A legutóbbi Sztárban sztár leszek! egyik legkiemelkedőbb tehetsége, Hadas Alfréd új, „Táncolj” című szerzeményében a latin ritmusé és a különc előadó védjegyének számító, ikonikus rapbetéteié a főszerep. A fülledt hangulatú újdonság egy eseménydús videóklippel együtt érkezik, amiben többek közt Alfréd szerelmét, Mardollt is láthatjuk nem akármilyen szerepben.
Féktelenül kreatív és frappáns karakter Hadas Alfréd, aki legutóbbi, TikTokon is népszerű, komolyabb hangvételű zenéje, az „Engedj el” után a sajátságos humor és határtalan szabadság kapott helyet.
A „Táncolj” egy lüktető, nyári felvétel, amelyhez egy rendkívüli helyszínekkel és szereplőgárdával megspékelt kisfilm is csatlakozott. Egy mexikói bár parodisztikus western ihletésű képsoraitól, medencés bulin keresztül, a barlang legmélyén át egészen egy repülőgépes katasztrófát kísérhetünk szemmel.
A képkockákon olyan előadók szerepelnek, mint Pribelszki Norbit, Fehér Hollót, Závodi Marci, sőt Alfréd kedvese hűtlen szeretőként tűnik fel.
„A videóklipben Mardoll velem csalja meg filmbéli párját. Bizarrnak bizarr volt! De a legjobb a mi kapcsolatunkban, hogy mindketten őrültek vagyunk kicsit… lehet nagyon J Főleg úgy, hogy Cathie fiktív partnere, Roland egy nagyon jó barátom. Úgy fogjuk fel, mint egy nagy poént, ha hárman találkozunk, biztosan felemlegetjük és éveken keresztül nevetünk majd!” – mesélte Alfréd a kisfilm hátterét.
„Arról nem volt szó, hogy szexelni is kell” – Megnéztük a Lányok Dubajban-t
Sokat ígér az alapsztori, pörögnek az események és ütős a látvány, de a felelősség elodázása és az elbénázott forgatókönyv miatt borul az egész. Kritika.
Te mennyiért vállalnál be egy menetet? Tízezerért? Ötvenezerért? Százezerért? A Lányok Dubajban narrátora nem kertel, egyből nekünk szegezi a kérdést, amit aztán a két és félórás játékidő alatt többször elismétel, hogy nyomatékosítsa a mondanivalóját, és egyszersmind igazolja a saját döntéseit.
Merthogy az elbeszélő maga a főszereplő, egy fiatal lengyel lány, aki nem túl sok hezitálás után a luxusprostitúcióban találja meg az egyetlen kitörési lehetőséget a szegénységből és a kilátástalanságból.
Nem kell pszichológusnak lennünk ahhoz, hogy előre lássuk, hősünknek nagy árat kell majd fizetnie ezért, de az odáig vezető út az, ami igazán érdekes. Vagyis az lehetne. És az elején az is, aztán valahol félrecsúszik a dolog.
A Lányok Dubajban főszereplője, Emi (Paulina Galazka) egy unalmas lengyel kisvárosban él újságárus anyjával, az apját soha nem ismerte. Az iskolapadban valószínűleg nem találta meg a számításait, azt viszont hamar megtanulta, hogy a férfiakat bármire ráveheti, hála a külsejének. Ezért amint teheti, lelép egy szépségversenyre, ahol összeakad egy másik lánnyal és annak anyjával, akik jól fizető munkát ajánlanak neki. Mire Emi kettőt pislog, egy nyugat-európai luxusutazáson találja magát néhány mesésen gazdag, kellemes modorú és jóképű arab férfi társaságában, akik egy-egy együttlétért annyit fizetnek neki, amennyit „rendes” munkával egy év alatt sem tudna összeszedni.
Naná, hogy Eminek bejön az édes élet és mindenféle erkölcsi kétely nélkül menetel tovább ezen az úton. Mivel eggyel okosabb, rafináltabb és nagyravágyóbb azoknál, akik ilyesmiből élnek, nemsokára ő lesz a lányok futtatója, vagyis a közvetlen összekötő a dubaji megrendelőket – mert onnan jönnek az urak – kiszolgáló férfi és a lengyel lányok között. A gond csak az, hogy mindeközben Emi normális magánéletre vágyik, de sokszor már ő maga sem tudja, hol a választóvonal a szakmai és a személyes indítékok között, és ennek előbb vagy utóbb következményei lesznek.
Na meg az sem elhanyagolható körülmény, hogy ez a tevékenység nemcsak veszélyes, de erősen illegális is.
A film Piotr Krysiak 2018-ban megjelent, azonos című, lengyel sikerkönyvének a feldolgozása. A kötet magyarul nem olvasható, de annyit tudunk róla, hogy cselekménye konkrét nyomozati anyagra épül, vagyis a szerző megtörtént eseteket és vallomásokat épített be a sztoriba, valamint név nélkül rámutatott több lengyel közszereplő érintettségére is. Ismerős valahonnan, ugye?
hirdetés
A dubajozás fogalmát senkinek nem kell elmagyaráznom itt, félúton Svájc bordélynegyedei és az arab sejkek palotái között, a Lányok Dubajbant nézve pedig lehetetlen nem gondolni a magyar vonatkozásokra. Éppen emiatt várható, hogy itthon is sokakat érdekel majd a téma első mozgóképes feldolgozása. Pláne, hogy a film nem Hollywoodból, hanem a közeli Lengyelországból érkezett. Onnan, ahonnan rengeteg lány indul nap, mint nap szerencsét próbálni a Közel-Keletre.
És éppen emiatt fáj annyira, hogy a Lányok Dubajban az elvesztegetett lehetőségek mozija. Egy erős és sokakat foglalkoztató téma sokat ígérő, látványos, de összességében közepesre sikerült feldolgozása.
Többek között azért, mert a dubajozás által felvetett, igen komoly társadalmi, morális, nemi egyenlőtlenségi és vallási kérdéseket csak érinti, de egyiket sem viszi végig. Hogy csak megmutat, de nem foglal állást. Hogy akkor akar komoly lenni, amikor nevetni kellene és fordítva. Hogy választott hangvételével elbagatellizálja a problémákat és felmenti a szereplőit (nőket és férfiakat egyaránt) a felelősség alól. Pedig lényegében minden adott volt ahhoz, hogy egy kiváló és hiánypótló európai produkció születhessen a dúsgazdag araboknak vagyonokért szállított közép-kelet-európai luxuslányokról és ennek a csöppet sem vidám, feudális alapon működő húspiacnak a mechanizmusáról. Csak hát megint azon a fránya forgatókönyvön akartak spórolni a készítők.
Ami azért bosszantó, mert a sztoriban ott van benne egy remek Netflix-, HBO- vagy Apple-sorozat potenciálja, amit némi írói leleménnyel jól ki lehetett volna aknázni. Többdimenziós karakterekkel, jól átgondolt karakterfejlődésekkel például. Vagy egy okos keretes szerkezettel, a lineáris időrend megbontásával vagy több, egymásnak ellentmondó elbeszélővel. Egész más lenne a végeredmény, ha az Emivel történteket mondjuk egy rendőrségi nyomozásra vagy egy könyv megírásának folyamatára felfűzve, időben visszafelé ismernénk meg. És ha lenne valaki, akivel azonosulhatnánk, vagy akinek drukkolhatnánk.
Mert Eminek nem tudunk, bármennyire is cuki és szeretnivaló a film első kétharmadában, és bármennyire is úgy tűnik egy ideig, hogy képes lesz felülemelkedni a helyzetén és tényleg a kezébe venni a sorsa irányítását.
A Lányok Dubajban azonban megelégszik annyival, hogy az önreflexióra és bűnbánatra képtelen, ezáltal pedig bármiféle jellemfejlődésre alkalmatlan főszereplőjével elmeséltesse, hogyan kerülnek a lányok Dubajba.
Hogy milyen az a luxusélet, amiről az átlagember csak álmodozhat, na meg hogy milyen szörnyűségek tudnak történni néha azokkal a nőkkel, akik túl komolyan veszik ezt az egészet.
Mindennek a tetejébe pedig Emi váratlanul belekeveredik egy setesután megírt és sok-sok kínos filmes pillanatot (például néhány indokolatlanul hosszú szexjelenetet) tartogató szerelmi háromszögtörténetbe, aminek résztvevői mindenféle logikátlan dolgot mondanak egymásnak és tesznek egymással. A főhősnő pedig, hiába minden, végül csak megerősíteni tudja az ezekkel a lányokkal kapcsolatos negatív előítéleteinket, hogy aztán mindenki egyként kérdezze a végén, hogy de hát „minek ment oda?” Így lesz egy szándéka szerint hiánypótló filmből kifejezetten káros és hazug darab.
Lányok Dubajban, 2021, 146 perc
Lengyel erotikus dráma
Rendezte: Maria Sadowska
Szereplők: Paulina Galazka, Olga Kalicka, Giulio Berruti, Jan Englert
Meghalt Vangélisz Papathanaszíu, ismertebb nevén Vangelis.
Legismertebb művei közé tartoznak a Tűzszekerek, a Szárnyas fejvadász, az 1492 – A Paradicsom meghódítása és a Nagy Sándor, a hódító című filmekhez komponált zenéi.
Több mint ötven lemez fűződik a nevéhez, az elektronikus zene történelmének egyik legmeghatározóbb alakja volt.
A von Trapp család 1938-ban menekült el a nácik által megszállt Ausztriából, és Európában, valamint az Egyesült Államokban lépett fel közös énekes előadásaival. Az 1940-es évek elején telepedtek le Vermontban, ahol síházat nyitottak.
A muzsika hangja című musical Maria von Trapp 1949-ben megjelent könyve nyomán készült.
A nyugállományba vonult tengerészkapitány Georg von Trappnak és első feleségének, Agathe Whitehead von Trappnak hét gyermeke született. George von Trapp felesége halála után vette el Mariát, aki énekelni és zenére tanította a gyerekeket.
A házaspárnak még három gyermeke született, Rosmarie, Eleonore és Johannes, akik a filmben nem jelennek meg. Eleonore von Trapp Campbell tavaly októberben halt meg a vermonti Northfiledben.
Rosmarie öt évig szolgált misszionáriusként és tanított Pápua Új-Guineán testvérével, Mariával. Hazatérése után gyakran írt olvasói leveleket a helyi újságba, ahol Rosmarie sarka címmel saját rovatot kapott történetei számára. Szívesen énekelt, énekkarokat is vezetett.
Rosmarie Trapp, Georg von Trapp és Maria von Trapp lánya a család tájékoztatása szerint a vermonti Morrisville-ben, egy idősotthonban halt meg 93 évesen.
hirdetés
Az öt Oscar-díjjal jutalmazott A muzsika hangja című musicalt 1964-ben forgatta Julie Andrews és Christopher Plummer főszereplésével Robert Wise.
Látható volt a zenéje filmek nélkül is – Vangelis halálára
A 79 éves korában elhunyt muzsikus úgy írta be magát a 20. század zenéjébe, valahol félúton a populáris és a komolyzene között, hogy semmit sem tudott és nem is akart tudni a sztárlétről.
Tegnap este óta korunk egyik legkiválóbb filmzeneszerzőjét gyászolja a világ. Az olyan nagyszerű alkotások, mint a Tűzszekerek, a Keserű hold, az Eltűntnek nyilvánítva vagy a Szent Ferenc elképzelhetetlenek az ő zenéje nélkül. Akadtak olyanok is, mint például az 1492, hogy a zene maradandóbb lett, mint maga a film. Pedig Vangelis Odysseas Papathanassiou pályája nem csak a moziról szólt, bár kétségtelen, hogy darabjai sokszor akkor is látványt csaltak az ember szeme elé, ha csupán hangokból álltak.
A 79 éves korában elhunyt muzsikus volt az, aki 1968-ban, miután Párizsba emigrált a „fekete ezredesek” diktatúrája elől, feltette Görögországot a pop-rock világtérképére az Aphrodite’s Child együttessel. A trió Pachebel német barokk zeneszerző motivumából alkotta meg a Rain and Tears című dalt, amely szenvedélyes romantikájával sokáig a házibulik egyik „lassú” kedvence lett. Ebben az együttesben tűnt fel az énekes Demis Roussos. 1972-ben az akkor már négytagúvá bővült együttes készítette el nagy szenzációt keltő avantgárd albumát, a 666-ot, de akkor már Vangelis egyre inkább saját útját járta.
Még abban az évben készített egy hangkollázst az 1968-as diákmozgalmak emlékére Fais que to réve... címmel, majd az 1970-es években egyre-másra készítette remek szólóalbumait, vegyítve a hagyományos billentyűs hangszereket a különböző szintetizátorokkal.
Zenei stílusában nagyszerűen ötvözte a minimalizmust és a lírai dallamokat, gyakran alkalmazta azt a fogást, hogy egy néhány hangból álló motívumot bővített ki szinte nagyzenekarnyi áradásig.
Az Earth (1973), az Albedo 039 (1976) és a Spiral (1977) voltak ennek a korszaknak a kiemelkedő lemezei. Kezdettől fogva szívesen dolgozott kórusokkal a Heaven and Helltől (1975) a Mask-on (1985) át az 1992-ig. A Yes énekese, Jon Anderson először csak vendégként szerepelt nála, később már egész duólemezen hallhattuk Vangelis billentyűit és Jon kontratenorját. De csodálatos, erős karakterű nőkkel is dolgozott együtt: az olasz énekes-színésznő Milvával német, honfitársnőjével, Irene Papasszal pedig görög nyelvű albumokat készített.
Ma már kevesen tudják, hogy Vangelis első filmzenéit még alig huszonévesen hazájában írta. Szólópályája kezdetén főleg dokumentaristák, szocio- és természetfilmesek vették igénybe szolgálatait, ez utóbbiak közül a leghíresebb a Frédéric Rossif rendezte Opera sauvage lett, amelynek egyik darabját az idősebb magyar közönség is jól ismerte: a L’enfant című tétel volt A hét című politikai tv-magazin főcímzenéje.
hirdetés
Mellesleg nem ez volt az egyetlen Vangelis-motívum, amit eloroztunk annak idején: a Spiral egyik darabja egy időben a rádió Esti krónikáját vezette be. A 90-es években még a nagy francia oceanográfus Jacques Cousteau-val is dolgozott együtt. 2002-ben azonban már teljesen „legális” együttműködésre is sor került: Vangelis írta és állította össze ugyanis Shakespeare A vihar című drámájának zenéjét a Nemzeti Színház Schwajda György rendezte előadásához.
A muzsikus 1980-ban költözött át Londonba, és ekkor került be a nagy mozi világába. Mindjárt az első próbálkozása hatalmas sikert aratott: Hugh HudsonTűzszekerek című filmjének zenéjével Oscar-díjat nyert, ő volt az első, a pop-rock világából jött zeneszerző, aki elnyerte az aranyszobrot. A nagy mozifilmek mellett a színház is vonzotta, sőt balettzenéket is írt Frankenstein, valamint A szépség és a szörnyeteg történetére.
Vangelis pályája utolsó évtizedeiben az univerzum felé fordult. Egyik legnagyobb szabású darabja a Mythodea volt, amelyet a NASA Mars-missziója ihletett. Ennek a fenséges műnek a bemutatóját hozzá méltó környezetben az athéni Akropolisznál tartották. Utolsó lemeze, a Juno to Jupiter szintén a csillagok közé vitte zenéjét, egyben tisztelgett az ógörög mitológia főistenei előtt.
Vangelis Odysseas Papathanassiou úgy írta be magát a 20. század zenéjébe, valahol félúton a populáris és a komolyzene között, hogy semmit sem tudott és nem is akart tudni a sztárlétről.
Sajnos soha nem találkoztunk, de egyet gondoltunk a zenéről: ő is az univerzum őserejének tekintette, és a létező legtökéletesebb sokdimenziós tudásnak. Önmagát pedig így jellemezte: „Úgy működöm, mint egy csatorna, amelyen keresztül a zene kilép a zaj káoszából.”
Évekkel ezelőtt egyik kedvenc szórakozásom volt, hogy instrumentális darabokra "kisfilmeket" írtam. Az Albedo 039 Nucleogenesisére egy szakítás történetét képzeltem el, ahol a férfi egy telefonfülkében áll, de nem meri felvenni a kagylót, miközben a nő fentről, az ablakából figyeli a telefonfülkét, várja, hogy megszólaljon a telefon, de hiába. Aztán a férfi kilép a telefonfülkéből, nyitva hagyja az ajtaját és lassan távozik. A nő kinyitja az ablakot, utána kiáltana, de nem mer és a férfi lassan eltűnik a távolban. Most ezzel a képsorral és ezzel a zenével búcsúzom Vangelistól.
