megnézzük az ország fejlesztési projektjeit, azt kérték még otthon, senkit ne kérdezzünk arról, hogy tuszi vagy hutu. Az első napokban volt egy találkozónk egy úgynevezett népirtási hivatal két emberével.

Ők elmondták a közismert tényeket, hogy tuszik és hutuk közötti konfliktus vezetett ide, miután lelőtték az elnök repülőgépét. De szerintük már béke van. Azt szerettem volna tudni, ők akkor hol voltak, hogyan érezték.

Ez persze valójában a tiltott kérdés, ők tuszik vagy hutuk. Nem volt válasz. A beszélgetés után használt gyerekruhákat adtam egy árváknak gyűjtő férfinek. Ő hallotta az előadást és azt mondta, ne higgyek nekik és vigyázzak, mit mondok, mert bajba kerülhetek. Nem éreztem veszélyt, de azóta sem tudom, hogy mi szülte a férfi félelmét.

Ki kell írtani a csótányokat! – szajkózta a rádió

Egy huszonéves fiú, Gahiji azt mesélte nekem, hogy mikor gyerekként megkérdezte az anyját, ők tuszik-e, az anyja megpofozta. A nagyon vallásos asszony azt mondta: „Isten gyermeke vagy, ez nem fontos. Mindenkit szeress és legyen béke!” Gahiji szerint nemcsak ő, mások sem értették, mi volt a különbség a két csoport között.

Sokan csak úgy magyarázták, hogy a földművesek voltak a hutuk, az állattenyésztők a tuszik. A gyarmatosítás előtt ez így volt. Akkor azonban válhatott tusziból hutuvá is valaki, illetve fordítva. Egy nyelvet beszéltek és lehettek testvérek is, voltak keresztházasságok. A belga gyarmatosítás alatt, az 1920-as évektől a tuszikat előnyben részesítették, és állandó etnikai csoportként ez bekerült a személyi igazolványba is.

Aztán, amikor a támogatott tuszik, erejükben bízva, el akarták kergetni a belgákat, akkor a gyarmatosítók hutu vezetőket neveztek ki. Voltak, akik csak arra emlékeztek, hogy a király is tuszi volt, a rabszolgák meg hutuk. Gahiji szerint - amire ő emlékszik - anyagi különbség nem volt közöttük.

„Hülyeség, hogy a tuszik gazdagok voltak, a hutuk meg szegények. Volt mindkettőből mindenhol. De én már csak az embert nézem, nem kérdezem, tuszi vagy hutu.”

Nem voltak igazi magyarázatok, mindenki csak azt emlegette, hogy a rádióban a tuszikat csótányokként, tetvekként emlegették, azt mondták, ki kell őket írtani. Olyan valószerűtlenül hangzott.

Évek múlva összeszorult a gyomrom Magyarországon, amikor meghallottam az ingerült patkányozást a politikában. A mi és a ti nemcsak kicsit mások, hanem határozott ellenségek. Ez történt ott is, a gyűlöletkampány eredménye.

Ma már senki nem beszélhet nyíltan az országban a rossz élményeiről, a személyes borzalmakról. Nyilván azért nem, mert az megmutatja, hogy tuszi vagy hutu voltál. Akadtak azért, akik megosztottak velünk sorsokat, névvel vagy csak álnéven.

Népirtási emlékhely, Kigali – összesen 240 helyen emlékeznek az áldozatokra Ruandában. Fotó: Karolina Werens

Anyját megmérgezték, apját lefejezték a népirtás előtt

Hakizimana, most harmincéves fiú leírta, hogy élte túl a népirtást. Hat éve könyvet akart írni, de ma már azt mondja, nem biztos, hogy folytatja. Ötéves volt 1994-ben, de szerinte ami addig történt, az is mutatja az akkori viszonyokat.

Apja első felesége lányt szült, ezért elhagyta. Ez volt akkor a szokás, nála ez megismétlődött öt nővel. A hetedik nő szült elsőre fiút. Az apja akkor már öreg volt, a szomszédai azt hitték, hogy nem lesz örökös a házra.

A fiú születésének kevesen örültek, sok lett az ellenségük. Előbb az anyát mérgezték meg, amikor a csecsemő még csak hat hónapos volt. Az apa a tóba akart ugrani a gyerekkel. A nagymama elvette tőle, ő nevelte. Az apát két évig üldözték, és egy nap otthonában levágták a fejét macsétával, egy hosszú bozótvágó késsel.

A fiú ötéves koráig hitte, hogy a nagyanyja az anyja, akkor viszont az idős asszony meghalt. Akkor tudta meg, hogy nincsenek már szülei, a nagybátyjához került, aki mindig bántotta. Nem sokkal ezután egyik nap a nagybátyja remegve mondta otthon a nagynénjének, hogy Habyarimana elnök meghalt, lelőtték a repülőgépét.

„A legrosszabb, hogy tuszik tették” – mondta. A hutuk bosszúja miatt nem mertek a házban aludni, a kávéültetvényeken töltötték az éjszakát reszketve. „Senki nem tudta, mi történik. A harmadik naptól láttuk, hogy ölik az embereket, mintha kecskéket vágnának.”

Egy kórházba menekültek, ahol szerinte 50 ezren lehettek. A rádióban azt mondták, előbb azt kell kivégezni, aki meg tudja magát védeni, utána jöhetnek a bujdoklók.

Ott volt egy hutu lelkész velük, mert a tuszi feleség el akarta hagyni, hogy neki ne essen baja, de a férfi azt mondta, ha kell, együtt halnak meg. Amikor jöttek a gyilkosok, a lelkész könyörgött, hogy engedjék ki, ő másik törzsből van.

„Fogta a feleségét és kiment. Én meg ijedtemben követtem őket. A kijáratnál megkérdezték, mi vagyok, már emelték a macsétát, hogy megölnek, amikor egy férfi azt mondta, ne, ő az én fiam!” Apja jó barátja, egy hutu férfi befogadta a népirtás végéig, aztán árvaházba vitte.

<
A cikk folytatódik a következő oldalon
>


hirdetés
KÖVESS MINKET:






hirdetés
egy-kis-alfoldi-falu-lett-az-uj-plattensee-crop-1577258690-1600x900.jpg

Egy kis alföldi falu lett az új Plattensee

Negyvenkét német, holland, belga és svájci költözött a semmi közepére, egy kétezer fős kis faluba, Csengelére. Az idegenek a magyarországi alacsony árak, a könnyen megszerezhető ingatlanok és a csend miatt jöttek az alföldi településre.
Fődi Kitti írása, Abcúg, Fotók: Magócsi Márton - szmo.hu
2019. december 27.


hirdetés

A falu életébe is örömmel vetették bele magukat, tollaslabda klubba járnak, részt vesznek az önkormányzati választásokon, falunapokon, néhányuk már érti és beszéli is a magyar nyelvet. Szerintük kedvesek és segítőkészek a magyar emberek, az egyetlen probléma, amit Magyarországon látnak, hogy hatalmas a bürokrácia, és hogy nem jön ki a szerelő, amikor ígéri. A helyiek szerint ezek rendes, precíz németek, nincs velük semmi baj.

Kiskunfélegyházától délre, Kiskunmajsától nem messze terül el Csengele kiterjedt tanyavilágával. Bár a faluban van egy rendezett főtér és egy felújított templom is, nincs termálfürdő, tó, hegy vagy sícentrum, mégis 1998 óta folyamatosan itt vásárolnak tanyákat a német ajkú, külföldi állampolgárok. Mára már 42 külföldi lakik a falut körülvevő tanyákon, saját kisebbségi önkormányzat alakításán is elgondolkodtak már, a helyiek is jól ismerik őket. Mi lehet számukra annyira vonzó ebben az abszolút nem turisztikai, szinte a semmi közepén lévő faluban?

Itt segítenek a szomszédok

"Nem szeretem a Balaton, mert ott nagyon sok külföldi van, én szeretem a rendes Magyarország. A mentál az más. Németországban, amikor voltunk, akkor a férjem anyja demens volt, ikerház laktunk. Eltűnt a mama, a szomszéd ott dolgozott a kertben, de nem figyelt, nem szólt, amikor kérdeztem, mondta a szomszéd, hogy fél órája ment el. Itt amikor a kutya eltűnt, a szomszéd rögtön szólt, gyorsabb volt, mint én"

– magyarázza az Abcúgnak Karin Wolters tört, de érthető magyarsággal.

Karin és férje, Josef Wolters tanyájához egy hosszú földúton keresztül lehet kijutni, a bejárati ajtótól két, hatlamas újfundlandi kutya rohan az alacsony fakapuhoz, miközben az Abcúg munkatársai hosszan tanakodonak, hogy a szokásos “Jó napot!” kiáltással csalogassuk ki a bennlakókat, vagy maradjunk a nemzetközi “Hello!”-nál. Végül az utóbbit választjuk, mire megjelenik a házból egy nő, és gyanakodva közelít a kapu felé, aztán megszólal tökéletes magyarsággal: Jó napot kívánok!

hirdetés

Rögtön kiderül, hogy a nő, Karin már 19 éve él itt, ezért törve, de beszéli a magyart. Férjével együtt költöztek ide Németországból, mert itt jobbnak látták a megélhetési viszonyokat. Odakint a szomszédaikkal is rendszeresen meggyűlt a bajuk, ugyanis baromfi- és galambtenyésztéssel foglalkoztak, a szomszédok viszont állandóan arra panaszkodtak, hogy hangosak az állatok és a kertjükbe piszkítanak.

Amikor úgy döntöttek, hogy eladják a németországi házukat, akkor először az interneten kezdtek el tanya után keresgélni, első körben csak Németországban. De aztán a hirdetők között belebotlottak egy Berlinben tanuló magyar, egyetemista lányba, aki nagymamája csengelei tanyáját árulta. Karin sosem járt korábban Magyarországon, de Josef igen, és neki már korábban is nagyon tetszett az ország. Eljöttek megnézni a házat, és azonnal meg is vették.

Itt már nem foglalkoznak állattenyésztéssel, viszont van 11 újfundlandi kutyájuk, akiket éppen tegnap is Németországba vitt Karin kiállításra, 40 csirkéjük és 80 galambuk, de mindez csak a hobbi kedvéért. A házat tényleg rengeteg állat veszi körül, lovak, malacok, kacsák szaladgálnak amerre csak megyünk, az udvaron még egy lakókocsi is áll, ha látogatók jönnének Németországból. Akár egy magyar tanyának is mondhatnánk, de a gémeskút mögött megcsillannak a napelemek a háztetőn, ami jól jelzi a nyugat-európaiságot.

Kettejük közül csak Karin tanult meg magyarul, aki azt mondja, hogy az első pár évben csak szótárral és kézzel-lábbal mutogatva kommunikált. Autodidakta módon kezdett el tanulni, de a szomszédja is sokat segített, aki néha az állatokra is felügyel, ha Karin és Josef nincs itthon. Szerintük ez az egyik legjobb dolog Magyarországon, hogy kedvesek és segítőkészek az emberek. A másik ok, amiért Csengelét választották, hogy nagyon csendes, békés a vidék, állításuk szerint sosem költöznének vissza Németországba.

Kilencven százalékos volt a részvételi arány

Az Abcúg megkereste Csengele újdonsült polgármesterét is, hogy megkérdezzük, szerinte mi az oka annak, hogy ennyi német költözött épp ebbe a faluba.

"1998-99 óta folyamatosan áramlanak külföldiek a településre. Elsősorban a megélhetési viszonyok, az alacsony ingatlanárak és a nyugodt környezet miatt jönnek. A Balaton nekik már túl német jellegű, és a puszta érzést, azt, hogy több kilométerre ellátnak, jobban szeretik” – magyarázza a polgármester, Tóth Tibor, aki név szerint ismeri az összes külföldi állampolgárt.

A polgármester szerint ez a bevándorlási hullám nem csak őket érinti, hanem más kicsi alföldi településeket, például Balástyán is szép számban vannak külföldiek. A csengeleik közül néhányan csak a nyarat töltik itt, mert a munkájukat a hazájukban végzik, ezért javarészt nyugdíjasok az állandó lakók.

A közösség, amit alkotnak, pedig annyira összetartó, hogy az elég hosszú ideje itt élők még az októberi önkormányzati választásokon is részt vettek, amiről statisztikát is készítettek maguknak. Nagyon büszkék a 90 százalékos részvételi arányra.

Saját kisebbségi önkormányzat alapítása is felmerült, de a legtöbb német nyugdíjas pihenni jön ide, ezért elhalt az ötlet. Viszont a falunapokon, karácsonyi ünnepségeken szép számban látni a külföldi lakosokat, ugyanis a településnek vannak sváb gyökerei, ezért sváb dalok is felcsendülnek ezeken a rendezvényeken, amit a németek nagyon élveznek.

A polgármester szerencsére remekül beszél németül, ezért az önkormányzatnál rendszeresen tudnak segíteni az ügyes-bajos dolgaikban, mint például a kéményseprő kihívásában. Magyar nyelvtanfolyamot egyelőre nem terveznek indítani, mert korábban már az általános iskola egyik tanára megpróbálkozott vele, de végül a tanárnőnek nem volt elegendő kapacitása, így abbamaradt a nyelvtanítás.

A nyár végén mindig nehéz volt visszamenni Hollandiába

Csengelére, bár javarészt német nyugdíjasok költöztek, egy holland család három gyerekkel is itt találta meg a békét. Sandra van der Duim tanyájára vezető utat egy kovácsolt vaskapu zárja el, amin egy táblán az áll: Ha a kapu zárva van, belépni tilos! Alatta pedig ugyanez angolul.

Szerencsére Sandra épp akkor jön ki autóval a kapun, és gyönyörű magyar kiejtéssel kérdezi meg, hogy mit szeretnének. Még gyorsan elviszi a lányát valahova, aztán visszaérkezve, megmutatja a széles területen tanyájukat. Van itt minden, egy hatalmas halas tó, ami épp ki van száradva, birkák, kutyák, macskák, zöldséges kert. Sandra egyedül lakik itt három 18, 16 és 13 éves gyerekeivel. A férje havonta egyszer látogat haza egy-egy hétre, Hollandiában dolgozik egy trágyát készítő cégnél.

2011-ben vették meg a házat, amikor nyaralót kerestek, ami lehetett volna akár Portugáliában, Horvátországban is, a lényeg az volt, hogy egy békés helyet találjanak. Sandra és férje ismerőseitől jókat hallott Magyarországról, ezért a mi országunk is felkerült a lehetséges nyaralóhelyek listájára. Az interneten rá is akadt erre a helyre, és amikor eljöttek megnézni a két melléképületes parasztházat, akkor azonnal beleszerettek. Sandra szerint maga volt a béke szigete. Számára nem az volt a lényeg, hogy legyen a telekhez közel tengerpart vagy hegy, egyedül a ház és a közvetlen környezete számított.

Minden nyáron lejártak a gyerekekkel, de egyre nehezebb volt visszamenniük Hollandiába, így egy napon a férje azt mondta, hogy maradjanak, és próbálják ki, milyen itt élni. A gyerekek is szavazhattak arról, hogy hol szeretnének lenni, de mindannyian Magyarországot választották.

"Ez a békesség és a pihenés, és minden közel van hozzá, Szeged is, Budapest is. A faluban pedig beülök a kocsiba és egy perc alatt mindenhol ott vagyok. Hollandiában sokkal több idő leugrani a pékségbe vagy a boltba, a szomszédokkal is állandóan baj volt. A ház előtt nem volt hely parkolni, a szomszédos ikerházból minden áthallatszott, az is, ha lehúzták a vécét" – meséli Sandra angolul, mert a magyar kevésbé megy neki.

Sandra kevésbé társasági ember, szívesebben van egyedül, bíbelődik a kertben, gondozza az állatokat, ezért is tetszett meg neki ez a tanya.

A gyerekek mindannyian itt is járnak iskolába, a legnagyobb már gimnazista Kiskunfélegyházán. Az iskolában tanultak meg magyarul tanáraik segítségével, az első egy évük szinte csak erről szólt.

A nagyobbik lánnyal suli után futnak össze, amikor édesanyja az egyik melléképületet mutatja, amit eredetileg turisták számára vendégháznak szánták, de végül a nagyobbik lány saját lakosztálya lett. A lány holland-magyar fordító szeretne lenni, ezért Debrecenbe vagy Szegedre fog egyetemre jelentkezni. Sandra szerint egyik gyereke se vágyik vissza Hollandiába, és ha egyszer visszaköltöznének, akkor biztos benne, hogy két hónapnál egyikük sem bírná tovább. Sandra pedig már három éve nem tette be a lábát a hazájába.

<
A cikk folytatódik a következő oldalon
>


hirdetés
KÖVESS MINKET:








Szeretlek Magyarország
Letöltés
x
Töltsd le a Szeretlek Magyarország mobil alkalmazást, hogy elsőként értesülhess a legfrissebb hírekről!