hirdetés
Kányádi-Sándor-5.jpg

Lesz-e még vers? – az utolsó beszélgetés Kányádi Sándorral

Juhász Anna irodalmár, aki az édesapjáról, Juhász Ferencről készülő film kapcsán az utolsó interjút készítette Kányádival, a költőre emlékezett.
Juhász Anna írása - szmo.hu
2018. július 08.


hirdetés

Június 20-án reggel, miután elvégeztem a nekem új, gyönyörű feladataimat a négyhetes kislányommal, azonnal keresni kezdtem a gépemben egy Kányádi Sándorral közös képet. Vele ébredtem, Rá gondoltam, és ez az érzés nem hagyott nyugodni. A fotó mellé elkezdtem olvasni az utolsó beszélgetést, ugyanis alig másfél hónapja jártunk nála az otthonában. Egy stábbal: több kamerával, kollégákkal, barátokkal, hogy leforgassuk – most már tudni, az utolsó – interjút a költészet mesterével, Kányádi Sándorral.

Amikor posztolok ezen a júniusi napon reggel Sanyi bácsiról, még nem tudom, mi történt. Egy gondolatot idézek az interjúból, amit Édesapámról mond és egy képet csatolok hozzá, ahol előtte guggolok nyolc hónapos terhesen, és megfogom a kezét. A hasam nem látszik, bár ő örült a babámnak, szeretettel simogatta – világ életében szerette a gyerekeket, kicsit értük is élt. És persze mindenkiért, aki hitt – hozzá hasonlóan – a költészet erejében. A versben. Ennek a hitnek a bezárása és bezáródása az interjúnkban is előjött – de erről picit később.

Posztolok, és alig fél óra után csörög a telefon. Hirtelen nem is értem. Egy újságíró hív, "Kérem, mondja el, mit tud" – kezdi, "Hisz maga épp az imént emlékezett meg róla" – folytatja, kapkodva beszél, de nemcsak ezért – még mindig nem értem. "Meghalt Kányádi Sándor" – szavai nagyon mélyre mennek, nem értem, csak habogok, majd leteszem a telefont. Üres minden. Eszembe jut a Szelíd fohász vers utolsó pár sora: "tudom sokat eltékozoltam / abból mit rám bíztál sokat / de azért ne tagadd meg tőlem / holtomban se áldásodat". Micsoda szerény, őszinte, de határozott és erős ember volt Kányádi Sándor, aki élete utolsó pillanatáig tanított és nevelt mindannyiunkat a valós értékekre.

Most, amikor a halál ezen a júniusi, szerdai délelőttön megérkezik a napsugarakkal a lakásba, pár héttel azután, hogy az élet érkezett ugyanide Mimi lányom születésével, még inkább a létezés törékenységén gondolkodom.

És Sanyi bácsi kapcsán mégis: nem az elmúlás, hanem a szüntelen élet és a versei jutnak eszembe.

'65-ben azt írta, "a soha-nem-elég, a mindent-megismerni-akarás / motorjával agyamban, szívemben végzem / ember voltommal járó kötelességemet". Dolgozott, szerkesztett, hitt, tanított, fáradhatatlanul. Egy húsz évvel ezelőtti versében pedig így fogalmaz: "a halál mindig korai / mert egyetlen élet sohasem elég hosszú mondat"- arra gondolok, az övé az volt, egy hosszú, összetett mondat, ami valamiképpen mindannyiunk szívébe lett beleszőve.

Egy tavaszi napon arra eszméltem, a Juhász Ferenc 90 filmet nem lehet megcsinálni Kányádi Sándor nélkül. Édesapámról, Juhász Ferenc költőről forgatunk filmet és készítünk könyvet egy éve, születésének kilencvenedik évfordulója kapcsán, ez az apropó. Sanyi bácsi az utolsó kortárs, aki, habár másképp, máshol, de ugyanazt végezte, ugyanabban hitt, és egy kor talán utolsó tanúja. Régi ismerősként fogtuk a telefont Édesanyámmal, és tárcsáztuk otthonát, Magdival, feleségével egyeztetve, majd Sanyi bácsival beszélve pár napon belül már mehettünk is. Izgalom és várakozás volt mindannyiunkban, pedig emlékszem, hányszor biztatott, menjek, menjünk fel hozzá, vár minket. Aztán nem mentünk, csak nagyritkán, valami tartásból, tapintatból, szeméremből. Én tudom: bennem az elmúlástól való félelem volt. Látni az időt, látni az elmúlást. Topogtunk vagy negyed órát a kapuban, a stáb tagjai cigarettáztak.

A készülő film rendezője, Surányi András az operatőrrel, Jancsó Nyikával a felvételről egyeztetett. A férjem, Csáky Attila, a film producere szólt, hogy idő van, itt állunk egy ideje, a végén a nagy izgalomban elkésünk... Mikor beléptünk, arra a két órára megszűnt minden. Berendezkedtünk a nagyszobában, beállítottuk a fotelokat, a lámpákat, mire Sanyi bácsi megjelent az ajtóban: ing, pulóver, bársony köntös, pamut nadrág, házicipő. Volt valami megejtő és nagyon emberi benne, arca sima, bőre csillogó, de mikor a homlokát ráncolja "Hát hányan vagytok Ti? Hogy férünk el mind a szobában?" - ugyanaz a tűz, amit fiatalkori képeiről ismerünk. Én a kanapéra ülök, a fotelba vele szembe Surányi András. Indul a felvétel, de ő már előtte mesél, "Na és akkor elmegyek, és ott három jeles emberrel találkoztam, Illyés Gyula bácsi, ugye, Bibó és Juhász Feri, és hát ott egy nagyon szép estét töltöttünk, még vacsoráztunk is..." - meséli az első közös élményt Papával, nekem pedig máris melegszik a szívem. Két helyről szólítjuk meg, inkább persze András, de nem bírom ki, néha beleszólok a beszélgetésbe, és Sanyi bácsi is sokszor néz rám – Édesapám kapcsán érezzük, hozzám beszél, de kitágítva a kérdéseket - jó egy órán át már mindannyiunkhoz beszél, és nem csak a szobában ülőkhöz – az emberekhez, az olvasó vagy már nem olvasó közönséghez. Folytatja az este elmesélését:

"Amikor Illyés meghívott, azt mondta, hogy „Holnap este, hogyha el tudsz jönni...” - azt mondja -„...ha nem zavar, hogy itt lesz Juhász Feri és Bibó István.” És mondtam: nagyon örülök. Annál is inkább, mert Bibónak hoztam is egy üdvözletet Oslóból, azt üzente a Nobel-békedíj Bizottság tagja, hogy Pesten adják át üdvözletem Európa legtisztességesebb emberének, Bibó Istvánnak!”

A szó a Napsugárra, Kolozsvárra és az otthonra, Nagygalambfalvára terelődik. Juhász kapcsán már a vers jövőjére térünk át: Papát "a kritikusok és ízlés minden szerint, a legnagyobb magyar költők közé is lehet elhelyezni, egy baj van. Az idő.

Gyerekek, egyáltalán, a verset hogy lehet elhelyezni? Hogy lesz-e még vers?"

Ekkor érezzük, már a mai emberről és olvasóról van szó. "A Napsugárnál 75 ezer példányban jelentünk meg, de nálunk kimondtuk azt, hogy nincsen gyermekvers és felnőttvers - csak vers van és „nem” vers. Őrült nagy példányszámokban jelentünk meg, és a lap mind elfogyott. De hát mi megírtuk a magyar történelmet versben, mesében, mindenben... Ennek az egésznek sajnos, drága leányom, vége. Képzeld el, hogy most már SMS-ekben üzennek - írnak- olvasnak, már az ABC-t lassan elfelejtik, hát hogy fogják azokat a hosszú mondatokat, azokat a kifejezéseket, amiket mondjuk édesapád kitalált..." - itt megszakad, várunk picit. Hagyjuk, hogy Sanyi bácsi meséljen a nyelvről, Tamási Áronról, amerikai közönségtalálkozókról, indián nyakláncról és Benedek Elekről, ahogy ő mondta, Elek Apóról. Meg gyerekkorról: "A faluban nem volt magyar iskola. De megengedték, hogy egy háromosztályos felekezeti, református, korlátozott létszámú, 30 gyerekkel, a kántortanító felügyeletével legyen. Na, én szerencsés voltam, abba kerültem." A hosszú beszélgetés alatt többször is jelezte, ő már nem ír. Mikor megkérdeztük, miért, azt mondta: "Én úgy gondoltam, hogy nekem az a dolgom, hogy három valamiről írjak." Elmondta ezt a három dolgot, majd két verset is elszavalt. Minket is nézett közben, de nézett valahová, a tekintetünkön túl. Ezekkel a sorokkal fejezte be:

"Bora ecet, könnye torma, gyertyájának is csak korma,

Álldogálhat egymagába, kezében egy szál virággal,

Mert a legárvább, akinek még halottai sincsenek."

A beszélgetés végén nehezen szóltunk, de ő feloldott minket. Én ekkor már Magdival álltam az ajtóban, Sanyi bácsi elindult felénk a konyhába és kis poharakat hozott: "Koccintani csak fogunk, a baba egészségére!" - így András és Attila leült még a nappaliba, két kört is megittak hárman. Ez volt a búcsú. Én néztem őket és egyszerre gondoltam az elmúlásra és az életre. Éppúgy, mint most az asztalnál, ahogy felidézem, és akkor, amikor a júniusi napon megtudtam, hogy elment.

Az a látogatás, az interjú, az egymás szemébe nézés és valami, amiben már benne volt a búcsú, az elmúlás – felejthetetlen.

Arra gondolok, ki vagyok én, hogy írjak róla, arról a csodálatos teremtő-emberről, aki tele volt élettel, emberséggel, irodalommal. Aztán rájövök: egy olvasó, sokunkhoz hasonlóan, aki megfogadta a szavát, és viszi tovább azt, amiben ő is hitt: a költészet erejét. Kányádi Sándor a verseiben és ezáltal bennünk él tovább. Köszönjük neki.

A mindenség szerelmese – Juhász Ferenc 90 filmet, amiből idéztünk 2018. októberében mutatják be Budapesten.

A teljes Kányádi Sándor-felvétel és -interjú sorsáról a közeljövőben adunk tájékoztatást!


KÖVESS MINKET:




hirdetés
1-6.jpg

Telefonján írt egy regényt a menekülttáborban – elnyerte vele az egyik legrangosabb irodalmi díjat

Ausztráliába nem engedik be a kurd-iráni újságírót, most mégis óriási elismerésben részesült.
Szeretlek Magyarország - szmo.hu
2019. február 01.



Egy Pápua Új-Guineai táborban tartózkodó menekült nyerte meg Ausztrália legnagyobb pénzzel járó irodalmi díját, amellyel 125 ezer ausztrál dollár járt, tudósított a CNN.

Behrouz Boochani nem tudott jelen lenni a csütörtöki Victorian Premier's Literary Awrds nevű díjátadón, ahol mind a Victorian díjat, mind a non-ficiton kategória díját neki ítélték oda. Ausztrália 2013-ban toloncolta kényszerrel a kurd-iráni újságírót Manus-szigetre, mivel a férfi megpróbált érvényes vízum nélkül belépni Ausztráliába. Boochani és 600 további menekült hiába várja, hogy kiszabaduljon a fogolytáborból. Ausztrália a szigeten bezárta regionális ügyviteli központját 2017-ben.

من عاشقی زه ویم, من عاشقی به رزی چیاکانم من عاشقی سه ر لووتکه ی گه وره ترین به رده کانم من که وکێکم و په ڕه کانم ره نگین ترینه له دونیادا من هە ڵوئێکم به رز ده فڕم من بۆنێ هه ناسه کانی کچێکی لاوم من کۆن ترین ئاوازم من من عاشقی مروڤم "بێهرووز بووچانی"

1,873 Likes, 73 Comments - Behrouz Boochani (@behrouzboochani) on Instagram: "من عاشقی زه ویم, من عاشقی به رزی چیاکانم من عاشقی سه ر لووتکه ی گه وره ترین به رده کانم من که وکێکم..."

Boochani a mobiltelefonját használta írásra a táborban, s egy regény született meg így: "No Friend But the Mountains: Writing from Manus Prison" a címe, magyarul: "Csak a hegyek a barátaim - A manusi börtönből írva". A regény kiadója darabonként, sms-ben kapta meg az írást.

A regényt méltató díjazók szerint Boochani műve a túlélés regénye, igazi lírai első kézből való beszámoló, "az ellenállás sóhaja", amely mind Ausztráliáról, mind az ország tetteiről árulkodik, s újfajta perspektívából mutatja be mindezt.

#BehrouzBoochani #nofriendbutthemountains

2,036 Likes, 103 Comments - Behrouz Boochani (@behrouzboochani) on Instagram: "#BehrouzBoochani #nofriendbutthemountains"

Boochani tavaly a CNN-t is tájékoztatta helyzetéről, s úgy írta le a szituációt, mint "államilag szankcionált túsztartást".

"Elfelejtett emberek vagyunk - írta - s elfelejtett szigeteken tartanak minket fogva."

Az ausztrál kormány tartja magát kijelentéséhez, miszerint a szigorú határvédelmi szabályok miatt fontos, hogy elkerüljék az embercsempészek által a tengeren elkövetett gyilkosságokat. Így hát azokat, akik ausztrál vizekre érkeznek hajóval, offshore ügyviteli központokba küldik s elrendelik, hogy soha nem tehetik be a lábukat az országba. Boochani regényének most mégis sikerült.


KÖVESS MINKET:




hirdetés
43095434_2069025436462121_9189235615311331328_o.jpg

Al Ghaoui Hesna: "Fogadjuk el, ha a gyerek fél, ne bagatellizáljuk, és ne szégyenítsük meg érte"

Hesna szerint a gyerekek félelmére nem jó szülői válasz, hogy ettől butaság félni. Szembe kell nézni a félelmekkel. Ebben segít új könyve, a Holli, a hős.
Kövesdi Miklós Gábor - szmo.hu
2018. november 24.



A TEDxDanubia 2016-ban indította el a Conversations programot, hogy az érdeklődök ne csak előadásokat hallgassanak, hanem beszélgethessenek is az érdekes témákról. A november 13-án tartott konferencia első szegmensében összesen 21 helyszínen lehetett érdekes témákról beszélgetni. Az egyik téma a félelem volt, amelyhez Al Ghaoui Hesnát kérték fel szakértőnek.

- Milyen élmény volt nem előadóként, hanem beszélgető partnerként részt venni a programban?

- Nagyon izgalmas volt. Mindenki hozzászólt a beszélgetéshez és az emberek egész bensőséges dolgokat is el mertek árulni ahhoz képest, hogy másfél óra alatt nem igazán lehet nagy lelki mélységekig eljutni.

De mint kiderült, már az is segítség, ha halljuk, hogy mások is félnek, és gyakran ugyanattól félnek, mint mi.

Ez az a helyzet, amikor a félelem nem szétválasztja, izolálja az embereket, hanem összeköti őket. A félelem elveszíti a negatív erejét, ha kimondjuk, mitől félünk, ha beszélünk róla.

- Szeptemberben jelent meg új könyved: Holli, a hős – mese arról, hogyan félj bátran. Korábban már írtál egy könyvet a félelemről felnőtteknek, ez volt a Félj bátran. A Holli tulajdonképpen a korábbi könyved lefordítva a gyerekek nyelvére, vagy egészen más a megközelítése?

- Tulajdonképpen a Félj bátran legfontosabb üzeneteit szerettem volna átültetni mesébe, egy gyerekeknek szóló történetbe. Éppen ezért a két könyv között szoros kapcsolat van. Nyilvánvalóan a Félj bátran megközelítése sokkal részletesebb és tudományosabb. De a célja és az üzenete mindkettőnek ugyanaz, hogy a bátorságot egy picit más szemszögből láttassa. Azt szerettem volna elmondani a gyerekeknek, hogy a félelem teljesen normális, természetes érzés.

Bár hozzáteszem, hogy a Holli, a hős kicsit a szülőknek is szól.

Egy kedves ismerősöm családi könyvnek nevezte. Eleve több korosztályhoz is szól, mert szerintem akár egy 4-5 éves gyerek is tud azonosulni vele, de talán a 9-12 éves korosztály az, amelyiknél igazán mélyre tud menni az üzenete, és akiknek igazi támasz tud lenni egy-egy szituációban. Ők gyakran már önállóan is olvassák a könyvet.

- Amikor hozzáfogtál, hogy a félelem témájával foglalkozz, akár előadás, akár könyv formájában, teljes mértékben a tapasztalataidra hagyatkoztál, vagy tudományos igényességgel utánanéztél a területnek?

- Nagyon alaposan utánanéztem tudományos szemmel is, de úgy gondoltam, akkor lesz a könyv hiteles ebben a témában, ha a saját élményeimből indulok ki, és azokhoz is érkezem vissza. Tulajdonképpen a saját élményeimre próbáltam valamiféle tudományos magyarázatott találni, pszichológiai, szociológiai, fiziológiai megközelítésből.

- Szülőként az egyik leggyakoribb hiba, amit elkövetünk, és itt nyugodtan beszélhetek magamról is, hogy hajlamosak vagyunk bizonyos félelmekre legyinteni. Szerinted van olyan félelem, amit lazábban kezelhetünk, vagy a gyerek összes félelmét egyforma súllyal kell kezelni?

- Szerintem figyelni kell a gyerekre, és ha fél valamitől, akkor azt igenis komolyan kell venni. Ha ez egy irracionális félelem, akkor érdemes megnézni, hogy milyen racionális okok húzódhatnak meg mögötte, mert ezek sokszor nem is egyértelműek. Lehet, hogy rájön a szülő, de előfordulhat, hogy segítséget kell kérnie ahhoz, hogy kiderítse, miért képzel a gyerek szörnyeket az ágy alá.

De ebben az egészben azt érzem a legfontosabbnak, hogy fogadjuk el, ha a gyerek fél, ne bagatellizáljuk, és ne szégyenítsük meg érte.

Mert nagyon sokszor hallom akár az utcán sétálva is, hogy a szülő azt mondja, „Á, ettől butaság félni.” Ezzel rögtön szégyenbélyeget ragasztanak a gyerek félelmére és a gyerekre, és sokkal kisebb az esély, hogy legközelebb el fogja mondani, ha fél valamitől. Ráadásul ez hosszútávon kialakít a gyerekben egy hibás stratégiát, ami azt sugallja, hogy félni butaság, szégyenteljes dolog, és ha van valamilyen félelme, attól meg kell szabadulnia, azt el kell nyomnia. Márpedig a félelmektől nem lehet és nem is kell egy csettintésre megszabadulni, mert azok értünk vannak, azok indikátorok, és inkább kíváncsisággal kell feléjük fordulni. Sok mindent jelenthet a félelem. Miért van ez? Miért félek ettől? Az önbizalmammal van probléma? Vagy a hatékonyságomon kell javítani? A gyerekeknél ugyanígy van. Nagyon káros, ha az ember úgy nő fel, hogy a félelemhez a gyávaságot és a szégyenérzetet kapcsolja. Mert az biztos, hogy úgy sokkal nehezebb lesz szembenéznie majd a kihívásokkal, sokkal nehezebben hagyja el a komfortzónáját.

Az sem helyes hozzáállás, ha a szülő inkább megpróbálja elkerülni azokat a szituációkat, amelyek félelmet okoznak a gyereknek.

Mondok egy példát. Ha a gyerek teszem azt fél a kukásautóktól, és a szülő ezért úgy közlekedik, hogy véletlenül se találkozzanak kukásautóval, nehogy a gyereket traumatizálja, akkor a gyerek azt tanulja meg, hogy érdemes a félelmeket elkerülni. Ez a magtartás a legrosszabb, mert minden más problémára ezt fogja alkalmazni, és soha nem tanulja meg, hogy beleálljon helyzetekbe, amelyek esetleg kockázattal, félelmekkel járnak.

- Tegyük fel, hogy a családunkat valamilyen veszély fenyegeti. Például anyagilag megszorulunk. Szerinted hasonló helyzetben jobb megkímélni a gyereket, hogy ne kelljen félnie, vagy vegyük komolyan annyira, hogy beavassuk ezekbe a problémákba?

- Szerintem tévedünk, ha megpróbáljuk rejtegetni a dolgokat a gyerek elől, mert azt gondoljuk, hogy még úgyis kicsi, nem érzékel semmit. A gyerekek mindent érzékelnek, legfeljebb még nem tudják szavakba önteni, és nem tudják racionalizálni, hogy mi is ténylegesen a gond. Nagyon sok gyerek ilyenkor magában kezdi keresni a hibát. Vagy nagyon sok gyerek úgy veszi át a szülő félelmeit, mintha a sajátja lenne. Fontos beszélgetni velük, kommunikálni, de az ő szintjükön, akár szimbólumok segítségével. Az sem jó, ha olyan és annyi információt zúdítunk rájuk, hogy azt már nem tudják feldolgozni.

- A kollektív félelmekkel, akár az irracionális kollektív félelmekkel hogyan lehet személyes szinten megbirkózni?

- Mire gondolsz?

- Vegyük például a menekültválságot, amihez úgy gondolom, a sok jogos félelem mellett sok irracionális félelem is párosul.

- Ezek a félelmeket is csak egyéni szinten tudjuk kezelni. A saját életünket tehetjük jobbá azzal, ha foglalkozni kezdünk azzal, ami félelemmel tölt el minket, és elkezdjük kicsit távolabbról figyelni ezt az egészet, és a helyzetre adott reakcióinkat is. Bár lehet, én ezt inkább társadalmi szintű szorongásnak hívnám.

Hiszen sokszor ilyenkor valójában meg sem tudjuk fogalmazni, hogy mitől félünk, csak azt érezzük, hogy védenünk kell magunkat és be kell zárkóznunk.

Ez elmondható a menekültválság és sok más kollektív félelem kapcsán. Ilyenkor tényleg az a legjobb, ha egyfajta helikopter perspektívából nézzük a helyzetet és a racionálisan megvizsgáljuk. Először is fogalmazzuk meg, mitől félünk pontosan. Mennyire valós ez. Mit teszek ehhez hozzá? A konkrét példára lefordítva, honnan tájékozódom? Hiteles forrás? Mennyire kattintok rá a kattintás vadász, tragédiáktól hemzsegő oldalakra, ami miatt aztán egész éjszaka nem tudok aludni?

Pont a menekültválság kapcsán lehetett nagyon jól érzékelni, hogy a félelemkeltés, a félelemmel való manipuláció nagyon hatékony fegyver mind a politika, mind a marketing kezében, és élnek is vele, mert ezzel lehet leginkább az embereket befolyásolni. Akár szavazatokat szerezni, akár vásárlásra ösztönözni. A közösségi média jóvoltából pedig még a bőrünk alá is bejutnak ezek a hírek, akkor is, ha próbálunk elzárkózni előlük. Sokszor úgy manipulálnak minket, hogy észre sem vesszük.

Hiszen ezek a dolgok akkor hatékonyak, ha azt mondják, amit hallani szeretnénk, de azt érik el vele, amit ők szeretnének. Ez egy elég egyszerű képlet, amit amerikai szociológusok már a 70-es években leírtak, de a mai napig képesek az emberek ennek a csapdájába esni. Főleg napjainkban, amikor a Facebook vagy a Google az algoritmusai révén azokat a tartalmakat teszi elénk, amelyekre amúgy is nyitottak vagyunk. Elkezdünk egyfajta valóság buborékban élni és azt gondoljuk, akkor vagyunk biztonságban, ha bezárkózunk ebbe a buborékba. Saját magunk cenzorai leszünk azáltal, hogy megpróbálunk minden más tartalmat és véleményt elnémítani az életünkben, és aztán elcsodálkozunk, amikor „pofán vág” a valóság, hogy nagyon sok ember nem úgy gondolkozik, ahogy mi.

- Kicsit elkanyarodtunk az eredeti témánktól. Mesélj a Holli, a hősről.

- Fantasztikusak a visszajelzések, például van olyan szakember, aki elkezdte terápiás jelleggel használni a könyvet. Volt egy nagyon cuki kisfiú is, aki elmondta, hogy Holli példáján felbuzdulva hiszti nélkül megengedte az anyukájának, hogy megmossa a haját, mert olyan bátor szeretett volna lenni, mint Holli. Hallottam olyat is, hogy gyerekek kipróbálták a könyvben szereplő légzésgyakorlatokat az iskolában felelés, vagy ünnepség előtt. Hála Istennek azt érzem, hogy tényleg egyfajta gyakorlati támasz tud lenni a gyerekeknek. Ez volt az alapvetően a célom, hogy mesébe ágyazva gyakorlati dolgokban is tudjak segíteni. Úgyhogy fontolóra vettem a folytatását is, mert úgy látom, nagy szükség van ilyen témájú könyvekre, és hogy beszélgessünk ezekről a témákról a gyerekekkel.

Képek forrása: Al Ghaoui Hesna Facebook oldala, TEDx


KÖVESS MINKET:




hirdetés
nyarykrisztian.png

Hogyan udvarolt Gárdonyi, Ady és Krúdy? 125 szerelmes levél a legnagyobb magyar íróktól

Nyáry Krisztián 7-8 évig kutatta a szerelmi titkokat, legújabb könyvében ezekből válogatott.
Szeretlek Magyarország - szmo.hu
2018. november 17.



Írjál és szeressél címmel rendezett kötetbe 125 szerelmes levelet és mesélte el történetüket Nyáry Krisztián. A Líra Könyv Zrt. kreatív igazgatója, irodalomtörténész és író nevéhez olyan könyvsikerek fűződnek, mint az Így szerettek ők-kötetek, a Merész magyarok – 30 emberi történet, az Igazi hősök és a Festői szerelmek. Ezúttal ismert magyar művészek, közéleti személyiségek levelezéseiből válogatott és ezeken keresztül mutatja meg, milyen volt Gárdonyi Géza, Móricz Zsigmond, Juhász Gyula, Ady Endre, Szabó Lőrinc, József Attila vagy épp Csáth Géza magánéletének egy-egy szeletkéje.

A könyvbemutatón kiderült, Nyáry már 7-8 éve kutat leveleket, jóval régebb óta foglalkozik ezzel, mint magával a könyvírással. Sőt, gyűjti is a számára kedveseket – némelyik azért érdekes, mert olyan, mint egy novella, más pedig azért, mert egy-egy szerző olyan arcát mutatja meg, amit nem ismerünk – főleg nem az irodalomkönyvekből.

Szeretlek Magyarország

ÉLŐ: Írjál és szeressél - Nyáry Krisztián könyvbemutatója

A legkorábbi szöveg a mohácsi csata előtt kevéssel íródott 1526-ban, a legrégebbi pedig 1976-os. Vonzódás, féltékenység, lánykérés, házasság, harmónia, szakítás, beteljesült szerelem – ilyen fejezetekre bontva találjuk a szövegeket, a mű teljesen lefedi a szerelem különféle stációit.

Különlegesek a kötetben azok a levelek, amelyek fogságban, börtönben íródtak.

A szerző elárulta, szívesen levelezne Krúdy Gyulával és Örkény Istvánnal is, de a kedvence az a szöveg, amelyet Kosztolányi Dezsőné Harmos Ilona írta férje szeretőjének, Radákovich Máriának írt 1935-ben:

„Maga szerencsétlen, tájékozatlan lúd, ha én magát még egyszer meglátom az erkélyén szenvelegni, ha maga még egyszer csak egyetlen izenetet, levelet, apróhirdetést vagy csak jelt is ad vagy jelet elfogad az én szerencsétlen, haláltól és öregségtől - sajnos joggal - rettegő, gyönge jellemű uramtól, akkor én magát a nyílt utcán, a fia szeme láttára összeverem, mint egy haszontalan, rossz és ostoba dögöt, de az is lehet, hogy lelövöm, mint valami veszett kutyát.” Kosztolányi felesége az életveszélyes fenyegetés után még jó néhány szitkot szór Mária fejére, búcsúzóul még közli: „...vagy azonnal ugorjon a Dunába, de jól, vagy pedig tanuljon, és próbálja megtudni, mi van a látszatok mögött. Ez talán még rendes embert csinálhat magából.”

Krúdy Gyula külön fejezetet kapott – a leveleit olvasva könnyen megérthetjük, miért szerettek bele nők tömegei azonnal. Elképesztő stílusban írt, az összes kiszemeltjének esküdött égre-földre, hogy mindenkinek hazudott eddig, csak az éppen aktuális címzettnek nem. A nők – és ez már a hozzá címzett levelekből tűnik ki – egy olyan ködlovagot láttak benne, amilyen Ő maga valószínűleg sohasem volt. Férjes asszonyok is szép számmal írtak neki, dacára annak, hogy ezáltal teljesen kiadták magukat.

Gárdonyi Géza udvarlási szokásairól valóban nem sok minden derül ki az iskolában, de a könyvből az mindenképp, hogy a határozottság nem volt a sajátja. Hosszú ideig, évekig udvarolt egy Szarvassy Margit nevű tanítónőnek – legalábbis Gárdonyi úgy gondolta, hogy udvarol. Margitnak sajnos ez nem volt ennyire egyértelmű, abban a hitben volt, hogy baráti az ismeretségük. Az író végül egy 1901-es levélben a maga tartózkodó módján megvallotta érzéseit.

„Ha nekem férfi ismerősöm van, aki testvér az én lelkemnek, azt mondom neki: te szeretsz engem, én is szeretlek téged, éljünk együtt, mert öröm nekünk együtt élni, és így cselekszünk. De más a helyzet férfi és nő között. (...) már most az én hibám folytán fel van törve a pecsét. Én nem bírtam megállni, hogy meg ne látogassam, mert kegyed barátjának nevezett, azt gondoltam, hogy egyik jó barát a másikat meglátogathatja (...) Gondoltam, így eljárogatok majd kegyedhez, és kegyed azt fogja nekem mindig mondani: barátom. Én meg azt fogom mindig gondolni: kedvesem. És aztán átéljük szépen az életet, s majd mikor magánál is december lesz, nálam is, egyszer majd én, ráncos képű ősz ember, azt mondom teakevergetés közben: bizony, Margitka, bizony (...) Mindezeket gondolja át, Margitka, és írja meg: kettőspontot tegyünk-e a mostani állapotunkhoz, vagy csak szimplát.”

Gárdonyi ezt gondolta leánykérésnek. Margit megértette és határozottan, praktikusan, a dolgok komolyan vételét sürgetve válaszolt, amitől azonban az író halálra rémült és végül nem lett házasság a dologból.

Ennek tökéletes ellentéte tornádószerű szerelmi vallomásaival Ady Endre. Ez a levele 1905-ös, nem sokkal a Lédával való megismerkedése után íródott, de már nem az első volt.

„... lásd és érezd meg, mennyire szeretlek. S könyörülj, ha tudsz és akarsz. Soha ennyire testem-lelkem nem voltál. Százszor jelensz meg nekem éjszakánként s én milliószor csókollak. Szeretlek, nagyon-nagyon, talán az elpusztulásig. Ha te ezt nem hiszed, s ha így viselkedsz, tönkremegyek, vagy nagyon veszettet, bolondot csinálok. Csókollak, szorítlak, vágyammal benned vagyok, te édes, egyetlen Asszony.”

Érdekes, de egész gyakran előfordul, hogy a levelek írói (akik zömmel koruk ünnepelt művészei is egyben) sokszor talán kikacsintanak az elvileg privát, hivatalosan nem a nyilvánosságnak szóló üzeneteikből – mintha csak tisztában lennének azzal, hogy az utókor valószínűleg olvasni fogja őket. Erre remek példa Karinthy Frigyes levele szeretőjének, Gordon Ibynek (aki maga is irodalmi körökben mozgott, az írónak kezdő költőként mutatták be) 1927-ből:

"Rettenetesen szeretlek, mit szólsz hozzá? Mint a mennydörgős mennykő, úgy vágott főbe az a furcsa lehetetlen feltevés, hogy talán... talán... Te is -

Rémes. Hm? Mi?

Hogy mi lesz?

Az elejét látom. Csak a közepét nem látom, a végét is látom. Iskolában fogják tanítani a mi dolgunkat, fiam, az a gyanúm. Érettségi tétel leszünk.

'Kérem, Schwarz, beszéljen valamit Karinthy és G... legendás ügyéről. Hát kérem. Talán a bécsi levelekből valamit.' "

Aki még több izgalmas vagy édes-bús szerelmi történetre kíváncsi, itt tudja előrendelni a könyvet.


KÖVESS MINKET:




hirdetés
enmegazenek1.jpg

Bérczesi Robi életrajzi könyve mellett bármelyik drogprevenciós oktatófilm elbújhat

Hogyan tékozold el életed legszebb 10 évét, megannyi barátsággal, párkapcsolattal és az apád örökségével együtt? Az Én meg az Ének tényleg brutálisan őszinte vallomás lett.
Láng Dávid - szmo.hu
2019. április 26.



A zenészekről írt életrajzi könyvek szinte mindig egy kimondottan szűk, specifikus rétegnek szólnak: az adott előadó, vagy együttes rajongóin kívül kevéssé valószínű, hogy bárkit izgalomba hozna, hogyan telt X.Y. gyerekkora, majd a hírnévig vezető útja – ugyanez igaz a banda mindennapjairól szóló anekdotákra is.

Alapesetben az Én meg az Ének - Behúzott szárnyú felfelé zuhanás is csak a hiperkarma néhány ezer fős rajongói bázisának érdeklődésére tarthatna számot. Itt azonban mégsem ez a helyzet, ennek pedig a főhős, Bérczesi Róbert egészen párját ritkító személyisége az oka.

Személyesen igazából nem is kell ismerni őt, hogy az embernek az a benyomása legyen: ezzel a csávóval valami nagyon nem oké. Elég, ha meghallgatjuk bármelyik hiperkarma-számot (különösen az első három lemez anyagát), és azonnal nyilvánvaló lesz, hogy egy igazi őrült zsenivel állunk szemben, a kifejezés pozitív értelmében.

Egy dolog, hogy a szövegek kivétel nélkül drogok hatása alatt íródtak – nyilván ez is kiváltott olyan asszociációkat és képzettársításokat, amik józanul nem születhettek volna meg. De az is biztos, hogy kábítószertől önmagában senki nem tudna ilyen dalokat írni. Ehhez valami komoly plusz is kell, ami a hazai mezőnyben egyedülállóvá teszi Robit. És ami, mint a könyvből világosan kiderül, egyszerre áldás és átok.

Fotó: Bach Máté

2007 óta járok a hiperkarma koncertjeire, még épp elkaptam az első feloszlás előtti végjátékot. A 2011-es visszatérést, a nem sokkal későbbi újbóli feloszlást, majd a 2014-es második összeállást pedig már élénk érdeklődéssel követtem.

Az kezdettől fogva egyértelmű volt, hogy a zenekar működése, illetve nem működése kizárólag Bérczesin múlik: bár a többi tag sem épp józan életet élt, hozzá képest a kanyarban sem voltak szerhasználat terén. Mindkét alkalommal az ő állapota miatt ment szét a csapat, és a pontos körülmények ismeretében kisebbfajta csoda, hogy nemcsak második, de még harmadik esélyt is kapott egyrészt a többiektől, másrészt a közönségtől. Na meg persze az élettől.

Ezzel egyébként ő maga is tisztában van: a belső lelki vívódások és az önostorozás visszatérő motívum a könyvben. Szinte minden fejezetben szerepel olyan félmondat, amiben azt fejtegeti, mennyire bánja, hogy ilyen hülye volt, és bárcsak utólag jóvátehetné a minősíthetetlen viselkedését.

A legsúlyosabb ilyen részek nem is a zenekarhoz kapcsolódnak, hanem egyrészt a párkapcsolataihoz – amiből amúgy kifejezetten sok volt neki, és kivétel nélkül mindegyik miatta ment tönkre –, másrészt a családjával való viszonyához.

Különösen drámai olvasni az apjával való kapcsolatát: 30 éves koráig gyakorlatilag nem beszéltek egymással, mivel hiába bizonygatták neki többen is kitartóan, hogy az apja jó ember, ő a fejébe vette, hogy nem az. Aztán lassan eljutott addig, hogy mégiscsak nyitnia kellene felé – és pont azon a reggelen, amikor elindult volna hozzá látogatóba, jött a telefon, hogy szívrohamban meghalt.

Az édesanyja figurája sokkal központibb szerepet játszik az életében: látszik, hogy ő tényleg fontos számára, de persze ezt a köteléket is jó időre taccsra vágták a drogok. Elég jól ki lehet érezni azt a kétségbeesett küzdelmet, amit az anya a fia észhez térítéséért – sőt a végén már inkább az életben tartásáért – folytatott. Ennek csúcspontja, amikor bírósági ítélettel szerzett gyámságot a fia felett 3 évre, nehogy még a megmaradt vagyonát is eltékozolja.

Az egész történet E/1-ben hangzik el, a társszerző, Kiss László egyetlen alkalommal se ragadja magához a szót – megelégszik a közvetítő szerepével. Ez egyrészt nagyfokú szerénységre vall, emellett a sztorit is sokkal átélhetőbbé teszi annál, mintha interjúformában lenne megírva. Gyakorlatilag az első percben behúz, és végig olyan, mintha maga Bérczesi mesélne nekünk négyszemközt, egy kocsmaasztal mellett.

A könyv olyan, mint egy örvény, ami fokozatosan ránt le a békésnek tűnő felszínről az egyre jobban háborgó mélységbe. Amikor azt hiszed, már a legalján vagy, akkor is van még lejjebb.

Az egyik legdurvább rész ugyanis csak azután következik, hogy a gyanútlan olvasó azt gondolja: most már minden rendben lesz. Megtörténik a pszichiátriai kényszergyógykezelés, a lassú visszatérés az életbe, a gyógyszeradag fokozatos csökkentése, és néhány utolsó megborulást követően a fogadalom: örökre elég a drogokból. Ez mind pipa.

Na, ekkor jön egy eddigiekhez hasonlóan részletes és plasztikus leírás a hangokról a fejében. Ez még úgy is egészen hátborzongató, hogy valószínűleg csak az tudja igazán átérezni, miről van szó, aki maga is keresztülment rajta. Mégis, ahogy ki van fejtve, az egyszeri olvasó sem kívánja még az ellenségeinek sem.

Persze a fentieken kívül vannak olyan részletek – például a gyerekkori emlékek felidézése, vagy később a lemezekre került dalok ismertetése egyenként –, amelyek valóban csak a keményvonalas hiperkarmásokat hozhatják lázba. A könyv gerince viszont afféle általános tanulságként mindenki számára érdekes lehet.

Ahogy a bevezetőben fogalmaz: "Remélem, a benne foglaltak jó szolgálatot tesznek majd a jövő gyermekeinek, akik feltehetően már maguktól lesznek annyira bölcsek és okosak, hogy képesek lesznek tanulni a számtalan hibából, amit az életem során elkövettem."

Annyi biztos, hogy a "Nem csak rajongóknak!" mondat a fülszövegben ezúttal nem üres marketingfrázis, hanem tényleg igaz.

(Egy részlet a könyvből IDE KATTINTVA olvasható, megrendelni ITT lehet, a beszélgetéssel egybekötött bemutató pedig április 27-én lesz a Millenárison.)


KÖVESS MINKET:






Szeretlek Magyarország
Letöltés
x
Töltsd le a Szeretlek Magyarország mobil alkalmazást, hogy elsőként értesülhess a legfrissebb hírekről!
x