Szépség a halálban, avagy Pedro Almodóvar A szomszéd szobában az elmúlásról és a barátságról elmélkedik két színész istennővel
A most 75 esztendős Pedro Almodóvar nem semmi karriert tudhat a háta mögött. 1978-ban készítette az első egész estés filmjét (Folle… folle… fólleme Tim!), az azóta eltelt 46 évben pedig összesen 24 filmet rendezett, köztük olyan örökebecsű darabokkal, mint az Asszonyok a teljes idegösszeomlás szélén (1988), a Tűsarok (1991), a Mindent anyámról (1999), a Beszélj hozzá! (2003), a Volver (2006), A bőr, amelyben élek (2011) vagy a Fájdalom és dicsőség (2019). Kapott két Oscar-díjat (a Mindent anyámrólért és a Beszélj hozzá! forgatókönyvéért, de az utóbbiért rendezőként is jelölték), hat BAFTA-t, négy Cannes-i díjat, négy Cézárt, nyolc Európa-filmdíjat, egy fődíjat Torontóból és négy díjat Velencéből. A legutóbbi mustráról épp idén hozta el életében először a legfőbb elismerést, az Arany Oroszlánt új filmjével, A szomszéd szobával, ami ettől függetlenül is különleges helyet foglal el a filmográfiájában.
Könnyen lehet, azért jutott erre az elhatározásra, mert nagyon szeretett volna együtt dolgozni két Oscar-díjas színésznővel, Tilda Swintonnal és Julianne Moore-ral. Akárhogy is, szerencsére ez az együttműködés is az égben köttetett.
Na de lássuk akkor, miről is van szó! A szomszéd szoba története szerint Ingrid (Moore) és Martha (Swinton) nagyon közeli barátnők voltak fiatalon, amikor együtt dolgoztak ugyanannál a magazinnál. Ingridből aztán elismert és népszerű regényíró lett, míg Marthából haditudósító, az élet körülményei pedig elválasztották őket egymástól. Hosszú évekig tartó kapcsolatvesztésük után azonban egy extrém szituációban találkoznak újra. Amikor Ingrid véletlenül egy közös ismerősüktől megtudja, hogy Martha rákos beteg, és kórházban van, gyorsan meglátogatja, a két régi barátnő közt pedig újra előjönnek az emlékek: beszélgetnek múltbeli szeretőkről (volt például egy közös is, a John Turturro által játszott Damian), illetve a szituációból adódóan élet és halál kérdéseiről is.
Ingrid a kezdeti húzódozás ellenére végül beleegyezik, de rettegés és szorongás gyötri, miközben csodálatra méltó nyugalommal figyeli, ahogy Martha az élete végéhez közeledik.
A fentiekből is kitűnik, hogy az idősődő Almodóvar ezúttal főképp az elmúlásról elmélkedik. Ehhez egyébként nem a saját eredeti sztorija szolgáltatta az alapot, hanem Sigrid Nunez 2020-ban kiadott Egy életen át című regénye. Ez amúgy egész ritka, a spanyol mester általában saját forgatókönyvből dolgozik. Nunez regénye azonban megfelelő táptalajt adott neki ahhoz, hogy a két főszereplőnő eszmecseréi által filozofálgasson a halálról vagy az eutanáziáról, de szerencsére nem politikai felhangokkal operál, például nem a halálhoz való jog erkölcsösségéről prédikál.
Martha elfogadta, sőt, már teljes megnyugvásban és békében várja is az e világból való távozását, nála nincs belső harc emiatt; Ingrid az, akinek ezzel meg küzdenie. Hogy elfogadja egy szívéhez közel álló személy döntését, hiszen a barátság nem attól függ, hogy teljesen ismerjük-e a másik embert, és egyetértünk-e vele mindenben. A film szerint sokkal inkább arról, hogy a zavarodottság vagy az egyet nem értés pillanataiban is ott vagyunk a másik mellett, és támogatjuk.
Az pedig már csak plusz rétege a filmnek, hogy a visszafogott, az Almodóvartól megszokott humort szinte teljesen nélkülöző (annak most nincs itt helye) képsorok közepette szinte észrevétlenül kapunk egy felismerést, miszerint az elkerülhetetlen elmúlásban is lehet találni valami szépet, megnyugtatót, természeteset.
A szomszéd szoba Almodóvarhoz képest egy meglepően visszafogott és szomorkás darab, semmi extravagancia, semmi szertelenség, semmi harsányság. Inkább egy csendes kis kamaradarab, amely a tragikus története ellenére mégis nyugalmat és békét áraszt, s talán el is gondolkodtatja a nézőt életről és halálról. Van-e ezekenél fontosabb téma?
