hirdetés
Lebeszélték a mamát, hogy begyömöszölje a bejglit a kézipoggyászba
Külföldön élő magyarokat kérdezett meg az Abcúg Európa különböző országaiból, hogy hol és hogyan töltik a karácsonyt.
Fődi Kitti, Zsilák Szilvia cikke az Abcúgon - szmo.hu
2018. december 26.


hirdetés

Van, ahol a nagymama utazik ki, szalámival és túrórudival felpakolva, van, aki elképzelhetetlennek tartja a karácsonyt a családja nélkül, és már jó előre kiveszi a szabadságát. Van, akit a főnöke nem enged haza, és természetesen olyan is, akinek már a külföld jelenti az otthont.

A karácsonyt a családdal együtt szokás tölteni, de mi van akkor, ha a családtag több ezer kilométerre, egy másik országban él? Lassan mindenkinek van olyan rokona, aki külföldre költözött, és az ő esetükben mindig nagy kérdés, hogy kivel és hol töltik az ünnepeket. Egy Párizsban élő nőnek az a természetes, hogy nyolc éve mindig hazajár, de nem mindenki ül az ünnepek közeledtével repülőre, egy Angliában dolgozó nőt a munka és a szürreálisan magas repülőjegyárak tartanak vissza, egy Norvégiában élő lány pedig már külföldön érzi otthon magát. Egy Hollandiába költözött család pedig azt a megoldást választotta, hogy a nagymamát mozgósítja az ünnepekkor. Azt is megkérdeztük, hogy különbözik-e az ünnep külföldön, milyen szokások ragadtak rájuk, és mi az a magyar szokás, amiből nem engednek. Egyeseknél már december eleje óta áll a karácsonyfa, mások viszont el sem tudják képzelni, hogy szenteste előtt feldíszítsék a fenyőt, de van, ahol töltött káposzta és bejgli nélkül is létrejön a karácsonyi hangulat.

Nóra több mint egy éve költözött ki Hollandiába a férjével és a kislányával, a testvére pedig már régebb óta kint él a párjával. A 73 éves “fittipaldi” anyukája maradt Magyarországon, akinek két testvére is gondozásra szorul, ő pedig még nyolc órában dolgozik egy bioboltban. Idén, csakúgy mint tavaly karácsonykor, ő repül ki Hollandiába ünnepelni. Több oka is van annak, hogy a mama utazik:

Jobban megéri, ha az anyukája megy ki hozzájuk: olcsóbb egy embernek a repülőjegy, mint ötnek. Egy autóval nagyon kényelmetlen lenne a 18 órás út, ha két kocsival mennek, akkor viszont lényegesen többe kerülne az utazás, mint a mama repjegye, amit oda-vissza útra tizenegyezer forintért vásároltak. Az ünnepek környékén amúgy is hatalmas a forgalom, a testvére egyszer megkísérelt kocsival hazajutni, 26 órába telt. Ráadásul Nóráék már december 27-én dolgoznak, tehát evidens volt, hogy az anyukája megy ki.

A mama már novemberben elküldte az ajándékait egy dobozban, mert ő csak egy kézipoggyásszal utazik. A csomagra ráírta, hogy nem szabad felbontani.

Ha hazamennének, a mama “picinyke” 38 négyzetméteres lakásában el sem férnének öten. Hollandiában már bérelnek az önkormányzattól egy ” gyönyörű szép” négy hálószobás szociális bérlakást, ahol együtt fognak ünnepelni. Magyarországon teljesen felszámolták az életüket, Hollandiában terveznek hosszútávon élni. Mindkettőjüknek egy jó nagy devizahitellel terhelt otthona volt, amit eladtak, kifizették a hitelt, és új életet kezdtek.

“Szerencsére nem ismerem a honvágyat, emberekhez kötődöm, s ahol ott vannak a szeretteim, ott jól érzem magam. Ha az anyukám itt élne velünk, akkor teljes lenne a boldogságom, és év közben nem is utaznék haza.”

Nóra arról számol be, hogy óhatatlanul ragad rájuk a kinti szokásokból, elsősorban a gyerek miatt. Idén már náluk is december elejétől áll a karácsonyfa, mert a hollandoknál az advent azzal kezdődött, hogy feldíszítették a fákat. Viszont van, amiben ragaszkodnak a régi szokásokhoz. Hollandiában a Mikulás a non plusz ultra, aki Spanyolországból érkezik gőzhajón, Fekete Péterek kíséretében, akik a kéményben rájuk rakódott hamutól lettek koszosak. Hollandiában ez a nagy ajándékozás időszaka, karácsonykor már csak kisebb meglepetéseket adnak egymásnak. Nóráéknál viszont továbbra is a Jézuska hozza a nagyobb ajándékokat. A mama már novemberben elküldte az ajándékait egy dobozban, mert ő csak egy kézipoggyásszal utazik. A csomagra ráírta, hogy nem szabad felbontani. Az ünnepi asztalra pedig hagyományos magyar ételek kerülnek, például halászlé és töltött káposzta, amit közösen készítenek el. A mama már jó előre elküldte a mákot és a diót is, hogy meglegyen a zserbó és a bejgli, emellé szaloncukrot és füstölt kolbászt is postázott.

“Szerencsére arról viszont sikerült lebeszélni, hogy a frissen sütött bejgliket begyömöszölje a kézipoggyászba.”

Eljátszottuk, hogy karácsony van

,,Nem is tudjuk, hogy mekkora ünnep a karácsony, amíg nem külföldön töltjük. Előtte én is csak úgy gondoltam rá, hogy jaj, megint fát kell díszíteni, ajándékokat kell venni” – mondja Völgyesi Katalin.

Katalin öt évvel ezelőtt költözött Zürichbe, akkor még a barátjával, most viszont már egyedül él. Az első évben bébiszitterként dolgozott, aztán egy rövid ideig egy boltban árufeltöltőként, de az utóbbi négy évet már a reptér egyik dolgozójaként töltötte. Az első időszakban annyira honvágya volt, hogy 3-4 hetente járt haza, de karácsonykor nem engedték haza a főnökei, mert akkor még próbaidőn volt a boltban, ezért egyértelmű volt, hogy ki kell hagynia a karácsonyt. Katalin úgy fogalmazott, hogy ez felért egy késsel a hátába.

"Pár héttel karácsony előtt hazamentem, és a családommal eljátszottuk, hogy karácsony van. Állítottunk fát, volt karácsonyi menü és ajándékoztunk is. Amikor Zürichben eljött a 24-e, akkor az nagyon kemény volt, sírva Skypoltam a családommal. Megfogadtam, hogy ez az első és utolsó, hogy én nem otthon töltöm a karácsonyt”

– emlékszik vissza.

Katalin ráadásul szenteste délután kettőtől este tízig dolgozott, akkor jött rá, hogy valójában milyen fontos is neki ez az ünnep. Minden évben úgy veszi ki a szabadságát, hogy a karácsonyt a családjával tölthesse, ennek viszont az az ára, hogy szilveszterkor kell dolgoznia, de azt mondja, hogy sosem kérdés, hogy melyiket válassza. Szenteste előtt pár nappal hazautazik, ahol a szokásos magyar menü, töltött káposzta, bejgli, mézeskalács várja. A fát neki kell feldíszítenie otthon is és a szomszédban lakó nagyszülőknél is, akik átmennek hozzájuk az esti vacsorára, amit az ajándékbontás követ. A lánynak nem is igazán az a fontos, hogy Magyarországon töltse az ünnepet, szerinte ott van a karácsony, ahol a család van. Egyszer ezért nem is ment haza, hanem azt az ajándékot adta a családnak, hogy ők látogassanak ki hozzá Svájcba. Katalin készítette a karácsonyi menüt, hogy megteremtse az otthon ízeit, életében először főzött egyedül töltött káposztát, sütött zserbót.

A lány az ünnepre való hangolódásból sem akar kimaradni, amiért külföldön van, ezért már novemberben fát állít, feldíszíti a házat, mézeskalácsot süt. Idén 22-én jön haza, de hogy ráhangolódjon az ünnepre, felállított három karácsonyfát a ház különböző pontjain, a kandallóra adventi naptárként 24 zoknit tűzött, és az egész lakást karácsonyi díszek lepik el.

Már nyolc éve itthon karácsonyozik

Gabriella már nyolc éve él Franciaországban, de neki teljesen megszokott, hogy minden karácsonyt a családjával tölt Budapesten. Egy multinacionális cégnél dolgozik, ahol szerencsére ki kellett venni szabadságnak a két ünnep közötti napokat. De nem csak ez az oka annak, hogy hazautazik. Gabriella az életének a nagy részét Magyarországon töltötte, ezért ragaszkodik a magyar hagyományokhoz, illetve látja az édesanyján, hogy számára mennyire fontos, hogy ilyenkor együtt legyenek. Egy másik lényeges szempont, hogy nincs igazából messze Párizs, New Yorkból valószínűleg kevesebbet járna haza – fűzi hozzá. Gabriella már januárban vagy februárban megveszi a karácsonyi repülőjegyet, ami általában 135-140 euró, oda-vissza útra. A légitársaság engedi a 23 kilogrammos poggyászt, ami főleg a visszaúton fontos, amikor kell a hely a téliszaláminak, a savanyú káposztának és a túró rudi hegyeknek, – ezek néhány hétig kitartanak, utána pedig visszaáll a francia ételekre.

Jelen pillanatban egyedül él kint, de nagyon sok barátja van Párizsban. A francia barátaival általában karácsony előtt vagy újévkor ünnepelnek. Azt tapasztalta, hogy a franciák ilyenkor szeretik azokat a kuriózumokat tálalni, amit nem esznek minden nap, például lazacot, kaviárt, drágább pezsgőt, kacsamájat, fürjtojást. Speciális süteményük, például a Galette des rois (Háromkirályok pitéje), amit társaságban vágnak fel, és aki megtalálja benne az elrejtett figurát, az felteheti a koronát a fejére, aznapra ő lehet a király vagy a királynő. Ezt a süteményt, valamint sajtokat hoz haza a családjának, – minden mást itthon is meg lehet venni. Ami számára furcsa, hogy a franciáknál nem jön a Mikulás, hanem december elsejétől feldíszítik a karácsonyfát, kidekorálják az ablakokat és az ajtókat. Karácsonyfát odakint ő nem állít, viszont a párizsi lakást feldíszítette.

Ami Gabriella számára furcsa, hogy a franciáknál nem jön a Mikulás, hanem december elsejétől feldíszítik a karácsonyfát, kidekorálják az ablakokat és az ajtókat.

Gabriella 24-én érkezik meg az anyukájához, ahol az öccsével feldíszítik a karácsonyfát, közben pedig segítenek a főzésben. A karácsonyi menüben mindenképp szerepel a halászlé, sült kacsacomb és különböző magyar sütemények. A 93 éves szomszéd bácsival pedig már hagyomány, hogy minden karácsonykor megisznak egy italt.

Itthon a régi barátaival elmennek forralt borozni a karácsonyi vásárba, majd pedig közösen elutaznak Ausztriába síelni. Nekik például francia szaloncukrot szokott hazahozni, amiből, ha kihúznak egy zsineget egy kisebb tűzijátékot csinál egy kisebb pukkanás kíséretében. A Facebook megkönnyíti a kapcsolattartást az itthoni barátaival, a francia barátságoknak úgy fogalmaz, hogy nincs olyan régi gyökere, mint akiket már 30-40 éve ismer.

Család nélkül is van karácsony

Rita már öt éve él Norvégiában, már nagyon várja, hogy megkaphassa a norvég állampolgárságot is, ő egyáltalán nem vágyik vissza karácsonykor, hiszen neki már északon van az otthona.

"Az első 2-3 évben még karácsonykor Budapestre utaztam, de idővel egyre természetesebb lett, hogy itt töltöm a karácsonyt, mert itt érzem magam otthon. A haza, az otthon itt van, nem ott.”

Rita még azt sem tudta előre megmondani, hogy Norvégiában hol és kivel karácsonyozik. Az idei karácsonya kicsit más, mert a kint töltött ünnepeket eddig mindig az aktuális párjával töltötte, de most nem bánja, hogy éppen egyedül van. Az itthoni családi drámák sem hiányoznak neki karácsonykor, hiszen pont ezeket a veszekedéseket hagyta maga mögött a kiköltözéssel. “Az én családom nem egy rossz család, talán kicsit bonyolultabbak és drámaiabbak, mint az átlag, de azt hiszem, szeretnek és hiányzom nekik.“

"Szerintem a legfontosabb az lenne, hogy mindenki azt és úgy csinálja karácsonykor, ahogy az jól esik. Ha edzeni van kedved, vagy csak otthon lenni és olvasni, az is tökéletes. Szerintem az emberek túlszervezik magukat, és túlzottan akarják követni a hagyományokat. A karácsony egy ünnep, pihenésről kell, hogy szóljon!"

A szülei már rég elfogadták, hogy egy másik országban él és karácsonyozik, de a nagyszülőknek ez nehezebb. “Még, mindig kérdezik persze, hogy jövök-e. De tudják, hogy kizárt; már csak azért is, mert Norvégiában van számomra igazi tél, jó hangulat és nyugalom.” Magyarország pedig igazából már szinte semmit nem jelent számára, bár a karácsonyi hangulatot a fővárosban még mindig szépnek találja. Szomorúnak látja az ország gazdasági helyzetét, és hogy mennyire nincs pénzük az embereknek, – főleg Norvégiához viszonyítva.

Rita mára számos norvég szokást átvett, mert úgy érzi, hogy az a kultúra sokkal közelebb áll hozzá, mint bármelyik másik. Szerinte nem sok különbség van a karácsonyi szokásokban, ez az ünnep elsősorban a családlátogatásból áll, sokan pedig ilyenkor mennek síelni azon a környéken, ahol lakik. A norvégok általában még karácsony előtt feldíszítik a fát, ő – bár december elején felállította a fenyőt, amit az erdőből hoztak -, azt nem tudja elképzelni, hogy szenteste előtt fel is díszítse.

“Norvégiában van számomra igazi tél, jó hangulat és nyugalom.” – mondja Rita.

“A norvégok karácsonyi ételeit nem csípem; anyu karácsonyi menüje hallal és krumplisalátával, tökéletes, valamint hiányzik a nagymamám töltött káposztája és húslevese is. Időnként nosztalgiával gondolok azokra a karácsonyokra, ahol anyu főz 24-én, mi meg díszítjük a karácsonyfát, és valakinek mindig el kell szaladnia a boltba valamiért, ami elfelejtődött.”

Csilla öt évvel ezelőtt költözött ki barátjával Leicesterbe, Angliába. Idén nem tudnak hazajönni karácsonyra, mert a lány a vendéglátásban dolgozik, és egyáltalán nem kapnak kimenőt karácsonyra, ráadásul a repülőjegy is túl drága nekik ebben az időszakban. Az első három évben, amíg a lány egy raktárban dolgozott, minden évben hazajöttek, előfordult, hogy kocsival vágtak neki a hosszú útnak. Az első években erre nagy szükségük volt a honvágy miatt, nagyon itthon akartak lenni, ezért mindig ennek megfelelően tervezték a szabadságokat.

Néhány éve azonban már csak kettesben ünneplik a karácsonyt, ami eleinte nem volt könnyű, mert a lány hozzászokott ahhoz, hogy 10-15 családtaggal tölti együtt a szentestét, amit most azzal próbálnak kompenzálni, hogy áthívják azokat a magyar barátaikat, akik szintén nem tudtak hazamenni az ünnepekre. A lány szenteste este nyolcig dolgozik, mert az étteremnél szabály, hogy nem vehetnek ki szabadnapot decemberben. Csilla azt mondja, hogy tisztában volt azzal, hogy mit vállalt, amikor a vendéglátásban kezdett el dolgozni. De még ha a munka nem is lenne akadály, akkor sem biztos, hogy hazajönnének, mert az ünnepek környékén a legdrágábbak a repülőjegyek, kettőjüknek 400 font, vagyis nagyjából 140 ezer forint lenne, amit csak nehezen tudnának kigazdálkodni.

Csilla igyekszik őrizni az otthonról hozott hagyományokat, ezért az angolokkal ellentétben ő nem állít már novemberben fát, csak 24-én. Egy lemezlejátszót is beszereztek, ami korábban otthon is volt, és a karácsonyi menü is ugyanaz. Szenteste felhívják a szülőket videóhívással, és közösen koccintanak egyet.

Szerinte ki lehet bírni a karácsonyt a család nélkül, mert ha nem is azon a napon, de egy-két hónappal később úgyis hazalátogatnak, most például februárban fognak.

"Nekem mindig hiányzik a családom, amikor itt vagyok, nem az a fontos, hogy mikor, hanem az, hogy találkozzunk” – mondja.


KÖVESS MINKET:




hirdetés
'Nem szeretnék mást, csak elvegyülni' – beszélgetés Eszterrel, aki 25 éve elvesztette a haját
‘Nekünk nemigen van reményünk normális életre. Egy nyári szellő, egy lehajolás, Balatonban fürdés – és igen, a szex is, mind neuralgikus. A tekintetek fürkésznek, majd összemosolyognak: lebuktam.'
Hargitay Judit - szmo.hu
2019. április 10.



A lakásomra vártam őt, és a fotós kollégámat is. Amikor megszólalt a kapucsengő, futó pillantást vetettem az előszobatükörbe, és elfintorodtam: “De szar a hajam.” Aztán rögtön el is szégyelltem magam. Egy hétköznapi, “nőcis” mondat, és mindjárt jön valaki, aki bármit megadna, ha ezt egyszer ilyen lazán kimondhatná.

A lift felől közeledett, a fotóssal, először csak a kontúrjait láttam. Szép nő, jó alakú, hosszú, melegbarna tincsekkel, a gyenge lépcsőházi fényben nem látszott parókának. Rögtön megölelt, pedig akkor látott először. Bájos hangja, és igézően szép, örvénylően fekete szeme volt. Ahogy leült a nappalimban, mégis olyan benyomást keltett, mint egy megtört szárnyú madár. Riadtan nézegetett körbe. Kávéztunk, rögtön megmutatta az egyik régi, első parókáját. “Pepinek” hívják, az még csak a fejtetőt fedte. Ült az asztalnál, a fehér fátyolfüggönyön átszűrődő, finom délelőtti fényben. Azt hiszem, a legközhelyesebb mondattal indítottam, amivel csak lehet.

– Nem is látszik, hogy paróka...

– Köszönöm, nagyon aranyos vagy, de tudod, mit meg nem adnék azért, hogy soha többé ne kelljen hallanom ezt a mondatot? A sajnálatot a hangodban?

Zavartan kapirgáltam a tollammal. Átnyúlt az asztal fölött, megsimogatta a kezemet.

– Ne érts félre, köszönöm, hogy meghallgatsz. Csak tudod, nehéz megérteni az állandó félelmet, kiszolgáltatottságot, és igen, a megalázottságot, amiben élek. Most 46 vagyok, és 25 éve minden este úgy nézek tükörbe, hogy egy 70 éves, kopasz öregasszony néz vissza rám. És 25 éve minden nappalomat áthatja a rettegés, hogy ez mikor derül ki. Jön egy szellő, és megbillenti. Megbotlok a lépcsőn, félrecsúszik. Egy kolléga furán vizslat.

Észrevette. Már tudja. Diadalmas kis fény gyúl a tekintetében. Az emberek szeretnek leleplezni. Én pedig megint megsemmisülök. Se uszoda, se szauna, se önfeledt kirándulás a szélfútta, őszi erdőben. Semmi, ami másnak természetes.

– Mi ez a betegség tulajdonképpen?

– Androgén alopecia a neve. Férfias hajvesztésnek is hívják, mert sok férfit is érint. A hajhagymáknál van a baj, meggyengülnek, eleresztik a fejbőrt, de a pontos okát nem ismerik. Illetve rengeteg oka lehet. Nálam 22 évesen kezdődött, a fejbúbomon. Szólt a fodrászom, hogy ő már sok fejbőrt látott, de itt valami nagy gáz van, menjek el orvoshoz. Persze nem rohantam rögtön, de azért motoszkált bennem valami furcsa érzés.

Hosszú kivizsgálás-sorozat indult. Góckutatás, orvosi rendelők, fogászat, az összes fogtömésemet kicserélték. Klinikák, bőrgyógyászok, speciális samponok. Egy bő fél évet hajgyógyaszati kezeléssel töltöttem, egy nyarat tibeti gyógyítással. Tíz év telt el, és minden egyre rosszabb lett.

Fotó: Mérvai Márk

Csak az hozott rövid fellélegzést, hogy a férjemmel nagy nehezen megfogant a kislányunk. A babavárás időszakában jött egy kis javulás, de a szoptatás után végleg vége lett: fénylett a fejbőröm, a fejtetőn erőtlenül ágaskodtak a hajszálak, sem a tupírozás, sem a fondorlatos keresztbe fésülés nem segített. Akkor vettem az első “pepimet”, amit még a fejtetőre rögzítettem, csattal. Egy idő után pedig át kellett térnem a teljes parókára. Az elsőt külföldről rendeltem, 30 ezer forintért. Ez rendes, emberi haj, csipkére rögzítik, ragasztóval kell feltenni reggelente. Fél évig egész jól bírja, de aztán megviselt lesz, hiszen nem “nő le”, hiába mosod, vigyázol rá, már csúnya. Cserélni kell.

– Azt mondod, van férjed, kislányod. A szerelemben nem okozott problémát az állapotod?

– A férjemmel már elváltunk, a 11 éves kislányomat én nevelem, de van új párkapcsolatom. Hát igen, az, hogy parókát hordasz, legkésőbb az első szexnél kiderül. De érdekes, a férfiak meglepően jól állnak ehhez. Soha nem bántott meg senki. Azt látom, hogy ők az egész nőt nézik, és ha szeretik, tényleg nem zavarja őket. Sőt, támogattak, “meg akartak menteni”. “Te így is szép vagy, nem a te hibád” – mondogatja sokszor a párom.

– És ez nem fontosabb, mint a külvilág?

Egyszerre sírt és mosolygott, mint egyébként végig a beszélgetésünk alatt.

– De igen, ez fontos. De az élet mégiscsak odakint van. Azt hiszem, inkább megmutatom. Melegem is van már.

<
A cikk folytatódik a következő oldalon
>


KÖVESS MINKET:



hirdetés
„A hajléktalan és a Converse-csukás huszonéves összenézett egy pillanatra” – néhány szó a háláról
'Nyugi, fiatalember, úgyis csak a járdáig tudok leesni.'
Hargitay Judit - szmo.hu
2019. április 18.



A négyes villamoson utazott egy hajléktalan. A pestiek tudják, hogy a város egyik legzsúfoltabb járatán (a Nagykörúton megy) ez nem ritka dolog. Nem is szeretik. Ez az öregember is roggyant volt, összevissza ruhákban, a szakálla tele bizonytalan papírfecnikkel. Igen, szaga is volt, de nem piaszag. Nem volt részeg, csak fáradt, és szerintem beteg. Két megtömött sporttáskával (azok is úgy néztek ki, mintha a kukából túrta volna valahol) cihelődött le a Rákóczi térnél. A fotocellás ajtók megtréfálták, olyan gyorsan húzódtak szét, hogy az öreg megbotlott, és feltartóztathatatlanul zuhanni kezdett a járdasziget felé.

Aztán egyszer csak valaki utána kapott. Egy Converse-cipős huszonéves srác, pöpec barber-frizurával (tudjátok, az az oldalt felnyírt, középen hátrazselézett), egy akkora lyukkal a fülcimpájában, mint egy ötforintos (vannak ilyen fiúfülbevalók, én mindig megijedek tőlük). Határozottan tartotta az öreget a karjánál, amíg az visszanyerte az egyensúlyát.

Csak egy pillanatra néztek egymásra, két ember, két teljesen külön világ. Az öreg szemében hála volt. Aztán csak annyit mondott: “Nyugi, fiatalember, úgyis csak a járdáig tudok leesni.” Az utasok nevettek, de nem gúnyosan, az öregnek sikere volt.

Néztem a mozdulatlan fiút, aki már a telefonját vizslatta. Aztán eszembe jutott egy réges-régi arc, egy férfié. Biztonsági őr volt apám munkahelyén, egy vidéki nagyvárosban. Egy kis üvegkalitkában szobrozott, többnyire hétvégén (azok a műszakok jobban fizettek, nagy családja volt, kellett neki a pénz), télen is.

Tizenvalahány éves lehettem, apámnak eszébe jutott, hogy be kell ugrania az irodába valami iratért. A fűtött kis Opeljében vártam az udvaron, amíg felszaladt az épületbe, aztán ahogy kanyarodtunk ki az üvegfalú őrbódé előtt, apám odaintett a küszöbön topogó, kezeit lehelgető férfinak. Farkasordító hideg volt. Apám nem szólt, csak berobogtunk a belvárosba, kiugrott egy gyorsbüfénél. Két papírpoharas forró csokival jött vissza, mindkettőt a kezembe nyomta: “Igyál.” Azt hittem, a másikat magának szánja, szorongattam a poharakat.

Váratlanul ért, amikor megint megálltunk a munkahelyénél, és kivette a kezemből az egyik poharat. Kiszállt, és a még mindig toporgó biztonsági őr kezébe nyomta. Nem várt köszönetet – apám nagyon nehezen viselte a hálálkodást, vagy bármilyen emberi érzékenykedést –, huppant is vissza a sofőrülésre, és húztunk el. Egy pillanatra még láttam az őr arcát, ahogy kezében a forró csokival utánunk nézett. Ugyanaz volt a szemében, mint most a hajléktalanéban a négyes villamoson.

Nem tudom, ti hogy vagytok vele, de egy ideje elhatároztam, hogy magamban gyűjteni fogom ezeket a pillanatokat. Amikor egy ember tekintetében megcsillan a hála. Szerintem ez az egyik legszebb látvány a világon. Olyan, mintha a mindennapjainkat elöntő szürke közöny hasadékán beömlene a fény.

Morcos, utálkozó világban élünk? Talán. Ha kinyitom a laptopom fedelét, és beleolvasok néhány internetes kommentszekcióba, magam is úgy érzem. De az élet nem az interneten van – még ha én is ide írom ezeket a sorokat – hanem “odakint”.

<
A cikk folytatódik a következő oldalon
>


KÖVESS MINKET:




hirdetés
A nyelvvizsgához kötött felvételi burkolt vagyoni cenzus
Április 26-án ismét utcára vonulnak a diákok a nyelvvizsgához kötött felvételi miatt, a tüntetés szervezője Gyetvai Viktor beszélt az oktatásban felmerülő problémákról.
Címkép: Pixabay - szmo.hu
2019. április 12.



Április 26-án utcára vonulnak a diákok, akik egyebek mellett azt követelik, hogy a kormány halassza el a nyelvvizsgához kötött felvételi 2020-as bevezetését. A Szabad Hang Youtube csatornáján jelent meg egy interjú Gyetvai Viktorral, aki az április 26-i diáktüntetés szervezője.

Gyetvai Viktor arról beszélt, hogyha minden feltétel egy csapásra adott lenne a közoktatásban, akkor is legalább négy évet kellene a kormánynak várnia a nyelvvizsgához kötött felsőoktatási felvételi bevezetésével – írja az Abcúg. Gyetvai Viktor szerint a legfőbb probléma a tanárhiány, hiszen nincs ki felkészítse a diákokat a nyelvvizsgára.

Ugyanakkor arról is említést tett, hogy a tavaly felvett diákoknak majdnem fele kiesett volna, ha már élne a nyelvvizsgához kötött felvételi rendszere.

A szülők és a diákok vegyesen fogadták a hírt, hogy 2020-tól már nyelvvizsga szükséges a felsőoktatási felvételihez, de voltak, ahol felkészítették a diákokat és minden szülői értekezleten is elmondták, hogy járassák a diákokat különtanárhoz. Gyetvai szerint ez burkolt anyagi cenzus, ugyanis nem minden szülő teheti meg, hogy a gyermeke magánórákat vegyen.

Gyetvai Viktor szerint a fiatalok nem várhatják, hogy majd a felnőttek felemelik a szavukat az oktatás problémái miatt. Gyetvai beszélt arról is, nem fél a karaktergyilkosságtól, mint mondja, a Nagy Blanka lejáratására tett kísérlet is épp fordítva sült el, mint ahogyan azt a propagandasajtó szerette volna: nem lenyomták a föld alá, hanem épphogy felemelték.

A tanárok feljelentésére buzdító propagandáról a fiatal egyetemista azt gondolja, ilyet egy jól működő demokráciában nem lehet megtenni.


KÖVESS MINKET:




hirdetés
Facebookon kér segítséget a fóti gyermekotthon egyik lakója
'A családokat se szakítják szét, ha elköltöznek' – érvel a lány, aki szerint neki azok a gyerekek és felnőttek a családja, akik között felnőtt.
Zsilák Szilvia írása az Abcúgon - szmo.hu
2019. április 17.



A fóti gyermekotthon egyik fiatal lakója úgy döntött, hogy kiáll magáért és a társaiért, és a Facebookon kér segítséget. Közel háromezer megosztásnál jár a hétfő délutáni poszt, amiben a hozzászólók a lány bátorságát díjazzák, és a támogatásukról biztosítják őt. Karolina, a 18 éves mozgássérült lány a posztjában arra kéri az embereket, hogy segítsenek nekik, hogy együtt maradhassanak, és felteszi a kérdést, hogy „Ti tudnátok a családotok nélkül boldogok lenni?”

A kormány a tervek szerint még az idei év első felében bezáratja a fóti Károlyi István Gyermekközpontot, és az ott élő gyerekeket az ország különböző pontjain, Zalaegerszegen, Kalocsán, Aszódon és Budapesten helyezik el. Az intézményben jelenleg három részleg működik, a speciális gyermekotthonban súlyos pszichés problémával élő fiúk, a különleges gyermekotthonban a tartósan beteg és sérült gyerekek, a kísérő nélküli kiskorúak gyermekotthonában pedig a fiatal menekültek élnek.

Fülöp Attila szociális ügyekért és társadalmi felzárkózásért felelős államtitkár szerint a kitagolásra azért van szükség, hogy felszámolják a nagy létszámú tömegintézményeket, és azt ígéri, hogy jobb körülmények közé helyezik el a gyerekeket.

Korábbi cikkünkben megpróbáltuk kideríteni, hogy mi lesz a gyerekek sorsa, megnyugtató választ nem kaptunk, a legnagyobb rejtély, hogy mi lesz a menekültek, illetve a tartósan beteg és sérült gyerekek sorsa. A számukra kijelölt otthonok nem alkalmasak ezeknek a gyerekeknek a fogadására, és a jelek szerint ez nem is fog változni, ráadásul ezek az otthonok a puszta közepén állnak. A különleges szükségletű gyerekek nagyon szoros kapcsolatot ápolnak egymással és az ápolóikkal, ezért nekik különösen nehéz lenne a kiköltözés.

A családokat se szakítják szét, ha elköltöznek

A gyermekotthon egyik lakója, Oláh Karolina a napokban úgy döntött, hogy megtöri a csendet, és kiírja a Facebook oldalára, hogyan éli meg ezt az időszakot.

„Azt még valahogy feldolgozzuk, ha menni kell, hiszen egy „normális” család életében is van ilyen. Viszont minket az ország különböző részeire akarnak szétdobálni, azt gondolva, hogy „Majd úgyis megszokják!” Igen. Lehet, de abba senki nem gondol bele, hogy mi, akik évek óta együtt élünk, talán úgy szeretjük egymást, mint egy igazi család! A vér szerinti családom elhagyott, mert nem kellettem nekik. Nekem azok a gyerek és felnőttek a családom, akik között felnőttem”

– olvasható a posztban.

„Azért gondoltam, hogy kiírom ezt a Facebookra, mert fontosnak tartom, hogy a mi oldalunkról is hallják az emberek, hogy nekünk ez milyen nehéz” – mondta Karolina az Abcúgnak.

Karolina mozgássérültként született, az édesanyja nem merte vállalni a felelősséget, ezért a tatabányai csecsemőotthonban helyezték el. Ötéves korában került át a fóti gyermekotthonba, és azóta ott él. „Az emberek itt nagyon kedvesek, itt nőttem fel, ide köt minden, nekem Fóton van az otthonom.”

<
A cikk folytatódik a következő oldalon
>


KÖVESS MINKET:






Szeretlek Magyarország
Letöltés
x
Töltsd le a Szeretlek Magyarország mobil alkalmazást, hogy elsőként értesülhess a legfrissebb hírekről!
x