Lesz-e még vers? – az utolsó beszélgetés Kányádi Sándorral
Juhász Anna irodalmár, aki az édesapjáról, Juhász Ferencről készülő film kapcsán az utolsó interjút készítette Kányádival, a költőre emlékezett.
Juhász Anna írása - szmo.hu
2018. július 08.


Június 20-án reggel, miután elvégeztem a nekem új, gyönyörű feladataimat a négyhetes kislányommal, azonnal keresni kezdtem a gépemben egy Kányádi Sándorral közös képet. Vele ébredtem, Rá gondoltam, és ez az érzés nem hagyott nyugodni. A fotó mellé elkezdtem olvasni az utolsó beszélgetést, ugyanis alig másfél hónapja jártunk nála az otthonában. Egy stábbal: több kamerával, kollégákkal, barátokkal, hogy leforgassuk – most már tudni, az utolsó – interjút a költészet mesterével, Kányádi Sándorral.

Amikor posztolok ezen a júniusi napon reggel Sanyi bácsiról, még nem tudom, mi történt. Egy gondolatot idézek az interjúból, amit Édesapámról mond és egy képet csatolok hozzá, ahol előtte guggolok nyolc hónapos terhesen, és megfogom a kezét. A hasam nem látszik, bár ő örült a babámnak, szeretettel simogatta – világ életében szerette a gyerekeket, kicsit értük is élt. És persze mindenkiért, aki hitt – hozzá hasonlóan – a költészet erejében. A versben. Ennek a hitnek a bezárása és bezáródása az interjúnkban is előjött – de erről picit később.

Posztolok, és alig fél óra után csörög a telefon. Hirtelen nem is értem. Egy újságíró hív, "Kérem, mondja el, mit tud" – kezdi, "Hisz maga épp az imént emlékezett meg róla" – folytatja, kapkodva beszél, de nemcsak ezért – még mindig nem értem. "Meghalt Kányádi Sándor" – szavai nagyon mélyre mennek, nem értem, csak habogok, majd leteszem a telefont. Üres minden. Eszembe jut a Szelíd fohász vers utolsó pár sora: "tudom sokat eltékozoltam / abból mit rám bíztál sokat / de azért ne tagadd meg tőlem / holtomban se áldásodat". Micsoda szerény, őszinte, de határozott és erős ember volt Kányádi Sándor, aki élete utolsó pillanatáig tanított és nevelt mindannyiunkat a valós értékekre.

Most, amikor a halál ezen a júniusi, szerdai délelőttön megérkezik a napsugarakkal a lakásba, pár héttel azután, hogy az élet érkezett ugyanide Mimi lányom születésével, még inkább a létezés törékenységén gondolkodom.

És Sanyi bácsi kapcsán mégis: nem az elmúlás, hanem a szüntelen élet és a versei jutnak eszembe.

'65-ben azt írta, "a soha-nem-elég, a mindent-megismerni-akarás / motorjával agyamban, szívemben végzem / ember voltommal járó kötelességemet". Dolgozott, szerkesztett, hitt, tanított, fáradhatatlanul. Egy húsz évvel ezelőtti versében pedig így fogalmaz: "a halál mindig korai / mert egyetlen élet sohasem elég hosszú mondat"- arra gondolok, az övé az volt, egy hosszú, összetett mondat, ami valamiképpen mindannyiunk szívébe lett beleszőve.

Egy tavaszi napon arra eszméltem, a Juhász Ferenc 90 filmet nem lehet megcsinálni Kányádi Sándor nélkül. Édesapámról, Juhász Ferenc költőről forgatunk filmet és készítünk könyvet egy éve, születésének kilencvenedik évfordulója kapcsán, ez az apropó. Sanyi bácsi az utolsó kortárs, aki, habár másképp, máshol, de ugyanazt végezte, ugyanabban hitt, és egy kor talán utolsó tanúja. Régi ismerősként fogtuk a telefont Édesanyámmal, és tárcsáztuk otthonát, Magdival, feleségével egyeztetve, majd Sanyi bácsival beszélve pár napon belül már mehettünk is. Izgalom és várakozás volt mindannyiunkban, pedig emlékszem, hányszor biztatott, menjek, menjünk fel hozzá, vár minket. Aztán nem mentünk, csak nagyritkán, valami tartásból, tapintatból, szeméremből. Én tudom: bennem az elmúlástól való félelem volt. Látni az időt, látni az elmúlást. Topogtunk vagy negyed órát a kapuban, a stáb tagjai cigarettáztak.

A készülő film rendezője, Surányi András az operatőrrel, Jancsó Nyikával a felvételről egyeztetett. A férjem, Csáky Attila, a film producere szólt, hogy idő van, itt állunk egy ideje, a végén a nagy izgalomban elkésünk... Mikor beléptünk, arra a két órára megszűnt minden. Berendezkedtünk a nagyszobában, beállítottuk a fotelokat, a lámpákat, mire Sanyi bácsi megjelent az ajtóban: ing, pulóver, bársony köntös, pamut nadrág, házicipő. Volt valami megejtő és nagyon emberi benne, arca sima, bőre csillogó, de mikor a homlokát ráncolja "Hát hányan vagytok Ti? Hogy férünk el mind a szobában?" - ugyanaz a tűz, amit fiatalkori képeiről ismerünk. Én a kanapéra ülök, a fotelba vele szembe Surányi András. Indul a felvétel, de ő már előtte mesél, "Na és akkor elmegyek, és ott három jeles emberrel találkoztam, Illyés Gyula bácsi, ugye, Bibó és Juhász Feri, és hát ott egy nagyon szép estét töltöttünk, még vacsoráztunk is..." - meséli az első közös élményt Papával, nekem pedig máris melegszik a szívem. Két helyről szólítjuk meg, inkább persze András, de nem bírom ki, néha beleszólok a beszélgetésbe, és Sanyi bácsi is sokszor néz rám – Édesapám kapcsán érezzük, hozzám beszél, de kitágítva a kérdéseket - jó egy órán át már mindannyiunkhoz beszél, és nem csak a szobában ülőkhöz – az emberekhez, az olvasó vagy már nem olvasó közönséghez. Folytatja az este elmesélését:

"Amikor Illyés meghívott, azt mondta, hogy „Holnap este, hogyha el tudsz jönni...” - azt mondja -„...ha nem zavar, hogy itt lesz Juhász Feri és Bibó István.” És mondtam: nagyon örülök. Annál is inkább, mert Bibónak hoztam is egy üdvözletet Oslóból, azt üzente a Nobel-békedíj Bizottság tagja, hogy Pesten adják át üdvözletem Európa legtisztességesebb emberének, Bibó Istvánnak!”

A szó a Napsugárra, Kolozsvárra és az otthonra, Nagygalambfalvára terelődik. Juhász kapcsán már a vers jövőjére térünk át: Papát "a kritikusok és ízlés minden szerint, a legnagyobb magyar költők közé is lehet elhelyezni, egy baj van. Az idő.

Gyerekek, egyáltalán, a verset hogy lehet elhelyezni? Hogy lesz-e még vers?"

Ekkor érezzük, már a mai emberről és olvasóról van szó. "A Napsugárnál 75 ezer példányban jelentünk meg, de nálunk kimondtuk azt, hogy nincsen gyermekvers és felnőttvers - csak vers van és „nem” vers. Őrült nagy példányszámokban jelentünk meg, és a lap mind elfogyott. De hát mi megírtuk a magyar történelmet versben, mesében, mindenben... Ennek az egésznek sajnos, drága leányom, vége. Képzeld el, hogy most már SMS-ekben üzennek - írnak- olvasnak, már az ABC-t lassan elfelejtik, hát hogy fogják azokat a hosszú mondatokat, azokat a kifejezéseket, amiket mondjuk édesapád kitalált..." - itt megszakad, várunk picit. Hagyjuk, hogy Sanyi bácsi meséljen a nyelvről, Tamási Áronról, amerikai közönségtalálkozókról, indián nyakláncról és Benedek Elekről, ahogy ő mondta, Elek Apóról. Meg gyerekkorról: "A faluban nem volt magyar iskola. De megengedték, hogy egy háromosztályos felekezeti, református, korlátozott létszámú, 30 gyerekkel, a kántortanító felügyeletével legyen. Na, én szerencsés voltam, abba kerültem." A hosszú beszélgetés alatt többször is jelezte, ő már nem ír. Mikor megkérdeztük, miért, azt mondta: "Én úgy gondoltam, hogy nekem az a dolgom, hogy három valamiről írjak." Elmondta ezt a három dolgot, majd két verset is elszavalt. Minket is nézett közben, de nézett valahová, a tekintetünkön túl. Ezekkel a sorokkal fejezte be:

"Bora ecet, könnye torma, gyertyájának is csak korma,

Álldogálhat egymagába, kezében egy szál virággal,

Mert a legárvább, akinek még halottai sincsenek."

A beszélgetés végén nehezen szóltunk, de ő feloldott minket. Én ekkor már Magdival álltam az ajtóban, Sanyi bácsi elindult felénk a konyhába és kis poharakat hozott: "Koccintani csak fogunk, a baba egészségére!" - így András és Attila leült még a nappaliba, két kört is megittak hárman. Ez volt a búcsú. Én néztem őket és egyszerre gondoltam az elmúlásra és az életre. Éppúgy, mint most az asztalnál, ahogy felidézem, és akkor, amikor a júniusi napon megtudtam, hogy elment.

Az a látogatás, az interjú, az egymás szemébe nézés és valami, amiben már benne volt a búcsú, az elmúlás – felejthetetlen.

Arra gondolok, ki vagyok én, hogy írjak róla, arról a csodálatos teremtő-emberről, aki tele volt élettel, emberséggel, irodalommal. Aztán rájövök: egy olvasó, sokunkhoz hasonlóan, aki megfogadta a szavát, és viszi tovább azt, amiben ő is hitt: a költészet erejét. Kányádi Sándor a verseiben és ezáltal bennünk él tovább. Köszönjük neki.

A mindenség szerelmese – Juhász Ferenc 90 filmet, amiből idéztünk 2018. októberében mutatják be Budapesten.

A teljes Kányádi Sándor-felvétel és -interjú sorsáról a közeljövőben adunk tájékoztatást!


KÖVESS MINKET:




Szeretlek Magyarország
Letöltés
x
Töltsd le a Szeretlek Magyarország mobil alkalmazást, hogy elsőként értesülhess a legfrissebb hírekről!
x