hirdetés
"Magyarországon akkor is szeretünk tapsolni, ha nem kéne, de elvárt..." – Londonba költözik Ágoston László, a legismertebb közéleti blogger
Csalódott a választások után, de a 130 ezres oldalát nem zárta be, csak nem foglalkozik többet politikával. Az operát külföldön is lehet népszerűsíteni.
Jásper Ferenc interjúja: Fotó: Herman Péter - szmo.hu
2018. június 18.


hirdetés

– Bejelentetted, hogy Londonba költözöl. A választások eredménye miatt? Vagy már korábban érett a döntés.

– Próbálok pontos lenni, már csak azért is, mert talán sokaknak vagyok adós még a teljes magyarázattal. Március 15-én volt az Orbán-beszéd, amelyben azt vetítette előre, hogy elégtételt vesz az ellenfelein, akkor fogant meg az ötlet, és a választások éjszakáján érett meg a döntés. Már 18 éves korom óta próbálkozom kisebb-nagyobb elszántsággal elindulni Magyarországról. Ez alkalommal viszont már ott tartok, hogy eladom a legkedvesebb tárgyaimat, ereklyéimet.

– Ennyire elkeserített az eredmény?

Nézd, én elég sokat tettem azért, hogy ne így legyen. Tételezzük fel a játék kedvéért, én ebben amúgy nem hiszek, hogy elcsalták a választást. Ha el is csalták, akkor is minden emberi számítás szerint az ország legnagyobb része a Fideszre és a Jobbikra szavazott. Ez azt jelenti, hogy annak az értékrendnek, amit én képviselek, itthon nincs közönsége.

Ágoston László értelmiségi szülők gyermekeként (édesanyja tanítónő, édesapja T. Ágoston László író) született 1986-ban Budapesten.

17 éves korára Kaleidoszkóp-díjas, Radnóti-diplomás, kétszeres Vörösmarty-emlékérmes előadóművész, de egy váratlan döntéssel mégis a Színház- és Filmművészeti Egyetem - és így a színészi pálya - helyett a Zeneakadémia és az operaéneklés mellett döntött. Ekkor kezdett el komolyzenét tanulni H. Németh Lujza (ének) és Széll Rita (szolfézs-zeneelmélet) tanítványaként. A művészeti képzés mellett a Budapesti Kommunikációs és Üzleti Főiskolán tanult újságírás-marketing, PR szakpáron.

2008-ban elsőre sikerrel felvételizett a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem magánének tanszakára, ahol diplomájáig Sólyom-Nagy Sándor tanítványa volt. Részt vett Marton Éva workshopján és Polgár László kurzusán is. Az egyetemi évek alatt számos koncerten vett részt szólistaként. Több alkalommal kérték fel közreműködésre az operavizsgákon.

Egyetemi tanulmányai befejeztével kezdett a Moltopera szervezésébe, azzal a céllal, hogy fiatal énekesekkel vigye közel az opera műfaját a fiatal korosztályhoz - akár korábban elképzelhetetlen helyszíneken is. Emellett fiatal tehetségek személyes menedzsmentjébe is kezdett, közülük Kayamar már több hazai és nemzetközi sikereket is elért. 2012 és 2015 között volt az Operaház online marketing tanácsadója. 2014 óta a Budapesti Kommunikációs és Üzleti Főiskola rendszeres óraadója.

Rendszeresen tart gimnáziumi és egyetemi előadásokat a komolyzene megismertetésére, sorozatát külföldön uniós finanszírozással a Moltopera Németország szervezésében Görlitz környéki iskolákban, 2015 októberében Angliában a nagy hírű durhami egyetemen és Manchesterben mutatta be fiatalok százai előtt. 2012 óta rendszeres fellépője a Sziget Fesztiválnak.

– Pedig 130 ezer körül vannak a követőid a Facebookon, ami nem épp ezt jelzi. Mit szóltak ők?

– Persze hogy rossz néven vették, sokan írták, hogy elárulom az ügyet. Én nem így gondolom. Egyszerűen az ország kinyilvánította, hogy mit akar, és ebbe nem érzem, hogy én a jelenlegi világnézetemmel beleférnék. Még csak haragudni sem tudok. Ez egy legitim döntés - amiben persze az is komoly szerepet játszott, hogy az ellenzéknél nem nagyon volt olyan párt, amelyre szívesen adta volna az a szavazatát az ember.

– Mi a cél? London? Vagy tovább?

– Londonba már megvan a repjegy, visszafelé nincs. Sokan mondják, hogy London jó első állomásnak, kitalálod, merre akarsz továbbmenni, meglátjuk. Az azért elég vicces, hogy már több barátom él kinn Londonban, mint Budapesten… vagy inkább szomorú. Felkérésem, munkaajánlatom rengeteg van, nem vagyok kétségbeesve.

– Mit fogsz csinálni? Amit itthon?

– Igen, lényegében ugyanazt. Operaénekes vagyok és marketingszakember. Előadásokat fogok tartani – ahogy eddig is tettem külföldön és itthon egyaránt - arról, hogyan lehet megérteni, megszeretni az operát, a magas művészetet, próbálom a magam eszközeivel terjeszteni a kritikus gondolkodást, és felkelteni az igényt az értékesre, a magasabb minőségre, még ha nehezebb is megemészteni, befogadni, értékelni, mint a hétköznapit. Van, hogy iskolások jönnek, máskor nyugdíjasok, nem korhoz kötött a téma. Ez az egyik legfontosabb misszióm.

Benkő Molnár Fanni fotója

– Volt erre igény itthon?

– Óriási!

160 előadást csináltunk a társulatommal, a Moltoperával 5 év alatt, nagy részét itthon, a többit Angliában, Németországban, iskolákban, művelődési házakban, fesztiválokon.

Nem az operarajongóknak játszunk, hanem pont azoknak, akiket nem érdekel a műfaj. Ez nagy kihívás, mert olyan közönségünk van, akik csak akkor tapsolnak, ha tényleg élvezik – pedig Magyarországon akkor is szeretünk tapsolni, ha nem kéne, de elvárt...

– Honnan verbuváltad a "társulatot"?

– Azért ez egy pici szakma, nem volt nehéz. Sajnos már évek óta nem tartottam meghallgatást,így alakult.De valamit jól kell csinálnunk, ha a csapatomból csak a tavalyi évben 6 nagy nemzetközi versenyen szereztek díjakat. Büszke vagyok rá, hogy ezek a művészek előbb dolgoztak velem, mint ahogy ismert és elismert énekesek lettek. Jó inkubátor volt ez sokaknak. Régóta próbálom külföld felé terelni a Moltoperát is, mert egy idő óta sok színházban vagy előadóhelyen nem látnak minket szívesen - miattam.

– A politikai megnyilvánulásaid miatt nem hívnak?

– Persze. Problémás ember lettem, nyilván. Nem az van, hogy leszólnak, mint mondjuk Alföldi esetében, nem vagyunk azért ilyen fontosak. Inkább öncenzúrával találkozom: egyszerűen csak nem merik megkockáztatni, hogy valaki esetleg rossz néven vegye, hogy velünk dolgoznak. Azt mondják: „Laci, nagyon jó, nagyon szeretnénk, de mi is állami támogatásokból élünk, ne vedd rossz néven.” Van pár tucat más programlehetőség, sokan inkább nem kockáztatnak velem, és ezt valahol megértem. Noha mindig igyekeztem a művészetet és a közéleti gondolkodást különválasztani.

Életvezetési előadások

Miért foglalkozol az előadásaidban életvezetési kérdésekkel?

– Azt gondolom, hogy ha valamit akarok tenni ezért az országért, akkor azon kell dolgoznom, hogy igazán fontos kérdésekben változtassak az emberek gondolkodásán. A párkapcsolatok, a szex, a házasság kérdése ilyen. Hogyan legyünk őszinték egymással, hogyan nézzünk szembe magunkkal, hogyan kommunikáljunk egymással, és ezt fordított esetben hogy tudjuk kezelni? A sorozat fő témája a poliamoria, mert ez a kapcsolati forma igényli a fentiekből a legmagasabb színvonalat, de az elhangzó előadások minden párkapcsolati rendszerre érvényesek. Nem a poliamoriát akarom hirdetni, hanem a tudatosságot, egymás és saját magunk elfogadását, tiszteletét. Kiváló szakértőket kértem fel a teológustól a klinikai szakpszichológusig, hogy vegyenek részt a projektben és nagyon büszke vagyok ezekre az alkalmakra. Azt hiszem, egy végtelenül fontos munka kezdődött ezzel el, amit Angliában is folytatni akarok.

– Hogy kezdted el a Facebookon a profilt építeni, és miért lett ilyen népszerű?

– Ezt szívesen mondom el mindenhol, de sose hiszi el senki: a véletlenen múlt, csak anyukámnak akartam megmutatni egy videót. Egy zsidó nőről szólt, aki egy koncentrációs táborban gyerekként megosztotta az utolsó falat csokoládéját egy rászorulóval. Csodálatos történet volt és valamiért megszállottan elkezdtem fordítani annak ellenére, hogy előtte még sohasem csináltam ilyet. 15 órát dolgoztam vele végül. Arra gondoltam, hogy ha már ennyi munkám van benne, lássa más is és kitettem az akkor még kétszáz kedveléssel sem bíró művészprofilomra. Másnapra látták hatvanezren, aztán kétszázezren… mára bőven millió fölött jár Francine története. Hamar meglett az első ezer követő is. Elkezdtem próbálgatni, keresni a saját hangom.

Olyan minőséget, értékrendet szerettem volna kommunikálni, ami belőlem ered, nem felvett póz.

Eleinte nem is akartam a közélettel foglalkozni igazán, de Magyarországon minden átpolitizálódik. Az emberi jogok kérdése máshol nem politika, nálunk vastagon az. Rögtön besoroltak egy politikai oldalhoz, miközben egyáltalán nem tartom magam oda tartozónak – és pont ezért onnan is mindig megkaptam a magamét.De a legtöbbet a fejemre mindig akkor kaptam, ha nőkről, nőjogokról, feminizmusról próbáltam beszélni. A radikális feministák támadásaival semmilyen kormánypárti trollhadsereg nem ér fel.

– Nem abból következik ez, mert alap dolgokban sincs közmegegyezés Magyarországon?

– Pont ma reggel dühöngtem ezen. Van egy sorozatom, amelynek keretében az etikus non-monogámia témáján keresztül beszélünk szexualitásról, családról, házasságról, kapcsolatokról – nem csak nyitott kapcsolatban élőknek.

Ijesztő, mennyire nincsen meg a kultúrája az erről a témáról szóló diskurzusnak, miközben pedig ez atomi része, építőköve a társadalomnak.

Ráadásul 100 házasságra 56 válás jut, és a maradék 44 közül is sok nem jól működik. 100 ezer nőt abuzál a férje évente, szinte mindenki csalt meg vagy csalták már meg, de a bekövesedett hiedelmeket és szabályokat annak ellenére sem merik a legtöbben bolygatni, hogy láthatóan nem működnek. Nem szeretünk magunkkal, az életünkkel, a hamis hiteinkkel szembenézni.

– Néha viszont nagyon jót elvitatkoznak, nagyon intelligensen a posztjaid alatt, azért ez is ott van, nem?

– De, és nagyon büszke is vagyok erre a közösségre. Nem számolom, de lehet vagy 1000 kitiltott ember, ami azért sokat segít... Sajnos bizonyos szavak vonzzák a nem együtt gondolkodni, hanem okádni vágyó embereket és ilyenkor nem nagyon tehetek mást, mint hogy tiltok. De sokszor Magyarországon szokatlanul szép, konstruktív vita alakul ki, amiből magam is sokat szoktam tanulni. Szokták amúgy kérdezni, hogy miért nem moderálok ennél is jobban, én viszont nem egy véleménybuborékot akartam létrehozni, ahol mindenki ugyanazt gondolja, hanem egy olyan fórumot, ahol lehet szabadon véleményeket ütköztetni. De csak kulturált formában.

Marketing

– A marketing hogy jött az életedbe?

- A szüleim szerették volna, ha több lábon állok ,ezért a Zeneakadémiára való felkészülés alatt párhuzamosanjártam az akkori Budapesti Kommunikációs Főiskolára, marketinget és újságírást tanultam. A CSR elég közel állt hozzám, de végül az online kommunikáció lett a szakterületem (nem véletlen azért a 130 ezer követő). Büszke vagyok rá, hogy mindig csak olyan cégeknek dolgoztam, amelyeknek a termékeiben hittem, és amelyek úgy gondolom, előbbre vitték a világot.Sosem kellett mosóport árulnom, de nem is ment volna. A „civil” pályámon is művésznek tartom magam, aki vagy a lelkét is beleteszi valamibe vagy inkább hozzá se kezd..

– Máshol is ilyen a trollhelyzet a világban, körülnéztél?

– Nyilván országa válogatja, van olyan barátom, aki szerint a németek például inkább tovább görgetnek, mint hogy anyázó kommentet írjanak, van, aki vitatkozik ezzel. Azt látom, hogy sok helyen kevésbé frusztrált a társadalom, és ezért kevésbé jelenik meg ez az általános feszültség a közösségi oldalakon is.

Nálunk az a probléma, hogy nem a valódi problémákról beszélnek az emberek, hanem olyan dolgokat tolnak eléjük, és olyan kérdésekben kérik a véleményüket, amiről fogalmuk sincs, nem is lehet, így az értelmes párbeszéd helyét az érzelmek viharai veszik át.

A migráció például éppen ilyen téma, néhány kutatón, újságírón és hozzáértő szakemberen kívül senki nem rendelkezik annyi valódi információval, hogy érdemben véleményt tudjon formálni. Mari néni Nyékládházáról legalábbis biztosan nem, de én sem. Mégis ezek a témák foglalkoztatják inkább a társadalmat, mint az oktatás vagy az egészségügy, amelyről mindenkinek van személyes, húsbavágó tapasztalata.

– Még akkor sem, ha a családtagjaik meghalnak a kórházakban, pedig nem kellett volna, ha jobb lenne az egészségügy.

– Sokkal egyszerűbb távoli és virtuális ellenségeket keresni, mint szembenézni az orrunk előtt zajló dolgokkal. Könnyebb nyugati robbantásokról beszélni, mint szembenézni azzal, hogy a sajátjaink miatt halt meg a hozzátartozód a kórházban. Eltávolítjuk a problémát, amivel igazából szembe kéne nézni, és inkább gyártunk szurikáta-ügyeket, amin aztán hetekig lehet csámcsogni. Pedig ez a szembe, sőt, tükörbe nézés nagyon hiányzik.

– De mindennek történelmi oka van, nem gondolod? Minden történelmi szituációban szeretünk mást hibáztatni, és sokszor elmulasztottuk a szembenézést és a feldolgozást.

– Jó, hát ez a feldolgozatlan ügynökakták, a ki nem beszélt világháborús bűnök, a száz éve nyitva tartott sebként kezelt Trianon országa. A nemzeti megemlékezéseink is csupa gyászhoz kötődnek. Ez a vereség-tudat pedig évszázadok alatt belenevelődik az emberekbe.

– Azt mondtad, nem csinálod tovább, nem politizálsz többet. Aztán mégis folytattad az oldalt. Miért?

– Valódi elhatározás volt, hogy nem csinálom tovább. Értelmetlennek tartottam. Aztán be kellett látnom, hogy amit létrehoztam, túlnőtt rajtam: rengeteg levelet kaptam olyan emberektől, akik számára sokat jelentett ez a fórum. Mert létrejött valami, merem mondani, hogy egy közösség, amelyet az én írásaimnál még sokkal jobban épített annak a 130 ezer embernek a figyelme és részvétele, akikkel együtt hoztuk létre. Megtiszteltek engem a bizalmukkal, és lehetőséget adtak arra, hogy országszerte juttassak el fontos üzeneteket sokakhoz. Ez a figyelem és bizalom sokkal nagyobb érték annál, hogy az érzelmeimnek engedve bedobjam a gyeplőt, de az egészen biztos, hogy pártokkal, magyar politikával nem foglalkozom többet.

Sokan várnák tőlem, de a választáson meglehetősen egyértelmű irányt jelölt ki magának az ország, ezért is hagyom el én magam. Azt hiszem, sokkal mélyebbek a bajok annál, mint hogy ezt egy kormányváltással vagy pártalapítással megoldani lehetne.

Az egyéneknek kell egyesével igényesebbnek, tudatosabbnak, tájékozottabbnak lenniük. Ezt a célt szeretném szolgálni innentől az oldalammal, mert jelen helyzetben a rám irányuló figyelemmel jól sáfárkodni már rajtam messze túlmutató, a közösséget érintő felelősség.


KÖVESS MINKET:




hirdetés
„A hajléktalan és a Converse-csukás huszonéves összenézett egy pillanatra” – néhány szó a háláról
'Nyugi, fiatalember, úgyis csak a járdáig tudok leesni.'
Hargitay Judit. Fotó: Pixabay - szmo.hu
2019. április 18.



A négyes villamoson utazott egy hajléktalan. A pestiek tudják, hogy a város egyik legzsúfoltabb járatán (a Nagykörúton megy) ez nem ritka dolog. Nem is szeretik. Ez az öregember is roggyant volt, összevissza ruhákban, a szakálla tele bizonytalan papírfecnikkel. Igen, szaga is volt, de nem piaszag. Nem volt részeg, csak fáradt, és szerintem beteg. Két megtömött sporttáskával (azok is úgy néztek ki, mintha a kukából túrta volna valahol) cihelődött le a Rákóczi térnél. A fotocellás ajtók megtréfálták, olyan gyorsan húzódtak szét, hogy az öreg megbotlott, és feltartóztathatatlanul zuhanni kezdett a járdasziget felé.

Aztán egyszer csak valaki utána kapott. Egy Converse-cipős huszonéves srác, pöpec barber-frizurával (tudjátok, az az oldalt felnyírt, középen hátrazselézett), egy akkora lyukkal a fülcimpájában, mint egy ötforintos (vannak ilyen fiúfülbevalók, én mindig megijedek tőlük). Határozottan tartotta az öreget a karjánál, amíg az visszanyerte az egyensúlyát.

Csak egy pillanatra néztek egymásra, két ember, két teljesen külön világ. Az öreg szemében hála volt. Aztán csak annyit mondott: “Nyugi, fiatalember, úgyis csak a járdáig tudok leesni.” Az utasok nevettek, de nem gúnyosan, az öregnek sikere volt.

Néztem a mozdulatlan fiút, aki már a telefonját vizslatta. Aztán eszembe jutott egy réges-régi arc, egy férfié. Biztonsági őr volt apám munkahelyén, egy vidéki nagyvárosban. Egy kis üvegkalitkában szobrozott, többnyire hétvégén (azok a műszakok jobban fizettek, nagy családja volt, kellett neki a pénz), télen is.

Tizenvalahány éves lehettem, apámnak eszébe jutott, hogy be kell ugrania az irodába valami iratért. A fűtött kis Opeljében vártam az udvaron, amíg felszaladt az épületbe, aztán ahogy kanyarodtunk ki az üvegfalú őrbódé előtt, apám odaintett a küszöbön topogó, kezeit lehelgető férfinak. Farkasordító hideg volt. Apám nem szólt, csak berobogtunk a belvárosba, kiugrott egy gyorsbüfénél. Két papírpoharas forró csokival jött vissza, mindkettőt a kezembe nyomta: “Igyál.” Azt hittem, a másikat magának szánja, szorongattam a poharakat.

Váratlanul ért, amikor megint megálltunk a munkahelyénél, és kivette a kezemből az egyik poharat. Kiszállt, és a még mindig toporgó biztonsági őr kezébe nyomta. Nem várt köszönetet – apám nagyon nehezen viselte a hálálkodást, vagy bármilyen emberi érzékenykedést –, huppant is vissza a sofőrülésre, és húztunk el. Egy pillanatra még láttam az őr arcát, ahogy kezében a forró csokival utánunk nézett. Ugyanaz volt a szemében, mint most a hajléktalanéban a négyes villamoson.

Nem tudom, ti hogy vagytok vele, de egy ideje elhatároztam, hogy magamban gyűjteni fogom ezeket a pillanatokat. Amikor egy ember tekintetében megcsillan a hála. Szerintem ez az egyik legszebb látvány a világon. Olyan, mintha a mindennapjainkat elöntő szürke közöny hasadékán beömlene a fény.

Morcos, utálkozó világban élünk? Talán. Ha kinyitom a laptopom fedelét, és beleolvasok néhány internetes kommentszekcióba, magam is úgy érzem. De az élet nem az interneten van – még ha én is ide írom ezeket a sorokat – hanem “odakint”.

<
A cikk folytatódik a következő oldalon
>


KÖVESS MINKET:



hirdetés
A tanítványaival együtt halálba menő skót tanárnőre is emlékeztek – gondolatok az Élet Menetéről
Fáklyákkal vonultak végig a pesti Duna-parton az Élet Menete résztvevői a legsötétebb vészkorszak kezdetének 75. évfordulóján. Az emlékezés életigenlőbb volt, mint valaha.
szöveg és fotók: Göbölyös N. László - szmo.hu
2019. április 15.



„Kérhetek tőled tüzet? – szólít meg egy fiatal nő, majd rögtön hozzáteszi, hogy e célból még sosem szólított meg senkit az utcán, pedig dohányzik. Az én fáklyám már ég, a Vigadó tér alatt kaptam, és többes lángmegosztásban lobbantottam fel.

Később egy diákkorú srác is felém tartja fáklyáját. Mások rögtön meg is örökítik magukat a fáklyagyújtás közben, vannak, akik már az alkonyodó égalját színező lángerdőt fényképezik. „Ugye, felteszed ezeket a Facebookra?” – a kérdést nem egy tinédzser tette fel, hanem egy ötvenes hölgy, hasonló korú párjának.

Lehet, hogy a skót duda hangja is tette? Mivel az idei Élet Menete a tanítványaival együtt halálba menő skót tanárnőt, Jane Haining mártíromságát idézte fel, a résztvevőkhöz ismét magyarul szóló, skót nemzetiségű Iain Lindsay brit nagykövet és David Mundell, a skóciai ügyek minisztere szavai után a menet indulására ezúttal nemcsak a hagyományos sófár, hanem egy skót dudás is jelt adott. Ez a szokottnál oldottabbá tette a hangulatot. De ugyanilyen üdítő volt látni azokat az idős túlélőket, akik számára a szervezők egy nyitott elektromos autót biztosítottak.

A fotósok egymást taposták, hogy megörökíthessék a 98 éves, csupa mosoly ötszörös olimpiai bajnok Keleti Ágnest, aki az út végén az Élet Menete lángját gyújtotta meg. Ő és szerencsés sorstársai puszta létükkel példázták, hogy még a legnagyobb szörnyűségek után is képes az ember talpra állni és örülni minden megélt napnak.

A folytatásért lapozz:

<
A cikk folytatódik a következő oldalon
>


KÖVESS MINKET:




hirdetés
Facebookon kér segítséget a fóti gyermekotthon egyik lakója
'A családokat se szakítják szét, ha elköltöznek' – érvel a lány, aki szerint neki azok a gyerekek és felnőttek a családja, akik között felnőtt.
Zsilák Szilvia írása az Abcúgon - szmo.hu
2019. április 17.



A fóti gyermekotthon egyik fiatal lakója úgy döntött, hogy kiáll magáért és a társaiért, és a Facebookon kér segítséget. Közel háromezer megosztásnál jár a hétfő délutáni poszt, amiben a hozzászólók a lány bátorságát díjazzák, és a támogatásukról biztosítják őt. Karolina, a 18 éves mozgássérült lány a posztjában arra kéri az embereket, hogy segítsenek nekik, hogy együtt maradhassanak, és felteszi a kérdést, hogy „Ti tudnátok a családotok nélkül boldogok lenni?”

A kormány a tervek szerint még az idei év első felében bezáratja a fóti Károlyi István Gyermekközpontot, és az ott élő gyerekeket az ország különböző pontjain, Zalaegerszegen, Kalocsán, Aszódon és Budapesten helyezik el. Az intézményben jelenleg három részleg működik, a speciális gyermekotthonban súlyos pszichés problémával élő fiúk, a különleges gyermekotthonban a tartósan beteg és sérült gyerekek, a kísérő nélküli kiskorúak gyermekotthonában pedig a fiatal menekültek élnek.

Fülöp Attila szociális ügyekért és társadalmi felzárkózásért felelős államtitkár szerint a kitagolásra azért van szükség, hogy felszámolják a nagy létszámú tömegintézményeket, és azt ígéri, hogy jobb körülmények közé helyezik el a gyerekeket.

Korábbi cikkünkben megpróbáltuk kideríteni, hogy mi lesz a gyerekek sorsa, megnyugtató választ nem kaptunk, a legnagyobb rejtély, hogy mi lesz a menekültek, illetve a tartósan beteg és sérült gyerekek sorsa. A számukra kijelölt otthonok nem alkalmasak ezeknek a gyerekeknek a fogadására, és a jelek szerint ez nem is fog változni, ráadásul ezek az otthonok a puszta közepén állnak. A különleges szükségletű gyerekek nagyon szoros kapcsolatot ápolnak egymással és az ápolóikkal, ezért nekik különösen nehéz lenne a kiköltözés.

A családokat se szakítják szét, ha elköltöznek

A gyermekotthon egyik lakója, Oláh Karolina a napokban úgy döntött, hogy megtöri a csendet, és kiírja a Facebook oldalára, hogyan éli meg ezt az időszakot.

„Azt még valahogy feldolgozzuk, ha menni kell, hiszen egy „normális” család életében is van ilyen. Viszont minket az ország különböző részeire akarnak szétdobálni, azt gondolva, hogy „Majd úgyis megszokják!” Igen. Lehet, de abba senki nem gondol bele, hogy mi, akik évek óta együtt élünk, talán úgy szeretjük egymást, mint egy igazi család! A vér szerinti családom elhagyott, mert nem kellettem nekik. Nekem azok a gyerek és felnőttek a családom, akik között felnőttem”

– olvasható a posztban.

„Azért gondoltam, hogy kiírom ezt a Facebookra, mert fontosnak tartom, hogy a mi oldalunkról is hallják az emberek, hogy nekünk ez milyen nehéz” – mondta Karolina az Abcúgnak.

Karolina mozgássérültként született, az édesanyja nem merte vállalni a felelősséget, ezért a tatabányai csecsemőotthonban helyezték el. Ötéves korában került át a fóti gyermekotthonba, és azóta ott él. „Az emberek itt nagyon kedvesek, itt nőttem fel, ide köt minden, nekem Fóton van az otthonom.”

„Mi nagyjából egy időben kerültünk ide, mióta itt vagyok, tényleg annyira összeszoktunk és szeretjük egymást, mint egy család, ha elszakítanának minket egymástól, akkor az nekünk egy nagy törést jelentene az életünkben. Vannak nálam kisebb gyerekek is, akik nagyon nehezen tudnák ezt feldolgozni. A velünk foglalkozó felnőtteket is nagyon szeretjük, és ők is minket.”

Úgy gondolja, hogy az lenne a normális, ha együtt tudnának költözni, akkor közösen küzdenének meg a nehézségekkel és erőt tudnának adni egymásnak. „Egy normális család, hogyha átköltözik valahova, attól még együtt vannak és nincsenek szétválasztva”– nehezményezi Karolina. A társait is megviseli ez a helyzet, elképzelhető, hogy nem együtt folytatódik az életük.

Nem tudják, hová kerülnek

Megkerestük Karolinát, aki arra a kérdésünkre, mit tud arról, hova fog kerülni, azt a választ adta, hogy „semmit, hiszen nem kapunk semmilyen tájékoztatást, amit tudok, arról is a médiából értesültem.” Az ott dolgozóknak sincs arról információja, hogy hova költöztetik át őket. „Az egyik legújabb hír, amit olvastam, hogy a fóti gyermekotthon felszámolásának tervét 10 évre titkosították.” Karolina szeretné egyszer és mindenkorra eloszlatni azt a tévhitet, hogy egy nagy kastélyban laknak.

„A költözést azzal indokolják, hogy túlzsúfolt a hely, pedig mi nem is a kastélyban élünk, hanem a kertjében nemrég emelt kisebb lakóotthonokban. Olyanok mint a kertes házak, úgy kell elképzelni, mint egy erdőt, amiben van pár ház és abban élnek a gyerekek és a felnőttek.”

Ahol ő lakik, az teljesen akadálymentesített, minden adott, hogy minél önállóbban tudjon közlekedni és élni az életét. Nyolcan laknak a házban, és vigyáznak egymásra. A csoportjában élők többnyire mozgássérültek, hárman osztoznak egy szobán, nagyon jól megértik egymást, a legjobb barátnője is ott lakik.

„Nagyon szerencsés az otthon elhelyezkedése, könnyen ki tudunk menni a városba, ha engedélyt kérünk, és megmondjuk, mettől meddig szeretnénk kint lenni. El szoktunk menni lángosozni, a kedvencem a sajtos tejfölös, ha pedig szeretnék például egy ruhát vásárolni, akkor szólok az egyik felnőttnek, és elmegyünk együtt a városba.”

A Facebookon kér segítséget

Középiskolába a 70 kilométerre található Balassagyarmatra jár, ahol hétköznap bent is lakik, pénteken délután jön haza. Mindenki a képességének megfelelő intézetben tanul, Balassagyarmatra a társai közül mások nem járnak. Hazaérve megbeszélik egymás között, kinek, hogy telt a hete, tévéznek, néha pedig elvonulva gépeznek és zenét hallgatnak.

„Mivel nem tudom, hogy hova fogok költözni, van rá esély, hogy jövőre nem tudok Balassagyarmaton érettségizni, hiszen ha az ország másik végére tesznek, nem biztos, hogy tudnak szállítani. Viszont én szeretnék ott érettségizni, mert már ismerem a tanárokat és a környezetet.”

Arra pedig, hogyan próbálja lelkileg átvészelni ezt az időszakot, azt a választ adja:

„Bizakodom.”

Karolina a Facebook posztja végén arra kéri az embereket, hogy segítsenek nekik abban, hogy együtt maradhassanak, és felteszi a kérdést, hogy „Ti tudnátok a családotok nélkül boldogok lenni?”


KÖVESS MINKET:




hirdetés
Szeretlek Magyarország - szmo.hu
1970. január 01.




KÖVESS MINKET:






Szeretlek Magyarország
Letöltés
x
Töltsd le a Szeretlek Magyarország mobil alkalmazást, hogy elsőként értesülhess a legfrissebb hírekről!
x