Tolnai Klára nevét több hazai sorozatból ismerhetjük, de játszott netflixes produkciókban, így az Árnyék és csontban, illetve az Utolsó királyságban is. Most A Karantén Zóna című magyar thrillerben bukkan fel, ahol a külsőségeknek élő influenszert, Pannit alakítja. Barátja, Kristóf szerepében Krausz Gergőt (Szegedi Nemzeti Színház) láthatjuk, aki döbbenten figyeli, hogyan alakul át Panni az összeköltözésük után - méghozzá a szó szoros értelmében.

– A Húsbáb című szkeccs - többek közt - bemutatja, hogyan változhat meg egy párkapcsolat a bezártság hatására. Mi az, amivel elsőre megnyert titeket a forgatókönyv és az elsőfilmes rendező, Zsótér Indi Dániel?

Tolnai Klára: Mi már dolgoztunk együtt rendhagyó, őrült projektekben Zsótér Danival, például a Csehov: Medve horror előadáson. Ott már kiderült, hogy az abszurd humor és az önirónia közös metszéspontunk. Másrészt a Black Mirror az egyik kedvenc sorozatom, szóval amikor elhangzott hívószónak, még jobban felkaptam rá a fejem.

Krausz Gergő: Már első olvasatra lejött a forgatókönyvről, hogy ha jól van kivitelezve, nagyon ütős film lehet belőle. Nagy thriller-rajongó vagyok kölyökkorom óta, és szerintem ilyen Magyarországon még nem volt. De azzal együtt, hogy a történet para, szól is valamiről, ami számomra lényeges egy misztikus thrillernél. Ez már az első draftban is egyértelműen látszott, pedig végül a tizenhetedik változatot forgattuk le.

– Panniról a történet során kiderül, hogy képtelen az influenszer szerepét elválasztani a magánéletétől, de távolról sem ez az egyetlen gond vele. Spoiler nélkül: mit mondanátok, mi derül ki róla a barátja, Kristóf számára?

Gergő: Itt most egy klisét használnék: lakva ismerszik meg az ember. Ez a két karakter négy hónapja van együtt, tehát nagyon friss kapcsolatban költöznek össze, ami ráadásul egyenlő az összezártsággal ebben a helyzetben.

Kristóf számára kiderül, ők valójában nem is illenek össze annyira, mint ahogyan azt a külvilág felé mutatják. Kristóf zárkózottabb, rendszeretőbb, Panni pedig hebrencsebb, és ezek a különbségek nagyon kiütköznek.

– Klára, színésznőként vagy magánemberként van-e számodra konfliktus a kifelé mutatott kép, illetve a valóság közt? Hogy látod, a hétköznapjainkban hol jelenik meg leginkább ez a probléma?

– Én folyamatos belső konfliktusban vagyok azzal kapcsolatban, hogy mennyit mutassak meg magamból a külvilágnak. Egyelőre inkább csak a munkáimat szoktam, van bennem egy szemérmesség azzal kapcsolatban, hogy a magánéletembe adjak betekintést, de tudom, hogy így csak egy kis szelet látható abból, aki valójában vagyok.

Vagy ha írsz egy mélyebb posztot arról, hogy miért nem érzed jól magad, rögtön jönnek a támadó kommentek: “Mit siránkozik ez? Miért tartozik ez ránk? Menjen inkább kapálni!” Nem véletlenül mondják, hogy a kommentek sokkal inkább szólnak a kommentelőről, mint arról, akit kommentelt.

A másik, hogy önmagát zárja a tökéletesség látszatának börtönébe az, aki ilyen képet állít fel magáról. Borzasztó lehet úgy élni, hogy az ember nem mer hibázni, vagy nem mer kilépni egy számára terhes helyzetből, mert abból jól megél, és inkább saját magának is elhiszi a hazugságot a képeken.

– A szerep kedvéért Klárának sok időt kellett különböző prosztetikus maszkokban töltenie. Mi volt ebben a kihívás? Mennyire volt ez időigényes feladat, illetve mennyire volt kényelmetlen a viselésük?

Klára: Azokon a napokon, amikor prosthetic maszkkal forgattam, általában hajnal 5 körül keltem és este végeztem. Nem volt szünetem azon kívül, hogy pisilni elmehettem, mert vagy sminkeltek, vagy próbáltunk, vagy forgattunk, vagy a prostheticet helyezték rám.

A forgatás előtti fejlenyomatvételt - mindenki meglepetésére - nagyon élveztem. Összesen 3 óráig tartott, ebből 45 percet töltöttem úgy, hogy miután gipszes gézzel bekenték az egész arcom, a szemhéjam, a füleim, a szám, nem nyithattam ki a szemem, nem mozoghattam, nem pisloghattam, nem beszélhettem, és csak óvatosan nyelhettem.

Féltek, nehogy ráparázzak, de valamiért elöntött egy mélységes nyugalom. Azt éreztem, hogy órákig benne tudnék maradni ebben az állapotban. Sokat segített ebben Hámori Dani, Beregszászi Lili és Pálmai Bálint jelenléte, mert nagyon figyelmesek és profik voltak, amitől biztonságban éreztem magam. Aztán amikor megszáradt rajtam minden, és ki kellett bújnom a gipszből, elképzeltem, hogy egy kisdínó vagyok, aki kikel a tojásából. Próbáltam játékosan hozzáállni és élvezni a helyzetet, mert ritkán élhet meg az ember ehhez hasonlót.

Gergő: Számomra ebben az volt a színészi kihívás, hogy Kristóf sokszor nem mutatja ki az érzéseit, gondolatait Klára megváltozott külsejével kapcsolatban. Azt kellett belőnünk, milyen mértékben “szabad” mégis reagálnia erre, amiben én teljesen Zsótér Danira bíztam magamat.

– A filmet hasonlították a Black Mirrorhoz és a Twilight Zone-hoz is. Benneteket milyen sorozatok vagy színészi alakítások inspiráltak ebben a szerepben? (Nekem például azonnal beugrott a Black Mirror “lepontozós” epizódja.)

Klára: Nagyon impulzívan hatott rám az a rész, és hogy mennyire kiszolgáltatjuk magunkat a lájkoknak. Félelmetes belegondolni, hogy mennyi mindent határoz meg.

A Black Mirror-epizódot már többször láttam, és amikor készültem erre a szerepre, sokat segített. A főszereplő ott is úgy érzi, hogy az élete múlik azon, hogy mennyi lájkot kap.

Láttam még a Sweat című lengyel influenszerről szóló drámát is, de főleg influenszervideókat néztem rogyásig, mert a valóságból szerettem volna meríteni. Azért, hogy még jobban bele tudjam élni magam a szerepbe, csináltam otthon influenszervideókat, amiket aztán elküldtem Zsótér Daninak és Vida Orsinak (társ-forgatókönyvíró), és ezekből inspirálódva új jelenet is bekerült a filmbe. Rengeteget beszéltünk a karakterekről, a motivációikról, improvizáltunk, ezért mire eljutottunk a forgatásig, már biztonságban éreztem magam Panni karakterében.

Gergő: Engem kifejezetten az érdekelt, emberileg hogyan tudjuk a legjobban felépíteni Kristóf karakterét. Nem igazán inspiráltak más filmek vagy alakítások, inkább Zsótér Dani és Vida Orsi személye. Ahogyan ők kommunikáltak és íróként reagáltak a mi improvizációnkra, azzal nagyon sokat segítettek benne, hogy a “saját gyermekünk” legyen egy-egy karakter.

– A Karantén Zóna egyik legfontosabb témája az összezártság, és az, hogy milyen irányba formálja egy ilyen helyzet az emberi kapcsolatainkat. A film számomra nagyon hatásosan felidézi ezt a nyűglődést. Ti hogy éltétek meg ezt az időszakot? Merítettetek ebből a szerephez?

Klára: Ez az időszak nagyon kiélesített minden kérdőjeles helyzetet. Amikor elárulva érzed magad, kiszolgáltatva, próbálod megbeszélni a dolgokat a másikkal, de a szavak valahogy elcsúsznak. Pedig a tiszta kommunikáció szerintem az egyik legfontosabb dolog egy párkapcsolatban.

Bennem ekkoriban nagyon felerősödött az önmunka fontossága, elkezdtem tudatosan dolgozni a rossz mintáimon és felülírni azokat, minden nap meditáltam, az erdőt jártam. És elkezdtem szembenézni a gyerekkoromból hozott félelmeimmel, a kételyeimmel és az önbizalomhiányommal. Szétszálaztam az életemet és nagyon sokat beszélgettünk ezekről a tapasztalatokról telefonon a közeli barátaimmal. És persze az egzisztenciális parák is előjöttek.

Gergő: Nagyon nehezen éltem meg, rengeteg emberi és szakmai változás történt akkoriban az életemben. Igyekeztem ezekre fókuszálni és ezeken keresztül megismerni önmagamat. Kristóf szerepéhez viszont ez nem adott hozzá, nem ebből merítettem. Sokkal inkább a közös munkából, ami már a forgatás előtt körülbelül fél évvel elkezdődött. A napokban éppen visszanéztem a régi videókat, amik alapján nyomon tudtam követni, hogyan is alakultak folyamatosan ezek a jelenetek, a semmiből egészen a kész filmig.

– Klára, mennyiben más számodra a Netflix után egy kisebb költségvetésű hazai produkcióban dolgozni? Melyik világ áll hozzád közelebb, ha lehet választani egyáltalán?

– Az a legfontosabb számomra, hogy inspiráló legyen a közeg, amiben forgatunk. Hogy tudunk-e szikrát gyújtani egymásban, lelkesíteni egymást. Ezért van az, hogy olyan ügyek mellé is odaállok, amik lehet, hogy anyagilag kevésbé érik meg, de hiszek az emberekben, a vízióban, az ügyben.

És van olyan is, amikor ez a kettő szerencsésen találkozik egymással és anyagilag is támogatva van a vízió, a munka, miközben nagyon kreatív és tehetséges csapat gyűlik össze. Én nagyon örülök neki, hogy mindkettőt megtapasztalhattam.

Van számomra valami nagyon megható abban, amikor ennyi ember össze fog egy filmért, az alkotók, illetve az, hogy részben közönségfinanszírozásból készült. Csodálatos volt a hit és lelkesedés, ami az egész forgatást áthatotta. Miután befejeztük, többször is álmodtam azt, hogy folytatjuk és beszéltünk róla Danival is, hogy nagyon jó lenne még csinálni filmet ezzel a csapattal.

– Gergő, ha jól tudom, te először szerepelsz nagyjátékfilmben. Milyen élmény volt számodra a forgatás, és mit gondolsz, milyen lehetőségeket nyithat meg neked a film a jövőben?

Zsótér Dani nem szereti, amikor ezt mondom az interjúkban, de úgy érzem, engem ő tanított meg filmezni - azzal, ahogyan a karaktert megalkottuk és végül kiviteleztük. Eldöntöttem, hogy maximálisan megbízom benne, és majd utólag meglátjuk, igaza volt-e. Láss csodát, mindenben igaza volt.

Remélem, ezután is jönnek még szerepek, de annak különösen örülnék, ha a jövőben is tudnék vele dolgozni.