hirdetés
5-2.jpg

Magyar rendőr és ’68-as cseh emigráns is van a romáknak segítő torontóiak között

Szociális munkás, kutató, lelkész, színes a paletta - ők mind abban segítenek, hogy a Kanadában élő magyar romák menekült státuszt kapjanak, legyen hol lakniuk, mit dolgozniuk.
Neuberger Eszter, Abcúg, fotó: a szerző - szmo.hu
2019. október 22.


hirdetés

Érdekes motivációkkal, és még érdekesebb élettörténetekkel találkozhat az, aki beszélget a torontói romák kanadai beilleszkedését segítő szervezetek dolgozóival. Mi a városban készített helyszíni riportunk során megtettük. Bemutatjuk olvasóinknak azokat, akik a legtöbbet teszik azért, hogy a Torontóban élő magyar romák menekült státuszt kapjanak, legyen hol lakniuk, mit dolgozniuk, és eligazodjanak a hivatalos ügyeikben. Rendőr, szociális munkás, kutató, lelkész, színes a paletta.

Alig egy hónappal a végül a liberálisok szűk győzelmét hozó kanadai választások előtt azért jártunk Torontóban, hogy megnézzük, milyen élete van a városban élő, vélhetően több ezer, Magyarországról kivándorolt romának. A riport közben több olyan szociális munkást, segítő szakembert megismertünk, akik napi szinten foglalkoznak torontói roma menekültekkel, és feltűnt, hogy egy jó részük kanadai magyar. Találkoztunk olyan magyar rendőrrel is, akit a torontói rendőrség kifejezetten azért vett fel, hogy kapcsolatot építsen a szervezet és a városban élő magyarul beszélő romák között.

Mindenkinek megvan a saját kivándorlás-története, de a róluk készült portrék alatt arról is olvashatnak, hogyan kezdtek el romákkal dolgozni, és mit gondolnak a kanadai társadalomba való integrációjukról.

hirdetés

Paul St. Clair

1968-ban éppen Kanadában volt rokonlátogatóban, mikor megtudta, hogy Csehszlovákiába bevonultak a szovjet tankok, hogy leverjék a prágai tavaszt, ezért már nem tért vissza országába. Az előző cikkünkben már bemutatott Paul St. Clair a CultureLink, egy torontói, bevándorlók integrációját segítő szervezet munkatársa, és anyanyelve miatt fő területe a Csehországból érkező roma menedékkérők segítése. Paul elsősorban a kliensei jogi képviseletét látja el. Keni-vágja a bevándorlás- és menekültügyi rendszer működését, és az, hogy képes a saját nyelvükön beszélni a cseh és szlovák roma kliensekkel, sokat segít nekik abban, hogy ne pánikoljanak az eléjük táruló bürokratikus útvesztőben. Ebben segít egy öreg bölcs nyugalmára emlékeztető kisugárzása.

Paul St. Clair az egyik alapítója a szintén előző cikkünkben bemutatott Roma Community Centernek. És hogy hogyan került kapcsolatba a torontói roma közösséggel, annak is érdekes története van.

“Amikor megérkeztek Torontóba az első roma menekültek a poszt-szocialista országokból, eljutott hozzám a hír, hogy az egyik menekültszálláson a cseh romák nagyon panaszkodtak, hogy nem főznek jól a konyhán. Odamentem, mediáltam kicsit a romák és a szállás vezetői között. A végén a hely belement, hogy a roma asszonyok magukra főzhessenek a konyhán.

Így nem kell külön embert foglalkoztatni erre, és a szálláson lakók is azt esznek, amit igazán szeretnek” – mesélte Paul St. Clair. Ezzel kivívott egyfajta tiszteletet a roma közösségben magának, és innentől vonódott be ő is igazán az érdekképviseletükbe.

<
A cikk folytatódik a következő oldalon
>


KÖVESS MINKET:





Címlapról ajánljuk
x


hirdetés
elrontott-generacio-1000x666.jpg

„Felneveltünk egy életképtelen generációt – hol rontottuk el?”

Az idézet egy cikkből származik, amit egy barátom osztott meg, és eddig majdnem 200 ezer lájkja van, tehát nagyon sokan értenek egyet vele. Nos, én sokat foglalkozom gyerekekkel – elmondom, szerintem hol rontottuk el. 
jh. Fotó: Pixabay - szmo.hu
2019. november 11.


hirdetés

Az említett cikk, vagy inkább blogbejegyzés egyértelműen felrobbantotta a netet. Teljes terjedelmében itt olvasható, a lényege az, hogy "hagytunk felnőni egy elrontott generációt", amely "nem terhelhető, képtelen elviselni a tetteinek a következményeit, összeroppan a felelősségtől, lusta, nem örül semminek, nulla munkáért követeli a pénzt, kiveszett belőle a tisztelet, a hit, nem látja a másik embert, csak a kütyüjébe mélyed" stb. stb. stb. És persze többször is felteszi a kérdést (szinte látom, ahogy a szerző kétségbeesett szemekkel az égre néz): hol rontottuk el? 

Napi szinten foglalkozom gyerekekkel. Kora tizenévesekkel, olykor kisebbekkel, olykor nagyobbakkal is. Egy jó nevű intézményben, többnyire kifejezetten jól szituált családok gyerekeivel, klassz cuccokban, világítós sportcipőkben (az, amelyiknek a talpa villog), menő uzsonnás dobozokkal, felnőtt mércével mérve is drága okostelefonokkal, netbookokkal, fülhallgatókkal.

hirdetés

Amikor az időm engedi, egyenként is elbeszélgetek velük. Arra mindig nyitottak, sőt, éheznek a kommunikációra. És mesélnek. Aztán beszélgetek a baráti köröm gyerekeivel is, ha úgy adódik. Itt most a negyven körüli szülők (plusz-mínusz pár év) csemetéire gondolok. Mára elég sok, mellbevágó megfigyelést tettem. Elmondom, én mit gondolok arról, hogy "hol rontjuk el" a gyerekeink generációját. Természetesen minden alábbi állításra érvényes, hogy tisztelet a kivételnek, és akinek nem inge, ne vegye magára. 

Először is: ott rontjuk el, hogy nem beszélgetünk a gyerekeinkkel. És itt most nem arra gondolok, hogy a suliból hazafelé megkérdezzük, mi volt az ebéd, sok-e a lecke, vagy otthon odabökjük, hogy mit kér vacsorára. Nem.

Meggyőződésem, hogy a mai szülők túlnyomó része napi fél órát egyfolytában szinte soha nem beszélget a gyerekével. Bármiről.

Arról, hogy mi bántja, mi érdekli, kit szeret az osztályból, milyennek tartja a sárguló őszi leveleket az ablak előtt, szeret-e kosarazni, mi jut eszébe a hóesésről (ha egyáltalán látott már olyat), kivel csetel, hogyan illik egy beszélgetésben megszólítani egy lányt/fiút, mi számít bántásnak vagy sértésnek (mert sokszor azzal sincsenek tisztában).

Az a tapasztalatom, hogy ha leülök egy gyerek mellé, és tíz – csak tíz – percet teljes egészében rá koncentrálok, kérdezgetem, és meghallgatom a válaszait, utána tűzbe menne értem. És a leckéjét is azonnal megcsinálja. Nem, nem lesz egy csapásra kisangyal, de érezhetően kialakul benne egyfajta kötődés és tisztelet. Ha viszont ezt nem kapja meg, legfőképpen otthon, napi szinten, egészen nagykoráig, akkor ő miért is adná meg ezt a kötődést és tiszteletet másoknak? Hiszen azt se tudja, hogy kell. 

Másodszor: ott rontjuk el, hogy nem ritkán már hat-hét éves korukban a kezükbe adjuk a kütyüt, és mi magunk is éjjel-nappal kütyüzünk mellettük. Igen, persze, egyszerűbb, és kevésbé fárasztó rászabadítani őket az okostelóra, a netre meg a videójátékokra, akkor tényleg elvannak órákig, le van a gond róluk. Csak éppen beszippantja őket egy pszeudo-világ, ahol szűrés és válogatás nélkül ömlik rájuk egy halom személyiségromboló, totálisan kifordított értékrendű információ.

Ömlik rájuk az, hogy csak akkor vagy ember, ha mindekit halomra lelőve győzöl. Csak akkor vagy ember, ha szétretusálva, pucsítva, kigyúrva, önmagadból agyonfotosoppolt műanyag-babát kreálva vadászol a lájkokra a közösségi oldalakon.

Sőt, ezzel még milliomos is lehetsz, meg őrült Youtuberként is, elég, ha több százezer követőt behülyítesz, és máris dől a lé, minek ide munka.

<
A cikk folytatódik a következő oldalon
>


KÖVESS MINKET:





hirdetés
cimlap3.png

Lassanként a foglyok lélektelen testekké változtak - egy kínai átnevelőtábort megjárt nő vallomása

Sayragül Sauytbay megerőszakolt asszonyokról, körömtépésről, kötelező bűnbánatról, éjjel-nappal sulykolt propganadáról.
Szeretlek Magyarország - szmo.hu
2019. november 02.


hirdetés

Sayragül Sauytbay fejére 2017. novemberének egyik éjszakáján csuklyát húztak a kínai rendőrök. Nem mondták meg neki, hová viszik. A 43 éves kazah származású, muszlim óvónő ekkor már több éjszakai kihallgatáson is túl volt, miután egy évvel korábban férje és gyerekei Kazahsztánba menekültek Kínából. Ő nem tudott utánuk menni, mert neki, akárcsak a többi közalkalmazottnak, 2014-ben elvették az útlevelét. A kihallgatáson arra utasították, kérje meg a férjét, hogy jöjjön haza. Ő azonban inkább minden kapcsolatát megszakította a családjával, annyira félt, hogy bajuk esik.

Ezen a novemberi éjszakán nem kihallgatni vitték. Egy órányi autózás után egy úgynevezett átnevelő táborba került. Közölték vele, az lesz a dolga, hogy kínai nyelvet tanítson a táborlakóknak.

“Alá kellett írnom egy papírt, amiben le voltak írva a feladataim és a tábor szabályai. Azt mondták, ha nem engedelmeskedem, halálbüntetést kapok."

A szabályok szerint tilos volt a többi fogollyal beszélnie, nevetnie, sírnia, válaszolnia mások kérdéseire. "Aláírtam, mert nem volt más választásom. Kaptam egy egyenruhát, egy kis szobába vittek, amelyben egy cementágy volt egy vékony műanyag matraccal. Öt kamera figyelt” – idézte fel első napját Sauytbay az izraeli Háárec tudósítójának.

hirdetés

Sauytbay egy olyan táborba került, mint amilyenekbe ujgurok százezreit zárták be az északnyugat-kínai Hszincsiang tartományban. A hivatalos kínai álláspont szerint a terrorizmus, a szeparatizmus és a szélsőséges nézetek ellen harcolnak ezeken a helyeken.

Sauytbay becslése szerint az ő táborában 2500-an lehettek, a legidősebb fogoly 83, a legfiatalabb mindössze 13 éves volt.

Azokkal, akiket nem tanárként vittek oda, az asszony elmondása szerint még rosszabbul bántak. Egy 16 négyzetméteres teremben zsúfoltak össze csaknem húsz embert.

Minden ilyen teremben egy darab műanyagvödör szolgált WC-ként, és mindenki napi két percet kapott, hogy használhassa. A vödröt naponta egyszer ürítették. Ha megtelt, a foglyoknak várniuk kellett másnapig.

A foglyok rabruhát kaptak, és a fejüket leborotválták. A kezük és a lábuk egész nap bilincsben volt, amit csak akkor vettek le, ha írniuk kellett. Éjszakára is rajtuk hagyták, és szigorúan előírták, hogy csak a jobb oldalukra fordulva alhatnak. Aki másképp aludt, azt megbüntették.

VIDEÓ: titokban készített felvételek az egyik táborról

Az ujgur és kazah anyanyelvű raboknak Sauytbay egész nap kínai propaganda-dalokat tanított. Reggel hatkor keltek, kaptak valami reggelit, majd óránként változott, melyik propaganda-dalt vagy pártot dicsőítő jelszót kellett magolniuk. Olyanokat, mint a "Szeretem Kínát", "Hálás vagyok a kommunista pártnak", "Kínai vagyok" és "Szeretem Kína elnökét." Délután négytől hatig minden nap meg kellett vallani a bűneiket: vallási tanokat követnek, nem beszélnek kínaiul, erkölcstelen életet folytatnak... Aki nem tudott elég súlyos bűnöket kitalálni magának, azt megbüntették.

Aztán vacsora következett, majd felemelt kézzel a fal felé fordulva folytatódott a bűnbánat. Este 10 és éjfél között le is kellett írniuk, milyen bűnöket követtek el. Éjféltől reggel hatig alhattak.

Naponta háromszor ehettek. Híg rizs – vagy zöldségleves és egy szelet kenyér volt a napi fejadagjuk. Húst csak péntekenként kaptak, de kizárólag a muszlimok számára tiltott disznóhúst, és kényszerítették őket, hogy ezt megegyék.

„Soha nem tudtuk kialudni magunkat, a higiéniai körülmények iszonyatosak voltak. Lassanként a foglyok lélektelen testekké változtak”

– mondta Sauytbay, aki a beszélgetés során nagyrészt megőrizte higgadtságát, de néhány borzalmas részlet felidézésekor már nem tudta visszatartani könnyeit.

hirdetés

Aki nem tartotta be a szabályokat, nem tanult elég gyorsan kínaiul, nem megfelelő átéléssel énekelte a propaganda-dalokat, az könnyen a rettegett "fekete szobában" találhatta magát.

Itt szögeket vertek beléjük, kitépték a körmeiket, elektromos árammal sokkolták őket. Sauytbay szerint egy idős asszonyt azért büntették meg, mert azzal vádolták, hogy külföldre telefonált, és ő ezt nem volt hajlandó bevallani. Azt sem tudta, hogy működik a telefon.

Elvitték, és vérző testtel, felszaggatott bőrrel, körmök nélkül tért vissza.

<
A cikk folytatódik a következő oldalon
>


KÖVESS MINKET:






hirdetés
temeto2.jpeg

„Nagymamám a kisfia sírját kereste, akit 7 hónapos korában veszített el” – a legfontosabb, hogy a szívünkben emlékezzünk!

Egy óvónéni történetéből kiderül, nem az a legfontosabb, hogy milyen sírra tesszük a virágot. Ha a szívünkben tovább él, akit szeretünk, megnyugvást találhatunk.
Jofi írása a Kóconfitty blogon, Fotók: Pexels - szmo.hu
2019. november 01.


hirdetés

A Kóconfitty blog hasznos lehet minden óvó néninek, szülőnek, akik a gyermeknevelés csodálatos, de nehéz pillanataiban lelkiismeretesen vannak jelen a kicsik életében.

Régen, valamikor úgy 45 évvel ezelőtt nagymamámmal botorkáltunk a sírok között. Nagyon fáztam, a kabátom erősen huzatos volt, és a kedvem tökéletesen alliterált a halottak napjához.

Nem voltak abban a temetőben márvány kupolás sírhelyek, hatalmas fejfák sem hirdették az elhunyt nevét és az utókornak szánt magvas gondolatokat. A hatalmas síkságon csak ennek a temetőnek találtak egy kisebb dombot, mintha ez lett volna a hely egyetlen ékessége, amire települt.

Nagymamám a kisfia sírját kereste, akit 7 hónapos korában veszített el. Azt mondta, hogy csak egy árny suhant végig a szobán, valami fehér árnyék, és akkor az ölében tartott kis Miklóska visszaadta lelkét teremtőjének…, és mosolygott utoljára.

Sorra próbáltuk a neveket olvasni a kis fejfákon, amit az idő még nem kezdett ki annyira, hogy valamiféle nevet el lehetett olvasni rajta. Nagymamám nagyon kemény asszony volt, ritkán láttam sírni, de akkor nem tudta a könnyeit elrejteni előlem. Én próbáltam biztatni, hogy biztosan megtaláljuk, ne legyen szomorú, és akkor előtörtek belőle a keserves évek okozta fájdalmak.

Nagyapám a fronton harcolt, mikor vele ezek a szörnyű dolgok megtörténtek. Még levelet sem tudtak váltani, amiben leírhatta volna mérhetetlen veszteségét, tudatni sem tudta a szörnyű hírt élete párjával.

Csak mentünk a gazos sírok között és egyre csak kerestünk, de hiába. A kertünkből szedett krizantémra rágémberedtek az ujjaink, a 20 fillérért vásárolt gyertya a zsebemben lapult. Egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy nem fogjuk megtalálni a sírt, mert semmi rendszert nem véltünk felfedezni a temetkezésben. Abban az időben nem ástak új sírt egy kis csecsemőnek, hanem valamelyik felmenőjéhez temették. Így történt ez a kis Miklóskával is. Valakivel együtt nyugodott ott, a gazdátlan sírok egyikében.

Amikor már vagy háromszor körbejártuk a hatalmas területet, nagymamám megállt egy teljesen lekopott fejfa előtt, és azt mondta:

– Ez lesz az! János bátyja és Irma nénje mellé temettük.

A költözés miatt nem tudott ellátogatni a sírhoz lovasszekérrel, ezért nem emlékszik rá, hol fekszik pontosan a kisfia.

-De mindegy is! – mondta.

A virágot némán letettük a fejfához, elgémberedett ujjainkat összefűzve imádkozni kezdtünk. Én nagyon hamar befejeztem a Miatyánkot, remélve, hogy ő is így tesz, a nagy hidegre való tekintettel. Kérlelve néztem rá, hogy lassan indulhatnánk, mire a szemével intett némán: még az Üdvözlégyet el sem mondtuk. Pironkodva folytattam az imádkozást, és furcsa módon, nem fáztam már annyira.

Bár a szél süvített a kabátomon át, a sapkám sem akart a fejemen maradni, nagyikám a kendőjét is szorosabbra fogta. Mindketten tudtuk, hogy nem találtuk meg a helyét a Földön annak, amit kerestünk, de a szívünkben igen.

És talán a kis Miklóska azóta is mosolyog odafenn balga tévedésünkön…


KÖVESS MINKET:






hirdetés
foto-1-1000x708.jpg

Miért tartunk ott 2019-ben is, hogy egy bántalmazott és elnyomott nő nem mer kiállni magáért?

Rengeteg ok húzódhat meg a háttérben, az anyagi függéstől az önbizalomhiányig. És ez nagyon nincs jól így. Vélemény.
Címkép: illusztráció (Unsplash) - szmo.hu
2019. november 02.


hirdetés

Adott egy színdarab, amit Ibsen 1879-ben írt. A bemutató nagy vihart kavart, ugyanis a főszereplő, miután szembesül férje valódi jellemével, és felismeri, micsoda látszatházasságban éltek, elhagyja őt és a gyerekeit. A modern drámatörténet egyik meghatározó szereplője már 140 évvel ezelőtt kiállt a nők jogai mellett.

Csakhogy a történet még ma is aktuális, és egyáltalán nem magától értetődő, hogy a nő lépni mer. Pedig 2019-ben már nem kellene meglepődni azon, hogy valaki kilép egy rosszul működő kapcsolatból. Mégis azt gondolom, hogy nagyon bátor az a nő, aki képes ezt megtenni.

Ibsen darabjában Nóra élete néhány nap alatt vesz gyökeres fordulatot: a családi idill egy pillanat alatt omlik össze, amikor a férje nem várt módon, támadólag reagál egy szituációban. Ekkor a nő megvilágosodik, rájön, hogy kirakatházasságban élt, kirakatfeleségként.

hirdetés

A darabot máig erőszeretettel viszik színre a rendezők, játssza például a Katona József Színház is, Székely Kriszta rendezésében. A színmű ugyanis máig érvényes kérdéseket feszeget, például:

- Mennyire vagyunk tisztában önmagunkkal?

- Mennyire látjuk magunkat és a szeretteinket reálisan?

- Kinek akarunk megfelelni? Miért adunk a látszatra?

- Miért játszunk szerepeket? Ki lehet törni a képmutató, hazug életünkből?

- Ki tud-e lépni egy nő egy rossz kapcsolatból, hogy újra megtalálhassa önmagát?

Könnyű lenne rávágni, hogy persze, 2019-ben ez nem már kérdés. Csakhogy én nem gondolom, hogy ez ennyire egyszerű lenne, és nem hiszem, hogy Ibsen darabja akár 100 év múlva aktualitását vesztené. Szerintem nagyon sok nő van, aki bár nem boldog, sőt, talán bántalmazó kapcsolatban él, mégsem lép. Mert nem meri elhagyni a biztosat (de számára rosszat) a bizonytalanért. Pláne, ha gyerekek is vannak. Ugyanis mint nő, én úgy érzem, hogy egy nőnek sokkal nehezebb újrakezdenie mindent.

Aki ugyanis menekülni akar egy kapcsolatból, az nagyon nehéz élethelyzetben találja magát, hacsak nincs nagyobb megtakarítása, vagy egy rokona, barátja, aki befogadja. A felső középosztályból egy pillanat alatt lehet a mélyszegénység peremére zuhanni.

Igen, azt gondolom sok esetben az anyagi függés miatt marad egy nő egy rossz kapcsolatban. Mert ragaszkodik ahhoz az életszínvonalhoz, amit ő (és persze a partnere) elért(ek), de önmaga egyedül ezt már nem tudná fenntartani, nem tudná megadni a gyerekeinek azt, amit most.

Arról sem szabad megfeledkezni, hogy

becslések szerint nagyjából félmillió magyar nő volt már valaha gazdasági erőszak áldozata.

A pénzügyi bántalmazásnak ezer arca van, de a lényeg, hogy az egyik fél anyagi függésben tartja a másikat. Például közös bankszámlára érkeznek a fizetések és az egyik fél a másikat minden általa elköltött forinttal elszámoltatja, vagy jó példa az is, hogy az egyik félnek nincs semmilyen tulajdona, mert a ház, az autó, a nyaraló a másik nevén van.

hirdetés

Így tehát könnyen elképzelhető, hogy adott esetben egy nőnek nincs megtakarítása, vagy ha volt, az is a közös vagyonba vándorolt, ahogy az is, hogy nincs hová mennie, mert jogilag a családi otthonhoz semmi köze.

Ha nincs szó pénzügyi bántalmazásról, akkor sem egyszerű a helyzet. Ennek pedig az oka az, hogy ma Magyarországon átlagosan 21 százalékkal keresnek kevesebbet a nők, mint a férfiak a KSH adatai szerint.

Ha megnézzük a 2019. január-július közti időszakban a bruttó átlagkereset, akkor ez egészen jól körvonalazódik: a teljes munkaidőben alkalmazásban álló férfiak körében ez 393 900, míg a nők esetében 326 700 forintot ért el.

Vagyis a nők átlagosan 67 200 forinttal keresnek kevesebbet a férfiaknál. Miközben már 1975-ben uniós irányelv tiltott meg minden díjazásbeli megkülönböztetést a nemek között.

<
A cikk folytatódik a következő oldalon
>


KÖVESS MINKET:








Szeretlek Magyarország
Letöltés
x
Töltsd le a Szeretlek Magyarország mobil alkalmazást, hogy elsőként értesülhess a legfrissebb hírekről!