News here
hirdetés

KULT
A Rovatból
hirdetés

Penélope Cruz szingli anyukaként is menő Almodóvar új filmjében

A Párhuzamos anyák Almodóvar újabb ódája a nőkhöz, akik egy férfiak nélküli világban keresik a boldogságot.

Link másolása

hirdetés

Ha egy olyan volumenű alkotó, mint Pedro Almodóvar, új filmet csinál, az mindig szenzációnak számít. Éljenezve várják a fesztiválok, egymás után nyeri a díjakat, mi, kritikusok pedig újra és újra megállapítjuk, hogy hiába telik az a rohadt idő, az európai mozi egyik legnagyobb mestere nem öregszik. Mondjuk ezt akkor is, ha egy-egy témaválasztása, narratív vagy formai megoldása nem a legsikerültebb. Legújabb mozija, a Párhuzamos anyák sem tökéletes, de átizzik rajta a saját hőseiért rajongó alkotó szenvedélye. Az alkotóé, aki végtelenül tiszteli a hivatását és ég a vágytól, hogy elmesélhessen nekünk egy újabb történetet és aki még mindig friss, meghökkentő, na meg hihetetlenül szellemes.

Néha eljátszom a gondolattal, mi lenne, ha Almodóvar – de ugyanígy Tarantino vagy éppen Woody Allen – soron következő filmjét úgy nézné meg a szakma és a nagyközönség, hogy eltitkolnák előlük a rendező nevét.

Vajon mennyire lenne más a benyomásunk valamiről, ha nem lenne ott mellette támpontként és viszonyítási alapként egy kultikus alkotó addigi életműve, ha nem tudnánk elhelyezni egy sokszor méltatott művészi univerzumban?

Félreértés ne essék, nem arra akarok kilyukadni, hogy sznobok vagyunk (mert hát persze, hogy nem vagyunk azok), hanem arra, hogy egy Almodóvar-filmet képtelenség nem Almodóvar-filmként nézni. Aki látott már tőle több olyan mozit, ami megérintette, amit szeretett, annak öröm lesz bármi, amit ő csinál és ez fordítva is igaz. Akinek nem jönnek be a spanyol rendező merész témaválasztásai, sajátos történetvezetési sémái, műfaji játékai, hisztérikus és sokszor inkoherensen viselkedő hősei, filmjeinek egyedi hangulata, az valószínűleg messziről elkerüli a műveit.

Én az első csoportba tartozom, de nem célom meggyőzni senkit Almodóvar zsenialitásáról. Mert az számomra nyilvánvaló, olyan dolog, amiről felesleges többet beszélni. Mindezzel együtt nem osztom azok véleményét, akik szerint legújabb filmjével sikerült megugrania a Mindent anyámról által magasra tett lécet.

Mert igen, jó film a Párhuzamos anyák, egy profin összerakott, könnyedségében is szíven ütő, elgondolkodtató, ízig-vérig Almodóvar-mozi, de nem az életmű egyik legerősebbje, számomra legalábbis nem az.

Janis (Penélope Cruz) menő fotós Madridban. Amikor egy közös munka kapcsán megismerkedik Arturóval (Israel Elejalde), az ismert régésszel, megkéri a férfit, hogy segítsen neki elintézni egy ásatást a nagyszülei falujában. A helyiek szerint Franco katonái a spanyol polgárháború idején tucatnyi falubeli férfival végeztek, köztük Janis nagyapjával is, akik a mai napig egy feltáratlan tömegsírban fekszenek. A házasságban élő Arturót magával ragadja Janis tántoríthatatlan igazságkeresése, de női bájai iránt sem közömbös, ebből pedig teljesen logikusan következik, hogy egy szenvedélyes szexjelenet után legközelebb a szülőszobán találkozunk hősnőnkkel, természetesen Arturo nélkül.

hirdetés

De Janis nincs egyedül a vajúdóban, vele éppen egy időben szüli meg a kislányát a kamaszkorú Ana (Milena Smit), aki a negyvenes fotóssal ellentétben egyáltalán nem örül annak, hogy anya lesz. A két nő, akiket a közös szülésen, lányanyaságuk tényén és egy szerelmi csalódáson túl más nem köt össze, búcsúzóul telefonszámot cserélnek, aztán hónapokra elfelejtik egymást. Egy napon Ana mégis felhívja Janist, majd az első találkozást újabbak követik, az életük pedig egy ponton végérvényesen és visszafordíthatatlanul összefonódik.

Almodóvar imádja a szappanoperába illő történeteket. Utánozhatatlan abban, ahogyan átesztétizálja és magasművészetté emeli a bulvárt és ahogy már-már valóságshowkba illő figurákból megteremti a maga hőseit. A hőseit, akik éppen valamilyen képtelen helyzetbe csöppentek vagy egy banális tragédia elszenvedői. Akik egy félmosollyal fogadják a legnagyobb csapásokat, közben meg képesek óriási patáliát csapni bolhányi problémákból.

Sorsukat nézve a Párhuzamos anyák két főszereplője is megállná a helyét bármelyik végtelenre nyújtott szappanoperában, Almodóvar keze nyomán viszont Salamon király és a két anya bibliai történetének mélységesen humanista és női nézőpontú parafrázisaként is értelmezhető Janis és Ana meséje.

De sok minden más is beleíródik ebbe a látszólag egyszerű sztoriba. A férfiak által magukra hagyott nők és az apa nélkül felnőtt generációk magánya, a nemzedékeken átöröklődő traumák feldolgozási lehetőségei, a nők közötti szolidaritás megnyilvánulási formái, tetteink következményeinek felvállalása, morális dilemmák, a metoo, a gyereket vállaló nők karrier és család közötti fájdalmas lavírozása, a felnőttéválás, a nem klasszikus családi formák elfogadása és a szeretet, mint az élet egyetlen értelmes és értelmezhető célja mind-mind ott van Janis és Ana történetében.

Almodóvar két évtizeden át érlelte magában a Párhuzamos anyák forgatókönyvét. A szerepében most is a legtermészetesebben brillírozó Penélope Cruznak – kettőjüknek egyébként ez a nyolcadik közös filmje –, már 1999-ben, a Mindent anyámról forgatása idején mesélt az anyaság Don Quijotéjaként hivatkozott ötletéről, sőt, a tíz évvel később készült Megtört ölelésekben az akkor még nem létező film plakátja is feltűnt.

Mondhatni, a rögeszméjévé vált, hogy elkészítse ezt a mozit, de sokáig nem találta a kulcsot a történethez, a lényeget, ami összekötné a két fő cselekményszálat. A hosszú érlelési idő jót tett a filmnek, abszolút érezhető az átgondoltság és az is, hogy Almodóvar nagyon el akarta mesélni nekünk ezt a sztorit.

Vagyis ezt a két sztorit, mert kettő van, az egyik a szülőszobán találkozó két anya, a másik pedig a háborúban meggyilkolt férfiak és családjaik története. Egyértelmű a szándék, hogy az egyik a másikat hivatott erősíteni, mégis, a két szál egymásba fonásának mikéntje a Párhuzamos anyák mondhatni egyetlen gyenge pontja. Ami főleg azért furcsa, mert Almodóvar a párhuzamos cselekményszálak összedolgozásának mestere, most viszont valahogy billeg az építmény, nem jók az arányok, néha szinte olyan, mintha két különböző filmet néznénk, a reklámszünetben ide-oda kapcsolgatva.

Ugyanígy kicsit zavarosak Ana Janishoz fűződő érzései is, mert az egy dolog, hogy a szereplők nincsenek tisztában magukkal, de néha mintha maga a rendező sem tudná eldönteni, mit akarnak egymástól a hősei. Mindezzel együtt vagy ezeken túl erős és emlékezetes a Párhuzamos anyák, újabb fényes csillag Almodóvar égboltján és nagyon úgy tűnik, hogy messze nem az utolsó.

Párhuzamos anyák

Spanyol filmdráma, 2021, 123 perc,

Rendezte: Pedro Almodóvar

Főszereplők: Penélope Cruz, Milena Smit, Rossy de Palma, Aitana Sánchez-Gijón, Israel Elejalde

Hazai bemutató: 2022. január 27.



hirdetés
Link másolása
KÖVESS MINKET:

Címlapról ajánljuk

Címlapról ajánljuk


hirdetés
KULT
Ki lesz a következő James Bond? A két legnagyobb favorit az életkora miatt nem lehet esélyes a szerepre
Harmincas éveiben járó színészt keresnek a szerepre a producerek. Így a két legnagyobb esélyes azonnal kiesett a versenyből.

Link másolása

hirdetés

Tovább szűkült a kör, hogy ki lehet a jövőben James Bond megtestesítője, írja a New York Post. Michael G. Wilson a Bond-filmek egyik producere a Brit Filmintézet pénteki rendezvényén arról beszélt, hogy milyen korú színészt keresnek a feladatra.

Daniel Craig a tavaly bemutatott Nincs idő meghalni után bejelentette, hogy nem szeretné többször eljátszani a 007-est. Azonnal beindultak a találgatások, hogy ki lehet a világ leghíresebb titkos ügynöke a jövőben. Wilson pénteken elejtett megjegyzései szerint viszont egyértelmű, hogy

a készítők a harmincas éveiben járó színészt keresnek. Ez alapján pedig a rajongók két favoritja, a 45 éves Tom Hardy és a nála öt évvel idősebb Idris Elba is kiesett a versenyből.

Wilson elmondta, hogy korábban szóba kerültek jóval fiatalabb színészek is, de nem lettek volna hitelesek a sokat próbált, veterán ügynök szerepében. Ezért keresgélnek inkább a harmincasok között.

A fogadóirodáknál jelenleg a legnagyobb esélyesnek a 39 éves Henry Cavill számít, őt követi a sorban a 34 éves Regé-Jean Page. De nem lenne különösebben meglepő az sem, ha végül a 37 éves James Norton vagy a 39 éves Aidan Turner kapná a szerepet.

Daniel Craig 38 éves volt, amikor először alakította Bondot, de az utolsó filmje forgatása idején már 51 éves is elmúlt. Roger Moore volt a legidősebb színész, aki valaha megformálta az akcióhőst: a sztár 58 évesen alakította utoljára a kémet a Halálvágta című 1985-ös epizódban.

Craig a múlt hónapban arról beszélt a GQ magazinnak, hogy egyáltalán nem érdekli, ki veszi át tőle a szerepet. Ennek ellenére nagyon várja az új filmet és sok sikert kívánt egyelőre még ismeretlen utódjának.

hirdetés


hirdetés
Link másolása
KÖVESS MINKET:

hirdetés
KULT
LEGO Mona Lisát és 6 méteres LEGO dínót is láthatsz a legmenőbb budapesti kiállításon
A The Art Of The Brick kiállítás végre Budapestre érkezett. Nézd meg velünk a legmenőbb LEGO-szobrokat!
Orosz Emese cikke - szmo.hu
2022. október 04.


Link másolása

hirdetés

Gyerekkorom óta imádok legózni. Sőt ami azt illeti, még mindig LEGO-t kérek karácsonyra, pedig már nekem is gyerekeim vannak. Mivel a másik szenvedélyem a művészet, így kíváncsian vártam e kettő tökéletes ötvözetét. A The Art Of The Brick kiállításon ugyanis a leghíresebb műalkotásokat láthattam LEGO-ból kirakva.

A The Art Of The Brick kiállítást a CNN TOP 10 kötelező utazó kiállításának egyikeként emlegetik, és eddig 42 világvárosban aratott sikert. A kiállításon Nathan Sawaya amerikai művész alkotásait láthatjuk, aki kizárólag LEGO kockákból épít szobrokat.

Nathan Sawaya évekig ügyvédként dolgozott New Yorkban, mielőtt ráébredt, hogy inkább művész szeretne lenni. Ügyvédi karrierjét feladta, és ma már szerző, előadó és napjaink egyik legnépszerűbb, díjnyertes kortárs művésze.

Sawaya azért választotta a LEGO-t szobraihoz, mert a LEGO-hoz mindenki tud kötődni. Mindenkinek ismerős a gyerekkorából, és sok felnőtt is szeret LEGO-t építeni. Műalkotásainak egyik célja, hogy közelebb vigye a művészettörténetet és a kézzel való alkotás élményét a fiatalabb generációkhoz - az online trendek ellenében. Illetve mindenki megértse, hogy nincs lehetetlen az alkotásban.

A kiállítótérbe lépve egyből elámultunk: gömbölyű(!) LEGO földgömb, életnagyságú LEGO-emberek, és ez még csak a kezdet. Természetesen rengeteg olyan LEGO-szobor van a kiállításon, amivel bárki szívesen pózolna. A kiállítás elején azonban egy kifejezetten ezt a célt szolgáló szelfiszobor is várt bennünket.

hirdetés

Nagyon személyes jelleget ad a kiállításnak, hogy a szobrok információs tábláin a művész érdekes részleteket árult el műveiről. A Cselló szoborhoz például azt írta: “...azért alkottam meg, hogy a zene felfedezésére ösztönözzem a gyerekeket.” A magas ceruzához pedig azt, hogy “Rendkívül jól jöhet, ha a mennyezetre akarsz írni. Én pedig mindig is vágytam erre.”

Több leírása is érezhetően gyerekeknek, gyermeklelkű felnőtteknek szól. De sok olyan alkotás is van, mint például a Létra, vagy az Író, ami mellett a művész bíztató jótanácsait olvashatjuk: “Néha, mikor feljebb akarunk lépni, csupán önmagunkra van szükségünk.” vagy “Hagyd kibontakozni az ötleteidet!”

A kiállítás legizgalmasabb része számomra egyértelműen a Múltbéli Mesterek szekció volt, ahol a leghíresebb műalkotások LEGO reprodukcióit nézhettük meg Gízai szfinxtől a Mona Lisa-n át a Duchamp piszoárjáig.

Az egyik kedvencem Van Gogh Csillagos éjének reprodukciója. Nagyon érdekes látni, hogyan oldotta meg Sawaya ezt a festményt. Különösen azért, mert a LEGO idén piacra dobott egy ilyen témájú - igaz jóval kisebb - bárki által megvásárolható készletet. (Zárójelben megjegyzem, hogy ezt kapom idén a karácsonyfa alá, szóval alig várom, hogy én is megépítsem Sawaya után a saját lego Van Gogh-omat!)

A reprodukciók közt láthattunk olyanokat, amiket a festményekhez hasonlóan 2D-ben alkotott meg a művész, például Hokusai Nagy hullámát. Minden alkotás mellett olvashattunk leírást az eredeti műről, emellett pedig arról is, hogy a LEGO verzióban mi jelentett kihívást Sawaya-nak, vagy miért választott bizonyos megoldásokat.

A gyöngy fülbevalós lány képén imádtam, hogy a fülbevalót egy LEGO jósgömbbel hangsúlyozta ki.

A híres festmények másik csoportját a művész nem síkban, hanem 3D-ben alkotta újra. Így szokatlan látószögből is megcsodálhattuk Whistler mamáját, az Arnolfini házaspárt és Klimt Csókját is.

A művész zsenialitását mutatja, hogy e szobrok még profilból is visszaadják az eredeti alkotásokon fellelhető érzelmeket, a Sikoly rémületét, vagy az Amerikai Gótika házaspárjának szigorú arckifejezését.

Sawaya nem csak festményeket, hanem híres szobrokat és épületeket is elkészített LEGO-ból. Az információs táblákról pedig megtudhattuk, milyen méretarányban készült el a Diszkoszvető, a Dávid szobor vagy a Parthenón.

Az egyik leglátványosabb mű egyértelműen az átlátszó LEGO kockákból készített chartres-i rózsaablak. A hátulról megvilágított alkotás alá gyönyörű színes árnyékot vetítenek, hogy igazi rózsaablak hatását keltse.

Az Emberi Kifejezések szekcióban főként érzéseket fejeznek ki a szobrok. Itt találjuk meg a művész önarcképét is.

Az itt fellelhető szobrok többségében egyébként szintén megtaláljuk Sawaya-t. Legalábbis az érzéseit. A Szürke című alkotás például azt a pillanatot ragadja meg, amikor a művész hátat fordítva az ügyvédi pályának eldöntötte, hogy szabadjára engedi a benne lakó művészt. A Kapaszkodás című szobrot pedig, mint írja, “válaszként készítettem mindazoknak, akik megpróbáltak visszatartani az életben.” Zseniális, ahogy a szobor saját árnyékából kinyúló karok kapaszkodnak a piros alakba.

Megnézhettük a kiállításon a művész leghíresebb szobrát is. A Sárga minden korosztály figyelmét felkelti. Sawaya szerint azért, mert a felnőtteket a saját lelkük feltárásának katartikus élményére emlékezteti. A gyerekek pedig valószínűleg “menőnek találják a földre kiömlő sárga belek látványát.” És tényleg! Mindenesetre jót mosolyogtam ezen a kettősségen.

A kiállítás legmenőbb, legnagyobb és legtöbb LEGO-kockából álló szobra viszont kétség kívül a Dinoszaurusz csontváz.

Ez az egyik legnagyobb szobor, amit Sawaya valaha készített: 80020 elemből áll, 180 cm magas és 597 cm hosszú.

Azért készült, mert a művész látta, milyen sok gyerek látogatja a kiállításait, és készíteni akart nekik egy szobrot, ami igazán tetszik nekik: “És mi jobb létezik erre, mint egy dinoszaurusz?”

A kiállítás külön szekcióban mutatja be a Darabokban című projektet, amit a művész Dean West fényképész multimédiással készített. Az önazonosságról szóló kompozíciókhoz Sawaya készített LEGO-szobrokat, amelyeket külön is kiállítottak az elkészült képek mellett.

A tárlat a szobrok megtekintésével korán sem ér véget. A kiállítás végén FunZone területet és interaktív sarkot is kialakítottak, ahol a gyerekek és felnőttek is szabadon alkothatnak nagy LEGO medencékben vagy asztaloknál. Illetve LEGO számítógépes játékokat is kipróbálhattunk.

Amikor a kiállítás felénél járhattam, elsüvített mellettem két kislány a nagypapával a nyomukban. Nagyokat nevettek a Sikolyon, majd hallottam, ahogy két teremmel odébb sikoltozva örülnek egy Miki Egér-portrénak. Ha a tempójukat nézem, háromszor olyan gyorsan haladtak a kiállításon, mint én, miközben a nagypapa kapkodva magyarázta nekik, mit is látnak. Az viszont tuti, hogy utánam jöttek ki, mert amikor én háromnegyed órával később végeztem, ők még nagyban legóztak.

A kiállítást tehát minden korosztálynak ajánlom, mert biztos vagyok benne, hogy mindenki talál itt olyat, ami leköti. Nekünk felnőtteknek egy nem mindennapi kiállítás, hihetetlen LEGO építészeti megoldásokkal. A gyerekeknek pedig rendkívüli lehetőség arra, hogy a kedvenc játékukon keresztül ismerkedjenek meg a leghíresebb remekművekkel. Ahogy Sawaya is írja:

“Az első mellékneveket a School House Rock című műsorból tanultam. Egytől tízig számolni pedig a Szezám utcából. (…) Képzeld el, hogy egy gyermek a LEGO-n keresztül tanul a művészettörténetről.”

A The Art Of The Brick kiállítást 2023. január 31-ig nézheted meg a budapesti Komplexben, a Király utca 26. szám alatt. Részletek a kiállítás honlapján.

hirdetés
Link másolása
KÖVESS MINKET:


hirdetés
KULT
A Rovatból
hirdetés
Meghalt az őslakos színésznő, aki Marlon Brando nevében visszautasította az Oscar-díjat
Sacheen Littlefeather 1973-ban mondta volna el a legendás színész gondolatait az őslakosok helyzetéről, de egy perc után leterelték a színpadról.

Link másolása

hirdetés

Elhunyt Sacheen Littlefeather, színésznő és kisebbségi jogi aktivista, akit azután ismert meg a nyilvánosság, hogy 1973-ban Marlon Brando nevében visszautasította az Oscar-díjat, melyet A keresztapa című filmben nyújtott alakításáért ítéltek a színésznek – közölte az amerikai filmakadémia.

Littlefeathernél 2018 márciusában diagnosztizáltak mellrákot, a színésznő és aktivista vasárnap szerettei körében, a kaliforniai Novato városában halt meg.

Brando 1973-ban az apacs aktivistát küldte maga helyett az Oscar-díjátadóra, így akart tiltakozni Hollywood rasszizmusa ellen, mivel szerinte az őslakosok nem kaptak megfelelő szerepeket. Ekkor zajlott az Amerikai Indián Mozgalom (American Indian Movement) által szervezett dél-dakotai Wounded Knee-i tüntetés is, mely szintén az őslakosok jogai mellett állt ki, azonban a média hallgatott róla.

Littlefeather a díjátadón egy 15 oldalas közleményt szeretett volna felolvasni, végül egy percet kapott a szervezőktől, hogy összefoglalja az üzenetét, majd elvezették.

A botrány idén júniusban, majdnem 50 évvel később kapott újból reflektorfényt, ugyanis az Oscar-díjakat odaítélő amerikai filmakadémia bocsánatot kért a Littlefeathertől a vele szemben tanúsított bánásmód miatt: „A bántalmazás, amit ki kellett állnia a beszéde miatt, jogtalan és indokolatlan volt. Az érzelmi sérülés, amit át kellett élnie, és amire az egész filmes karrierje ráment, helyrehozhatatlan. Az ön által tanúsított bátorságot túl hosszú ideig hagyták figyelmen kívül. Szeretnénk ezért a bocsánatát kérni, és kifejezni mélységes tiszteletünket Ön iránt” – írta David Rubin, az Akadémia akkori elnöke a június 18-án kiadott bocsánatkérő levelében.

A bocsánatkérésre az egykori színésznő is reagált: „Teljesen megdöbbentem. Soha nem gondoltam volna, hogy megélem ezt a napot”.

2021-ben jelent meg a színésznő életéről és civil aktivizmusáról szóló dokumentumfilm, a Sacheen: Breaking the Silence.

hirdetés

Bár volt néhány kisebb szerepe, Littlefeather azt mondta, az Oscar-botrány után Hollywoodban feketelistára került, ezért visszatért San Franciscóba, hogy folytassa civil aktivizmusát, színházi és egészségügyi munkáit.

Sacheen Littlefeather teljes beszéde angolul

hirdetés
Link másolása
KÖVESS MINKET:


hirdetés
KULT
Müller Péter Sziámi Szakcsiról: „Olyan elképesztő dübörgést hozott ki a pianinóból, mintha lezuhant volna egy atombomba”
A vasárnap elhunyt Szakcsi Lakatos Bélát évtizedes barátság és munkakapcsolat fűzte Sziámihoz, számtalan alkalommal léptek fel duóban, valamint több zenekarral is. Arra kértük az énekes-szövegírót, idézze fel legerősebb emlékeit a legendás zongoristáról.

Link másolása

hirdetés

„Talán még gimnazista lehettem, amikor egy nagyon helyes lánnyal találkoztam épp az Egyetem Presszóban, de egyszer csak azt vettem észre, hogy nem tudok figyelni rá, annyira belefeledkeztem a pianinónál ülő zongorista fergeteges játékába. Ez volt az első, akkor még egyoldalú élményem Szakcsival.

Onnantól kezdve tudtam róla, sokat hallgattam a Rákfogó együttest és amikor csak tehettem, el is jártam a fellépéseire. A munkakapcsolatunk és egyben barátságunk kezdete a Szentivánéji álom című közös musicalünknek köszönhető, aminek ő írta a zenéjét, én pedig a dalszövegeket hozzá. Ez egészen áldott állapot volt, nagyon harmonikusan dolgoztunk együtt, csak úgy jöttek a jobbnál jobb dalok egymást után. Az Operettszínházban volt a bemutató 2008-ban, óriási sikerrel.

Közben úgy alakult, hogy felhívott a Goethe Intézet egyik szervezője, és megkérdezte, nem lépnénk-e fel náluk Szakcsival. Épp nála voltam ekkor, ránéztem Bélára és azt mondtam, biztosan félreértettek valamit, mivel azt hiszik, hogy mi egy duó vagyunk. Mire ő csak annyit felelt: csináljuk meg!

Én nem vagyok dzsesszénekes, brahiból mégis belementem. Összeraktunk egy repertoárt, amiben a saját dalaim általa áthangszerelt verziói mellett a kedvenceink szerepeltek Gershwintől Seress Rezsőig. Nagyon jól sikerült a koncert, szinte lubickoltunk. Az utána következő 14 évben különféle neveken léteztünk, Jazzy Chanson Duó néven kezdtük, majd PIANISSIMO! duó lettünk, az utolsó pár évben pedig Szakcsiámi néven léptünk fel.

A repertoárunk folyamatosan bővült, sok közös dalt is írtunk. Előfordult, hogy küldött egy zenét, én írtam rá szöveget, majd egy tehetségkutatóban feltűnt fiatal srác, Dánielfy Gergő énekelte el. Készült hozzá egy egyszerű, fekete-fehér klip is, amit annak ellenére megnézett több mint félmillió ember a YouTube-on, hogy nem fért rá Gergő zenekaros lemezére.

Idővel egyre több koncertet adtunk itthon és külföldön egyaránt, valamint megszületett a Somnakaj című zenés darabunk, ami egy roma történetet mesél el. A dalszövegeket én írtam, a fő zeneszerző pedig a Romano Drom frontembere, Kovács Antal volt, de Szakcsival közös számunk is került bele, méghozzá Falusi Mariann előadásában.

hirdetés

A nagyobb, zenekaros koncertjeinken, például a Müpában vagy az Erkel Színházban természetes volt, hogy Szakcsi is fellépett velünk. A saját születésnapi koncertjén, a Kongresszusi Központban pedig azt találta ki, hogy ő és a zenekara a legnagyobb dzsesszzenészek dalait játsszák, én pedig rappeljek rá. Ez is rendhagyó kaland volt, de ráadásként arra is megkért, hogy a finálében énekeljek egy duettet. Kérdeztem, hogy kivel, mire kiderült, hogy Mága Jenniferre gondolt. A Még ma éjjel boldoggá tehetsz című dalt adtuk elő, nagyon élveztem. Rengeteg ehhez hasonló, nem mindennapi élményt köszönhetek neki.

Elképesztő alázattal és szeretettel vett részt zongoristaként az Isolated nevű zenekarunkban, amellyel Joy Division számokat játszottunk a 2000-es, 2010-es évek fordulóján. Sosem felejtem el, amikor a VOLT Fesztiválon léptünk fel, a koncert után már hajnalban iszogattunk és beszélgettünk az öltözőben, valaki pedig felvetette, hová lehetne még tovább menni. Szakcsi – aki már ekkor is betegeskedett – erre csak annyit felelt, hogy ő jól érzi magát, de nem lehetne-e, hogy belátható időn belül hazaindulunk, mivel most van a születésnapja. Így tudtuk meg.

Az omegás Benkő Laci egyik születésnapja alkalmából később összeálltunk egy meglepetés formációba: kettőnkön és Lacin kívül Jávori Fegya szállt még be, így három külön-külön is elképesztő tehetségű billentyűs mellett énekelhettem. Mindannyiunktól játszottunk dalokat, és persze másoktól is a kedvenceinket, igazi házibuli-repertoár volt.

Egyszeri alkalomnak szántuk, de akkora sikere lett, hogy együtt maradtunk. Budapest Gold Stars néven léptünk fel, az egyik miskolci koncertünkön olyan nagy tömeg gyűlt össze a főtéren, hogy még a villamosforgalom is leállt. Turnéztunk Németországban és Angliában, ezekre az alkalmakra sajnos Béla az egészségi állapota miatt már nem mindig tudott velünk tartani.

Az utolsó közös koncertünk alig egy hónapja volt a Hegedűs Gyula utcai zsinagógában, Gubik Petrával hármasban. Itt egy nem sokkal korábban írt, 7-8 perces darabját is előadta, amit csak úgy vezetett fel, hogy akkor most elzongorázza a világ állapotát.

Egészen szédületes volt, tökéletesen megmutatta, mekkora világklasszis: olyan elképesztő dübörgést hozott ki a pianinóból, mintha lezuhant volna egy atombomba. Erre szerintem senki más nem lett volna képes.

Az utolsó közös koncert egy másik részlete: Indulj el egy úton...

Szakcsi az eklektika mestere volt, azt mondta, hogy a zene mindig crossover, tehát a négy alapvető műfajnak (népzene, könnyűzene, jazz, komolyzene) mindig keverednie kell ahhoz, hogy eredeti produkció szülessen. Improvizációban verhetetlen volt: amikor azt hitted, hogy már nincs hova tovább, mindig kiderült, hogy még tud újat mutatni.

Mérhetetlen megtiszteltetés volt énekelni vele, mindig örömmel és óriási odafigyeléssel kísért mindenkit. Nagyritkán egy-egy baki persze nála is becsúszhatott: egyszer előfordult például, hogy véletlenül valami mást kezdett el játszani, én poénból ráénekeltem azt a dalt, ami jött volna, az eredmény pedig a pillanat bűvöletében jobb lett az eredetinél.

Volt egy Movies for the Blind, tehát filmek vakoknak névre hallgató programunk, ahol szintén az improvizációs készségét használtuk ki. Kitaláltam, hogy mi lenne, ha nem a zenei témára improvizálna, hanem a konkrét alaphelyzetre, amiről szól a dal. Például játszottuk Edith Piaftól a Milordot, és arra kértem, játssza el Montmartre atmoszféráját. Így is történt: belekezdett és gyakorlatilag máris ott voltunk a kávéházak sanzon-kavalkádjában, hallottuk az utcazajt... Mindezt egy szál zongorán. Őrület.

Fotó: Kardos Gábor

Egy másik alkalommal a cigány himnuszként is ismert Djelem djelem-et játszottuk, azt kértem tőle, hogy nyitányként jelenítse meg a cigányság útját Indiától Egyiptomon és a Balkánon át a kávéházi zenéig és a gypsy dzsesszig. Ezen a koncerthelyen épp elég gyenge volt a hangszer, mégis olyan történetet varázsolt elő belőle, hogy az konkrétan „filmként” megelevenedett a lehunyt szemeim előtt. Ilyen képessége nem volt senki másnak.

Felejthetetlen emlék az is, amikor a nagyobb koncertjeinken egyfajta showelemként megkérdeztem a közönséget, ki az, aki még soha életében nem zongorázott, de szeretne. A jelentkezők egyikét pedig odahívtam Béla mellé, aki bevállalta, hogy duettet játszik vele. Mindössze annyit súgott oda az illetőnek, hogy csak a fekete billentyűket használja, így csodálatos pentaton négykezesek alakultak ki. Fantasztikus dolog, hogy egy ekkora művész ilyesmire is hajlandó volt.

Összegezve annyit mondanék, hogy voltak már halottaim, nem szoktam összeomlani egy ilyen hír súlya alatt, de most először fordult elő velem, hogy egy percet se tudtam aludni utána éjjel. Egész nap hallom a hangját a fejemben: ahogy filozofálunk, vagy csak röhögünk, útban egy-egy vidéki koncertünkre.”


hirdetés
Link másolása
KÖVESS MINKET: