rfd
Magyarországon volt a legnehezebb - Interjú a 18 életet megmentő szír menekült úszólánnyal
Szara Mardini és húga, Juszra húzták partra azt a csónakot, ami Törökország és Görögország között akadt el. Kettejük karrierje Németországban vált el.
interjú: Berei Dániel
2017. október 06.

Szara Márdini Szíria legtehetségesebb fiatal úszóinak volt egyike. Aztán a polgárháborúban lerombolták az otthonát és el kellett menekülnie az országból. Miközben Törökország és Görögország között hajóztak, a 8 fős motorcsónak (amiben 20-an utaztak) motorja leállt, így

a biztos halál várt rájuk. Testvérével, Juszrával 3,5 órán keresztül úsztak, hogy partra húzzák a hajót, megmentve ezzel 18 életet.

Aludt a Keleti Pályaudvaron, arab embercsempészek által üzemeltetett budapesti hotelben és magyar fogdában is, míg 25 nap alatt végül Németországba jutott. Ott derült ki, hogy a gerince megsérült a tengeren, így - míg húga a menekültválogatottal Rióban tündökölt - fel kellett hagynia az úszással. Két évvel a menekülése után azért jött vissza Magyarországra, hogy az elfogadás mellett kampányoljon a Hősök Tere mozgalom által szervezett HeroIkon konferencián. A 21 éves Szara profin beszél angolul, végtelen őszinteséggel mesél a háború szörnyűségeiről és könny szökik a szemébe, ha más, hozzá hasonló sorsú emberek történetét hallja. Bár leplezni próbálja, az láthatóan fáj neki, hogy míg a húga ünnepelt sztár, addig ő már sosem lesz újra úszóbajnok.

- Milyen életed volt Szíriában a háború előtt?

Sportolócsaládból származom, az anyám és az apám is úszó volt, így a testvéremmel mi is azok lettünk. Gimnáziumba, majd egyetemre jártam, öt éves korom óta minden nap úsztam. A barátaimmal lógtam, normális életem volt, mint bárki másnak. A környező országokban közben mindenhol forradalom tört ki, mi pedig

azt mondtuk, itt nem történhet ilyen, mi békében élünk.

- Mi változott az életedben, amikor a polgárháború egyre véresebbé vált?

Semmi sem volt ugyanaz, mint azelőtt. Nem tudtuk, hogy ha valaki kilép az ajtón, visszajön-e még. Istennek hála, a családomból senki nem halt meg, de sok barátomat elvesztettem. Mivel a házunk a Szabad Szíriai Hadsereg területén volt, egy bombázás során elvesztettük az otthonunk. Az nagy veszteség volt. Pár év után nem járhattunk iskolába, nem járhattunk úszni, nem találkozhattunk a barátainkkal. Olyan volt, mintha beragadtunk volna a nagymamám házába.

- Mikor döntöttél úgy, hogy Európába jössz?

2013-ban kezdődött. Az életben maradt barátaim egymás után hagyták el az országot. Az egyik barátnőm Németországból mesélt arról, hogyan élnek az emberek Európában. Azt mondta, hogy az emberek azok lehetnek, akik szeretnének lenni. Azt gondoltam, ha eljutok Európába, visszakapom a barátaim, a hobbim, az egész életem. 2015-ben döntöttem, hogy elindulok.

- Mit szóltak ahhoz otthon, hogy két tizenéves lány nekivág egy életveszélyes utazásnak?

Az apám és az anyám mindvégig ellenezték. Úgy hitték, a lányaikat a biztos halálba küldik. Két év és két fiú unokatestvérünk indulása kellett ahhoz, hogy elengedjenek.

- Hogy jutottatok el a világhírűvé váló hajóúthoz?

Damaszkuszból repülővel mentünk Isztambulba. Onnan két lehetőségünk volt: vagy a tengeren keresztül, vagy gyalog megyünk Görögország felé. Sok hír szólt arról, hogy aki sétált, azt kirabolták és visszaküldték egy törökországi menekülttáborba. Annyi szörnyűséget hallottunk a gyalogos útvonalról, hogy a vizet választottuk, hiszen a legrosszabb forgatókönyv az volt, hogy a hajó elsüllyed és mi úszva megyünk tovább. Egy menekültekkel teli buszon 10 órát utaztunk Izmirbe. A hegyekben vártunk a Leszboszba tartó hajóra 4 napot elegendő étel és víz nélkül.

- Mi történt azzal a hajóval?

Minden jól ment eleinte. Az egész hajó együtt imádkozott, hogy átjussunk Leszboszra. Aztán egyszer csak leállt a motor félúton. A 17 férfi csak tanakodott, mit kellene csinálni.

A húgom és én ekkor úgy döntöttünk, beugrunk a vízbe és partra húzzuk a hajót. Nem gondolkodtunk, nem féltünk, tudtuk, ha mi nem ugrunk be és teszünk valamit, mindenki meghal.

Három és fél órán keresztül úsztunk a kezünkben a hajóval, míg partot értünk.

kjefe

Sarah az interjú alatt nem dicsekszik, de 18 embert mentettek meg a biztos haláltól.

- Leszbosz után túl voltatok az életveszélyen. Hogy jutottatok el Magyarországig?

Leszbosz szigetén kalandos utunk volt, rengeteget sétáltunk, templomban aludtunk. A rendszer úgy működött, hogy ha aláírtuk, hogy nem akarunk az adott országban élni menekültként, a következő határhoz segítettek minket. Így is történt: előbb Athénba mentünk komppal, majd busszal a macedón határhoz vittek. Görögországon, Macedónián és Szerbián pár nap alatt, szervezett keretek között jutottunk át, míg Magyarországra értünk.

- Magyarországon viszont nem sikerült ilyen könnyen átjutni.

Az összes ország közül Magyarországon volt a legnehezebb átkelni.

Nem tudom, hogy mi történt a határnál, de azok a hírek jártak, hogy aki az úton megy, a határon a katonákba ütközik, akik megverik és börtönbe zárják a menekülteket. Mivel nem voltam ott, erről többet nem tudok, de mindenki azt mondta, ne menjünk arra. A búzatáblák közt találkoztunk két újságíróval, akik azt mondták, segítenek nekünk, ha lefotózhatják az utazásunk. Ebbe belementünk, így hamar átjutottunk a zöldhatáron.

A túloldalon találkoztunk egy csapat roma tinédzserrel, akik azt állították, hogy embercsempészek és visszajönnek értünk. Este 9-től hajnali 4-ig vártunk rájuk, de nem jöttek. 
A határ tele volt rendőrökkel és katonákkal, helikopterek és járőrök voltak mindenhol, ezért elbújtunk egy árokban és ott töltöttük az éjszakát. Végül találtunk egy igazi csempészt, aki Budapestre vitt minket kocsival. Amikor a kisbuszokba szálltunk, elválasztottak a húgomtól, mert minden kocsiba kellett angolul jól beszélő menekült.

kjfe

Juszra és Szara Mardini. Kép: Sarah Mardini Instagram

- Budapesten egyből a Keleti pályaudvarhoz mentetek?

Nem, egy budapesti hotelbe vittek minket, ahol csempészek várták a menekülteket, hogy Németországba vigyék őket. Itt találkoztam a legborzalmasabb emberekkel életemben. Kigyúrt, tetovált, rosszarcú, gazdag férfiak és nők álltak mindenhol. Egy arab ember vezette a helyet, akiről többen azt mondták, hogy ha szép nő vagy, bizonyos dolgokért cserébe segít.

A húgommal a menekülést választottuk. 
Az a szóbeszéd járta, hogy új ruhákra lesz szükségünk, tisztának és ápoltnak kell látszanunk, mert Magyarországon nem szeretik a menekülteket. Szerencsére a húgomnak és nekem nincs közel-keleti ábrázatunk. Budapesten járkáltunk és szállást kerestünk, volt pénzünk, mégsem adtak sehol szobát, kivéve a Novotelben. Egy éjszakát ott töltöttünk, megfürödtünk, új ruhát vettünk, majd újra csempészek után néztünk. Annyi rendőr volt ekkor Budapest utcáin, hogy a csempészek sosem jelentek meg.

Csatlakoztunk hát a tömeghez, amelyik a pályaudvarnál ragadt. Több napig a pályaudvaron aludtunk, ahogy a többi menekült. A magyar kormány ekkor azt mondta, hogy ha veszünk vonatjegyet, továbbvisznek Németországba. Mi nem vettünk, így nem voltunk rajta azon a vonaton, amelyikről két megálló után leszállították az embereket, de hallottunk róla. Egy nő azt mondta nekünk, hogy egyáltalán nem nézünk ki menekültnek, ha nem a menekültekkel teli vonattal megyünk, senki nem fog minket észrevenni. Így tettünk, de az úton Ausztria felé egy nő meghallotta, hogy arabul beszélünk, kiszúrt minket és kihívta a rendőrséget. Biztosan félt, mert végig zokogott és nem tudta megmondani, miért tette.

- Ezért börtönbe kerültetek?

Egészen őrületes volt, amit a rendőrök csináltak: 20 felfegyverzett rendőr jelent meg 8 fegyvertelen tinédzser előállítására. Nem tudom hova vittek minket, de olyan volt, mint egy istálló.

Elvették mindenünket és kaptunk egy polifoamot, amin feküdhettünk. Ilyenek a börtönök Magyarországon?

Nagy szerencsénk volt, hogy velünk volt az újságíró, aki azt mondta, hogy mindent rögzít, ezért semmi bajunk nem esett. Másnap végül átvittek egy menekülttáborba a magyar-osztrák határra.

- Ausztriában és Németországban is ilyen nehezen mentek a dolgok?

Másnap indultak buszok az osztrák határról Bécsbe, ahol egy éjszakát töltöttünk, majd innen vonattal Münchenbe, majd Berlinbe szállítottak minket.

- Berlinben menekülttáborba kerültetek?

Igen, de később nagyon nagy szerencsénk volt. A húgom megemlítette, hogy mi szír válogatott úszók voltunk, ezért egy úszóklub szállodájába vittek minket. Papíron a német szabályoknak megfelelően 8 hónapig menekülttáborban laktunk, valójában az úszóklub hoteljében éltünk.

- A húgod a menekültcsapat színeiben a riói olimpiára is kijutott, te viszont abbahagytad az úszást. Mi történt?

Ahogy teltek a hónapok, a teljesítményem egyre gyengébb lett és egyre nagyobb fájdalmaim lettek. Az orvosok kivizsgáltak és kiderült, hogy

a gerincem és a vállam a csónak húzása közben vagy után annyira megsérült, hogy nem leszek többé képes úszni.

- Ez volt a legfontosabb dolog az életedben, amiben ráadásul sikeres is voltál. Hogyan tovább?

Két lehetőségem is adódott hamarosan. A Menekültek Olimpiai Csapata hívott magával Rióba, hogy képviseljem a csapatot, illetve egy önkéntes programra hívtak Franciaországba és Görögországba. Párizsban a történetemen keresztül gyerekeket inspiráltam az úszásra, Leszboszra pedig azért mentem vissza, mert éreztem, hogy ott segíthetek.

Olyan elesett, az életükért küzdő menekülteknek segítettem önkéntes életmentőként egy éven át, mint amilyen én is voltam, mikor a hajónk megállt a tengeren.

585b9d253

Kép: UNHCR/Achilleas Zavallis

kjefd

Kép: Sarah Mardini Instagram

585b9d524

Kép: UNHCR/Achilleas Zavallis

585b9db73

Kép: UNHCR/Achilleas Zavallis

- Most visszatértél Berlinbe. Mik a terveid?

Egyetemre járok, emberi jogokat tanulok, remélem hamarosan befejezhetem a tanulmányaim. Szeretnék majd bekerülni a Harvardra nemzetközi tanulmányokra vagy emberi jogok szakra és szerezni egy mesterdiplomát.


KÖVESS MINKET:



Szeretlek Magyarország
Letöltés
x
Töltsd le a Szeretlek Magyarország mobil alkalmazást, hogy elsőként értesülhess a legfrissebb hírekről!