Oscar-esélyes pszichodráma az amstetteni rém történetéről
Lenny Abrahamson új filmje, A szoba az idei Oscar-mezőny egyik legszimpatikusabb alkotása, amely a nyomasztóan sötét alapszituáció felvázolása után váratlanul a feltétlen életigenlés filmjévé válik. Valószínűtlen a fordulat, hiszen a film alapjául szolgáló bestseller megírását az amstetteni rém, Josef Fritzl esete ihlette, és egyesek már a könyv megjelenése előtt kifejezték aggodalmukat, miszerint a témaválasztás csupán apropó lesz az eredeti eset áldozatainak lelketlen kizsákmányolására.
Emma Donoghue írónőt azonban nem az apja által 24 éven keresztül fogva tartott és bántalmazott Elisabeth életének gyomorforgató részletei érdekelték. Sokkal inkább a lány legkisebb gyermekének szívszaggató története, aki ötéves korában láthatta meg először, mi is húzódik börtönének falain kívül. Így cáfolja meg film és könyv az előzetes vádakat, és így lesz A szoba klausztrofób pszichothriller helyett lélekemelő dráma.
Félreértés ne essék, az ír-kanadai koprodukcióban született A szoba maximálisan hollywoodi elveket követ: a történet a konzervatív értékrend és a hagyományos családmodell helyreállítását követi, és csak nagyon ritkán válik szirupossá, vagyis könnyen Oscar-kedvenc válhat belőle. Nagy esélye van annak is, hogy az anyát alakító Brie Larson díjra váltja Oscar-jelölését, a film szívét-lelkét mégis a Jacket alakító, most kilencéves Jacob Tremblay adja.
Bár a könyvvel ellentétben a film értelemszerűen nem teljes egészében az ő szemszögéből tárul elénk, A szoba így is egyértelműen a Fiú története, aki először szembesül a korábban csak a televízió képernyőjéről ismert nagyvilággal, és aki, miután a fogságban értelmet adott anyja életének, a szabadulás után is képes tartani benne a lelket.
Ha érdekel bennünket az érem másik oldala, nézzük meg az osztrák Ulrich Seidl A pince című dokumentumfilmjét, amelyet február 11-től vetítenek a magyar mozik. Ha a végtelenül optimista A szoba az összetartozásba és a családba vetett hitünket erősíti meg, A pince megtekintése után egészen biztosan gyanakodva fogjuk méregetni szomszédainkat.
Seidl vállalása szerint a film az osztrák pincék rejtett világáról fest groteszk tablót, ahol nyíltan tombolhatnak tudatalattink sötét perverziói: az idilli felszín alatt náci relikviákat gyűjtő nyugdíjasok, szado-mazochista párok és műanyag babákat nevelgető öregasszonyok mindennapjai tárulnak a szemünk elé. Ahogy Abrahamson filmje, úgy A pince tárgyalásakor is rendre felmerül Josef Fritzl neve. Nem véletlen, hiszen a két film – noha sok szempontból ellenpontjai egymásnak – ugyanabba a sötétségbe enged bepillantást, amely a hétköznapok máza alatt húzódik.
Ha érdekes volt a cikk, oszd meg másokkal is!