News here
hirdetés

KULT
A Rovatból
hirdetés

„Akkor lesz forradalmár és harcos, amikor nemigen van más választása”– a Network premierjére készül a Centrál Színház

Egy kultuszfilm kerül színpadra, Magyarországon eddig nem látott formában.

Link másolása

hirdetés

„Pokoli dühös vagyok és nem tűröm tovább” – a mozitörténet egyik leghíresebb mondata ezúttal színpadon csattan fel. Sidney Lumet 1976-ban készült, többszörös Oscar-díjas filmjét, a Networköt, annak idején nálunk Hálózat címen vetítették, és néhány éve színdarabként hódított a londoni West Enden és a Broadway-n. A filmet most a Centrál Színház kelti életre Puskás Tamás rendezésében, Alföldi Róbert, Martinovics Dorina és László Zsolt főszereplésével.

Az alkotók egyenesen a próbáról érkeztek a beszélgetésre. Árulkodó volt Alföldi Róbert pizsamára vetett ballonkabátja, amelyet az elbocsátott Howard Beale éppen a fenti mondatban csúcsosodó monológja során visel. Előzőleg már a büfében is a hét végi premier izgalmának vibrálását lehetett érezni a technikai stáb tagjai és a színészek között. Megérkezett ruhapróbára a darabban különleges szerepet játszó Bodrogi Gyula is elmaradhatatlan vadászkalapjában, aki azonnal László Zsolt bajszán élcelődött, mások pedig az aznapi Covid-helyzetet vitatták meg.

A film annak idején azzal keltett feltűnést, hogy a média abszurd hatalmán gúnyolódott. Azóta nagyot fordult a világ...

„A film egyik legerősebb pillanata, amikor Howard prófétálni kezd, és a barátja Max a családjával a tv előtt ezt dermedten figyelik. Amikor én negyven évvel később elolvastam a darabot, úgy éreztem, bizony ebben semmi abszurd nincsen, de Shakespeare szavaival élve, „tükröt tart a világnak”. Hihetetlen erővel fogalmazza meg minden kétségemet, dühömet: úristen, hová megyünk, mi lesz velünk, mit csinálunk itt, a szűkebb pátriánkban és globálisan, a nagyvilágban – mondja az igazgató-rendező. Nem a képtelenséget érezzük, hanem, hogy végre kiszabadult a lelkünk és valami elemi erejű, euforikus dolog történik velünk.”

„Akkor még a történet azt jelentette: vigyázzatok, mert így lesz, ha nem figyeltek. Most pedig már ez van”

– tette hozzá Martinovics Dorina.

hirdetés

„Ott egy bolond amerikai, hiteles mondatokat mond a világról, nagy meggyőződéssel. Persze kérdés, hogy az ő meggyőződésének mi a magja, de halljuk, hogy valaki jobbító szándékkal beszél a televízióban. Ezen ma már túl vagyunk” – vélekedett Alföldi Róbert.

A darabot az eredeti angol címén mutatják be, Puskás Tamás szerint azért, mert a „network” szó már nálunk is közismert, Alföldi Róbert azért is tartja indokoltnak a választást, mert a „network”-höz nem társul negatív képzet, ellentétben a „hálózat” szóval.

A rendezőnek fontos momentum, hogy Howard Beale és barátja, Max Schumacher generációjuk leváltásának áldozatai. „Valamint nagyon érdekes, hogy Howard úgy beszél, ahogy mi csak szeretnénk: ki meri mondani, hogy mit lát a világban, mit érez, akár a Föld elkoszosodása, akár bizonyos politikai megoldások ügyében. Max megpróbál kompromisszumokat keresni, életének új értelmet találni, új szerelmi kapcsolatba merülni. Úgy él, ahogy mi! Olyan, mint mi. Megpróbál kompromisszumot kötni, életben maradni.”

„Persze, csodálatos, ahogy Howard kimondja az igazságot és meg akarja változtatni a világot, de ő is csak akkor teszi, amikor kirúgják. Tehát nem akkor, amikor helyzetben van, hanem amikor ezáltal remél visszakerülni és karriert csinálni. Akkor lesz forradalmár és harcos, amikor nemigen van más választása, illetve amikor ráérez arra, hogy ezzel sokat nyerhet”

– mondja Alföldi Róbert.

Szenzáció, nézettség, sztárcsinálás – ezek lennének a mai populáris kultúra hívó szavai? „Napjainkra már kiderült, ha jól csinálod, ez bizony nagyon hatásos. Ha a megfelelő szakember súg neked, például arról, hogyan kell egy választást megnyerni, bizony meg is nyered – akár itt, akár Amerikában. A 70-es években még nem volt annyira nyilvánvaló, mint ma itt, hogy a darabban fellépő fiatal generáció eszközei bizonyítottan hatásos eszközök” – válaszol Puskás Tamás.

Alföldi Róbert szerint ezzel ugyanúgy nincs baj, mint az internettel sincs önmagában. A probléma, hogy nem mi használjuk eszközként az internetet, hanem az internet használ minket. „Ha felnőtt, gondolkodó személyiség vagy, és felnőtt, gondolkodó személyiséget nevelsz a gyerekedből, őt nem fogja megenni az internet. Végül is mindig odajutunk, hogy ha van egy normális személyiséged, és nem teljes sötétség van az agyadban, akkor minden, amire most negatívumként tekintünk, médiában, reklámban, marketingben, nem negatívak: azért vannak, hogy a dolgok jobban működjenek. Csak túl sok a nem túl okos ember a világban, aki használja ezeket. Nem az autóval van baj, hanem azzal, aki 280-nal vezet lakott területen.”

„Mindig is volt és lesz is tömeg. Nem várhatjuk, hogy egyszer csak mindenkinek fény gyullad az agyában, és az emberek nem lesznek megvezethetők. A lényeg, hogy ezt ki, hogyan és mire használja

– veszi vissza a szót a rendező. A darabban megjelenő ifjú generáció nagyon tudja, hogy mit akar, de minden csupán az önző céljaikat szolgálja. Köpnek arra, hogy azokkal, akiket használnak, mi lesz, javul-e vagy romlik-e a sorsuk. Őket egyetlen dolog érdekli: hogy ők sikeresek legyenek. Ellentétben mindazzal, ami az embert a Földön naggyá tette, önzőek és nem együttműködőek. Howard és Max még abban az illúzióban éltek, hogy a híradás, a valóság megismerését szolgálja, ami képessé teszi az embereket arra, hogy jó és rossz között döntsenek. Ez az utánuk jövőket már egyáltalán nem érdekli.”

Vajon Howard Beale valóban megőrül, vagy pedig az egzaltáltságát használja álcaként, hogy kimondhassa, amit gondol? „Én úgy gondolom, hogy ezek nem tudatos dolgok nála. Egyszerűen belecsúszik ebbe a helyzetbe. Sokkal fontosabb szerintem a végén az ő nagy fordulata: hogy valóban fontos-e az, amiről eddig üvöltözött” – mondja Beale alakítója.

Martinovics Dorina a mindent személyes ambícióinak alávető programigazgatónőt, Diane Christensent személyesíti meg. A színésznő szerint a munkamánia nem feltétlenül „betegség”, csak akkor válik károssá, ha valami hiányt akar vele pótolni az ember az életében. Alföldi Róbert azért megjegyzi, hogy van, amit csak „mániákusan” szabad csinálni – például a színházat.

A Centrál Színház a világon harmadikként viszi színre a Network Paddy Chayefsky forgatókönyvének Lee Hall féle adaptációját. Ebben a darabban színház és mozi szervesen összekapcsolódik, és ez a kísérlet rendkívül lelkesítőleg hat a magyar alkotókra is. Hogy a gyakorlatban miként valósul meg, legyen meglepetés a közönség számára.

A járvány persze a próbafolyamatra is rányomja a bélyegét. Alföldi Róbert filmforgatáshoz hasonlította a helyzetet, amikor mindig azokkal vesznek egy jelenetet, akik éppen jelen vannak.

Mit üzenhet a Network 2022-ben a magyar közönségnek? „Csehov azt mondta: mutasd meg az embereknek, hogy milyenek, jobbak lesznek tőle”. Ez az előadás megmutat valamit abból, hogy milyenek vagyunk. És ha megmutattuk, valami változás is elindulhat. Aztán hogy ki-ki hová jut, nem tudjuk. Minden előadás próbálja csatornázni a feltámadó indulatokat, de hogy hogyan sikerül, nagy kérdés. Nemcsak tükröt tartani igyekszünk, ki is mondunk dolgokat, amik a szívünket nyomják.

Szorongató érzés a társadalom tagjának lenni, szorongató úgy élni, hogy rengeteg minden elfojtva és kimondatlanul bennünk marad.

Abban reménykedünk, hogy készülő előadásunk szókimondása mindenkiben örömérzetet és megkönnyebbülést kelt majd. Ha semmi más nem sikerül, mint legördíteni a súlyt a nézők melléről, ha úgy érzik, hogy végre valaki kimondta, már sikerült ajándékot adnunk” – mondja végezetül Puskás Tamás.


hirdetés
Link másolása
KÖVESS MINKET:

Címlapról ajánljuk

Címlapról ajánljuk


hirdetés
KULT
A Rovatból
hirdetés
Egy színdarab, egy koncert és egy Sorrentino-film Beck Zolitól a Városmajorban
A tavalyi siker után idén nyáron újra találkozhat Beck Zolival és a 30Y zenekarral a Városmajori Szabadtéri Színpad közönsége – többször is.

Link másolása

hirdetés

Ismét színpadra kerül a 2021-ben bemutatott Ahogy teccik – nemtragédia című Shakespeare-átirat, lesz Resti koncert, és Beck Zolinak köszönhetően kerül a Kertmozi műsorára Sorrentino világhírű filmje.

– Tavaly a Városligeti Szabadtéri Színpad saját bemutatóval állt elő: ez volt az „Ahogy teccik – nemtragédia” című Shakespeare-parafrázis, amelynek zenei vezetője és zeneszerzője is te voltál. Az előadás az akkor még friss Covid-helyzetre reflektálva az elszigetelődött fiatalokra koncentrált. Júniusban, a Szabadtéri Színházak Találkozóján ismét látható előadás idején már nem lesz az életünk főszereplője a járvány – ettől még aktuális lesz a darab?

– Kevésbé érzem úgy, hogy a Covid hívta életre az előadást, sokkal inkább azt, hogy a Covid nem hagyta, hogy intenzív, személyes együttléteken alakíthassuk ki az alkotókkal annak kereteit. A mű mondanivaló továbbra is aktuális, a járvány pedig, ami a darab születésekor még szokatlan, félelmet keltő és szürreális valóság volt, egy kicsit velünk marad általa.

Valóban szürreális volt a helyzet, amibe kerültünk, amikor Halasi Dani rendezővel, Szabó Attila dramaturggal és másokkal együtt elkezdtük fogalmazni a mű zenei terét.

Mivel sokáig nem is találkoztunk személyesen, kénytelenek voltunk ebben a „Covid-kalandban” online beszélgetni arról, hogy mit akarunk a darabtól, vagy hogy hol érezzük benne azokat a pontokat, amelyek megszólítanak és izgatnak bennünket. Az volt a mi nagy tettünk, hogy ezt megugrottuk, hogy erre képesek voltunk, és úgy gondolom, hogy ez – jó értelemben – meg is látszik a darabon. A személyes alkotói viszonyunkban minőségi élmény volt, hogy képesek voltunk a Covid-szabta korlátokat átlépve értelmezni emberi viszonyrendszereket, társadalmi problémákat, és így tudtuk „hozzányúlni” Shakespeare-hez.

hirdetés

Önmagában nagy dolog volt, zenei értelemben pedig egy csoda. Papával és Yankkal (Sárközy Zoltánnal és Herold Jánossal) hármasban összeültünk egy stúdióban, akár egy szigeten. Persze lehet, hogy csak romantizálom ezt az időszakot, csak hogy elviselhetővé tegyem... Szóval a világtól szinte elzárva kialakítottuk a zenei elképzelésből a zenét, és végül a Semmiből megszületett a Valami.

– Az invenciót, az alkotóvágyat nem törték le a körülmények?

– Talán nem is a vágyat zárta el előlünk, hanem sokkal inkább a forrásvidékét annak, ahonnan inspirálódni tudtunk. Nem nagyon lehetett nekidőlni a valóságnak, mert az éppenséggel nem volt... Ellenben volt egy Shakespeare-szöveg, egy teremtett, fikciós valóság, amit nem kellett előállítanunk, hanem „ahhoz képest” kellett megtalálni valahogy az elbeszélés módját.

Utána viszont már egy nagyon komoly és konkrét munka kezdődött, amiben a tényleges melódiák, hangok, ritmusok és hangképek szerveződnek, amiket aztán tényleges emberek énekelnek majd el a színpadon – az a két nagyszerű színészosztály, akikkel ezt az egészet színpadra vittük.

– A Pesti Magyar Színiakadémia színészhallgatóiról van szó, akik a nézők elé viszik a Shakespeare-vígjáték rendhagyó átiratát. Ez a 22 fős gárda veletek maradt ebben a szezonban is?

– Bár már néhányan nem az akadémia hallgatói, mert más színiképzőbe mentek és persze vannak újak is, de mondhatom, hogy szinte teljes létszámban együtt maradt a csapat. Az összeolvasások már egy ideje zajlanak, a próbákat május közepén kezdtük. Ezekkel a fiatalokkal időközben forgattunk egy 30Y-klipet is, megerősíthettük a közös alkotásba vetett hitet.

– A Városmajori Szabadtéri Színpad más nyári produkciójában is „érintett vagy”; te és a 30Y: ez a Resti koncert. A restiről általában a ragacsos asztalú utasellátó-kocsmák hangulata jut az ember eszébe...

– Tulajdonképpen így is kell elképzelni a Resti koncertet, adott a ragadós asztal és az átmenetiség, ami egy vasútállomás „üzemegységét” jellemzi. Az egész produkció egy viszonylag régi 30Y-hagyományra épül, mármint nem azért, mert sok időt töltöttünk restikben, hanem mert a 2000-es évek eleje óta játszik a zenekar akusztikus koncerteket. Ennek összefoglaló lemeze volt a Szentimentálé 2012-ben. Szóval miközben turnéztunk, felmerült, hogy a koncertjeinknek lehetne egy szcenírozott, valamelyest történeti síkra helyezett változata, egy koncert, amit színházi dramaturgia alakít. A színészünk Mucsi Zoltán lett, akivel nagyon jó alkotói és baráti kapcsolatban vagyunk.

Az idén júliusban látható, városmajori Resti-koncert egy másik változatával álltunk színpadra néhány évvel ezelőtt a Művészetek Palotájában, a pécsi Kodály Központban és a Miskolci Művészetek Házában is. Az előadást ezután sem akartuk elengedni, de már csak olyan helyszíneken játsszuk, amelyek számunkra valamiért motiválóak. A Városmajori Szabadtéri Színpadhoz pedig érzelmileg is erősen kötődünk, már csak a tavalyi – és persze az idei – „Ahogy teccik” miatt is.

– A Városmajor kertmozi-előadásai között a „nevedet adtad” az egyik filmhez: Paolo Sorrentino Ifjúsága azért került fel a műsorra, mert az a személyes kedvenced. Mi vonz ebben a filmben?

– Sorrentino világa vonz, különlegesnek tartom a képi nyelvet, amit használ, és nagyon szeretem azt a fajta történetmesélést, amit ő képvisel. Talán van bennem valami az Ifjúság szentimentalizmusából, nosztalgiájából, és nagyon szeretem, hogy ebben a filmben nem uralja a cinizmus az elbeszélést, kedvelem az életigenlést, ami árad belőle. Ráadásul a zenéje is nagyon közel áll a zenei gondolkodásomhoz. Olyan film, ami jól nézhető, könnyen befogadható, és persze nem idegen a kertmozik hangulatától sem. Sorrentino nagyban teljesíti a nyári szabadtéri mozi elvárásait. Ha a vetítés napján nem koncertezek éppen, mindenképpen ott leszek én is.

hirdetés
Link másolása
KÖVESS MINKET:

hirdetés
KULT
Megvan a nyár legjobb blockbustere – A Top Gun: Maverick kirobbant az ülésedből
36 évet kellett rá várni, de megérte: Tom Cruise újra megmutatta, hogy még mindig ő a legnagyobb ász Hollywoodban. Kritika.

Link másolása

hirdetés

Ne szépítsük: az 1986-os Top Gun felett eljárt az idő. Mai szemmel, félretéve minden nosztalgikus érzést és gyerek- vagy fiatalkori kellemes emléket, nem igazán működik benne sem a karakterdinamika, sem az akciók, sem a szerelmi szál. Vagy maximum a maguk kissé butácska szintjén. Szó se róla, továbbra is szerethető mű, megvan a bája, és az is egyértelmű, hogy az akkori közhangulatnak durván jól esett (ez meg is látszik a bevételein: az Egyesült Államokban az év legtöbb pénzt kereső filmje lett), ám összevetve a most mozikba kerülő folytatással, a Top Gun: Maverickkel, ég és föld a különbség minden, fent felsorolt összetevő esetében.

Megvan a veszélye annak, ha egy korábbi sikerfilmhez évtizedekkel később forgatnak második részt.

Egyrészt az akkori közönség már felnőtt, és lehet, hogy a mostani fiataloknak már nem sokat mond az alapanyag, puszta nosztalgiázásból pedig nehezen lehet megélni, másrészt pedig, ha valami egykor nagyon sikeres volt, könnyen önismétlésbe hajlik az egész, az eredeti fenoménjellegét csak halvány másolatként tudják a nézők elé tárni. Vannak példák az előbbire (pl. Mátrix – Feltámadások) és az utóbbira is (A függetlenség napja – Feltámadás, Bazi nagy görög lagzi 2 stb.).

A Top Gunhoz régóta terveztek folytatást, de valamin mindig megcsúszott a projekt. Az első film direktora, Tony Scott 2012-es öngyilkosságával aztán jó időre kútba esett minden próbálkozás. Végül mégis elkészülhetett a mű a Tron – Örökség, a Feledés és A bátrak rendezője, Joseph Kosinski direktori felügyelete alatt, valamint a forgatókönyvvel meggyőzött Tom Cruise hathatós közreműködésével.

Igazából azzal, hogy Cruise újra repülőbe szállt, már nyert ügye volt az alkotóknak.

Hollywood egyik utolsó sztárja apait-anyait belead minden projektjébe, komolyan veszi a sztorit és a tálalást is, és bár 50 fölött szinte teljesen átnyergelt a nagyszabású akciófilmek és sci-fik terepére, nagyon ritkán lő mellé (A múmiát felejtsük el gyorsan).

S hogy miért is működik ilyen jól a Top Gun: Maverick, miért ilyen veszettül szórakoztató? Nos, ez több komponensből áll:

hirdetés

1. Borzasztó látványos!

Ez talán nem meglepő. A hollywoodi filmgyártás technikai szinten természetesen már sokszor bizonyított, jelen esetben viszont az is sokat hozzátesz az összképhez, hogy Kosinski minél kevesebb CGI-t akart alkalmazni. Vagyis igazi vadászgépek repkednek igazi levegőben, igazi terepeken. Ha rá is toldottak itt-ott számítógépes utómunkával, az nem látszik, érezni tehát az akciók és a száguldás súlyát, a pilóták pattanásig feszült helyzetét.

Egészen elképesztő légi jeleneteket kapunk, amelyeket érdemes minél nagyobb vásznon végignézni. Ezt még egyszer hangsúlyozom: minél NAGYOBB vásznon!

Aki teheti, IMAX-ben próbálkozzon, mivel nem mindennapi élményben lesz része így. A film utolsó 20-25 perces akciójelenete pedig mindent megkoronáz: egészen elképesztő izgalmakat és vizualitást ígér.

2. Az emocionális töltet

Az akciók egy dolog. Ha azonban nincs mögötte érzelmi belehelyezkedés, fabatkát sem ér az egész. Nos, Kosinskiék ebben sem mondtak csődöt: átélhető, könnyes és vicces szituációkat és hús-vér karaktereket alkottak meg, a Top Gun: Maverick a legmeglepőbb helyeken hatja meg az embert. Természetesen az első rész eseményei okozzák a fő konfliktusokat (pl. Goose halála továbbra is rendesen kihat mindenkire, főként a fia, Rooster és Maverick kapcsolatára), de új szereplőket, új kihívásokat és egy régi-új szerelmet is kapunk Jennifer Connelly Pennyjének személyében. Ráadásul az alkotóknak még Val Kilmer Icemanjét is sikerült ízlésesen visszahozni, a valóságban is súlyos beteg színész és Cruise közös jelenete a film talán legmeghatóbb pillanata lett, amit képesek voltak egy óriási poénnal feloldani.

Komolyan, egyszerre sírsz, izgulsz és nevetsz ezen a filmen, végigzongorázik az érzelmeiden, és keményen rárúgja az ajtót az elvárásaidra.

3. A nosztalgiafaktor

Egy régebbi alkotás jóval későbbi folytatásának egyik legfőbb rákfenéje lehet ez. Amikor nagyjából abból áll az egész, hogy a régi időkön elmélkedik, és pofátlan fan service-t tol az arcunkba, nem törődve azzal, hogy saját identitást alkosson magának. A Top Gun: Maverick pedig nagyon sokat nosztalgiázik. Folyamatosan az első rész eseményeiről beszélnek, a főcím konkrétan ugyanaz, a naplementés színvilág, a zenehasználat, a pilóták kakaskodása, tényleg minden visszaköszön itt. Még a félmeztelen tengerparti sportolás sem hiányzik.

DE! Kosinskiéknak sikerült mindezt megfelelő arányérzékkel és rendkívül ízlésesen tálalni. Úgy lesz saját személyisége a Top Gun: Mavericknek, hogy semmi újjal nem kecsegtet. Nem reformálja meg a műfajt, ez továbbra is egy ízig-vérig Top Gun-film.

Ugyanakkor nem hazafiaskodik feleslegesen és túlzón, szerencsére kiveszett belőle a haditengerészettel kapcsolatos propagandajelleg is, és amit korábbról megidéz, azzal tisztelettel bánik. Tom Cruise pedig egyre alázatosabb, például immár az sem probléma, ha valaki jóval magasabb nála - felnéz a másik szemébe, és úgy mondja meg a magáét.

Ilyen egy jó folytatás, ilyen egy jó blockbuster. Hihetetlenül szórakoztató, na, felesleges ezt tovább ragozni.

hirdetés
Link másolása
KÖVESS MINKET:


hirdetés
KULT
Mit tehet az, akinek semmi esélye nőhöz jutni? Megnéztük a Szex. Újra. El. című előadást az Örkényben
Mi történne, ha fellázadnának és világuralomra törnének azok a férfiak, akikkel nem akarnak szexelni a nők? Ezt a kérdést járja körül okosan és nagyon szórakoztatóan Schwechtje Mihály új darabja az Örkény Színház stúdiószínpadán. Kritika.

Link másolása

hirdetés

A kiindulóhelyzet első hallásra abszurdnak tűnhet. Azoknak legalábbis, akiknek soha nem jelentett gondot megélni a saját szexualitásukat. Akiknek nem okoz problémát, hogy kapcsolatba lépjenek és előbb vagy utóbb fizikai kontaktust teremtsenek valakivel, akit vonzónak találnak. De azoknak, akiknek nem megy, ami sokaknak magától értetődő és természetes, nem biztos, hogy őszinte mosolyt csal az arcukra a vázolt szituáció.

A Szex. Újra. El. című előadás főszereplői olyan férfiak, akik sokáig intimitás nélkül élték az életüket. Akik szándékukon kívül évekig, évtizedekig kénytelenek voltak nélkülözni a kölcsönösségen alapuló szexualitást.

Mielőtt kényelmesen hátradőlnénk, hogy ez csak fikció, nem árt, ha tudatosítjuk magunkban, hogy ezek a kétségbeesett és frusztrált emberek köztünk élnek. Ott ülnek mellettünk a buszon, ott állnak mögöttünk a boltban, elsétálnak mellettünk az utcán, figyelnek minket és talán éppen bosszút forralnak. Nem egyedül vannak, hanem sokan, egyre többen. És nevük is van, incelnek hívják magukat (a kifejezés az angol involuntarily celibate, vagyis szándéktalan cölibátus szókapcsolat rövidítése).

Bár az előadás élvezetéhez egyáltalán nem szükséges ismernünk a darab keletkezésének körülményeit, ahhoz, hogy jobban megértsük világát és logikáját, jó, ha tudatosítjuk magunkban, mennyire valós problémával is állunk szemben. Ehhez pedig elég, ha beírjuk a Facebook keresőjébe az incel kifejezést. Egyből előugrik több incel-csoport is a világ különböző pontjairól, amikben az érintettek jó esetben csak kibeszélik magukból a problémáikat, de hergelő, uszító tartalmak is akadnak szép számmal ezeken az oldalakon. Egyébként kompakt definíciót is találunk róluk a neten, sőt, már komoly szakirodalma is van a jelenségnek.

Schwechtje Mihály, aki Remélem legközelebb sikerül meghalnod:-) című nagyjátékfilmjével az internetes zaklatás témáját dolgozta fel, a Szex. Újra. El. pedig immár a negyedik színdarabja, egy az incel-jelenség kapcsán generált társadalmi vitára alapozta legújabb előadását, ami nagyon érzékletesen mutatja be az incel férfiak lelkivilágát.

Vagyis azt a feloldhatatlan feszültséget, milyen az, amikor valaki vágyik ugyan intim kapcsolatra, de az valami miatt nem jön össze neki.

hirdetés
Ezek a férfiak a sikertelenségért nem magukat okolják, nem a saját érzelmi és szociális alkalmatlanságukban keresik a választ, hanem a nők számára vonzó férfiakat és az őket választó nőket kiáltják ki boldogtalanságuk okozójának.

A legjobban persze a feministákat és a nagyon szép nőket gyűlölik, na meg azokat a férfiakat, akik az egyre kevesebb rendelkezésre álló nőből többet is levadásznak.

Hogy mennyire fontos minderről itt és most beszélni, az már nem vita tárgya. Az először csak periférikus közösségi csoportok belső szóhasználatában felbukkanó incel-kifejezés mostanra lassan beszivárgott a mainstreambe is. A jelenség 2014‑ben kapott nagyobb publicitást, amikor egy 22 éves amerikai egyetemista megölt hat embert az incel-mozgalom nevében, majd öngyilkos lett. Az Isla Vista-i gyilkosságokként elhíresült esetet néhány évvel később egy másik követte, 2018-ban Torontóban egy Alek Minassian nevű férfi szándékosan a járdára hajtott a furgonjával, tíz ember életét kioltva. Minassian közvetlenül az ámokfutása előtt kirakott a Facebookra egy posztot, amiben bejelentette az „incel felkelés” kezdetét.

Pár héttel a torontói vérengzés után egy Robin Hanson nevű közgazdász, az oxfordi egyetem kutatója írt egy blogposztot arról, hogy míg indokolatlanul sok szó esik a társadalmat szétválasztó gazdasági egyenlőtlenségekről, szinte hangtalanok maradnak a szexuális egyenlőtlenségek által generált indulatok és azok egyre súlyosabb következményei.

Hanson felvetette, hogy el kellene gondolkodni a szexuális szükségletek alapjogként való kezeléséről és a szexuális javak újraelosztásáról. Egész konkrétan azzal állt elő, hogy szexhez kellene juttatni azokat a férfiakat, akik a kor igazságtalanságai miatt nélkülözni kényszerülnek ezen a téren. A posztra a The New York Times újságírója reagált elsőként, a cikk pedig hatalmas port kavart, az elmúlt évek egyik legnagyobb közéleti vitáját elindítva.

Ahogy a darab ajánlójában és az író-rendezővel készült interjúkban is olvasható, Schwechtjét ez a vita ihlette meg. Úgy döntött, hogy elképzeli, milyen lenne az a világ, amiben az incel férfiak fellázadnak és világuralomra törnek. Előre megírta a történet vázát, majd a színészekkel közösen, azok improvizációit felhasználva hozta létre a darabot.

Az előadás kezdetén már az incelek vannak hatalmon, miután az alfákat (vagyis a legmenőbb férfiakat) megölték vagy elvették férfiasságukat, a bétákat átnevelték, a nőket pedig rabszolgává tették. Most a hatalomra került omegák (a korábbi incelek) osztják szét saját kényük-kedvük szerint a nőket maguk között.

Mégpedig úgy, hogy az alsóbb kasztban lévőknek csak robotnő jár, de ha elég jól teper valaki, például fellép a nagy állami rendezvényeken, előbb-utóbb jár neki egy-egy menet igazi nőkkel is. Az előrelépés szempontjából a legfontosabb tehát a diktatórikus rendszerhez való feltétlen hűség és az alkotmány szövegének pontos betartása. Kérdezni, megkérdőjelezni valamit nem nagyon illik, és ahhoz is jópofát kell vágni, ha egyetlen éjszaka alatt átírják a jogszabályokat.

Így jutunk el az incelek forradalmától és Robin Hanson elméletétől néhány lépésben ahhoz, amit mindannyian olyan jól ismerünk.

A frusztált, a nőt státuszszimbólumnak tekintő, a hatalomra pedig a minél jobb nők becserkészésének eszközeként tekintő férfiak által éltetett feudális rendszerhez. De a konkrét utalások és a sok összekacsintás dacára a darab univerzális, köszönhetően többek között gazdag intertextualitásának. Felismerni véljük benne többek között Antigoné történetét, A szolgálólány meséjé-nek világát és a szuperhősök, elsősorban Batman történetét is. A Szex. Újra. El. fiktív cselekménye egy kitalált, abszurd világban játszódik, de itt és most zajlik, miközben bárhol és bármikor történhetne.

Schwechtje remekül szőtte egybe a különböző idősíkokat, stílusokat és világokat, és nagyon jól játszik a különféle regisztereken. Mindebben pedig nagyszerű segítőtársai a színészek, egytől-egyig bravúros alakításokat láthatunk.

Bajomi Nagy György a pedofil-hajlamait titkolni igyekvő, egykori incelből lett fővezér szerepében remekel. Ficza István tűpontosan alakítja az új rendszert hazafias musicalekben való szerepléseivel éltető omegát, aki beleszeret a neki kiosztott guminőbe. (Külön kiemelném az előadás zenéjét, a musicalek világát ironikusan megidéző zenei betétek hihetetlenül lendületesen viszik előre a cselekményt.) Kerekes Éva ezúttal egy öregedő szexrabszolga bőrébe bújuk és parádésan játszik, mint mindig. Vajda Milán karaktere szintén incel volt egykor, most melegségét titkolni kénytelen mesélő. Aki pedig a legnagyobb meglepetés, a törékeny és bájos Józsa Bettina, imádnivaló a magát szexrobotnak hazudó lány szerepében, aki bosszút akar állni az apja gyilkosán.

A Szex. Újra. El. okos, friss, szerethető és elgondolkodtató darab sok-sok humorral, pazar alakításokkal és szuper zenékkel. Egy remek kortárs magyar előadás, ami után egyszerűen jobb kedved lesz, pedig a téma cseppet sem vidám.

Szex. Újra. El.

Írta és rendezte: Schwechtje Mihály

Főszereplők: Bajomi Nagy György, Ficza István, Józsa Bettina, Kerekes Éva, Vajda Milán

Bemutató: 2022. május 13.

Örkény István Színház – Stúdió


hirdetés
Link másolása
KÖVESS MINKET:


hirdetés
KULT
A Rovatból
hirdetés
Stranger Things 4. évad – halál és rettegés Hawkinsban
Kicsit csalóka a dolog, mert nem az egész 4. évad jelent most meg. A szezon utolsó két része csak július 1-én érkezik a Netflix-re, de addig is lássuk, milyen lett a várva várt sorozat folytatása.

Link másolása

hirdetés

Röviden: jó. Bővebben: nagyon jó. Hibátlan? Egyáltalán nem. De amire vállalkoztak az alkotó Duffer testvérek, azt 100 százalékig teljesítették. Ismét egy Stephen King-ihlette, 80’-as évekbeli kozmikus horror falatkát kaphatnak a rajongók, telis-tele utalással és főhajtással a zsáner és a korszak előtt. Sokaknak kicsit elcsépelt lehet ez a 80’-as évek majmolás,

ezt anno a Stranger Things kezdte el és be kell vallani, a mai napig ők a legjobbak benne.

Az első pillanattól az utolsóig beszippantja a nézőt a hangulat, az atmoszféra és kor szelleme. Hihetetlenül ügyes a díszlet design, a kosztümök, valamint a válogatott zenék, amik megszólalnak a történet folyamán, lebilincselő időutazás a sorozat.

A sztori érdekes, de sajnos nincs benne annyi játékidő, amennyit a készítők szántak rá. A most bemutatott hét epizód közel kilenc és fél óra, ezt követi majd nyáron az utolsó két rész, melyek felérnek majd a Gyűrűk ura – A király visszatér bővített kiadásának hosszával.

Bár a különböző történetszálak szépen lassan, ahogyan már megszokhattuk, kezdenek összefonódni, nagyon sok viszont a „B” történet szál,

melyek legtöbb esetben elnyújtottak és véleményem szerint feleslegesek. Persze a hangulat fokozásának elengedhetetlen kelléke a feszültség megteremtése, de ez időhúzás nélkül is átment volna a nézőknek.

Amit még problémának érzek, hogy szinte minden szereplőnk hallhatatlan. Nem mondom, hogy egy Trónok harca színtű kiszámíthatatlan vérengzést vártam, de itt egyelőre azt lehet mondani, hogy pánikba nem kell esni kedvenceinkért. Lehet sejteni, hogy ha új arcok csatlakoznak a csapathoz, azok nagy eséllyel halálnak halálával fognak meghalni. Itt hangsúlyozni szeretném, hogy a sorozat eddig sem számított gyerekmesének, de

hirdetés
a 4. évad még az eddigiekre is rárak egy lapáttal és egy-egy jelenet esetében csodálkoztam a 16-os korhatáron.

Ahogy az új ellenfél Vecna végez áldozataival, arra még egy tapasztalt horror rajongó is elismerően bólint. Ő az eddigi leghátborzongatóbb főgonosz, a csontokig hatoló hangjával, és a vele járó vizuális effektekkel együtt.

A szereplők terén még mindig hibátlan a Stranger Things. Annyira profin találják meg a színészeiket az alkotók, hogy szinte senkit nem tudok külön kiemelni. Az új arcok: Tom Wlaschiha, Jamie Campbell Bower, vagy Joseph Quinn úgy illenek a sorozatba, mintha már az első évadtól szerepeltek volna benne.

A régi csapat pedig továbbra is hibátlan:

Millie Bobby Brown, David Harbour, Winona Ryder Joe Keery és társai, mindenki teszi dolgát, még a gyerekszínészek is, akik már lassan mind betöltik a 18. életévüket, ugyanúgy átélik a szerepüket, ahogy a tapasztalt rókák. Talán a régebbi arcok kevesebb játékidőt kapnak, mint Will vagy Mike, de ez nem feltétlenül zavaró.

Mint említettem, a forgatókönyvben található egy-egy hibás pont, logikátlanság, ugyanígy pár karaktert is kicsit „lebutítottak” a készítők. Például Maya Hawke Robinja nem volt ennyire infantilis, vagy az új szereplőt, Argylet játszó Eduardo Franco is inkább az irritálóbb kategóriába sorolható. Egyszerűen, amit a karakterek tesznek az nem logikus, sok esetben csak azért csinálják, hogy a forgatókönyv bizonyos elemei megtörténhessenek. Ez egy olcsó írói fogás, az amúgy általában remek szövegkönyvet készítő csapattól.

A kamerák mögött is találunk ismerős neveket:

nem csak a Duffer testvérek rendeztek ebben az évadban, de a Free Guy-al, vagy a legújabb Netflixes Adam-projekttel berobbanó Shawn Levy mellett találkozunk hazánk egyik legjobb „Hollywoodi” rendezőjével, Antal Nimród nevével is. Egyrészt nagyon tehetséges a banda, másrészt szórakoztató és magával ragadó, amit alkottak.

Nem árulok zsákbamacskát:

nem ez a sorozat legkiemelkedőbb évadja, de van olyan jó, hogy az egész kilenc órát egyben néztem végig.

Annak mindenképpen ajánlom, aki eddig is élt-halt a Stranger Thingsért. Aki pedig kíváncsi, mi is olyan jó ebben a pop-kulturális csodában, annak az első évadot ajánlom, úgysem fogja tudni abbahagyni, amíg meg nem tudja, hogy kell legyőzni a nyolccsápos interdimenzionális szutyoklényeket.

hirdetés
Link másolása
KÖVESS MINKET: