hirdetés
ekljrgf-2.jpg

L. Ritók Nóra: “Ilyen, amikor fogy valaki körül a levegő”

A mélyszegényeken segítő Igazgyöngy Alapítvány azután került fel a külföldről támogatottak listájára, hogy 1000 gyereknek adott Lázár Ervin könyvet. Interjú.
Berei Dániel, képek: Igazgyöngy Alapítvány - szmo.hu
2018. január 04.


hirdetés

L. Ritók Nóra Berettyóújfalun és térségében küzd a mélyszegénység ellen. Testközelből látja, hogyan tesz tönkre embereket a közmunkaprogram, a szegregált oktatás, a leszállított tankötelezettség.

Alapítványa, az Igazgyöngy mára rengeteg kilátástalan családnak segített a túlélésben. Interjú a generációs szegénységről, annak okairól, a hatalom gőgösségéről, a kormány gyűlölet- és félelemkeltő, civilellenes kampányáról.

Milyen volt a Pápával kezet fogni?

Rendkívül felemelő élmény volt egy ilyen karizmatikus emberrel találkozni, akinek ráadásul az értékrendjével ennyire azonosulni tudunk. Rómában él egy támogatónk, aki sokáig dolgozott azon, hogy egy kiállítást összehozzon nekünk az olasz fővárosban. Az igazgyöngyös gyerekek munkáiból egy héttel korábban nyílt kiállítás, annak a zárására mentünk ki, így mehettünk el egy pápai audienciára.

hirdetés

Azt gondolom, hogy óriási dolog, ha egy nem vallásos civil szervezet ilyen lehetőséget kap. Próbáltuk is megragadni, abban a levélben, amit átadtam neki, több olyan civil szervezet nehéz helyzetéről is írtam, ami a társadalom perifériájára szorult embereknek segít.

Történt még fontos dolog decemberben: megjelent a könyve. Mire utal a címe?

A Láthatatlan Magyarország egy olyan szegmensét mutatja meg a társadalomnak, amit az intézményrendszer, a döntéshozók és a hozzájuk tartozó média sem szeret láttatni. A mélyszegénységet, mint problémát helyezi fókuszba a könyv, amivel a rendszerváltás óta nem tudott és talán nem is akart kezdeni semmit a hatalom.

Úgy tűnik, számukra ez a Magyarország láthatatlan, erre utal a cím.

A könyv több, mint ezer blogbejegyzés szerkesztett összefoglalója. Miért tartotta fontosnak, hogy könyv formájában is megjelenjenek a sorai?

A generációs mélyszegénység egy szinte megoldhatatlan probléma, de egyáltalán nem mindegy, milyen arányban van jelen egy társadalomban. Úgy érzem, Magyarországon már az elviselhetetlenséget súrolja a mértéke, ezért örültem, mikor a Tea Kiadó megkeresett az ötlettel, hogy könyv formájában is adjunk közre egy válogatást.

A könyv bemutatóján azt mondta, vannak benne olyan történetek, amik a mai napig megrázzák. Melyek ezek?

Azok a leginkább torokszorítóak, amelyek gyerekekhez kötődnek. Emlékszem, sokadjára olvastam a kéziratot, de mindig beleborzongtam egy történetbe. Egy nagyon rossz helyzetben élő, beteg gyerekeket nevelő, mélyszegény család hatalmas közüzemi tartozást halmozott fel, az otthonuk is veszélybe került. Egy támogató több százezer forinttal segítette ki őket, amivel némileg rendeződött a sorsuk. Aztán eljöttek hozzám az iskolába, köszönetet mondani, egy tanóra végén, de elsírták magukat közben… aztán én is sírtam. A gyerekek pedig csak néztek ránk, ahogy együtt bőgünk.

A könyv vegyíti a széles társadalmi problémákat bemutató írásokat és az egyéni történeteket. Úgy gondolja, ez a kombináció segíthet érzékenyíteni a döntéshozókat is?

Azt hiszem, ahhoz, hogy valaki megértse ezeket a nagyon súlyos problémákat, mind a kettő, a makro- és a mikroszint is szükséges. Ettől is lesz a mű hiteles: az emberek érzik, hogy nem csak elméleti fejtegetésről, általános jelenségekről, hanem a kőkemény valóságról van szó.

Ha a kérdésre kell válaszolnom: nem gondolom, hogy a kormány szociális érzékenysége ettől változna.

Az ő kommunikációjuk arról szól, hogy ezen a területen is óriási eredményeket értek el, a szegénység mértéke elenyésző, sőt, ez a kérdéskör nem is létezik.

hirdetés

Ha viszont a leendő szakemberek, leendő politikusok hozzáállását kicsit sikerül megváltoztatni, már megérte.

lkejrgf

Egy interjúban azt mondta "a problémát akkor lehetne megszüntetni vagy legalább mérsékelni, ha az okokkal foglalkoznánk, és az okokkal 2009 óta egyre kevésbé foglalkozik a rendszer.” Mik a valódi okok?

A legnagyobb probléma az, hogy a döntések nem a változásokat is követő, független szakértői elemzések alapján készülnek. Nincs stratégia arra, hogy a szegény gyerekek körében milyen oktatási rendszerre lenne szükség, hogy hogyan lehetne a jelenleg közmunkában foglalkoztatott embereknek a munkavállalói kompetenciáit ténylegesen fejleszteni, vagy hogy a lakhatási szegénység továbbgyűrűzésének mik az okai. Bár léteznek ezekben a témákban szakirodalmak, azt nem látni, hogy ezek megjelennének a döntéshozói mechanizmusban.

A rendszerváltás előtt kezdtem az oktatásban dolgozni, több mint 8 éve pedig a szegregátumok, a szociális munka világában is dolgozom. Ennyi idő eltelt, de még nem láttam, hogy az intézkedéseket bárki is összehangolta volna. Nem lehet csak az oktatásba vagy csak a lakáskérdésbe belenyúlni, mert az egypontú beavatkozás hatásait a többi leamortizálja.

Az is gond, hogy a rendszerváltás óta minden új kormány az előző elindított programjait rögtön a kukába dobja, és „újratervez”. Itt egy választási ciklus, vagy egy uniós projektév alatt nem lehet eredményeket elérni. A megoldás egy helyi problématérkép elkészítése és egy erre épülő, hosszútávú - minimum 20 évre tervező -, stratégiaszerű munka megkezdése lenne.

A közmunkáról azt mondja a kormány, hogy visszavezeti az embereket a munka világába, Ön pedig azt mondja, hogy ez a program még csak reményt sem nyújt a szegény családoknak. Miért?

A legfontosabb, hogy a közmunkával szerezhető jövedelem nem elég a megélhetésre.

Fontos az is, hogy nincs annyi munka egy-egy településen, amennyit a közmunkásoknak adnának. A lényeg, hogy reggel és este aláírják a jelenléti ívet, hogy a kettő között mi történik, sokszor senkit nem érdekel. Az időfaktor a fontos, és nem az eredmény. A közmunka többnyire nem értékteremtő munka, ezért az életpályájuk sem ível felfelé. Nem is kell odatenniük magukat. Ha azt látnák, hogy a munkájuknak van értelme, sokkal nagyobb lelkesedéssel csinálnák. Lenne céljuk, hogy jobb munkahelyre kerüljenek, hogy nőjön a bérük, stb.

A közmunkában nincs fejlesztés. Azok, akik valamilyen szakértelemmel rendelkeznek, a szegény területekről már elköltöztek, és most vagy Nyugat-Magyarországon vagy külföldön dolgoznak. Akik itt maradtak, többségében alkalmatlanok a valós munkaerő-piacra. Mi is látjuk, hogy sokan, akik innen elindulnak szerencsét próbálni, egy hónap után visszajönnek, mert nem bírják a terhelést, felelősséget, ami a munkával jár.

Rendszeresen kapunk megkereséseket Nyugat-Magyarországról, ahol hatalmas probléma a munkaerőhiány, még olyat is, hogy 300 ezres kezdő bérrel, ingyen szállással keresnek képesítés nélküli embert, fizikai munkára. Mégsem tudunk senkit nyugodt szívvel küldeni… Ez jól jelzi, hogy a közmunka nem vezeti vissza az embereket a munka világába.

Papíron ugyan nagyon jól hangzik, hogy a közmunkához jár OKJ-s képzés. Csakhogy tele vagyunk olyan tanfolyamokkal, ami abban a régióban, ahol ezek az emberek élnek, értelmezhetetlenek. Minek végez el valaki targoncavezetői tanfolyamot egy faluban, ahol még nem láttak targoncát? Miért próbálunk számítástechnikai, adatbeviteli végzettséget adni valakinek, akinek problémái vannak az írással-olvasással? Bár a rendszer hangzatos, rengeteg probléma van ezzel is.

lkejrf

Ön azt is mondja, hogy a 16 éves korra levitt tankötelezettség is árt a szegényebb fiataloknak. Miért?

Azért, mert úgy kerülnek ki az iskolából, hogy nincs meg a tudásuk, amivel a munkaerőpiacon érvényesülni tudnának. Egy 16 éves, szakképesítés nélküli, alapkészség-hiányos gyereknek semmi esélye egy szegregátumban.

Erre szokták mondani, hogy akkor sem volt más, amikor 18 éves korukig ott ültek az iskolában. Ez igaz, de erre én azt mondom, hogy akkor az oktatási rendszert kellene megváltoztatni, nem a tankötelezettség korhatárát, mert az nem old meg semmit.

Azok a tinédzserek, akik kikerülnek az iskolából és azt látják, hogy nincsenek lehetőségeik, folyamatos kudarcokkal szembesülnek és nincs esélyük a pénzkeresetre sem, egyenes az útjuk a bűnözésig.

Már fiatalabb korban is megjelenik az iskolakerülés, a herbál, az agresszió.

Sok gyereket inkább otthon tartanak a szülei, mert akkor nem keveredik verekedésbe, kábítószeres ügybe az iskolában.

A közmunka és a közoktatás sem kapcsolódik kellőképpen. Mondok egy példát: egy lány azt tanulja a szakképzésben, hogy kell pl. zöldséget tartósítani. Ugyanebbe az intézménybe felveszik az anyját OKJ-s képzésre, ahol pár hónap alatt “megtanulja” ugyanazt, ráadásul közmunkabér jár érte. Mi fogalmazódik meg ebben a lányban? Az, hogy minek járjon iskolába, 16 éves korában inkább abbahagyja, aztán tanulja ugyanazt, pénzért. Ugyanez van a kőművestanfolyamokkal…

Mit jelent az, hogy az oktatásunk még sosem volt ennyire szegregált? Mi ezzel a baj?

Bizonyos településeken, ahol magasabb a halmozottan hátrányos helyzetű, zömében roma diákok aránya, onnan a jobb társadalmi státuszú gyerekeket a szüleik elviszik másik település iskolájába. Ez a szabad iskolaválasztás bevezetése óta így működik.

Bár ezt sem tudta igazán kezelni a rendszer, a spontán szegregációk valamelyest elviselhetőbb hatásokat produkáltak, köszönhetően számos állami támogatásnak és fejlesztő programnak. Akkor lett még rosszabb a helyzet, amikor új, főleg egyházi iskolák nyíltak. Ezek az iskolák a kimutatások szerint háromszor akkora összeget tudnak oktatásra költeni, mint az államiak. A szegregáció felgyorsult, az állami iskolákból eltűntek a jobb társadalmi státuszú gyerekek, az egyháziakba iratkoztak, az államiban pedig maradtak a szegények, romák, pedagógiai többletfeladatokat igénylők.

Az integrált iskolában, egy jó pedagógiai programmal a problémás gyerekeket sokkal jobban tudják kezelni, mert ott van előttük az osztályban, iskolában a korosztály jó példája is. A szegregált iskolában ez egyáltalán nem működik, esély sincs a hátrányos helyzetű, problémás gyerekek felzárkóztatására. A plusz pedagógiai munkát igénylő gyerekek halmozódása olyan folyamatokat indít meg, ami egyre lejjebb sodorja az iskolákat.

Integrációs készségeket nem lehet fejleszteni egy olyan osztályban, ahol a diákok mind romák, a tanár pedig egyedül képviseli a többségi társadalmat a teremben.

Vegyes osztályok kellenek, amiben egy jó pedagógiai programmal az integráció, együttélés felé kell terelni mindkét oldalt, azaz minden gyereket.

Az Igazgyöngy Alapítványt ma már úgy definiálja, hogy esélyteremtő modell. Ez mit jelent?

Amikor az Igazgyöngy elindult, csak az oktatásra koncentrált. Azt kellett látnunk egy idő után, hogy az a társadalmi csoport, ahonnan a tanítványaink zöme érkezett, tehát a generációs mélyszegények életén nem sokat változtattunk, mert az otthoni közeg leamortizálta az iskolánk pozitív hatásait.

Ezért 8 évvel ezelőtt nyitottunk a családgondozás felé és elkezdtük családok kríziskezelését. Aztán rájöttünk, hogy ez is kevés, mert a családok szétesett közösségekben élnek, ezért elkezdtük a közösségfejlesztést is ezeken a halmozottan hátrányos településeken. Később észrevettük, hogy az az intézményrendszer is számos sebből vérzik, ahová ezek a családok a problémáikkal fordulhatnak. Forráshiánytól, eszköztelenségtől, kiégéstől szenvednek, ezért az alapítvány elkezdett egy mediáló tevékenységet. Később az is világossá vált, hogy hiába fejlődnek az emberek és a közösségek, ha nincs munka, az egésznek nincs értelme. Ekkor kezdtünk el a munkahelyteremtésbe is.

Végül annyi területet ismertünk meg, hogy számunkra is kiderült, rengeteg beavatkozási pont van a mélyszegénység kezelésében. A mi munkánk így vált egy modellé,

aminek a célja az, hogy a következő generáció ezekben a közösségekben egy magasabb életszínvonalon éljen majd.

lekjrgf

Az is cél, hogy más régiók, más országok is alkalmazzák ezt a modellt?

Elég nagy a kitekintésünk, ismerjük a helyzetet Magyarország szegény régióiban, nemzetközi együttműködések miatt a román, a bolgár vagy a szlovák szegénység helyzetéről is vannak információink. Azt el kell mondani, hogy minden régiónak megvannak a nagyon erős sajátosságai, de dolgozunk azon, hogy adoptálható legyen ez a modell.

Azt gondoljuk, hogy minden országnak magának kell megoldásokat találnia az integrációs problémáira, a kanadai eszkimóktól az ausztrál aboriginálokig, A romák integrációjának problémája Magyarországon is hordoz nemzeti sajátosságokat. Amit mi tudunk most, azok fontos tapasztalati tudások. A problématérképről, a bizalomépítésről, a fejlesztés kereteiről. Ezt a tudást tudjuk átadni másoknak, akik a saját stratégiájukat építhetik fel e mentén.

Hatással van a kormány civilellenes kampánya az Igazgyöngyre?

Alapvetően nehéz helyzetben vagyunk, mert az alapítványunk az állam működési hézagjaiban működik, sőt, azokat a hiányosságokat kommunikáljuk, amik amúgy az államot terhelik. Nekünk emiatt mindig nehéz volt a viszonyunk a regnáló hatalommal, de civilként azt sosem éreztük, amit most: gyanakvást, gyűlöletet, fenyegetettséget.

Eljutottunk oda, hogy már fölösleges pályázatot beadnunk, úgysem nyerhetünk sosem.

Sosem tagadtuk, hogy már a kezdetektől kaptunk Soros György alapítványától pénzt. Én ebben semmilyen nemzetellenes vonatkozást nem vagyok hajlandó látni és biztos vagyok abban, hogy a mi tevékenységünk, a Soros- és egyéb külföldi támogatások segítségével javít a mélyszegénységben élők helyzetén.

Az nem jó érzés, hogy listákon jelenik meg a nevünk. Az Igazgyöngy Alapítvány ráadásul úgy csúszott át a 7,2 milliós támogatási plafonon, hogy nyertünk egy pályázaton, ami lehetővé tette, hogy 1000 hátrányos gyereknek adjunk egy-egy Lázár Ervin könyvet. Ez lenne a gyanús tevékenység?

Az, hogy felkerültünk a külföldről támogatott szervezetek listájára, az még önmagában nem baj, de az igen, hogy nem tudjuk, mi lesz a következő lépés.

Nem tudom biztosan állítani azt, hogy 2018-ban nem hoznak egy olyan rendeletet, hogy az ilyen szervezetek nem kérhetnek 1%-ot vagy éppen nem tarthatnak fenn iskolát. Ilyen érzés, amikor fogy a levegő az ember körül.


KÖVESS MINKET:





Címlapról ajánljuk
x


hirdetés
elrontott-generacio-1000x666.jpg

„Felneveltünk egy életképtelen generációt – hol rontottuk el?”

Az idézet egy cikkből származik, amit egy barátom osztott meg, és eddig majdnem 200 ezer lájkja van, tehát nagyon sokan értenek egyet vele. Nos, én sokat foglalkozom gyerekekkel – elmondom, szerintem hol rontottuk el. 
jh. Fotó: Pixabay - szmo.hu
2019. november 11.


hirdetés

Az említett cikk, vagy inkább blogbejegyzés egyértelműen felrobbantotta a netet. Teljes terjedelmében itt olvasható, a lényege az, hogy "hagytunk felnőni egy elrontott generációt", amely "nem terhelhető, képtelen elviselni a tetteinek a következményeit, összeroppan a felelősségtől, lusta, nem örül semminek, nulla munkáért követeli a pénzt, kiveszett belőle a tisztelet, a hit, nem látja a másik embert, csak a kütyüjébe mélyed" stb. stb. stb. És persze többször is felteszi a kérdést (szinte látom, ahogy a szerző kétségbeesett szemekkel az égre néz): hol rontottuk el? 

Napi szinten foglalkozom gyerekekkel. Kora tizenévesekkel, olykor kisebbekkel, olykor nagyobbakkal is. Egy jó nevű intézményben, többnyire kifejezetten jól szituált családok gyerekeivel, klassz cuccokban, világítós sportcipőkben (az, amelyiknek a talpa villog), menő uzsonnás dobozokkal, felnőtt mércével mérve is drága okostelefonokkal, netbookokkal, fülhallgatókkal.

hirdetés

Amikor az időm engedi, egyenként is elbeszélgetek velük. Arra mindig nyitottak, sőt, éheznek a kommunikációra. És mesélnek. Aztán beszélgetek a baráti köröm gyerekeivel is, ha úgy adódik. Itt most a negyven körüli szülők (plusz-mínusz pár év) csemetéire gondolok. Mára elég sok, mellbevágó megfigyelést tettem. Elmondom, én mit gondolok arról, hogy "hol rontjuk el" a gyerekeink generációját. Természetesen minden alábbi állításra érvényes, hogy tisztelet a kivételnek, és akinek nem inge, ne vegye magára. 

Először is: ott rontjuk el, hogy nem beszélgetünk a gyerekeinkkel. És itt most nem arra gondolok, hogy a suliból hazafelé megkérdezzük, mi volt az ebéd, sok-e a lecke, vagy otthon odabökjük, hogy mit kér vacsorára. Nem.

Meggyőződésem, hogy a mai szülők túlnyomó része napi fél órát egyfolytában szinte soha nem beszélget a gyerekével. Bármiről.

Arról, hogy mi bántja, mi érdekli, kit szeret az osztályból, milyennek tartja a sárguló őszi leveleket az ablak előtt, szeret-e kosarazni, mi jut eszébe a hóesésről (ha egyáltalán látott már olyat), kivel csetel, hogyan illik egy beszélgetésben megszólítani egy lányt/fiút, mi számít bántásnak vagy sértésnek (mert sokszor azzal sincsenek tisztában).

Az a tapasztalatom, hogy ha leülök egy gyerek mellé, és tíz – csak tíz – percet teljes egészében rá koncentrálok, kérdezgetem, és meghallgatom a válaszait, utána tűzbe menne értem. És a leckéjét is azonnal megcsinálja. Nem, nem lesz egy csapásra kisangyal, de érezhetően kialakul benne egyfajta kötődés és tisztelet. Ha viszont ezt nem kapja meg, legfőképpen otthon, napi szinten, egészen nagykoráig, akkor ő miért is adná meg ezt a kötődést és tiszteletet másoknak? Hiszen azt se tudja, hogy kell. 

Másodszor: ott rontjuk el, hogy nem ritkán már hat-hét éves korukban a kezükbe adjuk a kütyüt, és mi magunk is éjjel-nappal kütyüzünk mellettük. Igen, persze, egyszerűbb, és kevésbé fárasztó rászabadítani őket az okostelóra, a netre meg a videójátékokra, akkor tényleg elvannak órákig, le van a gond róluk. Csak éppen beszippantja őket egy pszeudo-világ, ahol szűrés és válogatás nélkül ömlik rájuk egy halom személyiségromboló, totálisan kifordított értékrendű információ.

Ömlik rájuk az, hogy csak akkor vagy ember, ha mindekit halomra lelőve győzöl. Csak akkor vagy ember, ha szétretusálva, pucsítva, kigyúrva, önmagadból agyonfotosoppolt műanyag-babát kreálva vadászol a lájkokra a közösségi oldalakon.

Sőt, ezzel még milliomos is lehetsz, meg őrült Youtuberként is, elég, ha több százezer követőt behülyítesz, és máris dől a lé, minek ide munka.

<
A cikk folytatódik a következő oldalon
>


KÖVESS MINKET:





hirdetés
gyasz-halottak-napja.png

„Az ujjaid az enyéim közé fonódtak, az izmaid öntudatlanul is tudták, hogy mi már örökre össze vagyunk kapaszkodva”

Senkinek nem beszéltem az utolsó fél óráról, amit kettesben töltöttem veled. Azt hittem, szívinfarktusom van, be voltam nyugtatózva, te pedig talán már ott sem voltál. Mégis úgy szorítottuk egymás kezét, mint hajdanán, a falusi búcsú repülő csónakhintájában.
Hargitay Judit írása - szmo.hu
2019. október 31.


hirdetés

Az ötödik emeletnél olyan fájdalom vágott a mellkasomba, hogy lerogytam a lépcsőre. Este háromnegyed nyolc volt, a kórházban fél kilencig engedték a látogatást. Szívszakadva rohantam fel a végtelen lépcsőkön, mert azt hittem, gyorsabb leszek az állandóan zsúfolt lifteknél, és egyetlen perccel sem akartam megrövidíteni a veled töltött időt.

A fájdalom, ami megakasztott az ötödiken, és a lépcsőre szegezett, új volt és félelmetes. Mintha valaki megmarkolt volna belülről, ökölbe szorítva a szívemet, az ereimet, minden csepp bennem lüktető vért és nehezen behápogott levegőfoszlányt, sőt, még az agyamat is. Bénító és blokkoló volt, de minden erőmmel felálltam, és tovább kaptattam a hetedikre.

A hajam csapzottan a homlokomra tapadt, a kezemben szétizzadt a celofánpapírba csomagolt, cserepes, sárga rózsa. A kórtermed előtt, a kivilágított nővérpultnál egy filigrán, kék köpenyes lány ült. Fürkészőn nézett rám: “A Farkas nénihez? Rosszul van, hölgyem?”. Ráztam a fejem, a rózsa lógott a kezemben, kétrét görnyedtem a fájdalomtól. "Olyan, mintha szívinfarktusom lenne. De legalább a legjobb helyen vagyok” – ziháltam erőltetett mosollyal, a tekintetem végigfutott a pult fölötti feliraton: “Kardiológiai Szubintenzív Osztály”.

hirdetés

A lány felállt, kikerült a pult mögül, figyelmesen nézett. “Mellkasi fájdalom? Rohant a lépcsőn, ugye? Lélegezzen lassan, ki, be, igen, és ezt vegye be. Már egy hónapja naponta jár be hozzá, ez magának is sok.” Egy kis, fehér pirula volt a tenyerén. El akartam utasítani, csak semmi gyógyszer, különben is, mi ez, hol egy orvos...de aztán eszembe jutott, hogy te vársz rám, és szó nélkül bevettem. A nővér megsimogatta a hátam, és én bementem hozzád.

A kórteremre már rásötétedett a májusi este. Nagy, tiszta helyiség volt, a városra néző ablakokkal, halványzöld linóleummal, három ággyal, és halkan pityegő, világító műszerekkel. Kifejezetten modern kórterem volt. Arra gondoltam, ez akár Amerikában is lehetne, milyen jó, hogy épp itt...nem, dehogy jó. Nem jó ez már sehogy.

Leültem melléd. Úgy tűnt, alszol, de már ébren sem lettél volna magadnál. Az orvos pár napja elmagyarázta, hogy egy ideje be vagy morfiumozva, mert csak a szíved 30 százaléka működik, szinte szétfoszlottak az ereid, és bár valószínűleg nincsenek fájdalmaid, a morfium ilyenkor orvosi előírás. Nem tudják, szenvedsz-e, de az esélyét se akarják megadni, hogy szenvedj.

Tulajdonképpen humánus dolog, még akkor is, ha a morfium megfosztott attól, hogy az utolsó napjaidban önmagad lehess, hogy elbúcsúzhass tőlünk, és viszonylag tiszta tudattal halj meg.

<
A cikk folytatódik a következő oldalon
>


KÖVESS MINKET:






hirdetés
cimlap3.png

Lassanként a foglyok lélektelen testekké változtak - egy kínai átnevelőtábort megjárt nő vallomása

Sayragül Sauytbay megerőszakolt asszonyokról, körömtépésről, kötelező bűnbánatról, éjjel-nappal sulykolt propganadáról.
Szeretlek Magyarország - szmo.hu
2019. november 02.


hirdetés

Sayragül Sauytbay fejére 2017. novemberének egyik éjszakáján csuklyát húztak a kínai rendőrök. Nem mondták meg neki, hová viszik. A 43 éves kazah származású, muszlim óvónő ekkor már több éjszakai kihallgatáson is túl volt, miután egy évvel korábban férje és gyerekei Kazahsztánba menekültek Kínából. Ő nem tudott utánuk menni, mert neki, akárcsak a többi közalkalmazottnak, 2014-ben elvették az útlevelét. A kihallgatáson arra utasították, kérje meg a férjét, hogy jöjjön haza. Ő azonban inkább minden kapcsolatát megszakította a családjával, annyira félt, hogy bajuk esik.

Ezen a novemberi éjszakán nem kihallgatni vitték. Egy órányi autózás után egy úgynevezett átnevelő táborba került. Közölték vele, az lesz a dolga, hogy kínai nyelvet tanítson a táborlakóknak.

“Alá kellett írnom egy papírt, amiben le voltak írva a feladataim és a tábor szabályai. Azt mondták, ha nem engedelmeskedem, halálbüntetést kapok."

A szabályok szerint tilos volt a többi fogollyal beszélnie, nevetnie, sírnia, válaszolnia mások kérdéseire. "Aláírtam, mert nem volt más választásom. Kaptam egy egyenruhát, egy kis szobába vittek, amelyben egy cementágy volt egy vékony műanyag matraccal. Öt kamera figyelt” – idézte fel első napját Sauytbay az izraeli Háárec tudósítójának.

hirdetés

Sauytbay egy olyan táborba került, mint amilyenekbe ujgurok százezreit zárták be az északnyugat-kínai Hszincsiang tartományban. A hivatalos kínai álláspont szerint a terrorizmus, a szeparatizmus és a szélsőséges nézetek ellen harcolnak ezeken a helyeken.

Sauytbay becslése szerint az ő táborában 2500-an lehettek, a legidősebb fogoly 83, a legfiatalabb mindössze 13 éves volt.

Azokkal, akiket nem tanárként vittek oda, az asszony elmondása szerint még rosszabbul bántak. Egy 16 négyzetméteres teremben zsúfoltak össze csaknem húsz embert.

Minden ilyen teremben egy darab műanyagvödör szolgált WC-ként, és mindenki napi két percet kapott, hogy használhassa. A vödröt naponta egyszer ürítették. Ha megtelt, a foglyoknak várniuk kellett másnapig.

A foglyok rabruhát kaptak, és a fejüket leborotválták. A kezük és a lábuk egész nap bilincsben volt, amit csak akkor vettek le, ha írniuk kellett. Éjszakára is rajtuk hagyták, és szigorúan előírták, hogy csak a jobb oldalukra fordulva alhatnak. Aki másképp aludt, azt megbüntették.

VIDEÓ: titokban készített felvételek az egyik táborról

Az ujgur és kazah anyanyelvű raboknak Sauytbay egész nap kínai propaganda-dalokat tanított. Reggel hatkor keltek, kaptak valami reggelit, majd óránként változott, melyik propaganda-dalt vagy pártot dicsőítő jelszót kellett magolniuk. Olyanokat, mint a "Szeretem Kínát", "Hálás vagyok a kommunista pártnak", "Kínai vagyok" és "Szeretem Kína elnökét." Délután négytől hatig minden nap meg kellett vallani a bűneiket: vallási tanokat követnek, nem beszélnek kínaiul, erkölcstelen életet folytatnak... Aki nem tudott elég súlyos bűnöket kitalálni magának, azt megbüntették.

Aztán vacsora következett, majd felemelt kézzel a fal felé fordulva folytatódott a bűnbánat. Este 10 és éjfél között le is kellett írniuk, milyen bűnöket követtek el. Éjféltől reggel hatig alhattak.

Naponta háromszor ehettek. Híg rizs – vagy zöldségleves és egy szelet kenyér volt a napi fejadagjuk. Húst csak péntekenként kaptak, de kizárólag a muszlimok számára tiltott disznóhúst, és kényszerítették őket, hogy ezt megegyék.

„Soha nem tudtuk kialudni magunkat, a higiéniai körülmények iszonyatosak voltak. Lassanként a foglyok lélektelen testekké változtak”

– mondta Sauytbay, aki a beszélgetés során nagyrészt megőrizte higgadtságát, de néhány borzalmas részlet felidézésekor már nem tudta visszatartani könnyeit.

hirdetés

Aki nem tartotta be a szabályokat, nem tanult elég gyorsan kínaiul, nem megfelelő átéléssel énekelte a propaganda-dalokat, az könnyen a rettegett "fekete szobában" találhatta magát.

Itt szögeket vertek beléjük, kitépték a körmeiket, elektromos árammal sokkolták őket. Sauytbay szerint egy idős asszonyt azért büntették meg, mert azzal vádolták, hogy külföldre telefonált, és ő ezt nem volt hajlandó bevallani. Azt sem tudta, hogy működik a telefon.

Elvitték, és vérző testtel, felszaggatott bőrrel, körmök nélkül tért vissza.

<
A cikk folytatódik a következő oldalon
>


KÖVESS MINKET:






hirdetés
temeto2.jpeg

„Nagymamám a kisfia sírját kereste, akit 7 hónapos korában veszített el” – a legfontosabb, hogy a szívünkben emlékezzünk!

Egy óvónéni történetéből kiderül, nem az a legfontosabb, hogy milyen sírra tesszük a virágot. Ha a szívünkben tovább él, akit szeretünk, megnyugvást találhatunk.
Jofi írása a Kóconfitty blogon, Fotók: Pexels - szmo.hu
2019. november 01.


hirdetés

A Kóconfitty blog hasznos lehet minden óvó néninek, szülőnek, akik a gyermeknevelés csodálatos, de nehéz pillanataiban lelkiismeretesen vannak jelen a kicsik életében.

Régen, valamikor úgy 45 évvel ezelőtt nagymamámmal botorkáltunk a sírok között. Nagyon fáztam, a kabátom erősen huzatos volt, és a kedvem tökéletesen alliterált a halottak napjához.

Nem voltak abban a temetőben márvány kupolás sírhelyek, hatalmas fejfák sem hirdették az elhunyt nevét és az utókornak szánt magvas gondolatokat. A hatalmas síkságon csak ennek a temetőnek találtak egy kisebb dombot, mintha ez lett volna a hely egyetlen ékessége, amire települt.

Nagymamám a kisfia sírját kereste, akit 7 hónapos korában veszített el. Azt mondta, hogy csak egy árny suhant végig a szobán, valami fehér árnyék, és akkor az ölében tartott kis Miklóska visszaadta lelkét teremtőjének…, és mosolygott utoljára.

Sorra próbáltuk a neveket olvasni a kis fejfákon, amit az idő még nem kezdett ki annyira, hogy valamiféle nevet el lehetett olvasni rajta. Nagymamám nagyon kemény asszony volt, ritkán láttam sírni, de akkor nem tudta a könnyeit elrejteni előlem. Én próbáltam biztatni, hogy biztosan megtaláljuk, ne legyen szomorú, és akkor előtörtek belőle a keserves évek okozta fájdalmak.

Nagyapám a fronton harcolt, mikor vele ezek a szörnyű dolgok megtörténtek. Még levelet sem tudtak váltani, amiben leírhatta volna mérhetetlen veszteségét, tudatni sem tudta a szörnyű hírt élete párjával.

Csak mentünk a gazos sírok között és egyre csak kerestünk, de hiába. A kertünkből szedett krizantémra rágémberedtek az ujjaink, a 20 fillérért vásárolt gyertya a zsebemben lapult. Egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy nem fogjuk megtalálni a sírt, mert semmi rendszert nem véltünk felfedezni a temetkezésben. Abban az időben nem ástak új sírt egy kis csecsemőnek, hanem valamelyik felmenőjéhez temették. Így történt ez a kis Miklóskával is. Valakivel együtt nyugodott ott, a gazdátlan sírok egyikében.

Amikor már vagy háromszor körbejártuk a hatalmas területet, nagymamám megállt egy teljesen lekopott fejfa előtt, és azt mondta:

– Ez lesz az! János bátyja és Irma nénje mellé temettük.

A költözés miatt nem tudott ellátogatni a sírhoz lovasszekérrel, ezért nem emlékszik rá, hol fekszik pontosan a kisfia.

-De mindegy is! – mondta.

A virágot némán letettük a fejfához, elgémberedett ujjainkat összefűzve imádkozni kezdtünk. Én nagyon hamar befejeztem a Miatyánkot, remélve, hogy ő is így tesz, a nagy hidegre való tekintettel. Kérlelve néztem rá, hogy lassan indulhatnánk, mire a szemével intett némán: még az Üdvözlégyet el sem mondtuk. Pironkodva folytattam az imádkozást, és furcsa módon, nem fáztam már annyira.

Bár a szél süvített a kabátomon át, a sapkám sem akart a fejemen maradni, nagyikám a kendőjét is szorosabbra fogta. Mindketten tudtuk, hogy nem találtuk meg a helyét a Földön annak, amit kerestünk, de a szívünkben igen.

És talán a kis Miklóska azóta is mosolyog odafenn balga tévedésünkön…


KÖVESS MINKET:








Szeretlek Magyarország
Letöltés
x
Töltsd le a Szeretlek Magyarország mobil alkalmazást, hogy elsőként értesülhess a legfrissebb hírekről!