„Jézusom, anya, ez tényleg nagyon durva!” - 8 évessel is élmény a Sziget
A cirkusztól a kerekesszékes akadálypályáig számos délutáni programban bővelkedik a Sziget fesztivál, mi 9 órát töltöttünk el önfeledten szórakozva, kulturált körülmények közt. Mókás beszámoló egy önfeledt anyja-lánya napról, képgalériával.
Hatalmas mérföldkő egy szülő életében, amikor először megy a gyerekével kettesben egy olyan ikonikus fesztiválra, mint a Sziget – jómagam 16 éves koromtól egészen a terhességemig, egy évtizeden keresztül jártam ki oda minden évben, de a gyerekem születése óta, immár 9 éve nem voltam a Szigeten (ennek oka főleg a megszűnt metálsátor volt, úgyhogy átszoktam más fesztiválokra). Az nyilván Murphy, hogy a hónapok óta várt esemény napján a nyolcéves nagylányom valamiért jó ötletnek gondolta, hogy egy körömvágó ollóval trimmelje meg egy plüssállatát. A manőver közben megvágta magát, de a vérzés után az indulatok is csillapodtak, és indulhattunk a Szigetre.
A gördülékeny beengedés után (pluszpont a szervezőknek az arcképellenőrzés fényképes igazolvánnyal, fő a biztonság) a lányom megjegyezte, hogy azért igazán felújíthatnák ezt a K-hidat, mert mindjárt összeesik a látogatók alatt.
Az első élményünk pont jól modellezte a Szigetes random őrültségek-élményt: az Old Spice sátorában egy félbevágott kádba ültünk be, hogy egy autómosónak álcázott habpartiba kerüljünk a mini vasúton.
Aztán elhaladva egy csapat boldogan – élő cigányzenére – táncoló külföldi előtt, megnéztünk egy jurtát belülről, amelyben a magyar hagyományokat, híres feltalálókat és hungarikumokat mutatták be autentikusan: klassz lenne egy állandó tárlat ebből a belvárosban is.
Betértünk a fogyatékkal élők udvarába is, ahol kipróbáltuk mindketten, hogy milyen érzés végigmenni kerekesszékkel egy akadálypályán (nem könnyű ám kinyitni egy befelé nyíló ajtót!), és azt is, hogy szemtakaróval hogyan tudunk kitalálni fehér bottal egy labirintusból. Megindító volt látni, hogy ezek a próbatételek folyamatos teltházzal futottak egész nap, akkora volt rájuk az érdeklődés.
A művésznegyedben voltak álmodozva festegetők, ukulelét pengetők és leharcolt orgonát festegetők is – mi tam-tam doboltunk kicsit, és egy kilinccsel működtethető ajtó-installációt próbáltunk ki, amelyen különféle tárgyak más-más hangot adtak ki. A társasjáték-sátorban pedig gumicsirkét és gumi-hotdogot dobáltunk, hogy a talpára álljon – ebben én jeleskedtem –, de aztán a gyerek kíméletlenül elvert Dobble-ban.
Mindig kellemes meglepetés volt, amikor a főutcákon feltűntek a szürreális installációk és formációk a sárkányszerű óriáslényektől a steampunk rezesbandáig, de az élőszobrok is kifejezetten szórakoztatóak és látványosak voltak. Folyamatosan csodáltuk a flúgos és merész jelmezeket a fesztiválozókon, és önfeledten ordítottuk lentről, hogy ’ugorj máááár’, ahogy néztük a darun vacilláló bungee jumpingozót.
Aztán kedvet is kaptunk a Sziget vidámparkjához, és felültettem kedvenc játékomra, a BreakDance-re a kislányomat, figyelmeztetve őt arra, hogy ez azért durva lesz. Ő flegmán nagylányoskodva konstatálta, hogy sima ügy lesz, majd amikor beindult a masina, fülig érő szájjal kiáltotta: „Jézusom anya, ez tényleg nagyon durva!”
A nap visszatérő slágere volt nálunk a Cirque du Sziget, ahol tényleg csodás előadásokat láttuk, méghozzá hármat is. Az elsőnél, amely a The donkey & the carrot címet kapta, a fellépő külföldi artista kapásból az elején az egész felépített székvárat lerombolta véletlenül egy rossz mozdulattal, leesve a kompozíció tetejéről – a lányom nézett is rám döbbenten, hogy na, ebből most mi lesz –, de a pasi utána olyan remek show-t csinált, hogy tapsvihar fogadta. Például nyolc szék tetején állva elkapott egy óriáscsúzlival kilőtt kilencedik széket, hogy maga alá tegye azt is.
A második összművészeti előadást később kissé elvontnak találtuk, amely egy gigantikus futószalagon játszódott, a harmadik pedig, amit késő este néztünk meg, egy fergeteges pirotechnikai látványműsor volt, vagány tűzzsonglőrökkel.
Az egyik abszolút kedvencnek egy árnyjátékos brit férfi, Drew Colby bizonyult a Vándorvurstli udvarban, aki az ujjaival és egy fényforrással kacagtató és őrületesen kreatív produkciót kanyarított. Öröm volt hallani a lányom gyöngyöző kacaját, de rengeteg felnőtt poént is beiktatott.
Az udvar egyébként is rengeteg klassz tematikus játékot kínált, mi például teljesen elmélyültünk egy műanyag halakkal teli kádban, amelyből kihorgásztunk mindent 1-9 arányban, és sajnos nem az én fogásomból laktunk jól a képzeletbeli halvacsorán.
Egyedüli negatívumként az árakat tudnám felróni a fesztiválon: amikor hős anyaként megígéred, hogy bármilyen desszertet választhat szemed fénye az eleve horribilis árú gyros tál után, onnan már nincs kibúvó: úgyhogy kissé remegő kézzel nyújtottam a kártyám, hogy lehúzzák róla a 4010 Ft-ot a kimérős joghurtfagyiért, de a majdnem ugyanannyiba kerülő buborék-gofri után is szinte hallottam sírni a pénztárcámat.
A tavaly felújított, szappannal és wc-papírral folyamatosan felszerelt vizesblokkoknak azonban nagyon örültünk: leírhatatlanul kulturált érzés végre nem egy toi-toiban levitálni, hogy nehogy hozzáérj bármihez, hanem a higiénikus, gyakran takarított, hagyományos vécéket használni.
Késő este dupla bókot is bezsebelhettem egy különösen extravagáns, egyedi magyar ruha- és ékszerkollekciót kínáló butik-kocsiban: először az ott dolgozó lány nézte a gyerekemet a húgomnak, aztán a lányom közölte velem ruhapróba előtt, hogy „anya, rajtad minden ruha jól áll”, mire a GBA-style feltűnően dekoratív munkatársa meghatottan érdeklődött, hogyan kell ilyen gyereket csinálni.
A nap sztárfellépője Martin Garrix volt, aki finoman szólva nem tartozik a zenei ízlésem holdudvarába, de meg akartam mutatni a gyereknek, milyen egy gigaműsor a nagyszínpadon, ezért bevittem zajvédő fülessel a tömegbe, ahol egy random holland srác rögtön fel is vette a nyakába a lányomat (a beleegyezésemet kikérve előtte), hogy jól láthassa a konfettiesőt, a lángcsóvákat és a lézershow-t. Az az igazság, hogy meglepően jól szórakoztam a DJ műsora alatt, önfeledten eltáncikáltam az említett holland srác szívélyes társaságával, miközben a kislányom is élvezte a hangulatot. Az egész Sziget közönsége egyébként egész nap kedvesen, figyelmesen állt a kislányomhoz, amiért nagyon hálás vagyok, hiszen az első élmények mindig maradandóak és egy életre szólóak.
Az este utolsó programjaként a Linkin Park tribute-ot, a Piknik Parkot néztük meg, mert mindketten szeretjük (én láttam kétszer is élőben az eredetit), de sajnos az énekesnek népmesei volt a hangja, azaz hol volt, hol nem. Nem is vártuk ki a végét, mert éjfélhez közeledve a gyerek is fáradni kezdett, úgyhogy Hamupipőke-módra inkább hazafelé vettük az irányt. Hazaúton a HÉV-en még vagánykodott a frissen felavatott kis fesztiválozóm, aztán végül kidőlt, mint egy krumpliszsák a Combinón, végül kézben vittem haza a megállóból. De azt már most lefixáltuk, hogy mostantól minden évben csapunk egy anya-lánya napot a Szigeten!
