KULT

Oroszlánszelídítő volt, táncosnak készült, majdnem ő lett Han Solo - Christopher Walken 80 éves

A 70 éves szakmai múlttal rendelkező és a legkönnyebben parodizálható színész unalmas, átlagos fickónak tartja magát, aki lemondott az apaságról azért, hogy fényes karriert fusson be.

Link másolása

Christopher Walken egy vérbeli, nyughatatlan hollywoodi legenda. Már kisgyermekként belekóstolt a szereplésbe, és hosszú évtizedek óta megállás nélkül dolgozik, ezt pedig saját elmondása szerint annak köszönheti, hogy a feleségével úgy döntöttek, nem vállalnak gyermeket…

Színészünk 80 évvel ezelőtt, 1943. március 31-én született Ronald Walken néven a New York állambeli Queensben. A szülei: a skót bevándorló Rosalie Russell és a német emigráns Paul Wälken, akik együtt vezettek egy pékséget New Yorkban, nem vesztegették az időt, fiukat korán megismertették az előadóművészettel. A kis Ronald már 3 éves korában táncórákat vett (a nevét egyébként az 1891 és 1958 között élt angol színész, az Oscar-díjas Ronald Colman után kapta). Ő és a testvérei, Kenneth és Glenn végül statisztaként találtak munkát tévéműsorokban, miután a Rockefeller Center gyakori törzshelyükké vált. Walken legjelentősebb kamaszkori szerepe egy szkeccs volt Dean Martinnal és Jerry Lewisszal a The Colgate Comedy Hour című varietéműsorban.

A színész különcségei tinédzserkorában váltak még nyilvánvalóbbá: 15 évesen választotta ki magának jellegzetes frizuráját (amit máig hord), miután a barátnője megmutatta neki egy magazinban Elvis Presley képét. „Ez a fickó úgy nézett ki, mint egy görög isten. Aztán láttam a tévében. Mindent imádtam benne” – mondta róla.

Ugyanebben az időben csatlakozott egy vándorcirkuszhoz, ahol oroszlánszelídítőként is dolgozott. Később egy évig járt a Long Island-i Hofstra Egyetemre, de otthagyta az iskolapadot, hogy inkább színházban dolgozhasson. Kezdetben táncosnak képezte magát egy washingtoni stúdióban, majd a drámai színpadi, később pedig a filmszerepek felé vette az irányt. Tánctudásáról egyébként mindenki meggyőződhetett többek között a Fatboy Slim egyik 2000-es dala, a Weapon of Choice videoklipjében, amit Spike Jonze (A John Malkovich-menet, Adaptáció, A nő) rendezett, és amiben az 57 éves Walken fiatalokat megszégyenítően ropta.

Gyerek nélkül

Na de vissza a kezdetekhez! A West Side Story 1963-as turnéján Riff szerepét játszotta, amit élete egyik legfontosabb élményének tart. Ekkor ismerkedett meg Georgianne Thonnal, egy színésztársával és későbbi castingigazgatójával, akit 1969-ben feleségül vett, és azóta is együtt vannak, négy éve ünnepelték az aranylakodalmukat. 1964-ben változtatta meg a keresztnevét Christopherre, méghozzá egy bizonyos Monique van Vooren javaslatára. Az illetőnek volt egy éjszakai klubja, amelyben Walken táncosként dolgozott. A főnöknő ugyanis úgy vélte, hogy ez a név jobban illik hozzá, mint a Ronnie (a Ronald becézett formája, amit addig használt). Walken egyébként jobban kedveli, ha Chrisnek szólítják.

A gyerekszínészi élet persze időnként olyannyira elbizonytalanítja az embert a szórakoztatóiparral kapcsolatban, hogy az illető gyakran lemond erről a karrierről, és más megélhetés után néz.

Walken azonban, úgy tűnik, soha nem veszítette el a színészkedés iránti szenvedélyét: eddig kb. 140 filmben és tévéműsorban, valamint több száz színházi produkcióban tűnt fel. Az eddig leélt nyolcvan éve ellenére még mindig Hollywood egyik legkeményebben dolgozó színésze, aki folyamatosan forgat.

S hogy miként ért el ennyi mindent? Ő maga ezt két dolognak tulajdonítja: egyrészt a Georgianne-nel való gyerekmentes életüknek, illetve az egyfajta „szerzetesi” életmód iránti elkötelezettségének: "Nos, az életem tényleg eléggé konzervatív. Közel 50 éve vagyok házas. Nincsenek hobbijaim, sem gyermekeim. Nem nagyon érdekel az utazás. Soha nem volt nagy társasági életem. Igazából mindig otthon vagyok, kivéve persze, amikor dolgozom" - árulta el Walken a The Guardian című lapnak még 2013-ban: "Szóval ilyen értelemben, azt hiszem, egy teljesen átlagos fickó vagyok."

Örült, hogy nem ő lett Han Solo

Walken tévés karrierje egyébként az 1950-es években indult, a The Wonderful John Acton című 1953-as sorozat egyik epizódjában tűnt fel tízévesen. Első mozifilmes szerepét pedig az 1969-es Me and My Brotherben játszotta. A 70-es évek hozta meg számára a sikert és a világhírnevet, hiszen olyan alkotásokban lehetett őt látni, mint Az Anderson-magnószalagok (1971), Az őrszem (1977) vagy a Kojak, majd Woody Allen az Annie Hall-lal (1977) és Michael Cimino A szarvasvadásszal (1978) sztárt faragtak belőle. Utóbbiért ráadásul 35 évesen megkapta a legjobb férfi mellékszereplőnek járó Oscar-díjat is. Ezek a merőben különböző karakterek - az egyik egy nyugtalan testvér sötétbe hajló fantáziákkal, a másik egy traumatizált vietnami veterán – együtt adják ki Walken vonzerejét, amire a további években, évtizedekben is kíváncsi volt a közönség.

Ráadásul nem sokon múlt, hogy ő lövöldözhetett lézerpisztollyal a gaz birodalmiakra Csubakka oldalán, hiszen versenyben volt Han Solo szerepére az 1977-es Csillagok háborújában. Állítólag George Lucas őt választotta volna, ha Harrison Ford kiesik a projektből.

Maga Walken azért örül, hogy nem győzte meg akkor az alkotókat. „Igen, ott voltam a meghallgatáson, de nem hiszem, hogy közel jártam ahhoz, hogy megkapjam a munkát, körülbelül 500 másik színész is jelentkezett. Viszont nagyon örülök, hogy Harrison Ford lett a kiválasztott, én szörnyű lettem volna” – emlékezett vissza a színész.

Sosem tűnt el

Az 1979-es Oscar-gálán elnyert díja természetesen kitárta előtte Hollywood kapuit, a nyolcvanas években nagyjából azt csinálhatott, amit csak akart. Ő pedig ki is használta a lehetőségeit, ám főként a szerzői irányt lőtte be magának. Olyan rendezőkkel dolgozott együtt, mint Jonathan Demme (Utolsó ölelés), Herbert Ross (Filléreső), David Cronenberg (A holtsáv), Robert Redford (A milagrói babháború), Mike Nichols (Biloxi Blues), Abel Ferrara (New York királya) vagy Paul Schrader (Idegenek Velencében), ráadásul 1985-ben Bond-gonosz is lehetett, ő játszotta ugyanis Roger Moore 007-esének fő ellenlábasát, Max Zorint a Halálvágtában.

1992-ben aztán a „blockbusterkedésbe” is belenyalintott, a Batman visszatérben a gaz cégtulajdonos Max Shreckként Michelle Pfeiffer Macskanőjével és Michael Keaton Denevéremberével akasztotta össze a bajszát. A kilencvenes években egyébként az olyan gonoszkodások mellett, mint amiket például az Angyalok háborújában (1995), a Holtidőben (1995), vagy Az Álmosvölgy legendájában (1999) nyújtott, két legikonikusabb szerepét a Tiszta románcban (1993) és a Ponyvaregényben (1994) kapta, amelyekben úgy alakított maradandót, hogy mindkettőben csupán egyetlen jelenetben tűnt fel (az előbbiben szicíliai maffiózóként és Dennis Hopper megkínzójaként, az utóbbiban a Bruce Willis óráját a fenekében dugdosó háborús veteránként).

Már majdnem hatvanéves volt, amikor megkapta a második Oscar-jelölését, méghozzá Steven Spielbergnek köszönhetően, a 2002-es Kapj el, ha tudsz!-ért, amelyben Leonardo DiCaprio apját alakította csodálatos rezdülésekkel.
S noha akkor a legjobb férfi mellékszereplő díja végül Chris Coopernél (Adaptáció) landolt, Walken pedig azóta nem részesült jelölésben, a karrierje ennek egyáltalán nem látta kárát, hiszen az elmúlt 20 évben is olyan produkciókban tűnt fel többek között, mint Az Amazonas kincse, A tűzben edzett férfi, A stepfordi feleségek, az Ünneprontók ünnepe, a Távkapcs, a Hajlakk, A hét pszichopata és a si-cu (amelyért simán kijárt volna neki egy újabb Oscar-jelölés), A búcsúkoncert, a Született gengszterek, a Fiúk Jersey-ből, vagy az Eddie, a sas.

Újabban pedig rengeteg színésztársához hasonlóan ő is rákapott a sorozatokra, amiktől amúgy eddigi karrierje során eléggé ódzkodott. A 2021-ben startolt Törvényen kívül című brit krimikomédiában Stephen Merchant és Eleanor Tomlinson mellett brillírozik immár két évadon keresztül, tavaly pedig az év egyik legjobb sorozatában, a Különválásban alakította Burtöt, akit nagyon várunk vissza a következő szezonra is.

Utánozni könnyű, megismételni lehetetlen

S hogy miként viszonyul hozzá a szakma? Nos, a sokszínűként, excentrikusként és generációjának egyik legelismertebb színészeként jellemzett Walkent az Empire magazin "Minden idők 100 legnagyobb filmsztárja" közé választotta, a Premiere magazin pedig minden idők 88. legjobb filmes alakításának hozta ki A szarvasvadászban nyújtott játékát. Quentin Tarantino a karrierje egyik legbüszkébb pillanatának tartja, amikor megtudta, hogy Walken alakítja Don Vincenzót a Tiszta románcban, Benicio del Toro kijelentette, hogy a legjobb tanács, amit valaha kapott a színészettel kapcsolatban, tőle származik ("Amikor egy jelenetben vagy, és nem tudod, mit fogsz csinálni, ne csinálj semmit!"), Johnny Depp pedig egyszer azt mondta, az volt az egyik fő oka annak, hogy szerepelt a Holtidőben, hogy Walkennel akart dolgozni.

Aki egyébként arról is híres, hogy csak ritkán utasít vissza filmszerepeket. Állítása szerint csak akkor mond nemet egy felkérésre, ha túlságosan elfoglalt ahhoz, hogy elvállalja, mivel minden egyes szerepét egy újabb tapasztalatnak tekint, és holtáig szeretne tanulni.

És van még valami, amit nem említettünk. A hangját. Christopher Walken egyedi hanghordozása legenda a szakmában és a közönség köreiben is, a komikusok szerint ő a legkönnyebben parodizálható színész. Ő maga úgy véli, e jellegzetessége abból ered, hogy bevándorló szomszédok közt cseperedett fel, akik a világ számos pontjáról érkeztek: "A környékünkön nem sok angolt lehetett hallani. Inkább görögöt, olaszt, lengyelt, németet, jiddist. Úgy nőttem fel, hogy olyan embereket hallgattam, akik erősen törték az angolt. Azt hiszem, ezt én akaratlanul is a magamévá tettem."

Walken vurstlija pedig nem áll le, a Különválás második évadán kívül ugyanis Denis Villeneuve Dűnéjének második epizódjában is láthatjuk (tehát tavaly ő is Magyarországon forgatott), ő alakítja majd az Atreidesek ellen áskálódó IV. Shaddam császárt. Szóval csak gonoszkodik, a szokásos.

Link másolása
KÖVESS MINKET:

Címlapról ajánljuk


KULT
A Rovatból
„Ez szégyen” – Kommentek tucatjai szólnak be a Cannes-ben győztes magyar filmesnek gratuláló Filmintézetnek
„Mégis mi a viharnak gratuláltok, hm? Nem támogattátok, háromszor dobtátok ki a tervét és végül francia pénzből készült el a film. Még promózni se promóztátok akkor, amikor felkerült a listára. Kisstílű csinovnyikok” – ez volt az alaphang a kommentekben.

Link másolása

Mi is megírtuk, hogy Buda Flóra Anna francia-magyar koprodukcióban készült 27 című animációs filmje nyerte el szombat este a legjobb rövidfilmnek járó Arany Pálmát a 76. Nemzetközi Cannes-i Filmfesztiválon, ahol egyedüli magyar versenyfilm volt.

Hamar híre ment, hogy a kisfilmhez a Nemzeti Filmintézet semmivel nem járult hozzá, magyarán hazai támogatás nélkül készült el. Összesen háromszor dobták vissza a filmötletet egyébként.

Erre jött a Nemzeti Filmintézet egymondatos gratulációja a Facebookon:

„Óriási gratuláció a 27 címü rövidfilm alkotóinak az Arany Pálmához!”

– írták.

Ezt lehet, hogy nem kellett volna, mert ha beleolvasunk a kommentekbe a bejegyzés alatt, akkor nyugodtan mondhatjuk, hogy magukra rántották az abroszt és ami rajta volt...

„A filmintézet háromszor visszadobta a tervet, így Franciaországban készült. Ez szégyen és kiválóan leírja a fideszes filmintézet működését.”

„Úgy tűnik ebből a gratulációból, mintha bármi közötök volna a filmhez és alkotóihoz. Ja, mégis. Annyi, hogy elutasítottátok őket többször is. Nemtelen ez a behízelgős álgratuláció.”

„Elég abszurd ez, mekkora gombóc lehet, hogy egy a rezsimnek nem behódoló, többször is visszautasított művésznek gratulálni kellett. Lehet, ha a stadionok füvét gereblyéző jobbágyokról szóló filmet készített volna, annak jobban örültök. Főleg ha flexibilis költségvetéssel készül.”

„Szerintem "nektek" ehhez hozzá sem szabadna szólnotok! Semmi közötök hozzá! Max a szégyen, hogy "megint" úgy érvényesül magyarként valaki a világban, hogy innen fél kontinenssel odébb álltak vele szóba. Nem pedig itthon, a hazájában. Hányinger a köbön!”

Kattints még kommentekért, és hogy végül hogy készült el a film:



Link másolása
KÖVESS MINKET:

KULT
Hatalmas siker: magyar rendező nyert Arany Pálmát Cannes-ban
Buda Flóra Anna animációs filmje a legjobb rövidfilm lett a rangos filmfesztiválon.

Link másolása

Buda Flóra Anna francia-magyar koprodukcióban készült 27 című animációs filmje nyerte el szombat este a legjobb rövidfilmnek járó Arany Pálmát a 76. Nemzetközi Cannes-i Filmfesztiválon. Az elismerést Enyedi Ildikó zsűrielnök adta át a rendezőnőnek a világ egyik legjelentősebb filmes seregszemléjének záróünnepségén. A 4288 benevezett rövidfilmből 11 versenyezhetett az Arany Pálmáért.

A díj átvételekor Buda Flóra Anna köszönetet mondott a film teljes alkotógárdájának és a finanszírozónak azért, hogy támogatták filmje létrejöttét, valamint a fesztiválnak a meghívásért Cannes-ba, ahol „élete legcsodálatosabb hetét töltötte”.

A rendezőnő az Arany Pálmát a magyar tanároknak és diákoknak, valamint a Clermont-Ferrand Nemzetközi Rövidfilm Fesztiválnak ajánlotta.

A cannes-i bemutatót követően a 27 című produkció júniusban a világ egyik legrangosabb animációs filmfesztiválján, Annecyban is megméreti magát, ahol ugyancsak a rövidfilmes versenyprogramban kapott helyet. Ám ezt megelőzően a hazai nézők is láthatják az alkotást a június 1-7. közötti Friss Hús Budapest Nemzetközi Rövidfilmfesztiválon.

A cannes-i fesztivál rövidfilmes versenyében utoljára 2002-ben nyerte el magyar alkotás a fődíjat: Mészáros Péter Eső után című kisfilmje, azt megelőzően pedig 1996-ban Iványi Marcell Szél című filmjét díjazták az Arany Pálmával.

Buda Flóra Anna az MTI-nek Cannes-ban elmondta: tíz évig készítette a 27 című animációs művét, alapvetően a lakhatási válságról szeretett volna filmet készíteni. Az alkotás főszereplője a 27 éves Alíz, aki még a szüleinél él.

„A film arról szól, hogy egy fiatal nőnek hogyan kapcsolódik a szexuális fantáziájához az a bezártság, amit felnőttként egy szüleinél élő nő megél. Ezért egy szociópornót készítettem”

– hangsúlyozta.

Elmondta azt is, hogy nagy örömet jelentett számára, hogy az alkotás élőszereplős filmekkel együtt szerepelt a rövidfilmes versenyben, és a tervei között szerepel, hogy a jövőben élőszereplős filmet is rendezzen.

Buda Flóra Anna 2018-ban diplomázott a Moholy-Nagy Művészeti Egyetem animációs rendező tanszékén (MOME Anim). Diplomafilmje, az Entrópia a 2019-es Berlinalén debütált, ahol elnyerte a Teddy-díjat. A film ezt követően további több mint száz fesztivál programjában szerepelt.

A 27 című rövidfilm a francia Miyu és a magyar Boddah cég gyártásában készült, a producerei Emmanuel-Alain Raynal és Pierre Baussaron, valamint Osváth Gábor és Lukács Péter Benjámin. A film hangmérnöke Lukács Péter Benjámin, a zenét Mákó Mári és Mákó Rozi szerezte. A gyártó Boddah nevű formációt 2013-ban alapította Osváth Gábor, Rév Marcell és Szimler Bálint a Balaton Method című zenés film gyártására. A cég az elmúlt évek több sikeres hazai animációjáért felel, egyebek mellett a cannes-i filmfesztivál Kritikusok Hete elnevezésű válogatásában bemutatott Superbia című filmért, Tóth Luca rendezésében.

Link másolása
KÖVESS MINKET:


KULT
A Rovatból
Gyereket csinált a házvezetőnőnek, szégyelli, hogy az apja náci volt és börtönnel is fenyegették – Az Arnold Schwarzenegger-portré
Arnie, Osztrák Tölgy, Conan, a republikánus, Stájer Tölgy, The Governator, a Menekülő Ember, Conan, a kormányzó, A Gép – ilyen és ehhez hasonló beceneveket kapott az évek során egykori szomszédunk, a Thalban született Schwarzenegger. Egy elképesztő életút krónikája.

Link másolása

Jelenleg is a Netflix sorozat-népszerűségi listájának 1. helyén trónol Arnold Schwarzenegger új streaming-sorozata, a Fubar, ennek apropóján elmeséljük a világsztár életttörténetét.

Arnold Schwarzenegger nevét mindenki ismeri. Talán a legismertebb színész világszerte. Persze nem csak a neve, a karrierje és az élete is rendkívüli, hiszen a hírnév elérése és pályájának korai évei a legkevésbé sem voltak egyszerűek. Még talán a megrögzött rajongói közül sem tudja mindenki, mennyit küszködött az egykori testépítő azért, hogy sikeres legyen.

Schwarzenegger gyerekként az élet fájdalmaira gyakran a filmekben keresett gyógyírt, a lelki megterhelésekre pedig vigaszt.

Álmodozó volt. Nem egy boldog családban nőtt fel, és még a karrierje elején is szorongott, azonban nem engedte, hogy a korai rossz tapasztalatai megakadályozzák abban, amit eltervezett magának: a világ figyelmét, a sikert, a csillogást, és hogy bármibe is fog, abban ő legyen a legjobb.

Családi tűzfészek

Arnold Alois Schwarzenegger 1947. július 30-án született Ausztriában, azon belül is egy Thal nevű kis mezővárosban, Stájerországban. Olyan szülőkkel nőtt fel, akik a „kemény szeretetben hittek”, ahogy egyszer Arnie mesélte. Az édesapja, Gustav Schwarzenegger egy alkoholista rendőrfőnök volt, és szigorú katolikus neveltetésben részesítette a fiait. Azt sem titkolta, hogy a két gyermeke közül az idősebbik Meinhardot részesítette előnyben, és a fizikai büntetésektől sem riadt vissza: gyakran megverte Arnoldot.

„Akkoriban Ausztriában egészen más világ volt. Ha valami rosszat tettünk, vagy nem engedelmeskedtünk a szüleinknek, bizony nem kímélték a vesszőt” – emlékezett vissza a színész.

Bizonyos médiumok (többek közt a The Guardian) beszámolói szerint Gustav szerepet játszott a második világháborúban is, méghozzá a náci párt tagjaként. „Senkit sem tölt el büszkeséggel, amikor megtudja, hogy az apja náci volt”

– mondta később Marvin Hier rabbi, a Simon Wiesenthal Központ munkatársa, akit Arnold azért keresett fel, hogy többet tudjon meg apja kapcsolatáról a náci párttal. „De Arnold nem az apja, őt annak alapján kell megítélni, aki” – tette hozzá a rabbi. A színész emiatt elhidegült Gustavtól, éveken át nem kívánta tartani vele a kapcsolatot.

Iskolásként a kis Schwarzeneggert nem nyűgözték le a különféle tudományok, nem is jeleskedett bennük, a fitnesz azonban mindig is izgatta. A beszámolók szerint a kemény otthoni körülményei ellenére lelkes és vidám gyerek volt, akit kifejezetten vonzott a foci, és végül a testépítésben találta meg élete célját.

 

„Nem szerettem, amikor megnyertünk egy meccset, és nem kaptam személyes elismerést” – magyarázta később Arnold, hogy miért döntött a testépítés mellett a csapatsportokkal szemben. Ki akart tűnni a tömegből, és nem félt keményen megdolgozni érte. Amikor elkezdett súlyokat emelni, a szülei értetlenkedtek, nem igazán értették fiuk megszállottságát. Schwarzenegger válasza egyszerű volt: erős és izmos akart lenni, nem mellesleg pedig a legjobb abban, amit csinál. Azt a vágyát sem titkolta sokáig, hogy átköltözne az Egyesült Államokba, és világszerte ismert színészként csillogna. Az apja úgy gondolta, hogy a fiának túl élénk a képzelőereje, amiért ilyen álmokat dédelget, ez viszont nem állította meg Arnoldot, aki keményen dolgozott a testén, minden egyes nap órákon át edzett a neves testépítővel, Kurt Marnullal.

Emiatt pedig majdnem börtönbe is került 18 éves korában. Nem fejezte be ugyanis a kötelező katonai kiképzését, mivel úgy döntött, hogy jelentkezik a Mr. Europe testépítő versenybe, így engedély nélkül elhagyta a katonai tábort.

Ez végül a javára vált, hiszen őt hirdették ki győztesnek, a meglógása miatt azonban azzal riogatták, hogy börtönbe kell vonulnia néhány napra. Arnold elmondása szerint végül azért engedték el, mert a magas rangú tisztviselők együtt éreztek vele, és támogatták a testépítés iránti szenvedélyét.

Tragédiák sora

Az 1971-es év pokoli volt a Schwarzenegger család számára. A színész idősebb testvére, Meinhard ugyanis elhunyt egy autóbalesetben, Ausztriában. Ekkor Arnold már az USA-ban élt (túl volt első filmjén, a nem mellesleg minden idők egyik legrosszabb mozgóképeként emlegetett 1970-es Herkules New Yorkban-on is), ám állítólag az apjával való feszült viszonya miatt nem utazott haza, kihagyta a fivére temetését. Gustav pedig éppen egy évvel Meinhard halála után halt meg, 1972 decemberében egy grazi kórházban agyvérzést kapott. Arnold ezúttal is távol maradt a búcsúztatástól. Később elmondta, hogy amikor az édesanyja, Aurelia megkérdezte tőle, részt vesz-e a temetésen, azt felelte: „Nem, már túl késő. Meghalt, és már semmit sem lehet tenni.”

A jelenség

Schwarzenegger mindössze 20 éves volt, amikor megnyerte a Mr. Universe-megmérettetést, majd utána még négy alkalommal övé lett a cím, sőt, többször bezsebelte a Mr. Olympia-címet is. Ez utóbbiról úgy tartják, hogy az egyik legfontosabb kitüntetés, amit egy testépítő kaphat. Ahogyan azt saját életrajzi könyvében (Életem hihetetlen, de igaz története) megírta, a testépítés szerinte pózolás, a pózolás pedig színház. „Én ezt megértettem, és szerettem is” – vallotta, majd hozzátette, sok testépítő nem igazán tudja, hogyan kell pózolni, és emiatt veszítenek a versenyeken. Innen pedig tehát számára egyenes volt az út a színészkedés felé.

A karrierje elején természetesen főként az alkatából adódó testépítős szerepeket kapott, mint például az 1976-os Maradj éhen!-ben Jeff Bridges és Sally Field partnereként.

Majd egyre többen felfedezték maguknak az angol nyelvet igencsak törő, erős akcentussal hadováló osztrák izomkolosszust, ami nem véletlen: Arnold jelenség volt.

Az 1979-es Kaktusz Jack című westernvígjátékban (a Kengyelfutó Gyalogkakukk nem hivatalos élőszereplős feldolgozásában) még a jámbor, nem túl agyas és naiv jófiút alakította a csibész Kirk Douglas ellenlábasaként, három évvel később, 1982-ben pedig már egy hatalmas karddal kaszabolta a gazokat, hiszen John Milius író-rendező őt választotta ki a Conan, a barbár címszereplőjének, így megvolt a színészi áttörés is. Innen pedig nem volt megállás, a nyolcvanas évek akciófilmes szcénáját Sylvester Stallone mellett teljesen leuralta. Conan, a pusztító (1984), Terminátor – A halálosztó (1984), Vörös Szonja (1985), Kommandó (1985), Piszkos alku (1986), Ragadozó (1987), A menekülő ember (1987), Vörös zsaru (1988), Az emlékmás (1990), valamint karrierjének megkoronázása, a Terminátor 2: Az ítélet napja (1991)… Csodás időszak volt ez Arnie számára, ráadásul a nyolcvanas évek végén az Ikrekkel (1988) elindította a vígjátékos karrierjét is, amiből szintén kijött több sikeres darab is (pl. Ovizsaru – 1990, Hull a pelyhes – 1996).

Mivel korábban nem volt lehetősége arra, hogy az oktatására koncentráljon, Arnold arra használta fel az Egyesült Államokban töltött időt, hogy befejezze a tanulmányait. A harmincas éveiben arra összpontosított, hogy távoktatásban szerezzen diplomát a Wisconsin-Madison Egyetemen. Az intézmény blogja szerint a színész a fitnesz nemzetközi marketing és üzleti adminisztráció szakon szerzett alapdiplomát 1979-ben, 1996-ban pedig tiszteletbeli doktori címet is kapott az olyan sporteseményekhez való hozzájárulásáért, mint pl. a Speciális Olimpia.

Még a kilencvenes években is abszolút eseményszámba ment, ha kijött egy friss Schwarzengger-film (Az utolsó akcióhős, True Lies: Két tűz között, Végképp eltörölni, Ítéletnap stb.), még akkor is, ha esetleg egy-egy darab gyengébben sikerült (pl. Junior, Batman és Robin, A hatodik napon). Az ezredforduló, pontosabban a 2003-as Terminátor 3 – A gépek lázadása után azonban új kihívás elé nézett.

Politika, botrány…

Arnold 2003-ban lépett be a politika világába Kalifornia állam megválasztott kormányzójaként. Egészen 2011-ig maradt hivatalában, ez idő alatt pedig távol maradt Hollywoodtól, maximum cameo- vagy mellékszerepeket vállalt csupán, azokból sem sokat, főszerepben legközelebb csak a 2013-as Erőnek erejével-lel jelentkezett.

A politikai pályafutására azonban nem egy átütő sikertörténetként emlékeznek majd. Az állami alkalmazottak sem nagyon kedvelték őt a bércsökkentés miatt, a demokraták sem tartották sokra az új adókról alkotott véleményét, a republikánusok pedig agresszívebb fellépést kívántak tőle.

Hozzátette, hogy míg egyesek azt szerették volna, hogy sokkal konzervatívabb legyen, mások azért ítélték el, mert nem volt eléggé liberális, mindenkit mást akart tőle.

Mire leadta a hivatalát, a népszerűsége 22%-ra esett vissza, és 28 millió dolláros költségvetési hiányt hagyott maga után. Pedig amikor belevágott, rendkívül népszerű volt, egyesek még azt is felvetették, hogy miatta alkotmánymódosítást hajtanak majd végre, hogy Európa szülötteként is indulhasson az amerikai elnökválasztáson.

Egy szétesett házasság

Arnold Schwarzenegger kétségkívül legnagyobb magánéleti botránya az volt, amikor bevallotta, hogy megcsalta a feleségét, Maria Shrivert a házvezetőnőjükkel. A színész ezt a lépését élete "legnagyobb kudarcának" tekinti. 2011-ben fedte fel, hogy gyermeke született a házvezetőnőjükkel, Mildred Baenával való kapcsolatából, pedig ekkoriban még Shriverrel volt együtt. A pár útjai így 34 év együttlét után váltak el egymástól, a hivatalos válásukat azonban csak 10 évvel később, 2021 decemberében mondták ki. A Kennedy-család tagjával, az újságíró-szerző Maria Shriverrel még 1977-ben jöttek össze, 1986-ban mondták ki egymásnak a boldogító igent, és négy közös gyermekük született: Katherine (1989), Christina (1991), Patrick (1993) és Christopher (1997).

A törvénytelen gyermek, Joseph Baena pedig szintén 1997-ben jött a világra, vagyis ugyanabban az évben két nő is gyermeket szült neki, csupán az utóbbit 14 éven át titkolta.

A színész később egy interjúban így nyilatkozott: „Voltak személyes kudarcaim, de kétségkívül ez volt a legnagyobb mind közül. Minden kétséget kizáróan.” A színész azt is elárulta, hogy bocsánatot kért Shrivertől és a gyerekeiktől, és hozzátette, hogy az exneje még mindig nagyon fontos a számára. „Szeretem a feleségemet. Ő és én nagyon jó barátok vagyunk, közel állunk egymáshoz. Büszkék vagyunk arra, ahogyan a gyerekeinket neveltük. Annak ellenére, hogy volt ez a dráma, együtt töltöttük a húsvétot, az anyák napját, a karácsonyt és az összes születésnapot. Mindent együtt csináltunk. Ha járna Oscar-díj azért, hogyan kell kezelni egy válást, Mariának és nekem kellene megkapnunk, mert a legkevésbé voltunk hatással a gyerekekre” – nyilatkozta a Terminátor-filmek sztárja, aki egyébként 75 évesen is nagyon boldog, hiszen épp tíz esztendővel ezelőtt, 2013-ban újra megtalálta a szerelmet a nála 27 évvel fiatalabb gyógytornász, Heather Milligan személyében.

És mi a helyzet a karrierjével? Nos, a kormányzóság óta eltelt időszak természetesen nem tudja felvenni a versenyt egykori sikerszériájával (dacára annak, hogy azóta leforgatott két újabb Terminátor-filmet: a 2015-ös Genisyst és a 2019-es Sötét végzetet), de azért továbbra is aktív maradt, nemrég például élete első sorozatfőszerepével kedveskedett rajongóinak a FUBAR című netflixes akcióvígjátékban, amellyel a True Lies-os idők kapcsán nosztalgiázik egy kicsit. Ráadásul jó ideje tervezi már az idős barbárról szóló The Legend of Conant is, ami csodás bekeretezése lenne egy súlyzókkal, töltényekkel, izgalmakkal, könnyekkel és nevetéssel teli karriernek.


Link másolása
KÖVESS MINKET:


KULT
A Rovatból
Új Stephen King horrorklasszikus született? – Ilyen lett A mumus
Ilyen erős kezdést régen láttam moziban. Atmoszférikus, brutális és mégis 16-os korhatár? Ekkor még azt gondoltam, ez lesz az év horrorfilmje.

Link másolása

Sokféleképpen tekinthetünk A mumusra. Metafora a veszteségről, a gyász feldolgozásáról és a továbblépésről. Lehet könnyed esti szórakozás egy ijesztő horrorfilmen. Esetleg tekinthetünk rá olyan kis költségvetésű horrorként, ami a Mosolyogj és a Barbár sikere nyomán megpróbált nagyot kaszálni. Az igazság valahol a három keverékében van.

A mumus nyitó képsorai nagyon hatásosak. Átütő atmoszféra, sötét, de mégis kellően megvilágított szoba, ijesztő hangkeverés, hirtelen erőszak, és egy vérfröccsenés. Mosollyal az arcommal ültem, és ekkor még voltunk így sokan. Ezek a jelzők egyébként az egész filmet leírják: hirtelen, gyors erőszak, a sötétben zavarba ejtően mozgó szörny, hatásos fényképezés és hangkeverés. Bár a címszereplő szörnyeteg mozgása lendületes és agresszív, sajnos a film tempójáról ez nem mondható el.

A röpke 98 perces játékidő csak vánszorog.

Nem gondoltam volna, hogy ennyire erős kezdésből ilyen mélyet lehet zuhanni. Amikor történik valami mumushoz kapcsolódó akció, akkor összeszorul az ember torka, de ahogy a színészek kerülnek a fókuszba, hamar unalomba fullad a sztori. Túl nagy a kontraszt, pedig éreztem a potenciált benne, hogy ez legyen a következő nagy horrordobás.

Stephen King novellája alapján, Rob Savage rendező készítette a filmet. Itt a szó szoros értelmében rövid történetről beszélünk, hiszen mindössze 18 oldalas a mű. Éppen ezért a stúdió kedvéért Scott Beck, Bryan Woods és Mark Heyman írók ezt egész estés hosszúságúra bővítettek.

Will Harper (Chris Messina) pszichiáter, aki

nem tudja feldolgozni felesége elvesztését és nem is akar foglalkozni a gyásszal, csak elzárja magában fájdalmát.

Ekkor egy számára ismeretlen páciens, Laster meglepi az otthonában és könyörög, hogy segítsen neki. A zavart Lester Billings (David Dastmalchian), amint egyedül hagyja pszichiátere, látszólag öngyilkos lesz a házban, ahol a doktor lánya, Sadie (Sophie Thatcher) találja meg a holttestét. Lester akaratán kívül az orvos családjára szabadít egy átkot, vagyis egy szörnyet, aki a bánatukból és szenvedésükből táplálkozik, egészen addig, amíg az őrületbe nem kergeti áldozatait.

Ez a casting a „láttam már valamiben” tipikus esete. Ismeretlenebb arcokat kértek fel a szerepekre, akiknek így lehetőségük adódott a bizonyításra. Sophie Thatcher mint főszereplő, élt is ezzel és viszi a hátán a filmet. Ő a Yellowjackets sorozatból lehet sokaknak ismerős, ahol szintén egy talpraesett csajszit játszik. Kistestvére a remek Vivien Lyra Blair, az Obi Van-sorozat irritáló Leia hercegnője, aki itt kiemelkedő,

a két testvér együtt pedig tökéletes.

Az apa kicsit tutyimutyi, de a testvérpár egyértelműen értelmes, életrevaló, reális karakterek. Sokszor egy horrorfilmben a szereplők döntései okozzák a legnagyobb fájdalmat a nézőnek, de itt nem ez a helyzet. Kemény csajok, akik legjobb tudásuk szerint oldják meg a problémákat.

Az alkotók próbálták kerülni a „kinges” kliséket, az apa nem alkoholista, nincs igazán vallási szimbolika se, azért a középiskolában még elfért egy-két erőszakos tini, de érezni a törekvést, hogy ne csak egy zsánerelem-gyűjtemény legyen a mozi. Ugyanakkor ez a történet teljesen jellegtelen és unalmas. Próbálják kerülni a megszokott köröket, úgy, hogy közben hasonló eredményhez jutnak: unalom. Tényleges gyilkosság alig történik, aki vérzuhatagot vár, nem ezt a filmet keresi.

Mondjuk amit a kamera nem mutat, sokszor félelmetesebb, mint amit a képünkbe kapunk.

Ügyesen kerülik a jumpscare-eket, de sokszor ingerszegény megoldásokat vetnek be. A mumus dizájn egyértelműen dicséretes. Az ügyes világításnak és operatőr munkának köszönhetően nem sokszor látjuk a sötétben leselkedő rémet, de amikor előkerül, főleg a végső harc során igencsak látványos és kreatív. Nem csak gyenge CGI-t látunk, próbáltak különleges karakterisztikát adni a szörnynek.

Összességében mi az, ami jó? Amikor a mumus vadászik, olyankor a vér megfagy az emberben. Hiába kicsit gagyi és kiszámítható és vértelen, nagyon hatásos. Mi az, ami elhibázott? Rossz a ritmusa. Ennek elkerülésére, a tempót feszesebbre kellett volna vágni, a tartalmat pedig bővíteni.

Stephen King nem 200 oldalnyi papírra vetette A mumus történetét, hanem kevesebb mint 20 oldalra

és ez nem véletlen. Úgy hathat, hogy nem tetszett A mumus, pedig igen is jól szórakoztam rajta, volt egy-két kellemes pillanata, sőt néhány jelenetben még meg is mosolyogtattak fekete humorral.

Aki járatos a horrorfilmek világában, az tudhatja, mire számítson: mi-mit jelképez, egyértelmű metaforák, könnyed feszültség, ki fogja túlélni a kalandot, hová fog kifutni az eseménysorozat. Ugyanakkor

a szörny designja, hangja, mozgási energiája, erőteljes jelenléte igen is a nézővel marad.

Egyértelműen tudom ajánlani, horrorfanoknak csemege lehet, de nem a vérengzős fajtából. Egy esélyt mindenképp megérdemel A mumus.


Link másolása
KÖVESS MINKET: