"Tudjátok, én szeretem Magyarországot – a Boci csokiért például ölni tudnék, de..."
Talán épp három éve volt. Egy belga kisváros kávézójából léptem ki az akkori párommal. A kezemben a kávéhoz kötelezően, mosolyogva felszolgált csokoládé papírja, ami üresen is olyan szép volt, hogy nem volt szívem kidobni.
A szomszéd templomnál parkoltunk, a templomkertben szinte sikítoztak a sárga, nagy fejű nárciszok.
Aztán kikanyarogtunk a kisvárosból, a kocsiablak előtt elfutott egy üzlet cégére - Leonidas, minden túlzás nélkül a világ legfinomabb csokija -, jöttek a haragos, zöld búzamezők, a vörös téglás házak, a hortenziák
("Ez biztos mű, ilyen szép a valóságban nincs!"),
és a fura, rézsútos napfény, ami annyira jellemző arra az éghajlatra.
Bár végül nem bántam meg, hogy a tervekkel ellentétben akkor nem költöztem ki - egy új életet azért még én sem mertem csak a finom csokira alapozni :) -, mostanában sokszor eszembe jut Belgium. Vagyis inkább az, ahogy ott éreztem magam. Olyan...emberien. Aztán itthon leszálltam a gépről, és ez az érzés néhány óra alatt szertefoszlott. Legutóbb tavaly nyáron éreztem megint, Angliában, amikor ott élő barátnőmmel sétáltunk a városkájuk határában (épp a Bee Gees rezidenciája mögött), és egy nagy, zöld mezőn egy táblát fedeztünk fel, amire az volt írva (persze angolul):
"Magánterület. Kutyasétáltatókat szívesen látunk."
Tudjátok, én szeretem Magyarországot. A Boci csokiért például ölni tudnék, szeretem a házam előtti parkot, ahol a kutyám szokott játszani a szomszéd ötször akkora afgán agárjával (a látvány olyan vicces, hogy önmagában megér egy misét). Csak azt nem szeretem, ahogy itt érzem magam. Úgy általában. És igen, tudom, hogy a külföldön élőknek sem könnyű. És igen, tudom, hogy tudjátok, értitek, miért is írtam ezt most le. Nem is magyarázom tovább. Csak annyit akarok még mondani, hogy néha - nem is néha - nagyon hiányoznak azok a sárga nárciszok, a rézsútos napfény, a mosolyok.....és a nyugalom.