hirdetés
ekljrgf-2.jpg

L. Ritók Nóra: “Ilyen, amikor fogy valaki körül a levegő”

A mélyszegényeken segítő Igazgyöngy Alapítvány azután került fel a külföldről támogatottak listájára, hogy 1000 gyereknek adott Lázár Ervin könyvet. Interjú.
Berei Dániel, képek: Igazgyöngy Alapítvány - szmo.hu
2018. január 04.


hirdetés

L. Ritók Nóra Berettyóújfalun és térségében küzd a mélyszegénység ellen. Testközelből látja, hogyan tesz tönkre embereket a közmunkaprogram, a szegregált oktatás, a leszállított tankötelezettség.

Alapítványa, az Igazgyöngy mára rengeteg kilátástalan családnak segített a túlélésben. Interjú a generációs szegénységről, annak okairól, a hatalom gőgösségéről, a kormány gyűlölet- és félelemkeltő, civilellenes kampányáról.

Milyen volt a Pápával kezet fogni?

Rendkívül felemelő élmény volt egy ilyen karizmatikus emberrel találkozni, akinek ráadásul az értékrendjével ennyire azonosulni tudunk. Rómában él egy támogatónk, aki sokáig dolgozott azon, hogy egy kiállítást összehozzon nekünk az olasz fővárosban. Az igazgyöngyös gyerekek munkáiból egy héttel korábban nyílt kiállítás, annak a zárására mentünk ki, így mehettünk el egy pápai audienciára.

Azt gondolom, hogy óriási dolog, ha egy nem vallásos civil szervezet ilyen lehetőséget kap. Próbáltuk is megragadni, abban a levélben, amit átadtam neki, több olyan civil szervezet nehéz helyzetéről is írtam, ami a társadalom perifériájára szorult embereknek segít.

Történt még fontos dolog decemberben: megjelent a könyve. Mire utal a címe?

A Láthatatlan Magyarország egy olyan szegmensét mutatja meg a társadalomnak, amit az intézményrendszer, a döntéshozók és a hozzájuk tartozó média sem szeret láttatni. A mélyszegénységet, mint problémát helyezi fókuszba a könyv, amivel a rendszerváltás óta nem tudott és talán nem is akart kezdeni semmit a hatalom.

Úgy tűnik, számukra ez a Magyarország láthatatlan, erre utal a cím.

A könyv több, mint ezer blogbejegyzés szerkesztett összefoglalója. Miért tartotta fontosnak, hogy könyv formájában is megjelenjenek a sorai?

A generációs mélyszegénység egy szinte megoldhatatlan probléma, de egyáltalán nem mindegy, milyen arányban van jelen egy társadalomban. Úgy érzem, Magyarországon már az elviselhetetlenséget súrolja a mértéke, ezért örültem, mikor a Tea Kiadó megkeresett az ötlettel, hogy könyv formájában is adjunk közre egy válogatást.

A könyv bemutatóján azt mondta, vannak benne olyan történetek, amik a mai napig megrázzák. Melyek ezek?

Azok a leginkább torokszorítóak, amelyek gyerekekhez kötődnek. Emlékszem, sokadjára olvastam a kéziratot, de mindig beleborzongtam egy történetbe. Egy nagyon rossz helyzetben élő, beteg gyerekeket nevelő, mélyszegény család hatalmas közüzemi tartozást halmozott fel, az otthonuk is veszélybe került. Egy támogató több százezer forinttal segítette ki őket, amivel némileg rendeződött a sorsuk. Aztán eljöttek hozzám az iskolába, köszönetet mondani, egy tanóra végén, de elsírták magukat közben… aztán én is sírtam. A gyerekek pedig csak néztek ránk, ahogy együtt bőgünk.

A könyv vegyíti a széles társadalmi problémákat bemutató írásokat és az egyéni történeteket. Úgy gondolja, ez a kombináció segíthet érzékenyíteni a döntéshozókat is?

Azt hiszem, ahhoz, hogy valaki megértse ezeket a nagyon súlyos problémákat, mind a kettő, a makro- és a mikroszint is szükséges. Ettől is lesz a mű hiteles: az emberek érzik, hogy nem csak elméleti fejtegetésről, általános jelenségekről, hanem a kőkemény valóságról van szó.

Ha a kérdésre kell válaszolnom: nem gondolom, hogy a kormány szociális érzékenysége ettől változna.

Az ő kommunikációjuk arról szól, hogy ezen a területen is óriási eredményeket értek el, a szegénység mértéke elenyésző, sőt, ez a kérdéskör nem is létezik.

Ha viszont a leendő szakemberek, leendő politikusok hozzáállását kicsit sikerül megváltoztatni, már megérte.

lkejrgf

Egy interjúban azt mondta "a problémát akkor lehetne megszüntetni vagy legalább mérsékelni, ha az okokkal foglalkoznánk, és az okokkal 2009 óta egyre kevésbé foglalkozik a rendszer.” Mik a valódi okok?

A legnagyobb probléma az, hogy a döntések nem a változásokat is követő, független szakértői elemzések alapján készülnek. Nincs stratégia arra, hogy a szegény gyerekek körében milyen oktatási rendszerre lenne szükség, hogy hogyan lehetne a jelenleg közmunkában foglalkoztatott embereknek a munkavállalói kompetenciáit ténylegesen fejleszteni, vagy hogy a lakhatási szegénység továbbgyűrűzésének mik az okai. Bár léteznek ezekben a témákban szakirodalmak, azt nem látni, hogy ezek megjelennének a döntéshozói mechanizmusban.

A rendszerváltás előtt kezdtem az oktatásban dolgozni, több mint 8 éve pedig a szegregátumok, a szociális munka világában is dolgozom. Ennyi idő eltelt, de még nem láttam, hogy az intézkedéseket bárki is összehangolta volna. Nem lehet csak az oktatásba vagy csak a lakáskérdésbe belenyúlni, mert az egypontú beavatkozás hatásait a többi leamortizálja.

Az is gond, hogy a rendszerváltás óta minden új kormány az előző elindított programjait rögtön a kukába dobja, és „újratervez”. Itt egy választási ciklus, vagy egy uniós projektév alatt nem lehet eredményeket elérni. A megoldás egy helyi problématérkép elkészítése és egy erre épülő, hosszútávú - minimum 20 évre tervező -, stratégiaszerű munka megkezdése lenne.

A közmunkáról azt mondja a kormány, hogy visszavezeti az embereket a munka világába, Ön pedig azt mondja, hogy ez a program még csak reményt sem nyújt a szegény családoknak. Miért?

A legfontosabb, hogy a közmunkával szerezhető jövedelem nem elég a megélhetésre.

Fontos az is, hogy nincs annyi munka egy-egy településen, amennyit a közmunkásoknak adnának. A lényeg, hogy reggel és este aláírják a jelenléti ívet, hogy a kettő között mi történik, sokszor senkit nem érdekel. Az időfaktor a fontos, és nem az eredmény. A közmunka többnyire nem értékteremtő munka, ezért az életpályájuk sem ível felfelé. Nem is kell odatenniük magukat. Ha azt látnák, hogy a munkájuknak van értelme, sokkal nagyobb lelkesedéssel csinálnák. Lenne céljuk, hogy jobb munkahelyre kerüljenek, hogy nőjön a bérük, stb.

A közmunkában nincs fejlesztés. Azok, akik valamilyen szakértelemmel rendelkeznek, a szegény területekről már elköltöztek, és most vagy Nyugat-Magyarországon vagy külföldön dolgoznak. Akik itt maradtak, többségében alkalmatlanok a valós munkaerő-piacra. Mi is látjuk, hogy sokan, akik innen elindulnak szerencsét próbálni, egy hónap után visszajönnek, mert nem bírják a terhelést, felelősséget, ami a munkával jár.

Rendszeresen kapunk megkereséseket Nyugat-Magyarországról, ahol hatalmas probléma a munkaerőhiány, még olyat is, hogy 300 ezres kezdő bérrel, ingyen szállással keresnek képesítés nélküli embert, fizikai munkára. Mégsem tudunk senkit nyugodt szívvel küldeni… Ez jól jelzi, hogy a közmunka nem vezeti vissza az embereket a munka világába.

Papíron ugyan nagyon jól hangzik, hogy a közmunkához jár OKJ-s képzés. Csakhogy tele vagyunk olyan tanfolyamokkal, ami abban a régióban, ahol ezek az emberek élnek, értelmezhetetlenek. Minek végez el valaki targoncavezetői tanfolyamot egy faluban, ahol még nem láttak targoncát? Miért próbálunk számítástechnikai, adatbeviteli végzettséget adni valakinek, akinek problémái vannak az írással-olvasással? Bár a rendszer hangzatos, rengeteg probléma van ezzel is.

lkejrf

Ön azt is mondja, hogy a 16 éves korra levitt tankötelezettség is árt a szegényebb fiataloknak. Miért?

Azért, mert úgy kerülnek ki az iskolából, hogy nincs meg a tudásuk, amivel a munkaerőpiacon érvényesülni tudnának. Egy 16 éves, szakképesítés nélküli, alapkészség-hiányos gyereknek semmi esélye egy szegregátumban.

Erre szokták mondani, hogy akkor sem volt más, amikor 18 éves korukig ott ültek az iskolában. Ez igaz, de erre én azt mondom, hogy akkor az oktatási rendszert kellene megváltoztatni, nem a tankötelezettség korhatárát, mert az nem old meg semmit.

Azok a tinédzserek, akik kikerülnek az iskolából és azt látják, hogy nincsenek lehetőségeik, folyamatos kudarcokkal szembesülnek és nincs esélyük a pénzkeresetre sem, egyenes az útjuk a bűnözésig.

Már fiatalabb korban is megjelenik az iskolakerülés, a herbál, az agresszió.

Sok gyereket inkább otthon tartanak a szülei, mert akkor nem keveredik verekedésbe, kábítószeres ügybe az iskolában.

A közmunka és a közoktatás sem kapcsolódik kellőképpen. Mondok egy példát: egy lány azt tanulja a szakképzésben, hogy kell pl. zöldséget tartósítani. Ugyanebbe az intézménybe felveszik az anyját OKJ-s képzésre, ahol pár hónap alatt “megtanulja” ugyanazt, ráadásul közmunkabér jár érte. Mi fogalmazódik meg ebben a lányban? Az, hogy minek járjon iskolába, 16 éves korában inkább abbahagyja, aztán tanulja ugyanazt, pénzért. Ugyanez van a kőművestanfolyamokkal…

Mit jelent az, hogy az oktatásunk még sosem volt ennyire szegregált? Mi ezzel a baj?

Bizonyos településeken, ahol magasabb a halmozottan hátrányos helyzetű, zömében roma diákok aránya, onnan a jobb társadalmi státuszú gyerekeket a szüleik elviszik másik település iskolájába. Ez a szabad iskolaválasztás bevezetése óta így működik.

Bár ezt sem tudta igazán kezelni a rendszer, a spontán szegregációk valamelyest elviselhetőbb hatásokat produkáltak, köszönhetően számos állami támogatásnak és fejlesztő programnak. Akkor lett még rosszabb a helyzet, amikor új, főleg egyházi iskolák nyíltak. Ezek az iskolák a kimutatások szerint háromszor akkora összeget tudnak oktatásra költeni, mint az államiak. A szegregáció felgyorsult, az állami iskolákból eltűntek a jobb társadalmi státuszú gyerekek, az egyháziakba iratkoztak, az államiban pedig maradtak a szegények, romák, pedagógiai többletfeladatokat igénylők.

Az integrált iskolában, egy jó pedagógiai programmal a problémás gyerekeket sokkal jobban tudják kezelni, mert ott van előttük az osztályban, iskolában a korosztály jó példája is. A szegregált iskolában ez egyáltalán nem működik, esély sincs a hátrányos helyzetű, problémás gyerekek felzárkóztatására. A plusz pedagógiai munkát igénylő gyerekek halmozódása olyan folyamatokat indít meg, ami egyre lejjebb sodorja az iskolákat.

Integrációs készségeket nem lehet fejleszteni egy olyan osztályban, ahol a diákok mind romák, a tanár pedig egyedül képviseli a többségi társadalmat a teremben.

Vegyes osztályok kellenek, amiben egy jó pedagógiai programmal az integráció, együttélés felé kell terelni mindkét oldalt, azaz minden gyereket.

Az Igazgyöngy Alapítványt ma már úgy definiálja, hogy esélyteremtő modell. Ez mit jelent?

Amikor az Igazgyöngy elindult, csak az oktatásra koncentrált. Azt kellett látnunk egy idő után, hogy az a társadalmi csoport, ahonnan a tanítványaink zöme érkezett, tehát a generációs mélyszegények életén nem sokat változtattunk, mert az otthoni közeg leamortizálta az iskolánk pozitív hatásait.

Ezért 8 évvel ezelőtt nyitottunk a családgondozás felé és elkezdtük családok kríziskezelését. Aztán rájöttünk, hogy ez is kevés, mert a családok szétesett közösségekben élnek, ezért elkezdtük a közösségfejlesztést is ezeken a halmozottan hátrányos településeken. Később észrevettük, hogy az az intézményrendszer is számos sebből vérzik, ahová ezek a családok a problémáikkal fordulhatnak. Forráshiánytól, eszköztelenségtől, kiégéstől szenvednek, ezért az alapítvány elkezdett egy mediáló tevékenységet. Később az is világossá vált, hogy hiába fejlődnek az emberek és a közösségek, ha nincs munka, az egésznek nincs értelme. Ekkor kezdtünk el a munkahelyteremtésbe is.

Végül annyi területet ismertünk meg, hogy számunkra is kiderült, rengeteg beavatkozási pont van a mélyszegénység kezelésében. A mi munkánk így vált egy modellé,

aminek a célja az, hogy a következő generáció ezekben a közösségekben egy magasabb életszínvonalon éljen majd.

lekjrgf

Az is cél, hogy más régiók, más országok is alkalmazzák ezt a modellt?

Elég nagy a kitekintésünk, ismerjük a helyzetet Magyarország szegény régióiban, nemzetközi együttműködések miatt a román, a bolgár vagy a szlovák szegénység helyzetéről is vannak információink. Azt el kell mondani, hogy minden régiónak megvannak a nagyon erős sajátosságai, de dolgozunk azon, hogy adoptálható legyen ez a modell.

Azt gondoljuk, hogy minden országnak magának kell megoldásokat találnia az integrációs problémáira, a kanadai eszkimóktól az ausztrál aboriginálokig, A romák integrációjának problémája Magyarországon is hordoz nemzeti sajátosságokat. Amit mi tudunk most, azok fontos tapasztalati tudások. A problématérképről, a bizalomépítésről, a fejlesztés kereteiről. Ezt a tudást tudjuk átadni másoknak, akik a saját stratégiájukat építhetik fel e mentén.

Hatással van a kormány civilellenes kampánya az Igazgyöngyre?

Alapvetően nehéz helyzetben vagyunk, mert az alapítványunk az állam működési hézagjaiban működik, sőt, azokat a hiányosságokat kommunikáljuk, amik amúgy az államot terhelik. Nekünk emiatt mindig nehéz volt a viszonyunk a regnáló hatalommal, de civilként azt sosem éreztük, amit most: gyanakvást, gyűlöletet, fenyegetettséget.

Eljutottunk oda, hogy már fölösleges pályázatot beadnunk, úgysem nyerhetünk sosem.

Sosem tagadtuk, hogy már a kezdetektől kaptunk Soros György alapítványától pénzt. Én ebben semmilyen nemzetellenes vonatkozást nem vagyok hajlandó látni és biztos vagyok abban, hogy a mi tevékenységünk, a Soros- és egyéb külföldi támogatások segítségével javít a mélyszegénységben élők helyzetén.

Az nem jó érzés, hogy listákon jelenik meg a nevünk. Az Igazgyöngy Alapítvány ráadásul úgy csúszott át a 7,2 milliós támogatási plafonon, hogy nyertünk egy pályázaton, ami lehetővé tette, hogy 1000 hátrányos gyereknek adjunk egy-egy Lázár Ervin könyvet. Ez lenne a gyanús tevékenység?

Az, hogy felkerültünk a külföldről támogatott szervezetek listájára, az még önmagában nem baj, de az igen, hogy nem tudjuk, mi lesz a következő lépés.

Nem tudom biztosan állítani azt, hogy 2018-ban nem hoznak egy olyan rendeletet, hogy az ilyen szervezetek nem kérhetnek 1%-ot vagy éppen nem tarthatnak fenn iskolát. Ilyen érzés, amikor fogy a levegő az ember körül.


KÖVESS MINKET:




hirdetés
judy_46-jo.jpg

„46 és a halál közt” – 10 tipp, miért érdemes még egyáltalán felkelni az ágyból

Amikor utoljára írtam személyesebb cikket (az újévi fogadalmaimról), az egyik kommentelő vascsővel akart agyonverni. Úgyhogy most szólok: ezt csak az olvassa el, akit érdekel az én kis privát, 46. szülinapi életbölcselet-gyűjteményem.
Hargitay Judit. Fotó: Karaszi Miklós - szmo.hu
2019. július 18.



Hogy a vascsövet mivel érdemeltem ki, pontosan nem tudom, de gyanítom, az verte ki a biztosítékot, hogy újévkor megfogadtam: senkit nem köszöntök fel ezentúl a szülinapján a Facebookon. Mert nekem ne egy gép szóljon, hogy kit, mikor szeressek, rajongjak, ünnepeljek. Már az ciki, hogy amikor XY kollégám megérkezik a szerkesztőségi értekezletre, és leül MELLÉM, a Facebook kiírja: “XY a környéken van.” Tényleg? Cuki vagy, köszi.

Szóval: én sem várom el, hogy a barátaim százszámra online köszöntgessenek (igaz, páran megtették). Viszont ez a 46. születésnap merengésre késztetett. A 45-iken akkora banzáj volt, hogy erre nem volt időm. Most van.

És összeszedtem nektek, hogy mire jutottam így életem delén (ha egyáltalán ez a dél, nem az alkonyat), nyakig az életközepi válságban, amikor már lefőtt a kávé, jön a B oldal, és amúgy is, “nekem már csak az a kapa főd, gyerekeim...”

Szubjektív lista lesz, hogy miért is jó 45-ön túlinak lenni. Vagyis miért érdemes még felkelni az ágyból reggelente – a címet az egyik huszonéves szerkesztőm javasolta, ezúton is köszönöm neki.

1. Már pontosan tudod, hogy ha a reggeli kávéd után időben el tudsz menni a vécére, az bizony nagy dolog (szó szerint).

Tökéletesen tisztában vagy azzal, hogy a jó emésztés, csakúgy, mint a tenyeredet melengető csésze forró latte, a szobában játszadozó fáradt, hajnali fénynyaláb vagy az iszonyat makacs szobanövényeden végre kibukkanó új levélhajtás mind az élet ajándéka. És merengve, dünnyögve, megbocsátóan és belenyugvóan örülsz mindennek. Úgy, ahogy egy huszonéves még nem tud.

2. A sminkelés hat percig tart.

Maximum. Tisztában vagy azzal, hogy sem a preprimer, sem a primer, sem az alapozó, a bronzosító, a highligher, a korrektor, sőt az áttetsző, gyöngyfényű púderlabdák sem mentenek meg attól, hogy a szomszéd tinisrác a liftben “csókolomot” köszönjön. Azt is pontosan tudod, hogy olyan, hogy ránctalanító krém, NEM LÉTEZIK. Elég pénzt elcsesztél már rájuk ahhoz, hogy csak legyints, és komótosan lecsavard a legolcsóbb Nivea vagy babakrém fedelét.

3. Bár csajos nosztalgiából imádod megnézni az Alkonyat sorozatot meg a Szex és New York-ot, tudod, hogy szexi vámpírfiúk nincsenek.

Meg tíz évnyi szívatás és hintáztatás után hirtelen tökéletes férjekké átvedlő Mr. Bigek SEM. Akkor sem, ha helikopterük van, meg luxuskecójuk, meg mexikói ólinkluzívba visznek.

Túl vagy már a Nagy Ő 1- en és talán a Nagy Ő 2-n is, és őszintén megbecsülöd, ha egy férfi mellett gyomorfekély helyett nyugalomra, nagy, löttyös indulat és trubadúrkodás helyett pedig egy viszonylag megbízható, szeretetteljes, kellemes szövetségre lelsz. Főleg, ha vasárnap hajnalban ő viszi le a kutyát.

4. Beletörődtél, hogy a mekis menük gigabetűs kibogarászásához is szemüveg kell.

Sőt, mivel jó néhányan megdicsértek, hogy milyen jól áll, elhiszed, hogy sokkal intellektuálisabban festesz benne. Akkor is, ha nem.

5. Rég elkönyvelted már, hogy melyek az igazán értékes emberi (és állati) kötődések az életedben.

Kik azok, akikkel nincs hazardírozás, sumákolás, álbarátnősködés, hónapokra-évekre eltünedezés, “jajnemistudom”-ozás. Kik azok, akik száz százalékig biztosak abban, hogy téged akarnak, minden flikk-flakkoddal együtt. Lehet ő családtag, barát/nő, gyerek, rokon, szerető, kutya (bár ők ezt nem bonyolítják túl), a lényeg, hogy téged akar az életébe. És te is őt.

Ennek azért van egy apró hátulütője, de ekkorra már ezt is elfogadod: ilyen kötődésekből iszonyú kevés van, és nagyon ritkán jön új.

<
A cikk folytatódik a következő oldalon
>


KÖVESS MINKET:



hirdetés
csicska-.jpg

Szarvason mindenki név szerint ismeri a csicskákat

A csicskatartók nem csak az idősebb, magányos férfiakra utaznak, legfőbb célpontjuk a hajléktalanok.
Fődi Kitti riportja, Abcúg, Kép: Hajdú D. András - szmo.hu
2019. július 15.



Százötven embert tartanak modern kori rabszolgaságban, csicskaként Szarvason. Az egész város tud róla, mindenki név szerint ismeri a csicskákat, van, aki szökni segít nekik, de a boltból például kitiltották őket, amiért ételt lopnak. Az Ótemplomi Szeretetszolgálat 20 éve próbálja kimenteni ezeket az embereket, de évente csak egy-kettő olyat sikerül, aki nem tér vissza a tartóihoz. A csicskák inkább tűrik, hogy éheztessék vagy verjék őket, mert semmiképp nem akarnak visszakerülni a hajléktalanellátásba. A szarvasi családok az egész Alföldre kiterjedő hálózatot építettek ki, vidéki nagyvárosok hajléktalanszállóiról vadásszák össze az embereket. A rendőrség tehetetlen, Szarvason még soha senkit nem ítéltek el csicskáztatásért. Helyszíni riport.

Csak Szarvason hozzávetőlegesen 150 embert tarthatnak családok modernkori rabszolgasorban, csicskaként. A csicskák ingyen dolgoznak családoknak, akik elszedik az egyéb jövedelmüket, például munkanélküli segélyüket vagy nyugdíjukat, sokszor fűtetlen fészerekben, víz nélküli szobákban adnak nekik szállást, szinte éheztetik őket. Szarvason a munkacélú kihasználás nem a mélyben bújik meg vagy szóbeszéd formájában él, a városban mindenki kapásból tudja, hogy kik a csicskák, meg is nevezik őket. és azt is, hogy melyik családhoz tartoznak. A városban nincs hajléktalan, mert aki valaha az volt, mára biztosan csicska lett belőle. A csicskatartók olyan kiterjedt hálózattal bírnak, ami több száz kilométerre lévő nagyvárosok hajléktalanszállókig nyúlik, ahol a futtatóik szedik össze a mindenüket elvesztett, főként idős hajléktalan férfiakat.

Hiába van benne a Büntető Törvénykönyvben 2013 óta, hogy a munkacélú kihasználás bűncselekménynek, emberkereskedelemnek számít, mégsem tudják könnyűszerrel kimenteni ezeket az embereket a sorsukból, akik inkább élnek ezeknél a kizsákmányoló családoknál, minthogy visszamenjenek az utcára vagy a hajléktalanszállóra.

,,- Pénzt azt nem szoktam kapni, csak szállást kapok, kaját kapok, de pénzt én nem kapok soha.

– Nyugdíja sincs?

– De az van, rokkant nyugdíjam. De én azt nem költöm semmire, mert azt meg se kapom tőlük.

– És ez Önt nem zavarja?

– Dehogynem zavar, nincs nálam egy forint sem, még egy üdítőt se tudok magamnak venni. Ők veszik fel a nyugdíjamat, nem tudom miért. Talán, mert én nem tudnék rá vigyázni.

– De napi háromszor kap enni?

– Hát nem nagyon. Most mit mondjak Önnek? Most kaptam reggelit délben, aztán majd csak este kilenckor kapok vacsorát.

– Mi volt a reggeli?

– Olyan kis vajas kenyér.”

A férfival Szarvas központjában, a belvárosban futunk össze, a ruhái koszosak, kockás inge kigombolva, épp a lovakat készül megetetni egy, a város szélén lévő tanyán. A 42 éves férfi 15 éve csicska ugyanannál a családnál, még a házra is rámutat, hogy hol. Tizenöt évvel ezelőtt a békéscsabai buszállomáson szedték össze, hajléktalan volt. Most a családdal él egy házban, van egy saját szobája, minden nap a tanyán dolgozik, ahol a lovak gondozása a feladata. A férfi azt meséli, hogy néha meg is verik, ha szóvá mer tenni valamit, mégis amikor megkérdezzük tőle, hogy ki ő a családban, hogyan nevezi magát, akkor azt feleli, hogy családtag.

Az viszont mégsem tetszik neki, hogy elveszik a pénzét, ezért egy ideje már gondolkodik azon, hogy otthagyja a családot, de valamiért bizonytalan benne, aminek az okát nekünk se tudta megmondani.

A szarvasi Ótemplomi Szeretetszolgálat többször is megpróbálta kimenteni a férfit, de mindig visszacsábították. Az ő története nagyon jól mutatja, hogy mennyire bonyolult helyzetben vannak a csicskák, akik a saját életsorsuk, a hajléktalanellátás, illetve a szociális ellátórendszer áldozatai.

Szarvason nincs hajléktalan, csak csicska

Az Ótemplomi Szeretetszolgálat munkatársaival és a Szarvasi Család- és Gyermekjóléti Központ intézményvezetőjével beszélgetünk a szarvasi csicskatartásról és a jelenség okairól. A Szeretetszolgálat eredetileg az evangélikus egyház fenntartásában idősgondozással, szenvedélybeteg ellátással, támogatott lakhatással, házi segítségnyújtással és fogyatékos személyek nappali ellátásval foglalkozik. A tevékenységükön keresztül kerültek kapcsolatba csicskákkal is, ezért már évek óta a Család- és Gyermekjóléti Központ segítségével igyekeznek ezen a téren is tenni valamit.

Tóth Tamásné, a Szarvasi Család- és Gyermekjóléti Központ intézményvezetője már 20 éve foglalkozik a munkacélú kihasználással, ahogy ő fogalmaz Szarvason nincs olyan csicska, akivel ne találkozott volna vagy nem fog találkozni.

Összesen 150 emberről tudnak név és lakcím szerint csak Szarvason, akiket valamilyen formában kihasználnak magyar és roma családok egyaránt.

A csicskáztatás emberkereskedelemnek számít, de a jellege szinte családonként tér el és a legnagyobb végletek között mozog. Néhol a csicskákkal elhitetik, hogy a családhoz tartoznak, a családi házon belül kapnak egy szobát, de ingyen dolgoztatják őket, ha pedig van valamilyen jövedelmük, azt elveszik. Azonban van olyan is, aki fűtés nélküli magtárban alszik, nem kap rendesen enni, előfordul, hogy még testileg is bántalmazzák. Mivel a legtöbb család mezőgazdasággal foglalkozik a környéken, ezért ezeket az embereket legtöbbször a tanyák, állatok gondozásával, mezőgazdasági munkákkal, a háztartás vezetésével, házbontással bízzák meg. A csicskákat nem az udvaron láncra verve kell elképzelni, szabadon mozoghatnak a városban, de a család mindig szemmel tartja őket, ellenőrzik, hogy mikor, hol vannak. Ha pedig megpróbálnának elmenni, akkor a föld alól is előkerítik őket, utána pedig büntetésként meg is verik a őket, hogy többet ne próbálkozzanak meg a szökéssel. Egy családnak – általában attól függően, hogy mekkora a tanyájuk, mennyi állatuk van – több, akár 5-6 csicskája is lehet.

A legtöbb csicska 50 év feletti férfi, akiket különböző ajánlatokkal csábítanak a családok magukhoz. Sokszor lakáshirdetésekre vagy munkára jelentkeznek, de most a leggyakoribb, hogy párkapcsolati hirdetésekre érkeznek az áldozatok. A kihasználók a leggyengébb pontokat keresik, azt kínálják ezeknek az embereknek, ami a legjobban hiányzik az életükből. Először még korrekt feltételeket ígérnek nekik, szállást, ételt, sőt még egy kis fizetést is, de ez a beetetési időszak legfeljebb pár hónapig tart, és elkezdődik a tényleges kihasználás.

A csicska szó a börtönszlengből jön, és a jelentése nem pontosan fedi le a modern rabszolgaság jelenségét. Ugyanis csicska az, akit akarata ellenére dolgoztatnak, tehát jelenleg a magyar jogszabályban nincs is rendes kifejezés azokra az emberekre, akik a modern rabszolgaság áldozatai. Mivel a köznyelv csicskaként emlegeti ezeket az embereket, ezért a cikkben mi is ezt használjuk.

A Szeretetszolgálat szerint Szarvason olyan embereket is találunk csicskasorban, mint az egyik nagy dél-alföldi város piac tulajdonosának fiát vagy egy ismert, bedőlt pénzügyi cég volt igazgatóhelyettesét.

"Mindegyik eset nagyon különböző, de egy közös van bennünk, hogy mindegyiknek volt korábban családja és foglalkozása, de mindent elvesztettek. Ezek az emberek azonban nem a csicskatartók áldozatai, hanem annak a rendszernek és az életútnak az áldozatai, amibe annak idején belekerültek. Mindenki hibás a csicskák helyzeténél” – mondja Tóth Tamásné.

A csicskatartók azonban nem csak az idősebb, magányos férfiakra utaznak, legfőbb célpontjuk a hajléktalanok.

A hajléktalanokat más városok utcáiról, buszállomásairól szedik össze, és munkával, szállással, meleg étel ígéretével csábítják magukhoz.

Lázár Zsolt, az Ótemplomi Evangélikus Egyházközség esperese és a Szeretetszolgálat vezetője szerint Szarvason jelenleg egy hajléktalant sem lehet találni, mert mindenki valamelyik családnál csicska. Azonban nem csak az utcáról kerülnek csicska sorba a hajléktalanok.

"A családok olyan kapcsolati hálóval rendelkeznek, hogy amit a hajléktalanellátással foglalkozó call centerek kiépítették, kutya füle ehhez képest. Felhajtókat küldenek nagy városok hajléktalan szállóira, de képesek a saját emberüket is beküldeni a hajléktalanellátásba, aki aztán kihoz 2-3 embert” – mondja Oncsik János, az Ótemplomi Szeretetszolgálat szenvedélybeteg ellátásának vezetője, aki maga is aktívan részt vesz a csicskák kimentésében.

Nyílt titok a csicskáztatás a városban

A tizenhat ezer fős Szarvas kifejezetten egy gazdag békés megyei városnak számít, kedvelt turisztikai célpont az Alföldön élők körében. A város nagyon tiszta, tele van parkokkal, sétányokkal, a belvárosában pedig többszáz éves polgári lakásokat találhatunk, némelyik műemléknek minősül. Lázár Zsolt esperes a kocsijába ültet minket, és városnézésre invitál, de nem a szokásos turista látványosságokat készül megmutatni, hanem azokat a házakat, ahol biztosan tudja, hogy csicskák vannak. Az esperes szinte minden utcán rámutat egy-egy nagy családi házra, név szerint is megmondja ki ott a csicska, és azt is, hogy hány éve.

Egy darabig még az esperes kíséretében, de később már magunktól járjuk a várost, bemegyünk üzletekbe, közlekedési csomópontokhoz, megállítunk járókelőket és egy megdöbbentő kép kezd kirajzolódni előttünk. A városban mindenki tudja, hogy kik a csicskák, és csak mosolyognak, amikor magyarázni kezdjük, hogy mit is jelent ez a fogalom, hisz ez az ő szemükben egyáltalán nem szorul magyarázatra. A megszólított emberek félnek a csicskatartó családoktól, ezért a kifejezett kérésükre nem írjuk le pontosan, hogy milyen foglalkozási körben dolgoznak.

Először egy közlekedési csomópontra látogatunk el, ahol egy olyan nővel beszélgetünk, aki rendszeresen látja, amikor csicskák érkeznek vagy épp szöknek a városból, de egy kis beszélgetés után már azt is meg tudja mondani, hogy a Szarvasra érkezők közül kiből lesz csicska. Legutóbb egy terhes nőnek segített a szökésben, aki kicsit zavartan jelent meg, azt állította, hogy egy roma családtól szökött meg, de nem volt pénze jegyre, hogy elutazzon. A közlekedési csomóponton dolgozó nő felhívta a rendőrséget, hogy tudnak-e segíteni, de azt mondták, hogy nem, ezért végül a Szeretetszolgálatot hívta, akik elintézték, hogy az Ótemplomi Evangélikus Egyház kifizesse a nő jegyét.

Egy másik alkalommal viszont egy idős asszony érkezett a városba Budapestről, azt mondta, hogy házat szeretne venni, és lenne itt egy család, akiknek van egy eladó.

Addigra már több millió forintot fizetett a családnak lakásért. Az ott dolgozó nő azonnal felvilágosította, hiszen pontosan tudta, hogy melyik csicskatartó családról van szó és miért hívták az idős asszonyt. Rávette, hogy forduljon vissza inkább, mert a pénzét már nem fogja visszakapni, és azt is elmondta, hogy valószínűleg milyen sors várna rá itt.

Amikor megkérdezzük a nőt, hogy ezek a történetek meglepőek, újak voltak-e számára, hogy itt embereket csicska sorban tartanak, nevetve néz ránk: Itt Szarvason? Ugyan már!

A nő onnan ismeri fel a csicskákat, hogy általában valamilyen kis táskával vagy anélkül érkeznek, nagyon alulöltözöttek, koszosak, leggyakrabban idős férfiak.

<
A cikk folytatódik a következő oldalon
>


KÖVESS MINKET:




hirdetés
abcug-otthonapolas-idosgondozas-1000x563.jpg

„Felírták anyunak a pelenkát, és annyi”

Nincs hová fordulniuk segítségért, ezért az interneten, egymásnak próbálnak tanácsot adni azok, akik otthon ápolják idős vagy demens hozzátartozójukat.
Mizsur András írása az Abcúgon, fotó: Magócsi Márton - szmo.hu
2019. július 23.



Úgy érzik, az állam magukra hagyta őket, nincs hová fordulniuk segítségért, ezért zárt Facebook-csoportokba szerveződve támogatják egymást azok, akik otthon ápolják idős vagy demens hozzátartozójukat. A virtuális térben beszélik meg az érintettek, hogyan lehet ápolási díjat igényelni, mik a a tapasztalatok az egyes gyógyszerekről, hogyan kezeljék, ha a nagyi már nem emlékszik dolgokra. Mivel az idősek gondozása 0-24 órás készenléttel jár, az interneten kívül szinte nem is marad számukra más kapcsolatuk a külvilággal, viszont a csoportokban meg tudják osztani sorstársaikkal, milyen lelki és fizikai nehézségekkel néznek szembe nap mint nap. Szintén a közösségi média segít nekik abban, hogy megbízható és szakképzett ápolót találjanak rászoruló hozzátartozójuk mellé.

“Mindenkinek ilyen nehéz volt ez az utóbbi pár nap? Vagy csak nekem…? Most ez egy kicsit sok volt anyukámmal (…). Őrjöngés, elesés, (…) tegnap hisztériás roham a sebek lekezelése miatt, ma pörgés és folyamatos szokásos érthetetlen beszéd egyfolytában. Kimerültem.”

“Kedves Tagok, Anyukám körül több hivatalos intézendőm is akadt, legyetek kedvesek tanácsot adni, mert a legutóbbi hasonló ügyekkor még középsúlyos volt az állapota, elég jól lehetett egyeztetni vele mindent, míg mára már súlyos demens. Két hete pedig járásképtelen is.”

“30 év szakmai tapasztalattal rendelkező, rugalmas, pontos, megbízható, empatikus házi ápoló vagyok. 9 éve segítem az otthon ápolt betegek ellátását. 24 órás vagy nappali otthoni betegápolást vállalok, ezen belül: sebkezelés, kötözés, vércukormérés, inzulinbeadás, esti higiéniai ellátás, kórházban fekvő beteg látogatását. Hétvégén és ünnepnapokon is dolgozom. Budapesten belül bármelyik kerületben!!! Díjazás: feladattól függően.”

Az idézetek idősgondozással foglalkozó önsegítő zárt Facebook-csoportok bejegyzéseiből származnak. Jobb híján ezeken a fórumokon kaphatnak tanácsot és információt azok a családok, akik otthon ápolják idős vagy demens hozzátartozóikat.

Felírnak neki pelenkát, és ennyi

Bea nyolc éve ápolja demens anyját, haláláig apját is ő látta el. Nem dolgozik, minden percét a beteg anyja mellett tölti. Akkor tud csak néhány napra elszabadulni, ha megfizet egy gondozót. Több Facebook-csoportnak is tagja, az érintettek ezekben osztják meg egymással az otthonápolással kapcsolatos tapaszatalataikat, kérdéseiket: hol lehet beszerezni ápolási eszközöket (például pelenka, felfekvés elleni matrac), mik a tapasztalatok az egyes gyógyszerekről, hogyan lehet kezelni a demecia tüneteit. Ugyanúgy téma az idősotthonban való elhelyezés, az ápolási díj igénylésének menete vagy a gondnokság alá helyezés is, mesélte. “Az ügyintézési nyomtatványoktól kezdve egészen pépes ételek receptjéig nagyon sokféle információt lehet megtalálni.” Gyakorlatilag ezek a csoportok pótolják az egészségügyi rendszer és a szociális ellátás hiányosságait, mondta.

"Amikor anyukámnál diagnosztizálták a demenciát, azt sem tudtam, hogy mi az. Annyit mondtak, hogy szedje a gyógyszereket, ha kell, akkor felírnak pelenkát és gondolkodjunk el szociális otthonon, de ennyi. Senki nem mondta, hogy van házi segítségnyújtás, van ápolási díj”

– tette hozzá egy másik érintett, Tünde. Hasonló cipőben jár Szilvia, aki végső elkeseredésében írta be a Facebook keresőjébe, hogy “demens beteget ápoló”, így talált rá a csoportra. Az egyik tag magyarázta el neki, hogyan lehet igényelni ápolási díjat, azóta másoknak segít eligazodni a bürokrácia útvesztőiben. “Ha itt nem kapok segítséget, talán a mai napig jövedelem nélkül lennék, mert a hivatalban egyből elküldtek a kérelemmel.” (Nem mintha az idős hozzátartozó után igényelhető ápolási díj olyan nagy összeg lenne: alapesetben bruttó 37 490 forint, emelt összege 56 398 forint, kiemelt összege pedig 67 482 forint.)

Nehéz megmondani, pontosan hány család lehet hasonló a helyzetben, mint Bea és Tünde: egy 2012-es KSH-statisztika szerint Magyarországon az 50 év feletti korosztályból 30 ezren adták fel a munkájukat hozzátartozójuk ápolása miatt, többségük – több mint 26 ezer fő – nő volt. Csak a demens idősek számát 200-250 ezer főre becsülik. (Az idős szüleiket otthon ápoló emberek életéről ebben a cikkben írt hosszabban az Abcúg).

Ennél valószínűleg nagyobb az érintettek köre, tekintve, hogy a 2 millió idős (65 évnél és ennél idősebb korosztály) közül 1,3 millióan élnek valamilyen fizikai vagy mentális korlátozottsággal. Ehhez képest csupán az idősek 7 százaléka – ez 2017-ben 95 ezer embert jelentett – részesül házi segítségnyújtásban. Még nehezebb intézményi ellátáshoz jutni: 2017-ben 55 ezer időst gondoztak idősotthonban, ez pedig kevesebb, mint a teljes korosztály 3 százaléka. Az otthonokban több éves várólisták vannak, a szolgáltatások (nappali ellátás, szociális étkeztetés, házi segítségnyújtás) egyenlőtlenül oszlanak el, nem a valódi igényekhez igazodnak. Így tehát az idősgodozás terhének jelentős része a családoknál csapódik le.

<
A cikk folytatódik a következő oldalon
>


KÖVESS MINKET:




hirdetés
madarmentes-cimkep-1000x725.jpg

„Akkor az anyamadár vijjogva lecsapott rám” – a nap, amikor egy egész lakótelep madármentő lett

„Gubbasztott a járdaszélen, alig szuszogott, szárnyaival néha erőtlenül legyintett. Tudtam, hogy meg fog halni. Nem hagytam. És a lakótelep többi lakója sem.”
Szöveg és fotók: Hargitay Judit - szmo.hu
2019. július 16.



Azon a végigdolgozott, monoton nyári kedden álmomban nem gondoltam, hogy a nap végén átélem életem egyik legfurább és legszívmelengetőbb kalandját.

Csak levittem a tacsimat kakilni (mindig este szokott). Az egyik kedvenc kis parkrészünkbe mentünk, két panelprogramos kockaház közé. Népszerű kutyasétáltató hely, és a környék macskái is rendszeresen ott gyűlnek össze éjszakánként, mert valaki állandóan kaját rak ki nekik.

A kutyám eltűnt a bokrok között, én a mozaiksétányon bandukoltam, amikor észrevettem egy kis kupacot a járdaszélen. Ahogy odaértem, a pihés valami kitisztult: egy madárfióka. Csak arra figyeltem fel, hogy gyönyörű, tengerkék csík fut végig az oldalán, fekete sávokkal. Még soha nem láttam ilyet.

Csukott szemmel gubbasztott, alig pihegett, borzas szárnyait néha erőtlenül megemelte. Körbenéztem, nincs-e valami nagyobb “családtagja” arrafelé. Egy kicsit odébb, a fűben megláttam egy másik ugyanolyan fiókát. Benne több erő volt, csapdosott a szárnyával, botladozott az egyik kockaház pincebejárata felé.

Ekkor éles vijjogás ütötte meg a fülemet, és felnéztem. Egyértelműen az anyamadár körözött fölöttem, mert a szárnya ugyanolyan azúrkék volt, fáról-fára röpködött, aztán megint a fiókái fölé ívelt, idegesen, iszonyú hangzavart csapva.

Nem értek a madarakhoz, de ott, a kockaköves sétányon guggolva fél perc alatt kirajzolódott előttem a madárcsalád tragédiája. Aznap délután orkán erejű szél volt, csak úgy tépkedte a fákat, a fiókákat az sodorhatta ki a fészekből. Az anyjuk pedig nem tehetett értük mást, mint körözött fölöttük, és próbált elriasztani minden arra járót.

Amennyi kutya meg macska jár arrafelé, tudtam, hogy a két kicsi egészen biztosan nem fogja megérni a másnap reggelt. És én nem akartam, hogy meghaljanak. Visszarohantam a lakásba, guglizás, őrült telefonálgatás. Először a Fővárosi Állatkerthez irányítottak, ahol egy udvarias férfihang közölte a telefonban, hogy “az igazgató úr szigorúan megtiltotta a nyitvatartási időn kívüli állatbefogadást, az meg már fél órája letelt” (ezúton is gratulálok neki, mármint az igazgató úrnak).

Ekkor a Facebook nyilvánosságához fordultam, ahol egy barátnőm egy perc alatt átdobta nekem a Fióka- és Madármentés civil szervezet linkjét. Mivel a vonaluk túlterhelt volt, Messengeren írtam nekik, a két kismadár fotóját is átküldtem. Negyedóra múlva válaszoltak, hogy be tudom-e dobozba tenni a fiókákat, mert akkor egy önkéntesük értük jön. Válaszoltam, hogy megpróbálom.

<
A cikk folytatódik a következő oldalon
>


KÖVESS MINKET:






Szeretlek Magyarország
Letöltés
x
Töltsd le a Szeretlek Magyarország mobil alkalmazást, hogy elsőként értesülhess a legfrissebb hírekről!
x