hirdetés
Kányádi-Sándor-5.jpg

Lesz-e még vers? – az utolsó beszélgetés Kányádi Sándorral

Juhász Anna irodalmár, aki az édesapjáról, Juhász Ferencről készülő film kapcsán az utolsó interjút készítette Kányádival, a költőre emlékezett.
Juhász Anna írása - szmo.hu
2018. július 08.


hirdetés

Június 20-án reggel, miután elvégeztem a nekem új, gyönyörű feladataimat a négyhetes kislányommal, azonnal keresni kezdtem a gépemben egy Kányádi Sándorral közös képet. Vele ébredtem, Rá gondoltam, és ez az érzés nem hagyott nyugodni. A fotó mellé elkezdtem olvasni az utolsó beszélgetést, ugyanis alig másfél hónapja jártunk nála az otthonában. Egy stábbal: több kamerával, kollégákkal, barátokkal, hogy leforgassuk – most már tudni, az utolsó – interjút a költészet mesterével, Kányádi Sándorral.

Amikor posztolok ezen a júniusi napon reggel Sanyi bácsiról, még nem tudom, mi történt. Egy gondolatot idézek az interjúból, amit Édesapámról mond és egy képet csatolok hozzá, ahol előtte guggolok nyolc hónapos terhesen, és megfogom a kezét. A hasam nem látszik, bár ő örült a babámnak, szeretettel simogatta – világ életében szerette a gyerekeket, kicsit értük is élt. És persze mindenkiért, aki hitt – hozzá hasonlóan – a költészet erejében. A versben. Ennek a hitnek a bezárása és bezáródása az interjúnkban is előjött – de erről picit később.

Posztolok, és alig fél óra után csörög a telefon. Hirtelen nem is értem. Egy újságíró hív, "Kérem, mondja el, mit tud" – kezdi, "Hisz maga épp az imént emlékezett meg róla" – folytatja, kapkodva beszél, de nemcsak ezért – még mindig nem értem. "Meghalt Kányádi Sándor" – szavai nagyon mélyre mennek, nem értem, csak habogok, majd leteszem a telefont. Üres minden. Eszembe jut a Szelíd fohász vers utolsó pár sora: "tudom sokat eltékozoltam / abból mit rám bíztál sokat / de azért ne tagadd meg tőlem / holtomban se áldásodat". Micsoda szerény, őszinte, de határozott és erős ember volt Kányádi Sándor, aki élete utolsó pillanatáig tanított és nevelt mindannyiunkat a valós értékekre.

Most, amikor a halál ezen a júniusi, szerdai délelőttön megérkezik a napsugarakkal a lakásba, pár héttel azután, hogy az élet érkezett ugyanide Mimi lányom születésével, még inkább a létezés törékenységén gondolkodom.

És Sanyi bácsi kapcsán mégis: nem az elmúlás, hanem a szüntelen élet és a versei jutnak eszembe.

'65-ben azt írta, "a soha-nem-elég, a mindent-megismerni-akarás / motorjával agyamban, szívemben végzem / ember voltommal járó kötelességemet". Dolgozott, szerkesztett, hitt, tanított, fáradhatatlanul. Egy húsz évvel ezelőtti versében pedig így fogalmaz: "a halál mindig korai / mert egyetlen élet sohasem elég hosszú mondat"- arra gondolok, az övé az volt, egy hosszú, összetett mondat, ami valamiképpen mindannyiunk szívébe lett beleszőve.

Egy tavaszi napon arra eszméltem, a Juhász Ferenc 90 filmet nem lehet megcsinálni Kányádi Sándor nélkül. Édesapámról, Juhász Ferenc költőről forgatunk filmet és készítünk könyvet egy éve, születésének kilencvenedik évfordulója kapcsán, ez az apropó. Sanyi bácsi az utolsó kortárs, aki, habár másképp, máshol, de ugyanazt végezte, ugyanabban hitt, és egy kor talán utolsó tanúja. Régi ismerősként fogtuk a telefont Édesanyámmal, és tárcsáztuk otthonát, Magdival, feleségével egyeztetve, majd Sanyi bácsival beszélve pár napon belül már mehettünk is. Izgalom és várakozás volt mindannyiunkban, pedig emlékszem, hányszor biztatott, menjek, menjünk fel hozzá, vár minket. Aztán nem mentünk, csak nagyritkán, valami tartásból, tapintatból, szeméremből. Én tudom: bennem az elmúlástól való félelem volt. Látni az időt, látni az elmúlást. Topogtunk vagy negyed órát a kapuban, a stáb tagjai cigarettáztak.

A készülő film rendezője, Surányi András az operatőrrel, Jancsó Nyikával a felvételről egyeztetett. A férjem, Csáky Attila, a film producere szólt, hogy idő van, itt állunk egy ideje, a végén a nagy izgalomban elkésünk... Mikor beléptünk, arra a két órára megszűnt minden. Berendezkedtünk a nagyszobában, beállítottuk a fotelokat, a lámpákat, mire Sanyi bácsi megjelent az ajtóban: ing, pulóver, bársony köntös, pamut nadrág, házicipő. Volt valami megejtő és nagyon emberi benne, arca sima, bőre csillogó, de mikor a homlokát ráncolja "Hát hányan vagytok Ti? Hogy férünk el mind a szobában?" - ugyanaz a tűz, amit fiatalkori képeiről ismerünk. Én a kanapéra ülök, a fotelba vele szembe Surányi András. Indul a felvétel, de ő már előtte mesél, "Na és akkor elmegyek, és ott három jeles emberrel találkoztam, Illyés Gyula bácsi, ugye, Bibó és Juhász Feri, és hát ott egy nagyon szép estét töltöttünk, még vacsoráztunk is..." - meséli az első közös élményt Papával, nekem pedig máris melegszik a szívem. Két helyről szólítjuk meg, inkább persze András, de nem bírom ki, néha beleszólok a beszélgetésbe, és Sanyi bácsi is sokszor néz rám – Édesapám kapcsán érezzük, hozzám beszél, de kitágítva a kérdéseket - jó egy órán át már mindannyiunkhoz beszél, és nem csak a szobában ülőkhöz – az emberekhez, az olvasó vagy már nem olvasó közönséghez. Folytatja az este elmesélését:

"Amikor Illyés meghívott, azt mondta, hogy „Holnap este, hogyha el tudsz jönni...” - azt mondja -„...ha nem zavar, hogy itt lesz Juhász Feri és Bibó István.” És mondtam: nagyon örülök. Annál is inkább, mert Bibónak hoztam is egy üdvözletet Oslóból, azt üzente a Nobel-békedíj Bizottság tagja, hogy Pesten adják át üdvözletem Európa legtisztességesebb emberének, Bibó Istvánnak!”

A szó a Napsugárra, Kolozsvárra és az otthonra, Nagygalambfalvára terelődik. Juhász kapcsán már a vers jövőjére térünk át: Papát "a kritikusok és ízlés minden szerint, a legnagyobb magyar költők közé is lehet elhelyezni, egy baj van. Az idő.

Gyerekek, egyáltalán, a verset hogy lehet elhelyezni? Hogy lesz-e még vers?"

Ekkor érezzük, már a mai emberről és olvasóról van szó. "A Napsugárnál 75 ezer példányban jelentünk meg, de nálunk kimondtuk azt, hogy nincsen gyermekvers és felnőttvers - csak vers van és „nem” vers. Őrült nagy példányszámokban jelentünk meg, és a lap mind elfogyott. De hát mi megírtuk a magyar történelmet versben, mesében, mindenben... Ennek az egésznek sajnos, drága leányom, vége. Képzeld el, hogy most már SMS-ekben üzennek - írnak- olvasnak, már az ABC-t lassan elfelejtik, hát hogy fogják azokat a hosszú mondatokat, azokat a kifejezéseket, amiket mondjuk édesapád kitalált..." - itt megszakad, várunk picit. Hagyjuk, hogy Sanyi bácsi meséljen a nyelvről, Tamási Áronról, amerikai közönségtalálkozókról, indián nyakláncról és Benedek Elekről, ahogy ő mondta, Elek Apóról. Meg gyerekkorról: "A faluban nem volt magyar iskola. De megengedték, hogy egy háromosztályos felekezeti, református, korlátozott létszámú, 30 gyerekkel, a kántortanító felügyeletével legyen. Na, én szerencsés voltam, abba kerültem." A hosszú beszélgetés alatt többször is jelezte, ő már nem ír. Mikor megkérdeztük, miért, azt mondta: "Én úgy gondoltam, hogy nekem az a dolgom, hogy három valamiről írjak." Elmondta ezt a három dolgot, majd két verset is elszavalt. Minket is nézett közben, de nézett valahová, a tekintetünkön túl. Ezekkel a sorokkal fejezte be:

"Bora ecet, könnye torma, gyertyájának is csak korma,

Álldogálhat egymagába, kezében egy szál virággal,

Mert a legárvább, akinek még halottai sincsenek."

A beszélgetés végén nehezen szóltunk, de ő feloldott minket. Én ekkor már Magdival álltam az ajtóban, Sanyi bácsi elindult felénk a konyhába és kis poharakat hozott: "Koccintani csak fogunk, a baba egészségére!" - így András és Attila leült még a nappaliba, két kört is megittak hárman. Ez volt a búcsú. Én néztem őket és egyszerre gondoltam az elmúlásra és az életre. Éppúgy, mint most az asztalnál, ahogy felidézem, és akkor, amikor a júniusi napon megtudtam, hogy elment.

Az a látogatás, az interjú, az egymás szemébe nézés és valami, amiben már benne volt a búcsú, az elmúlás – felejthetetlen.

Arra gondolok, ki vagyok én, hogy írjak róla, arról a csodálatos teremtő-emberről, aki tele volt élettel, emberséggel, irodalommal. Aztán rájövök: egy olvasó, sokunkhoz hasonlóan, aki megfogadta a szavát, és viszi tovább azt, amiben ő is hitt: a költészet erejét. Kányádi Sándor a verseiben és ezáltal bennünk él tovább. Köszönjük neki.

A mindenség szerelmese – Juhász Ferenc 90 filmet, amiből idéztünk 2018. októberében mutatják be Budapesten.

A teljes Kányádi Sándor-felvétel és -interjú sorsáról a közeljövőben adunk tájékoztatást!


KÖVESS MINKET:




hirdetés
160127_moviegoer_mohicans.jpg

Az utolsó mohikán Cooper legvéresebb, legkegyetlenebb könyve - először jelent meg a teljes verzió

Eddig csak 'a magyar ifjúság számára átdolgozott' kiadás volt magyarul elérhető. Gy. Horváth László műfordító elárulja, miben más az általa lefordított eredeti.
Kövesdi Miklós Gábor - szmo.hu
2019. május 13.



Gy. Horváth Lászlót a műfordításon keresztül ismertem meg, a szakma megkerülhetetlen alakja, számos jelentős regény fordítása kapcsolódik a nevéhez. Beszélgetésünk apropója Az utolsó mohikán első teljes magyar nyelvű kiadása.

- Manapság divat az újrafordítás, gondoljunk csak a Rozsban a fogóra vagy Az idegenre. Viszont Az utolsó mohikán esetében, ha jól tudom, nem pusztán erről van szó.

- Nemcsak manapság divat, az 1990-es évek elején új fordítást kapott például az Üvöltő szelek, az Ivanhoe és a Bovaryné, és én sem ma kezdtem: 2004-ben újrafordítottam A Kincses-szigetet, 2009-ben Muraszaki Sikibu Gendzsijét, és még sok egyebet, utoljára Updike Nyúl-sorozatát és Turgenyev prózaverseit meg Apák és fiúkját. De itt valóban nemcsak erről van szó.

Döbbenten észlelem mostanában, hogy szinte senki sincs tudatában: a Bőrharisnya-történetek mind ez ideig jócskán lerövidített, „a magyar ifjúság számára átdolgozott” kiadásokban forogtak közkézen.

Rochlitz András, a Park Kiadó igazgatója, aki pontosan tisztában volt a helyzettel, rendes Cooper-regényt akart, amikor megbízott a feladattal.

- Azt tudni, hogy annak idején miért döntött a magyar kiadó az átdolgozás mellett?

- Az 1950-es és 60-as években az Ifjúsági, majd Móra Kiadó profiljának megfelelően gyerekkönyveket, mondjuk úgy, young adult könyveket akart csinálni belőlük, amivel persze hosszú hagyományt követett: már a 19. század második felében is ilyen zanzákat készített Wachott Sándorné és mások is, tudtommal német mintára. Vagyis ifjúsági írónak állították be az amerikai irodalom első komoly regényíróját, mellesleg azt az írót, akiről olyan nagyságok zengtek dicshimnuszokat, mint Hawthorne, Melville, George Sand, Balzac, D. H. Lawrence.

- Amennyire emlékszem, Az utolsó mohikán az általam olvasott formában is elég kemény könyv. Gondolni sem merek rá, mi lehet benne, ami még ezen a szűrőn sem ment át. Vagy a húzásnak inkább csak terjedelmi okai voltak?

- Kétségkívül ez Cooper legvéresebb, legkegyetlenebb könyve, de persze az ilyesmi fölött is könnyebb elsiklani úgy, ha merő sztorivá változtatjuk, ha nem ágyazódik be egy rendesen kidolgozott regényszövetbe, narrátori filozófiába – mert az utóbbi formában természetesen még keményebb, még jobban átérezhető a dolgok iszonyata.

Ez az, ami nincs meg a zanzásított változatokban – a történetek, az akciók ott vannak, éppen csak maga a regény, az árnyalt jellemzés, a rendesen felépített jelenetek, a motivációk mélysége, a részletek gazdagsága, ezek hiányzanak. Az, amitől egy sztori irodalmi művé válik.

Mellesleg két szörnyű, gyilkos akció egyszerűen kimaradt az ifjúsági változatból, nyilván úgy gondolták, ezek végképp nem illenek hőseinkhez. Az egyiknek Sólyomszem az elkövetője, a másiknak Chingachgook.

Hadd idézzek egy részletet John McWilliams utószavából, amelyet ehhez a kiadáshoz mellékeltünk. „Az író bonyolult, ünnepélyes, választékos szinonimákban és metaforákban bővelkedő mondatai állandóan arra emlékeztetnek bennünket, hogy egy művelt, civilizált úriember szól hozzánk. Cooper fegyelmezetten indázó mondatokban mesél nekünk arctalan öldöklésről, faji gyűlölködésről, eszelős mészárlásról, a gyarmatosítás hiábavalóságáról. Stílusa éppolyan feledhetetlenül mond ellent tárgyának, mint ahogyan a brit és francia egyenruhák rínak ki az őserdőből.”

És éppen ez a legmellbevágóbb benne.

- Felmerül a kérdés, hogy a többi Cooper regénnyel mi a helyzet? A Vadölő, a Bőrharisnya is rövidítés vajon?

- Egytől egyig rövidítések. Tudtommal csak egy különálló regény, A kém teljes fordítás. A Vadölő például kétszer olyan vastag az eredetiben, de Az utolsó mohikán is 6 ívvel (240 000 leütéssel) hosszabb az én fordításomban, mint Réz Ádám átdolgozásában. Őszintén remélem, hogy Az utolsó mohikán új, teljes változata sikeres lesz, és a Park folytatni tudja a sorozatot.

- A teljes regény ismeretében megváltozott Cooperről, az íróról alkotott képed?

- Az enyém nem, mert többek közt angol szakot végeztem az ELTE-n, és régóta ismerem az eredetiket, de az olvasóé meg fog változni: röviden fogalmazva otthonosabb, részletesebb, irodalmibb, mégis ridegebb regényvilágot kap. Hogy mást ne mondjak, Sólyomszem alakja, lelki alkata erősen módosul, motivációi kíméletlenebbek, keresztény gyökerei ugyanakkor hangsúlyosabbak: a delavárok között térítő morva testvérek nevelték. Végre azt is megérti az olvasó, hogy pontosan milyen is, ha mégannyira jelzésszerű is csak, a viszonyrendszer Cora, Alice, Uncas és Heyward őrnagy között, ami nyugtalanítóbb, mint amilyennek eddig látszott. Hasonlóképp egyes akciók, jelenetek, például Magua menekülésének és halálának vagy a zuhatag alatti sziget geográfiájának a leírása is érthetőbb lesz – emlékszem, ezeket nekem annak idején elég nehéz volt pontosan magam elé képzelnem. Persze kérdés, hogy ki mire emlékszik, elvégre mindnyájan gyerekkorunkban olvastuk először ezeket a történeteket, viszont az is kérdés, kinek milyen messze is van a gyerekkora. Egy biztos, és ezt még egyszer hangsúlyozni kell: Cooper nem ifjúsági író, nem gyerekeknek írt,

Amerika első komoly regényírója, gyakorlatilag az összes nagy amerikai műfaj és téma, az indiánok, az egyre messzebbre tolódó határvidék vagyis a frontier, a vadnyugat, a préri, a tengeri kaland, az amerikai történelmi regény, a környezetvédelem, a férfibarátság, a társadalommal szemben álló individuum, a magányos hős mítoszának egyszemélyi felfedezője és első művelője.

Megint csak McWilliamsszel szólva:

„Cooper verbális festmények sorában állít elénk erőszakos, álomszerű mesét, amely gyakran megszakad, de pihenővel nem szolgál. Mondatainak szerkezete, írói közlésvágya azt akarja elhitetni velünk, hogy a világ megismerhető, értelmes és rendezett. Az előadás szüntelen megszakadása, véres és erőszakos volta azonban azt sugallja, hogy a valóság nem szorítható racionális keretek közé. A ráérős próza váratlan atrocitásokra irányítja figyelmünket, amelyeket sem az olvasók, sem a szereplők nem fognak fel teljes egészükben. Cooper nem értelmezi ezeket a pillanatokat, megy tovább a következő kaotikus mozzanat felé, amelyet ugyanabban a fegyelmezett, úri modorban fog ábrázolni. Cooper médiumának és üzenetének ellentmondása meghitt ismerősünkké válik. Az utolsó mohikán a mi esti híradónk, a tizenkilencedik század eleji Amerika regénykonvenciói és határvidéki problémái közé visszavetítve.”


KÖVESS MINKET:



hirdetés
kamin-mohammadi.jpg

„Ne higgyenek el mindent, amit Iránról olvasnak a főcímekben” – Kamin Mohammadival beszélgettünk

Az iráni származású írónő Londonban nőtt fel, de Firenzében találta meg önmagát. Mesélt a valódi Iránról, és arról is, hogy változtatta meg életét a „bella figura”.
Kövesdi Miklós Gábor; fotó: Bernardo Conti - szmo.hu
2019. június 29.



Mindig különleges élmény, amikor a műfordító találkozhat a szerzővel - vagy legalább beszélhet. Nyár elején jelent meg Kamin Mohammadi iráni származású brit írónő Bella figura című könyve, és szívesen adott nekem intwrjút videóchaten keresztül. Mind a könyve, mind a személye figyelemreméltó.

– A közelmúltban jelent meg Magyarországon a Bella figura című könyve. De mielőtt a könyvről beszélgetnénk, szeretném, ha kicsit jobban megismerhetnék az olvasók. Rendkívül eseménydús élete volt. Iránban született. Sokan alig tudnak valamit erről az országról, hajlamosak a Közel-keletet egyetlen nagy kalap alá venni.

– Nem hibáztatom az embereket.

A nyugati országokban a média hibájából nehéz hiteles képet kapni Iránról.

Többek között ezért írtam meg The Cyprus Tree (A ciprusfa) címen első könyvemet, ami egyfajta családi önéletrajz a gyerekkoromról, az iráni forradalomról, arról, hogyan menekültünk el Iránból, és később hogyan látogattam vissza, hogyan építettem újra a kapcsolatomat a szülőhazámmal. A forradalom idején apám a nemzeti olajtársaságnál dolgozott, és a forradalom nem iszlám forradalomként kezdődött. Több csoport által végrehajtott, szocialista, baloldali megmozdulás volt, ezek a csoportok úgy döntöttek, Homeini ajatollah irányítása alatt egyesülnek, aki azt mondta, nem akarja magához ragadni a hatalmat, ha sikerül a sahot megbuktatni.

A könyvemben részletesen leírom, hogyan szegte meg Homeini az ígéretét miután visszatért Iránba, és hogy lett az ország iszlám köztársaság. Vérontást rendeztek, mert az új rezsim mindenkit ellenségnek tekintett, akinek jól ment a sora a sah uralkodása idején. Az apám tehát életveszélybe került, menekülnünk kellett.

De azért is írtam meg a könyvemet, mert be akartam mutatni, milyen volt az az Irán, ahol születtem, és ahová a mai napig visszajárok. Gyerekként nagyon nehéz volt Nagy-Britanniában felnőni, mert annyira negatív képet mutattak Iránról és az emberek nagyon keveset tudtak rólunk.

– Milyen tehát Irán valójában?

– Gyönyörű hely, az emberek nagyon barátságosak. Irán a világ egyik legrégebbi civilizációja. A legrégebbi olyan terület a földön, amelyen évezredek óta ugyanaz a nép él. Az irániak 5000 éve az Iráni-fennsíkon élnek. Már 4 ezer évvel ez előttről vannak bizonyítékok borkészítésre. Tehát egy nagy múltú és kulturálisan gazdag ország. Hosszú történelméhez képest nagyon kicsinek számít a mostani iszlám periódus. A Perzsabirodalmat 2500 éve alapították, és a perzsák zoroasztristák voltak.

A zoroasztrizmus a buddhizmus kortársa volt, az első monoteista vallás. Tehát a zsidó vallás, a kereszténység és az iszlám kicsit mind ebből ered.

Rendkívül nehéz nekünk, irániaknak, amikor az országunkat muszlim országgá redukálják. Először is, az irániak nem arabok. Mi vagyunk az egyetlen nem sémita nép a Közel-Keleten. Valójában indoeurópaiak vagyunk, az igazi árják. Irán neve azt jelenti: Az árják földje. Az iráni nép a Kaukázus-hegységből ered, benépesítették Ázsiát és Európát, ezért fehéreknek tekintjük magunkat. Úgyhogy arra bíztatom az olvasóit, hogy ne higgyenek el mindent a főcímeknek. Irán a világ egyik legműveltebb országa. A régióban nálunk a legmagasabb az írni- olvasni tudók aránya. Sokkal nyugatiasabbak vagyunk, mint hinnék.

– Mi a helyzet a nők jogaival?

<
A cikk folytatódik a következő oldalon
>


KÖVESS MINKET:




hirdetés
IMG_9583-2-1000x703.jpg

„Ez egy puska, hogy könnyebb legyen megérteni az eredetit” – Nádasdy Ádám modernizálta a Bánk bánt

Mit jelent Nádasdy Ádámnak a Bánk bán? Miben volt ügyetlen Katona József? Na és miért pont Gertrudist öli meg a megcsalt nádor?
Kövesdi Miklós Gábor - szmo.hu
2019. május 10.



Alig egy hónapja jelent meg Nádasdy Ádám Bánk bán-fordítása. Nem félreértés, a népszerű nyelvész, tanár, költő és műfordító arra vállalkozott, hogy Katona József ma már nehezen olvasható szövegét kicsit modernizálja. Erről a nem mindennapi vállalkozásról faggattam. Ádám megtisztelt azzal, hogy tegezhetem.

- Amikor néhány hónapja megismerkedtünk egy műfordító társaságban, szinte mellékesen jegyezted meg, hogy most fordítottál le egy Shaw-darabot, mintha holmi semmiség lenne...

- Ez a Sosem lehet tudni, ami azért Shaw-nak messze nem a legnehezebb darabja. Be is mutatták Szombathelyen, nagyon szép előadás lett belőle. A Pygmalionnal sokkal több munkám volt, de említhetném a Warrenné mesterségét is, ami sokkal finomabb.

- Van remény, hogy kötetben is találkozhassunk vele?

- A kiadóm, a Magvető szerint színművekre nincs kereslet. A legújabbakra még talán, illetve a klasszikusokra igen, Shakespeare-t mindig el lehet adni, de a kettő közé eső korszakok drámáit nem veszik. Ez persze bármikor változhat.

- Édesanyád, Birkás Lilian operaénekes volt, édesapád, Nádasdy Kálmán rendező. A színdarabok fordítása nálad kicsit a családi pálya továbbvitele, vagy mindettől teljesen függetlenül alakult így a pályád?

- Teljesen véletlenül alakult így. Már rég nem voltak a pályán, édesapám nem is élt, amikor Gothár Péter felkért a Szentivánéji álom fordítására. A színházat persze szerettem, de professzionális közöm nem volt hozzá. Bár most sincs igazán, tudod? Azt most is nehéz elképzelnem, hogyan visznek valamit színre.

Néha nagyon kellemesen meglepődöm, hogy nahát, mit lehet csinálni abból, amit én lefordítottam.

Tegnap este láttam A velencei kalmárt a Vígszínházban, a Kolozsvári Színház vendégjátékában, az én szövegemmel. Nagyon jó volt. A Shylockot alakító Bogdán Zsolt lenyűgözően játszott.

- Nem olyan rég még a Dante-fordításod gerjesztett vitákat, de máris újabb darázsfészekbe nyúltál. A most megjelent munkád annyiból érdekesebb, hogy ezúttal magyarról fordítottál magyarra. Egyáltalán, ezt fordításnak lehet nevezni?

- Igen. Már régen a levegőben van, hogy a Bánk bánnal kezdeni kell valamit. Nagyon nehéz a szöveg, nem elég ügyes a dramaturgia. Illyés Gyula a 60-as években átírta a darabot. Ő a nyelvet igyekezett úgy hagyni, stílusában tartani, de nagyon sokat változtatott a dramaturgián. Azután jött egy fiatal dramaturg, Szabó Borbála, aki pont az ellenkezőjét csinálta. Jobban ragaszkodott a Katona által leírt eseményfolyamhoz, de a szöveget nagyon modernizálta, és nagyon jópofa dramaturgiai ötleteket tett bele. Ottó többek között azzal kábítja Melindát, hogy azt hazudja, verseket ír, és el is szaval neki egy verset, amit Katona József eredeti szövegéből vett át.

Azután két évvel ezelőtt jött Zalán Tibor, aki egy köztes megoldást választott. Nem modernizálta nagyon a szöveget, viszont sokat egyszerűsített a történeten. Aki azt végignézte Békéscsabán, annak az a benyomása lehetett, hogy az eredeti művet látta, holott nem. Szabó Borbálának nem ez volt a célja, ő a karaktereket akarta bemutatni, hogy kik ezek az emberek és hogyan viselkednének ma. Én viszont valami egészen másra gondoltam.

Az jutott eszembe, hogy jó, jó, de mit írt Katona József? Mi lenne, ha hajszálpontosan lefordítanám, amit Katona írt anélkül, hogy bármit változtatnék rajta?

Ezért ezt fordításnak lehet nevezni. Tehát ha Katona valahol azt fejezi ki, hogy valaki un valamit, vagy utál, akkor én is azt írtam, csak legfeljebb mai szavakkal. Nem változtattam semmit, akkor sem, ha valamiről úgy éreztem, hogy az ott nem szerencsés, ha túl hosszú vagy túl rövid egy jelenet. Ha ezt írta, ezt írta.

<
A cikk folytatódik a következő oldalon
>


KÖVESS MINKET:




hirdetés
enmegazenek1.jpg

Bérczesi Robi életrajzi könyve mellett bármelyik drogprevenciós oktatófilm elbújhat

Hogyan tékozold el életed legszebb 10 évét, megannyi barátsággal, párkapcsolattal és az apád örökségével együtt? Az Én meg az Ének tényleg brutálisan őszinte vallomás lett.
Láng Dávid - szmo.hu
2019. április 26.



A zenészekről írt életrajzi könyvek szinte mindig egy kimondottan szűk, specifikus rétegnek szólnak: az adott előadó, vagy együttes rajongóin kívül kevéssé valószínű, hogy bárkit izgalomba hozna, hogyan telt X.Y. gyerekkora, majd a hírnévig vezető útja – ugyanez igaz a banda mindennapjairól szóló anekdotákra is.

Alapesetben az Én meg az Ének - Behúzott szárnyú felfelé zuhanás is csak a hiperkarma néhány ezer fős rajongói bázisának érdeklődésére tarthatna számot. Itt azonban mégsem ez a helyzet, ennek pedig a főhős, Bérczesi Róbert egészen párját ritkító személyisége az oka.

Személyesen igazából nem is kell ismerni őt, hogy az embernek az a benyomása legyen: ezzel a csávóval valami nagyon nem oké. Elég, ha meghallgatjuk bármelyik hiperkarma-számot (különösen az első három lemez anyagát), és azonnal nyilvánvaló lesz, hogy egy igazi őrült zsenivel állunk szemben, a kifejezés pozitív értelmében.

Egy dolog, hogy a szövegek kivétel nélkül drogok hatása alatt íródtak – nyilván ez is kiváltott olyan asszociációkat és képzettársításokat, amik józanul nem születhettek volna meg. De az is biztos, hogy kábítószertől önmagában senki nem tudna ilyen dalokat írni. Ehhez valami komoly plusz is kell, ami a hazai mezőnyben egyedülállóvá teszi Robit. És ami, mint a könyvből világosan kiderül, egyszerre áldás és átok.

Fotó: Bach Máté

2007 óta járok a hiperkarma koncertjeire, még épp elkaptam az első feloszlás előtti végjátékot. A 2011-es visszatérést, a nem sokkal későbbi újbóli feloszlást, majd a 2014-es második összeállást pedig már élénk érdeklődéssel követtem.

Az kezdettől fogva egyértelmű volt, hogy a zenekar működése, illetve nem működése kizárólag Bérczesin múlik: bár a többi tag sem épp józan életet élt, hozzá képest a kanyarban sem voltak szerhasználat terén. Mindkét alkalommal az ő állapota miatt ment szét a csapat, és a pontos körülmények ismeretében kisebbfajta csoda, hogy nemcsak második, de még harmadik esélyt is kapott egyrészt a többiektől, másrészt a közönségtől. Na meg persze az élettől.

Ezzel egyébként ő maga is tisztában van: a belső lelki vívódások és az önostorozás visszatérő motívum a könyvben. Szinte minden fejezetben szerepel olyan félmondat, amiben azt fejtegeti, mennyire bánja, hogy ilyen hülye volt, és bárcsak utólag jóvátehetné a minősíthetetlen viselkedését.

A legsúlyosabb ilyen részek nem is a zenekarhoz kapcsolódnak, hanem egyrészt a párkapcsolataihoz – amiből amúgy kifejezetten sok volt neki, és kivétel nélkül mindegyik miatta ment tönkre –, másrészt a családjával való viszonyához.

Különösen drámai olvasni az apjával való kapcsolatát: 30 éves koráig gyakorlatilag nem beszéltek egymással, mivel hiába bizonygatták neki többen is kitartóan, hogy az apja jó ember, ő a fejébe vette, hogy nem az. Aztán lassan eljutott addig, hogy mégiscsak nyitnia kellene felé – és pont azon a reggelen, amikor elindult volna hozzá látogatóba, jött a telefon, hogy szívrohamban meghalt.

Az édesanyja figurája sokkal központibb szerepet játszik az életében: látszik, hogy ő tényleg fontos számára, de persze ezt a köteléket is jó időre taccsra vágták a drogok. Elég jól ki lehet érezni azt a kétségbeesett küzdelmet, amit az anya a fia észhez térítéséért – sőt a végén már inkább az életben tartásáért – folytatott. Ennek csúcspontja, amikor bírósági ítélettel szerzett gyámságot a fia felett 3 évre, nehogy még a megmaradt vagyonát is eltékozolja.

Az egész történet E/1-ben hangzik el, a társszerző, Kiss László egyetlen alkalommal se ragadja magához a szót – megelégszik a közvetítő szerepével. Ez egyrészt nagyfokú szerénységre vall, emellett a sztorit is sokkal átélhetőbbé teszi annál, mintha interjúformában lenne megírva. Gyakorlatilag az első percben behúz, és végig olyan, mintha maga Bérczesi mesélne nekünk négyszemközt, egy kocsmaasztal mellett.

A könyv olyan, mint egy örvény, ami fokozatosan ránt le a békésnek tűnő felszínről az egyre jobban háborgó mélységbe. Amikor azt hiszed, már a legalján vagy, akkor is van még lejjebb.

Az egyik legdurvább rész ugyanis csak azután következik, hogy a gyanútlan olvasó azt gondolja: most már minden rendben lesz. Megtörténik a pszichiátriai kényszergyógykezelés, a lassú visszatérés az életbe, a gyógyszeradag fokozatos csökkentése, és néhány utolsó megborulást követően a fogadalom: örökre elég a drogokból. Ez mind pipa.

Na, ekkor jön egy eddigiekhez hasonlóan részletes és plasztikus leírás a hangokról a fejében. Ez még úgy is egészen hátborzongató, hogy valószínűleg csak az tudja igazán átérezni, miről van szó, aki maga is keresztülment rajta. Mégis, ahogy ki van fejtve, az egyszeri olvasó sem kívánja még az ellenségeinek sem.

Persze a fentieken kívül vannak olyan részletek – például a gyerekkori emlékek felidézése, vagy később a lemezekre került dalok ismertetése egyenként –, amelyek valóban csak a keményvonalas hiperkarmásokat hozhatják lázba. A könyv gerince viszont afféle általános tanulságként mindenki számára érdekes lehet.

Ahogy a bevezetőben fogalmaz: "Remélem, a benne foglaltak jó szolgálatot tesznek majd a jövő gyermekeinek, akik feltehetően már maguktól lesznek annyira bölcsek és okosak, hogy képesek lesznek tanulni a számtalan hibából, amit az életem során elkövettem."

Annyi biztos, hogy a "Nem csak rajongóknak!" mondat a fülszövegben ezúttal nem üres marketingfrázis, hanem tényleg igaz.

(Egy részlet a könyvből IDE KATTINTVA olvasható, megrendelni ITT lehet, a beszélgetéssel egybekötött bemutató pedig április 27-én lesz a Millenárison.)


KÖVESS MINKET:






Szeretlek Magyarország
Letöltés
x
Töltsd le a Szeretlek Magyarország mobil alkalmazást, hogy elsőként értesülhess a legfrissebb hírekről!
x