KULT
A Rovatból

„Sokszor sírok a kamera mögött” – Interjú Mohos Zsófia fotóművésszel

Ráncos szoknyák, tisztaszobák, pampuskák, legelő bárányok – sokak számára ismeretlen világokat mutatnak be a fotós álomszerű képei.


A 88 éves Bözsi néni leült a fényképezőgép elé, és elkezdett varrni. Amikor a fotós, Mohos Zsófia megjegyezte, hogy a néni nagyon szeret varrni, ő azt válaszolta rá, hogy mindent szeret csinálni, amit valaha kellett csinálnia az életében, másképp nem is érdemes.

Ez volt az egyik első beszélgetésfoszlány és a hozzá tartozó meseszerű fotó, amit eljutott a fotóstól hozzám – és már ezzel is meggyőzött arról, hogy még többet szeretnék tudni a munkásságáról. A beszélgetésünkkel egy kicsit közelebbi betekintést engedett a szenvedélyébe, a mindennapjaiba és a gyökereibe – közben pedig még több anekdotát mesélt Görbeországról.

– Miért éppen a fotózás? Milyen hatások által alakult ki nálad ez a szenvedély, ami végül a hivatásoddá vált?

– Egészen kicsi koromtól fontos volt nekem, hogy valahogy meg tudjam őrizni a jelent. Az eltűnés, az elmúlás már ekkor is megérintett. Lehet, hogy azért is, mert anyukám régész – emiatt már kiskoromtól az életem részei voltak ezek a letűnt korok, amelyeket úgy érzem, meg kell menteni. Aztán 13 vagy 14 éves koromban egy nyereményjátékon egy fényképezőgépet nyertem, amin gyakorlatilag csak egy exponálógomb volt, de már akkor nagyon lenyűgözött az, hogy meg tudom vele őrizni a pillanatot. Emellett sok ideig írtam is, például naplót vezettem, de végül a fotózás lett az én nyelvem. A képek által tudom a leginkább kifejezni azt, amit érzek, és azt, amit fontosnak tartok megörökíteni.

– Igen, észrevettem, hogy az írásaid – akár ha csak az Instagram-fotóleírásaidra gondolunk – is nagyon hangulatosak.

– Nagyon élvezem az írást is, mindig is szerettem és a következő könyvemben ez is meg fog jelenni. Többen is visszajeleztek, hogy jól működik együtt a kettő.

Fotó: Mohos Zsófia

– A képeidet elnézve több magyar fotós munkái is eszembe jutnak, például Haár Ferenc egy-egy képe, vagy Sugár Kata egyes portréi. Volt olyan, aki fotósként formálta a szemléletmódodat?

– Igazából nem nagyon. Nemrég fedeztem fel közelebbről Korniss Péter munkásságát, így most, utólag veszem észre, hogy van jó pár hasonló fotónk, pedig a képek készültekor még őt nem ismertem. Inkább arról lehet szó, hogy ugyanaz a szemléletmód dolgozik benne is, mint bennem.

– Mi ez a szemléletmód? Mi az, ami megfog téged egy-egy jelenetben, amit aztán megörökítesz?

– Az a célom, hogy a szépséget megragadjam. Azokban a világokban, amiket fotózok, számtalan szocio-jellegű képet lehetne készíteni, hiszen jelen van a szegénység, a nyomor, a rendetlenség – de én valahogy mindig a szép részeit tudom megmutatni. Azt hiszem, nem is tudok másféle képeket készíteni. Én így látom ezt a világot, ezért csak ezt a részét tudom megragadni. Olyan, mintha egy szemüvegen át nézném, amelyen át minden egészen mesebelinek tűnik.

Fotó: Mohos Zsófia

– Tehát adott világokat fotózol. Bár vannak a portfóliódban családi és esküvői fotók is, elsősorban a népi hagyományokban gazdag tájakon találtad meg a hangodat – például palócföldi településeken, erdélyi falvakban. Van valamilyen személyes kötődésed ezekhez?

– Ez az egész projekt egy kicsi Nógrád megyei faluból indult, Kisecsetről, ahová a nagymamám révén kötődöm. Kisebb koromban ott töltöttem nála nagyon sok nyári szünetet és hétvégét – ez abban az időben volt, amikor még a faluban sok bőszoknyás néni volt. Egy élő falu volt, sok állatot tartottak, mindenki művelte a kertet. És én is ebben éltem ott: legeltettem a bárányokat, etettem az állatokat, szénát szedtem, traktort vezettem... Aztán 17 vagy 18 éves koromban, amikor elkezdett jobban érdekelni a fotózás, észrevettem, hogy egyre kevesebb ilyen néni van, hogy kezd kiüresedni a falu. Ekkor kezdtem először csak a szomszéd Zsuzsika nénit fotózni legeltetés közben, aztán pedig egyre több alanyt kerestem, akikkel leültem beszélgetni és fotóztam is őket. Így pár év alatt összeállt egy koncepció, és ez lett végül a Görbeország.

– Van abból az időszakból olyan emléked, ami nagyon élénken él előtted, és ha akkor lett volna fényképeződ, akkor megörökítetted volna?

– A legnagyobb hatással rám a legeltetés volt. A bárányokkal a végtelen csöndben lenni, a domb tetején a fa alatt pasziánszozni, miközben az állatok legelnek. De szerencsére ezt később le is tudtam fotózni, így nincs bennem hiányérzet. Inkább csak az szomorít el, hogy most már egyre kevesebb ilyet lehet látni élőben. Megörökítettem egy jelenetet, és arról most már csak a kép létezik. A Görbeország ilyen fotókkal van tele.

Fotó: Mohos Zsófia

– A nevét honnan kapta ez a projekt?

– Mikszáth Kálmántól kölcsönöztem. Ő nevezte így Palócföldet, ő ott született. Nekem pedig nagyon tetszik ez a szó, mert pont leírja azt, ahogyan én is látom ezt a vidéket: egy kicsit meseszerű, zárt világ, egy kedves szóval kifejezve.

– A Mikszáthéhoz hasonló népi történetek befolyásolták, hogy hogyan szereted láttatni ezeket a vidékeket és embereket? Láttam például, hogy megihletett Gion Nándor Virágos katona-trilógiája is, aminek szintén páratlan a hangulata.

– Igen, hiszen sokat olvastam Mikszáthtól erről a világról. Gion Nándor könyvét pedig azért szeretem, mert olyan, mintha ismerném a szereplőit, mintha az én Kálmán bácsim lenne benne – ez volt nagy hatással rám. Illetve ők is írtak egy-egy világról, ami akkor még nagyon élt és nagyon jól működött, de ma már ennek csak a maradványa van meg.

– Ha már szóba jött Palócföld, illetve Gion Nándor szülőfaluja, Szenttamás, azaz a mai Szerbia is: hová szeretnél még eljutni a fényképezőgépeddel?

– Elnyertem egy MMA-s ösztöndíjat, ami jövő évig tart, ennek köszönhetően járok Rimócra és Kupuszinára fotózni. Eközben elkezdtem gondolkodni, hogy mi az, amit még szeretnék csinálni. Mindenképpen körbejárnék még Nógrádban, hiszen Rimóc környékén is vannak bőven helyszínek, például Varsány vagy Nógrádsipek. Az itt élő idős emberekkel már elkezdtem felvenni a kapcsolatot. De nemcsak palócokban gondolkozom, próbálok tájékozódni, hogy Magyarországon milyen vidékek vannak még, ahol találkozhatok ilyen emberekkel. Emellett egy kisebb projekten is dolgozom most, ami azért érdekes, mert Budapesttől mindössze négy kilométerre, egy teljesen zárt világot fotózom Nagytarcsán. Itt is élnek még bőszoknyás, hímző, rajzoló nénik – ezt is nagyon izgalmas megmutatni.

Fotó: Mohos Zsófia

– Ezek az emberek, akiket a képeiden keresztül megismerünk, mindig nagyon bensőséges történeteket mesélnek el. Könnyen megnyílnak neked?

– A személyes történetek számomra nagyon érdekesek, ezért személyes kapcsolatot alakítok ki mindenkivel, akivel csak tudok. Visszajárok hozzájuk, beszélgetek – nem csak arról van szó, hogy odamegyek, fotózok, és utána megköszönöm a lehetőséget. Engem nagyon érdekel, amit tudnak mesélni, így az is gyakran előfordul, hogy egyáltalán nem fotózok, csak órákon át beszélgetünk. Ez fontos, mert ebből alakul ki egy olyan mélyebb kapcsolat, aminek köszönhetően a következő alkalommal tudok igazán szép, bensőséges képeket készíteni.

– Melyik az a történet, amire a legszívesebben gondolsz vissza az utóbbi évekből?

– Egy bácsi mesélte, hogy fiatalkorában nagyon tetszett neki egy kislány. Mindig, mikor ment az iskolába, ott sétált el a házuk előtt, így aztán egyszer írt neki egy szerelmes levelet és betette a kapu mellett egy kő alá. A kislány akkor viszont még nem tudott olvasni, úgyhogy az anyukája – aki látta az ablakból, hogy a kisfiú odavitt valamit, – kivette a levelet és eltette. Tizennyolc évvel később adta nekik oda a levelet, az eljegyzésükön. Többek között ez is egy olyan történet, ami tényleg, mintha egy mese lenne.

Fotó: Mohos Zsófia

– A képeidben ez a bájos nosztalgia – ami ebben a történetben is megjelent – érdekes módon keveredik az elmúlás szomorúságával. Te ezt hogyan tudod feldolgozni a munkád során?

– Azt hiszem, épp a fotózással dolgozom ezt fel. Van bennem egyfajta rossz érzés, hogy ez olyasmi, ami el fog tűnni – és én ezzel tudok tenni azért, hogy valamennyire fennmaradjon. Ezen kívül nagyon belevonódom érzelmileg ezekbe a történetekbe, sokszor sírok például a kamera mögött. Olyan sorsokba látok bele, legyen szó akár egy rendezett házasságról vagy szegénységről, ami nagyon meg tud érinteni. Mert mindezek ellenére ezek az emberek élnek tovább, és még mindig van bennük derű és egyfajta csinálni kell, menjünk tovább-attitűd, ami a közösség és a család szeretetéből fakad. A "mindent túlélünk együtt" felfogásból. Őszintén szólva, vannak olyan nyolcvan vagy kilencven éves nénik és bácsik, akiknek a lelkét fiatalabbnak látom, mint másokét, akik korban fiatalabbak. Annyira mély derű árad belőlük, az élet egyszerű felfogása, amit nagyon irigylek tőlük és meg is próbálom eltanulni. Hátha valahogy rámragad és tovább tud élni bennem.

– Valahol azt írtad, hogy sokat változtál, mióta elkezdted a fotós projektjeidet. Ez a fotós Zsófira igaz, vagy rád mint emberre?

– Is-is. Több alkalommal is ki kellett lépnem a komfortzónámból. Ott van például Rimóc és Kupuszina, ahová semmiféle kötődésem nem volt, nem itt nőttem fel, nem voltak ismerősök, csak megjelentem, hogy fotózzak. Az persze jó volt, hogy vittem a Görbeország-fotókönyvemet, mert így hamar egymásra találtunk, hiszen magukat látták benne. De néha így is át kellett lépnem magamon. Emellett azt gondolom, ez a sok történet a részemmé válik. El szoktam képzelni magam, hogy ha én leszek majd az, aki mesélni fog, akkor mennyi mindent fogok tudni én is átadni.

Fotó: Mohos Zsófia

– Ez a szokásaidban is megmutatkozik? Faluhelyen ezt nyilván nem így hívják, de az általad fotózott helyeken igazán meg lehet tapasztalni, hogy milyen a slow living-életstílus. Ezt megpróbálod átülteni a mindennapjaidba?

– Igazából igen. Ebben a felgyorsult világban nem szánunk igazán sok időt és figyelmet egymásra, úgyhogy a tapasztalataim nyomán próbálok türelmesebb lenni, és ezzel lassítani. Most már úgy vagyok vele, ha valami nem rögtön történik meg, akkor csak legyintek egyet, és arra gondolok, hogy nem baj, majd megtörténik. A másik, hogy egyszer az egyik néni azt mondta, hogy őt viszi az akarat. És valóban: 80 évesen már alig tudott menni, de még akkor is rengeteg mindent csinált. Valahogy bennem is elkezdett dolgozni az, hogy bár történnek rossz dolgok, ezektől függetlenül csinálom tovább, visz az akarat, és működik ez az egész.

– Mire gondolsz, amikor lenyomod a fényképeződön az exponálógombot?

– Mostanában leginkább ara gondolok, hogy mennyire hálás vagyok. Rengeteg embert megismerhetek, örülök, hogy ott lehetek, hogy ez megtörténik velem. Nagyon boldog vagyok, amikor fényképezhetem őket. Régebben, amikor csak néhány embert fotóztam, akkor néha volt olyan érzésem hogy na, ez a tökéletes pillanat, amire fotósként vadászik az ember. Ez teljes flow-élmény, egy más lélekállapot.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Népszerű
Ajánljuk
Címlapról ajánljuk


KULT
A Rovatból
„Ez a fesztivál mindig lakmuszpapír-tesztje volt annak, hol tart a zenekar” – A Platon Karataev nyitja meg az idei Művészetek Völgyét
A legkisebb színpadról indultak, idén pedig már másodjára lépnek fel a legnagyobbon, ezúttal egy különleges nyitó show keretében. A két frontember mellett több vendégfellépő is elmesélte, hogy fogadták a felkérést és mit jelent számukra a Völgy.


Alig néhány nap múlva, július 18-án kezdetét veszi az idei Művészetek Völgye: 10 nap alatt több mint 3000 program várja a látogatókat Kapolcson, Taliándörögdön és Vigántpetenden. Péntek este 20:30-tól a Platon Karataev direkt erre az alkalomra koreografált koncertje nyitja meg a fesztivált a Panoráma Színpadon, számos vendéggel kiegészülve. Ennek apropóján tettünk fel körkérdést a két frontember, Balla Gergely és Cz.K. Sebő mellett Vecsei H. Miklósnak, Gryllus Dánielnek, Nóvé Somának, Lovász Irénnek és Szabó Benedeknek.

Balla Gergely

„Áprilisban kaptuk a megkeresést a Művészetek Völgyétől, hogy mit csinálnánk, ha mi lennénk a nyitókoncert. Egyből arra gondoltunk, hogy szeretnénk magunk mellett tudni azokat az alkotókat, előadókat, barátokat, akik számunkra is nagyon fontosak, de a fesztiválnak is meghatározó arcai. Nagyon sokat jelent nekünk az, hogy ennyien igent mondtak a felkérésre, és hogy a fesztivál is ránk gondolt a koncert kapcsán. Már a zenekar indulásától kezdve ott voltunk a Művészetek Völgyén, és évről-évre egyfajta lakmuszpapír-tesztje volt annak, hol tart a zenekar.

Játszottunk öt ember előtt a Hangfoglaló udvarban, majd kinőttük azt, Kapolcson megtelt a második színpad is, majd a Lőtérre sem fértek már be az emberek Taliándörögdön. Tavaly először voltunk a Panoráma színpadon, idén pedig mi nyithatjuk a fesztivált.

Hihetetlenül sokat jelent ez nekünk és egy emlékezetes estével készülünk. Az utóbbi években mindig úgy alakult, hogy különböző udvarokban több fellépésem is volt, így mindig 2-3 napot ott vagyok, és már viszem a családot is magammal. Délelőtt velük vagyok, utána pedig jönnek az előadások - sok különleges nyári nap kötődik így a fesztiválhoz.”

Fotó: Mudrák Balázs

Cz.K. Sebő

„Én is több napot töltök a Völgyön évről-évre. Sok színpadon megfordultam már, sőt a zenélő buszon és volt szerencsénk duózni. Nagyon szép élmények érnek itt, olyan barátokkal, ismerősökkel futok össze, akikre nem is számítok. Szeretem a Művészetek Völgyében, hogy több korosztály is rendszeresen visszatér ide, ez megkülönbözteti a többi fesztiváltól. Nagyon jó érzés, hogy mi nyithatjuk az idei fesztivált, különleges estére készülünk, ami sok-sok ideig emlékezetes marad, remélhetőleg nem csak számunkra.”

Vecsei H. Miklós (a koncert rendezője)

„A Platon Karataev tagjaival régi és fontos barátság köt össze.

Amit én a színházban keresek, azt ők a zenében találják meg. Most, hogy ez a két műfaj egyre szorosabban összefonódik, különösen izgalmas közös utakat keresni. Örülök, hogy a Művészetek Völgye felismerte ennek a találkozásnak a lehetőségét, és ránk bízta a nyitóelőadás megálmodását.

A saját feladatomnak azt érzem, hogy a színpadi mozgások és effektek a lehető legletisztultabban működjenek, és hogy a koncert során megszólaló dalok íve minél érzékelhetőbb legyen – mintha egy belső történetet járnánk végig a zenén keresztül.”

Gryllus Dániel

„A Kalákával a kezdetektől, harminc-valahány éve ott vagyunk a fesztiválon, és amikor elindult az udvarosodás, mindjárt az elején lett Kaláka Versudvar is. Most aggodalommal vegyes kíváncsisággal tekintünk arra, hogy idén el kellett hagynunk a jól megszokott és belakott helyünket Kapolcson, hiszen az öreg fát nehéz átültetni. De a szellemiséget visszük magunkkal, szóval reméljük, hogy a közönség is megtalálja majd az új, vigántpetendi helyszínt. Maga a program szinte semmit nem változik, legfeljebb annyiban, hogy Lackfi Jani egészségügyi okokból már nem tud végig ott lenni velünk. A posztját hárman is be fogják tölteni: Molnár Krisztina Rita, Szabó T. Anna és Nyáry Krisztián lesznek a házigazda-műsorvezetők 3-3 napig. Ők beszélgetnek majd költőkkel, valamint mindannyian készülnek önálló produkcióval is.

A Platon Karataevhez régi barátság fűz bennünket, nagyjából azóta, hogy a saját stílusukban feldolgozták a Valaki jár a fák hegyén című Kányádi-megzenésítésünket, amit a mai napig játszanak, lemezre is került.

Az idei kapolcsi nagykoncertjükre is emiatt hívtak meg, hogy adjuk elő a dal eredetijét, sőt valamit talán velük együtt is énekelünk majd belőle. Egyébként volt már ennek előzménye: amikor az A38-on tartottunk egy koncertfelvételt, meghívtuk Gergőt, hogy játssza velünk a dalt úgy, ahogyan ők szokták. Most pedig megfordítjuk a dolgot.”

Nóvé Soma

„Elég sok szituációban és formációval átéltem már a Művészetek Völgyét, sokszínű emlékhalmazom van a fesztiválról, ami miatt nyilván kötődöm is hozzá. Hogy miért különleges számomra, annak vannak nagyon egyértelmű okai, például az, hogy sokáig tart, három falut köt össze, mégis nagyon otthonos a légköre. Minden nyáron nagyon jó élmény ott játszani, rendszeresen meglepődöm azon (a szó jó értelmében véve), mennyire közvetlen és befogadó a közönség.

A Platon Karataev tevékenységét a kezdetektől követem, ezért nagyon örültem, amikor Gergő megkeresett a felkéréssel. Mindig szeretek új zenészekkel együtt játszani, mert érdekel, mit tudok tanulni másoktól, és hogyan tudom bővíteni a saját zeneiségemet azon keresztül, hogy megismerek más felfogású embereket.

Minden ilyen közreműködési lehetőségnek örülök, de ennek különösen, már csak a köztünk lévő barátság miatt is. A Platon egy nagyon izgalmas projekt, mivel állandóan változik, rendkívül erős az indíttatásuk arra, hogy kísérletezzenek. Nem szabnak korlátokat saját maguknak, biztos vagyok benne, hogy adott esetben egy 180 fokos fordulattól sem riadnának vissza. Szimpatikus nekem ez a hozzáállás, és szívesen részt veszek bármi olyasmiben, amivel kiegészíthetem – például ezt a koncertet.”

Lovász Irén

„A Művészetek Völgyébe régóta járok előadni és másokat nézni, hallgatni egyaránt. Fölléptem a Makámmal és több saját formációval a taliándörögdi templomromtól a legkisebb udvarokig. Szép találkozásokat, értékes barátságokat is köszönhetek a fesztiválnak. Ilyen két keramikus művésszel, Edinával és Edittel való barátságunk, mely egy kapolcsi »véletlen« találkozásból indult, aztán a következő évben az ő csodaszép kerámiakertjükben megvalósult különös konceremmel folytatódott, mikor a fűben ülve énekeltem Janával, a didgeridooval és a közönséggel együtt a piros cserépalmákkal és mesebeli lényekkel teli varázskertben. Felejthetetlen élmény.

Tavaly pedig a taliándörögdi világzenei színpadon Takács Dorinával (Deva) és Lantos Zoltánnal adtuk elő közös műsorunkat, mely főleg a Női hang és Gyógyító hang című lemezeim anyagára épült. Ez is nagyon szép emlékű koncert, azért is, mert nem fért be az udvarra közönség, sokan a színpad mögötti utcáról és a kert mögül hallgatták műsort.

Idén nagy örömmel fogadtam el Balla Gergő megtisztelő fölkérését, hogy a nyitókoncert nyitószámát én énekeljem a Platon Karatevvel. Ez lesz a nagyon szép Napkötöző című daluk, melynek szövegét, dallamát, szellemiségét is szeretem, nagyra értékelem, és erre az alkalomra tanultam meg.

A Balatonban a kelő és a lemenő nappal úszkálva, lebegve, merülve dúdolgattam, hordoztam az elmémben és a szívemben, tanultam, mantráztam sokszor, hogy teljesen magamévá tudjam tenni, és remélem, szép élményünk lesz majd az első közös elődadása a Panoráma Színpadon. Izgatottan várom.”

Fotó: Cseke Csilla

Szabó Benedek

„A legszebb emlékem a Művészetek Völgyével kapcsolatban jóval a Galaxisok előttről származik. Középsulis lehettem, az egyik ismerős lány mindig kint volt a fesztiválon, és egyszer elmentünk érte Bajáról kocsival. Akkor még több faluban zajlott a program, szép nyári éjszaka volt, emlékszem a fényekre, az országúti suhanásra, a zenére és a színes forgatagra. Olyan volt, mint egy mese. Azóta is gyakran eszembe jut.

Ritkán nyílik alkalmam vendégénekesként szerepelni egy produkcióban, főleg egy ilyen profin koreografált eseményen, ezért legfőképpen arra koncentrálok, hogy élvezzem az élményt.”

Jegyvásárlás a fesztiválra EZEN A LINKEN lehetséges, a részletes programot ITT találod.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk
KULT
A Rovatból
Keserédes remények a reflektorfényben – a Sweet Charity Szolnokról hódítja meg a Városmajor színpadát
Egy naiv lány a szerelemről álmodik Manhattan forgatagában, miközben újra és újra csalódik – a Szolnokról érkező előadás érzékenyen és látványosan mesél sorsokról, álmokról és a reményről.


Egy naiv, reményeit könnyen feladó lány története, aki Manhattan fényei között táncol és énekel, miközben azt keresi, ami mindannyiunkat vonz és izgat: a szerelmet és egy helyet a kegyetlen világban. Az egyik legsikeresebb hazai zenés színházi rendező, Béres Attila nemrég a Szolnoki Szigligeti Színházban állította színpadra a Sweet Charity-t, ami augusztus 6-án érkezik a Városmajorba.

A kezdeteket a film- és a színháztörténet egyaránt büszkén jegyzi fel lapjaira: Federico Fellini emblematikus filmje, a Cabiria éjszakái ihlette a Broadway-siker, Bob Fosse rendezte musicalt, amiből aztán Shirley Maclaine főszereplésével készült filmváltozat.

A beszédes nevű Charity Hope (Szolnokon: Masina) Valentine sztorija ugyanakkor jóval ritkábban kerül színre Magyarországon, mint ahányszor nagyhírű testvéreivel, a Kabaréval vagy a Chicagóval találkozhatunk.

A ritka igenis tud szép lenni: hogy minőségében egyáltalán nem marad el az említett musicalektől, arról könnyedén meggyőződhet a néző, aki most jegyet vált a Városmajorba.

Adott egy kicsit talán önsorsrontó, mégis üde és bájos lány, akinek valahogy semmi sem akar összejönni az életben. A New York-i éjszakában táncosnőként keresi a betevőt, de persze valójában arról álmodik, hogy a jóképű lovag majd szélesre tárja a lebuj ajtaját, hogy végre elragadja őt egy egészen másfajta valóságba. Aztán egy váratlan találkozás miatt hirtelen úgy tűnik, hogy az élete végre rendes kerékvágásba kerül, csakhogy... A folytatást fedje homály, hiszen

a jó színház sosem nélkülözi a fordulatokat és a meglepetéseket, és ez igaz a Sweet Charity történetszövésére is.

Aki eddig nem ismerte, most biztosan megjegyzi a címszerepben valósággal ragyogó Biró Panna Dominika nevét, aki az előadásban nem csupán kitűnően énekel és táncol, de kivételes karizmával létezik a színpadon. Charity életének minden rezdülését magunkénak érezzük: ahogy újból és újból szerelemre vágyik, még ha a férfiak rendre be is csapják. Az életigenlő vidámság mellett rendre megjelenik a kiábrándult keserűség is: ezek jó érzékkel kikevert elegye adja a darab sajátos ízvilágát.

Béres Attila szolnoki rendezői működéséről a kritika felsőfokban szólt, amikor leszögezte: „...munkáinak jellemzője, hogy nem papírmasé figurákkal dolgozik, hanem lelkekkel, akik közeli ismerőseink a mindennapjainkból. A drámát, az egyéni sorsot keresi a többség számára ’egyszerű’ szórakoztatóipari darabokban is. A rendezőt nem először érdekli a mind hierarchikusabbá váló társadalom, amelynek a legszélére szorultaknak semmi esélye újra illeszkedniük az úgynevezett polgári társadalomba.”

Érdemes ugyanakkor a produkcióra tágabb kontextusban is rápillantani: Barabás Botond – aki maga is fontos szerepet alakít az előadásban – igazgatása alatt mintha végre Szolnokon is újraéledne a valódi színház. Izgalmas rendezők fontos vállalásai bukkannak fel rendre a repertoáron, és Béres Attila meghívása jól illeszkedik egy folyamatosan bővülő névsorba.

A szolnoki Sweet Charity megnevettet és elgondolkodtat, elvarázsol és megrendít.

És bár kicsit kétségbe is ejt a folytatást illetően, de ha valaki ma is hisz a mindig jóra forduló tündérmesékben, magára vessen...


Link másolása
KÖVESS MINKET:


KULT
A Rovatból
Lemondja a fellépését a Szigeten a Magyar Nemzeti Táncegyüttes, ha fellép a botrányos Kneecap raptrió
Az ír zenekar korábban kiállt a Hamász terrorszervezet mellett, és örömüket fejezték ki a 2023 októberi izraeli terrortámadás miatt. Nemrég több mint 100 művész tiltakozott a fellépésük ellen.


A Magyar Nemzeti Táncegyüttes lemondja fellépését a 2025-ös Sziget Fesztiválon augusztus 10-én, amennyiben a szervezők nem vonják vissza a Kneecap zenekar meghívását a rendezvényről – tudatta a táncegyüttes pénteken az MTI-vel.

A közleményben kiemelik, hogy „a Magyar Nemzeti Táncegyüttes álláspontja szerint a Kneecap korábbi, nyilvánosan vállalt gyűlöletkeltő megnyilvánulásai összeegyeztethetetlenek a művészet és a közösségi fesztiválok alapértékeivel.”

„Az antiszemita, uszító tartalmak nem tartoznak a véleménynyilvánítás szabadságának körébe, és nincs helyük olyan eseményen, amely a kulturális sokszínűséget és a befogadást hirdeti”

– tették hozzá.

„Fellépéseinkkel mindig az összekötést, az emberi méltóság tiszteletét és a közös kulturális értékek megőrzését képviseljük. Ezért nem kívánunk olyan rendezvényen részt venni, ahol gyűlöletkeltő tartalmak kapnak teret” idézi a közlemény Zsuráfszky Zoltánt, a Magyar Nemzeti Táncegyüttes vezetőjét.

Az együttes bízik abban, hogy a Sziget szervezői felelősségteljes döntést hoznak. A társulat nyitott a személyes egyeztetésre, és kész újragondolni részvételét, amennyiben eltekintenek a raptrió fellépésétől – emelték ki az összegzésben.

Az ír Kneecap korábban nyilvánosan kiállt a Hamasz terrorszervezet mellett, és a 2023 októberi súlyos izraeli terrortámadás után is örömüket fejezték ki. Akkor legalább 130-an meghaltak a 70 terrorista által véghez vitt támadásban, számos embert pedig túszul ejtettek.

Nemrég a raptrió fellépése ellen tiltakozott több mint száz művész és közéleti személyiség, köztük Hegedűs D. Géza, Parti Nagy Lajos, Szalóki Ági, Farkasházi Réka, Dés László, Presser Gábor, Spiró György, Hegyi Barbara, Péterfy Gergely és Geszti Péter is.

(via MTI)


Link másolása
KÖVESS MINKET:


KULT
A Rovatból
Botrány a Szigeten: mindenképp fellép az északír banda, hiába tiltakozik a fél magyar közélet az antiszemitizmusuk miatt
A fesztiválszervezők közleményben jelezték: nem hátrálnak meg, jön a Kneecap. A döntés sokaknál kiverte a biztosítékot – politikusok és művészek is tiltakoznak.


Kádár Tamás, a Sziget főszervezője közleményben reagált a Kneecap nevű ír raptrió fellépése körül kialakult vitára. A HVG-nek azt írta: a koncertet megtartják, mert a fesztivál a művészi szabadság pártján áll.

A zenekar fellépése az izraeli-palesztin konfliktus miatt került a középpontba. Kádár szerint a Kneecap nemcsak zenét, hanem saját világképet is hoz a Szigetre. A zenekar színpadi megjelenésében szerepet kap a palesztinokkal való szolidaritás is. A főszervező úgy fogalmazott: a zenekar „kvázi sorsközösséget és párhuzamot von” az írek és a palesztinok között.

A zenekar 2022-ben már fellépett a fesztiválon. A mostani koncertjük ellen több mint száz ismert magyar művész és zenész tiltakozott petícióban. Az aláírók között szerepel többek között Dés László, Presser Gábor és Spiró György is. De a Magyar Nemzeti Táncegyüttes is jelezte: nem lépnek fel a Szigeten, ha jön a Kneecap.

Kádár Tamás szerint egyre többen foglalnak nyíltan állást, és a Kneecap is ezt az utat választotta. Mint írta: „A Kneecap támogatja a palesztin ügyet, és ezt a támogatást a maguk provokatív módján teszik.” Hozzátette: „nem véletlen, hogy sokan – köztük rengeteg általam mélyen tisztelt művész és magánember – úgy érezték: a Sziget azzal, hogy nem tiltja le a fellépésüket, maga is politikai állásfoglalást tesz egy olyan kérdésben, amely mélyen megosztja a közvéleményt, Magyarországon is”.

A fesztivál korábban úgy fogalmazott, hogy „a cancel culture és a kulturális bojkott nem megoldása a problémáknak”. A főszervező most azt írta: „egyre világosabb, hogy ebben a kérdésben nincs jó válasz, és talán ez a legőszintébb felismerés, amit tehetünk”.

Kádár kitért arra is, hogy a világban újra erősödik az antiszemitizmus, és sokan emiatt is kritizálják a zenekart. Úgy látja: „a Kneecap támogatása egyesek olvasatában beleillik ebbe a képletbe – akár szándékosan, akár akaratlanul. Mások viszont úgy látják: a palesztin nép szenvedésének kimondása nem antiszemitizmus, hanem humanitárius kötelesség. A két értelmezés párhuzamosan létezik – és kibékíthetetlenek.”

A főszervező szerint bármilyen döntést hoztak volna, az valakit biztosan sért.

„Ha lemondtuk volna a fellépést, az cenzúraként hatott volna, és megerősítette volna azt az érzést, hogy a palesztin szolidaritásnak nincs helye a nyilvánosságban, adott esetben egy újabb antiszemita hullámot elindítva. Ha megtartjuk (és megtartjuk), akkor pedig azok érzik elárulva magukat, akik szerint a Kneecap nem a békét, hanem az egyik oldalt képviseli – egy olyan konfliktusban, amely már így is elviselhetetlenül polarizált.”

Az ügy miatt Bóka János európai ügyekért felelős miniszter is írt a szervezőknek, majd személyesen is tárgyalt Kádár Tamással. Gulyás Gergely a kormányinfón azt mondta: várják a Sziget válaszát. Óbuda-Békásmegyer önkormányzata és a kerület polgármestere, dr. Kiss László közölte, hogy nem látják szívesen a Kneecapet a fesztiválon, és támogatják a petíció aláíróit.


Link másolása
KÖVESS MINKET: