News here
hirdetés

KULT
A Rovatból
hirdetés

"Nincs szörnyűbb egy elégedett punkzenekarnál"

Pál Zsomborral, a Kozmosz énekes-gitárosával hazug reklámról, középkorú magyar rockzenészekről és új zenekaráról beszélgettünk.
Nagy Kátya - szmo.hu
2014. április 15.


Link másolása

hirdetés

Pál Zsombor többször tett kitérőt a reklámszakmába. Korábban a Kreatív szerzője volt, most a Forbes magazin újságírója. Hétvégente pedig kis- és nagyszínpadokon kiabál bele a világba.

- Mikor döntötted el, hogy újságíró leszel?

- Dermesztően korán. Ötödikes koromban iskolaújságot csináltuk a barátokkal, de ez akkor abba is maradt, fogalmazzunk úgy, hogy még az ígérete is csak töredékes formában jelent meg bennük annak, hogy valaha valóban önálló mondatokat is le fogok írni. Aztán gimi alatt egy ismerős ajánlására eljártam a DUE diákújságíró egyesület táboraiba, ahol rengeteg hasznos muníciót kaptam, és máig tartó módon sikerült bent maradnom, csak időközben átváltoztam diákból képzőemberré. Másrészt barátokkal a gimi mellett fehérvári, kis Index-mutációt csináltunk, ami már egyáltalán nem volt vállalhatatlan, ám ez szintén nem az a dolog volt, amire a magyar internet visszatarthatatlan módon várakozott. Aztán teljesen egyértelmű volt, hogy ezt fogom tanulni, mert ez érdekel.

- Soha nem is volt B-terved?

hirdetés

- Nem, mert sosem éreztem magam igazán jól túl messze az újságírástól. Az újságírástól nem túl távol eső reklám időről időre különböző periódusokra megkísértett. Ez általában akkor történt, amikor már elegem lett abból, hogy Magyarországon nem lehet normális helyeken normális újságokat csinálni, vagy nekem nem sikerül ezekhez bekerülnöm, vagy ezek változó arányú keveréke. De arra a fontos dologra azért sikerült rájönnöm harminchoz közel, hogy az újságírás és a reklám közül az egyikbe gyerekkoromtól kezdve rengeteget beleraktam, hogy ne legyek rossz, a másikba meg nem. Korábban tartottam tőle, hogy amikor majd haldoklom, azon fogok szomorkodni az ágyban, hogy lehetett volna egy tök érdekes párhuzamos életem reklámos csávóként, de az elmúlt évtizedben sikerült annyit kapnom belőle, hogy azt gondoljam, aminek ki kellett derülnie ebből, az kiderült, és jobban jár a világ, hogyha ezt mások csinálják helyettem. Előfordul még, hogy nekem nagyon tetsző rétegcuccokba dolgozgatok, és abban tudok is az átlagosnál jobb lenni – a “Vigyázat, kapitalizmus!” szlogent például én adtam a Forbesnak –, de sosem fogok remek mosóporreklámot készíteni kétmillió embernek.szm1

- A reklámszakember és az újságíró nagyon más attitűdöt kíván?

- Ideális esetben nem. Egyfelől a népszerű sztereotípia szerint a reklámosok gonosz, hazug emberek, akik szépen becsomagolják a szart csillogó papírba, és utána megpróbálnak olyan dolgokat lenyomni a torkodon, amelyekre valójában nincs is szükséged, és a folyamatos vágykeltéssel egy megugorhatatlan, soha el nem múló vágyakozásba taszítanak téged, ahol soha nem lehetsz boldog. Másfelől a szállóige szerint a reklám jól elmondott igazság. Ideális esetben a másodikról van szó. Ha nem kell hazudozni, akkor alapvetően a reklámszakma és az újságírás esetében is az a helyzet, hogy valamit, ami neked fontos, úgy próbálsz elmondani, hogy érdekelje az embereket. Csak ez az írott sajtóban hosszú folyószövegeket jelent, és alapvetően egy emberen múlik, hogy jó lesz-e egy cikk. Viszont a reklám sokszereplős csapatmunka, számtalan ponton torzulhat az eredeti ötlet, és persze a legritkább esetben születnek tízezer karakteres szövegek; simán lehet, hogy amit keresel, az egy rendezvény vagy egy hőlégballon.

- Hogy jött a képbe a zene az írás mellett?

- Komolyzenét és könnyűzenét is tanultam, de a zenélés korábban mindig csak hobbiszinten volt jelen nálam. Viszonylag későn kezdtem el gitározni, előtte fél évvel még azt hittem, hogy dobolni fogok, de számtalan agyterületem hiányzik ahhoz, hogy jól doboljak, és ez gyorsan ki is derült. A fősuli alatt voltak kevésbé aktív hobbizenekaraim gitárosként, de ezek elmúltak. Nagyon későn, ezek után jött az, hogy akár szöveget írni, akár énekelni próbáljak. Korábban sosem kapcsolódott össze az, hogy szeretem a szavakat, meg szeretek zenekarokban lenni. Volt pár hálószobában játszadozós Kozmosz-szám, majd megszületett a Schmitt Pál köszöntése című csoda, ami nettó másfél nap alatt jutott el érdekes ötletből odáig, hogy felraktam a Youtube-ra. Nyilván, amikor három nap alatt szedsz össze százezer nézőt, elgondolkozol azon, hogy ebből még tényleg kisülhetnek jó dolgok.

- A Schmitt Pál után célkitűzés lett, hogy dühös, odamondós szövegeket írjatok?

- Egyáltalán nem. A Schmitt Páltól függetlenül már formálódott a zenekar, teljesen más jellegű számokkal. Danival, a Kozmosz másik énekes-szövegírójával, aki lényegében az összes felsorolt korábbi történetben elválaszthatatlan társam, már pötymögtünk különböző cuccokon, meg akkor már rágtam a későbbi dobosunk, Attila a fülét is. A Schmitt Pál egy mindettől független oldalhajtás volt. Körülbelül az volt a koncepció, hogy vannak kisebb, nem a fősodorba tartozó főleg észak-amerikai punk bandák, akiket szeretünk, és szerettünk volna valami hasonlót csinálni, elmenni huszonhét embernek játszani Kiskunfélegyházára és örülni annak, hogy vagyunk mi négyen, meg ők huszonheten, és Kiskunfélegyházán aznap harmincegyen boldogok vagyunk, és nekünk tetsző zenét játszunk, és hallgatunk.

Ez kapott mindenféle gellert a Schmitt Pál által, és azáltal, hogy az első normális EP-nkre immár Dáviddal, a gitárosunkkal kiegészülve véletlenül sikerült olyan számokat írnunk, amelyek ambivalens módon bekerültek a Petőfi Rádióhoz, ezért hirtelen nem csak huszonhét embernek játszottunk, hanem többnek. Azóta is nagyjából itt vagyunk, ennek a kettősségnek a közepén: számtalan hely van, ahol a huszonhét kisszámú többszörösével vagyunk boldogok, közben pedig időnként ráállunk fesztiválok nagyméretű színpadainak a deszkáira is, és mindkettő tök jó.

- Egyszer egy interjúban azt mondtad, hogy ha Magyarország paradicsommá alakul, abbahagyjátok a zenélést. Kicsit "népnevelő" célotok is van a dalszövegekkel?

- Nem, egyáltalán nem. Szerintem alkalmatlan a zene, mint formátum arra, hogy gondolatokat próbálj legalább mérlegelés szintjén eljuttatni más emberekhez. Nem lehet zenével elgondolkoztatni senkit. A zene egy feszültséglevezető cucc, minket nyilvánvalóan azok hallgatnak, akik egyébként is egyetértenek velünk, akik nem értenek vele egyet, azok meg olyan dolgokat írnak alá Youtube-on, amiket nem örülnék, ha anyukám elolvasna. Nekünk a Kozmosz minden oldala fontos, az is, amikor teljesen más, hétköznapi, magánéleti témákról, politikától független hangulatokról írunk számokat. Csak ezt a centralista polgári odamondogatást meg a dolgok nevén nevezését éppen nem nagyon meri vállalni senki más. Emiatt ez egy jobban látható oldala a Kozmosznak, mint ahányan ismerik a többi oldalunkat, mert hiába nagyon szép a Béke tér című magánéleti számunk, azt valamiért elfelejtette kitenni az Index a címlapra, a Mi szabadabbak vagyunk, mint ti valaha lesztek-et meg nem felejtette el.

- Mi történik a Kozmosszal, ha mindenkinek boldog lesz az élete, és Magyarország paradicsommá válik?

- A középkorú rockzenész az esetek többségben egyébként is nagyon furcsán kinéző állatfajta, csak Magyarországon vannak jelen a kis piac meg a lassú mozgások miatt a világban megszokottnál nagyobb sűrűségben. Tehát most csak annyit tudunk, hogy sajnos van még négy év, amikor valószínűleg nem fog elfogyni a lereagálható dolog, a mondanivaló és az indulat. De a kérdéssel eljátszva, hogyha valamiért Orbán Viktor úgy gondolja majd, hogy kiélte magát, és esetleg megpróbál jobban hasonlítani az első ciklusos, 98-as kormányzására, amikor még nagy sűrűségben mutatott épeszű jeleket, akkor én nagyon szívesen nem írnék többé politikai számokat. A boldogság meg egyáltalán nem csak ezen múlik, de nyilván ha mindenféle feszültség elfogy az életünkből, akkor abba kell hagyni, mert a boldog-semmilyen rockszámoknál meg egy elégedett punkzenekarnál kevés szörnyűbb dolgot tudok elképzelni.

- Sem az újságírás, sem a zenélés nem nyolctól-nyolcig típusú munka, hogy tudod ezt a kettőt összeegyeztetni?

- Nagyon nehezen, de mind a kettőt szeretem, tehát nincs más lehetőség, mint megoldani. Aránylag kevés alvással jár, viszont cserébe mindkettővel tök érdekes dolgokat lehet látni, ez a deal. Az nem olyan jó egyébként, hogy már nem emlékszem, a szó klasszikus értelmében hogyan néz ki egy fetrengős hétvége. De fizikailag el lehet ketyegni így is, egyébként pedig így nagyon sok dologból lehet aktívan feltöltődni, ami nekem jobban megy, mint passzívan. Annak örülnék, hogyha jutna időm többet teljesen kikapcsolt aggyal sportolni, bár a maga nemében nyolc kilós gitárokkal ugrálni háromnegyed órán át is sport, csak nem tartozik a legegészségesebbek közé.

- Ha jól tudom, akkor lesz még egy zenekarod.

- Igen, arra a problémára, hogy túl sok szabadidőm van, azt a megfejtést találtam, hogy alapítani kell még egyet. Ez leginkább azért van, mert a Kozmosz akkor is hangos, gyors és erősen kitörő érzelmek vezérelte zenekar, amikor épp nem az ország nagyjairól van szó, csak a saját kis apró magánéleti ügyeinkről. Közben elkezdett felhalmozódni akkora mennyiségű lazább, lassabb, befelé fordulóbb szám, hogy már annyi dal áll benn a fiókban, hogy kiderült, ez valójában egy másik zenekar. A Kozmoszon meg sose fognak átmenni az akusztikus számok, és ha nem akarom, hogy egy fiókban száradjon el a lelkemnek ez a nagyon fontos és érdekes része, akkor azzal csinálni kell valamit. Ez zajlik most.

- Milyen lesz a zenekar felállása?

- Én fogok benne gitározni és énekelni, lesz benne egy dobos, egy zongorista lány és egy basszusgitáros. Egyetlen lesz a neve, az a terv, hogy még tavasszal fellövöldözzük az első számokat és aztán meglátjuk, hogy a világnak is akkora szüksége van-e ránk, mint amekkora szükségünk nekünk van arra, hogy a világnak szüksége legyen ránk.

pzs

- Problémamentesen össze tudod egyeztetni az újságíró létformát azzal, hogy punkzenész vagy? Főleg, hogy nem a szórakoztatóipar felől jössz, hanem komolyabb témákban írsz.

- Egy bizonyos ideig azt gondoltam, hogy ez problémaforrás, de aztán arra jöttem rá, hogy valószínűleg inkább nem. Az elmúlt évek nagyjából arról szóltak, hogy a reklámvilágból próbáltam visszakeveredni a magyar újságírás értékelhető részébe. Nyilván vannak olyan szerepkörök, ahol furcsán állna, hogy egyébként ez az kozmoszos csávó, aki a szabadidejében ezeket a dalokat kiabálja, de valójában olyan dolgokat nem szeretnék csinálni, amiket ez kizár. Ha nem a Kozmosz miatt lenne kint a kirakatban, hogy mi a véleményem, akkor más formában lenne kint.

Az is fontos, hogy ezek nem pártos vélemények, nem elfogultság, hanem ideges vagyok attól, hogy alapvető normákat használnak fajansznak, és erre büszkék. Ahol nem férne bele, hogy van egy Kozmoszod, ott valószínűleg az sem férne bele, hogy választások idején ingerült bejegyzéseket írj ki Facebookra. Úgyhogy nem para, mert olyan újságírószerepek működnek nekem jól, ahol ez nem probléma. Egyébként meg adódhat még olyan helyzet az életemben, ahol a zenekar nem egy érdekes másik arcélem lesz, hanem hozzáad az adott újságírószerephez, és valahogy összeérnek ezek a szálak.

- A Forbesnál nem jelent problémát a zenekar? Egyáltalán, tudnak róla?

- Tudnak róla, persze, és még nem mondták, hogy baj lenne vele. Nyilván a puszta látszatát is szeretném elkerülni annak, hogy bárki bármilyen módon támogatja, vagy azonosul azzal, amilyen hangerővel mi kiabálunk. Ez egy magánéleti ügy, és nem beszélnek bele a magánéletembe.

- Hogy jutottál el a Forbeshoz?

- 2007-ben indítottam egy Antagon nevű médiablogot. Akkor még érdekesebbnek számított a blogság, mint ma, aránylag sokat voltak a posztjaim Index-címlapon, itt látta sok újságíró, többek közt Galambos Marci is (a Forbes magyarországi főszerkesztője – a szerk.), és írt nekem, hogy írna rá, meg érdeklődött, hogy ki vagyok. Ebből lett egyrészt az, hogy Marci ajánlott be a Kreatívhoz, ami fontos és kedvenc munkahelyem lett két és fél évre. Aztán mi ketten történetesen soha nem dolgoztunk együtt, de nyáron megkeresett, hogy lesz magyar Forbes, amit ő fog csinálni, én pedig már többször teleírtam az internetet arról, hogy miért nincsenek normális magazinok ebben az országban, úgyhogy megkérdezte, hajlandóságot mutatok-e arra, hogy a nagy pofámat beszállítsam a szerkesztőség ajtaján belülre, és valami jót csináljunk.

- Szereted a munkádat?

- Nagyon, mindenféle szempontból. Normális kiadónk van, jó fej, rátermett kollégáim, akik mellett imponáló dolgozni, mert nagyon jók abban, amit csinálnak. Furcsa trip egyébként 2014-ben papír magazint írni, amit igazán erősen én még sosem csináltam, mert a Kreatívban inkább az online divízióban voltam foglalkoztatva, és egyszerűen jó érzés ezt profin tenni: szép oldalakat összerakni, és jól megírt történeteket elhelyezni ezeken az oldalakon. És még emberek is vannak, akiket érdekel, és megveszik a lapot, úgyhogy halleluja.szm2

- Mondtad, hogy abban nem hiszel, hogy egy zenekar változtathat az embereken vagy a világon, de szerinted az újságírás képes valamennyire előre vinni a társadalmat, vagy az országot?

- Az alapválasz az, hogy igen, képes, egyébként meg élénken foglalkoztat, hogy ezt hogyan tudja megcsinálni. A Forbes például egészen biztosan az egyik leghasznosabb dolog, ami a magyar sajtóban ma van, mert követendő, jó dolgokról szól, hasznos emberekben tartja a lelket, és terjeszti az eszmét, hogy az erőfeszítés jobban működik, mint a csodavárás. Amennyi belőlem látható, abból nyilvánvalóan egyenesen következik, hogy engem korlátlan mélységben érdekel, hogy mi történik az országban.

Az újságírást tekintve ez ügyben az a nehézség, hogy inkább abba az irányba haladnak a dolgok, mint amit a zenéről is mondtam. Előbb-utóbb lesz egy viszonylag bebetonozott nézetrendszered, amiből aztán nagyon nehéz a passzív 90 százalékot kimozdítani. Mert ma már tök könnyen megoldható, hogyha valamelyik leegyszerűsített, előemésztett világképet fogadod el készen, akkor tudj úgy létezni, hogy egész nap csak azt halld, amit te gondolsz, és ne konfrontálódj a többivel. Pont azokat az embereket nehéz gondolkodásra készetető ingerekkel bombázni, akiknek ez nem ártana. Azokat az embereket pedig, akik aktívan keresik a tőlük különböző véleményeket, nem kell különösebben megváltani, mert legrosszabb esetben nem értünk egyet, de legalább megbeszéltük egymással, hogy ki mit gondol, és miért azt.

Igazából nem tudom, hogy mi a jó válasz, de erre pont az érvényes, mint amit a reklám és az újságírás közötti hasonlóságnál mondtam: ki kell találni olyan dolgokat, amik érdekes és szórakoztató módon tudják ezeket a megugorhatatlannak tűnő falakat megugrani vagy lerombolni. Ha tudnám, hogy mi erre a válasz, akkor nagyon meggazdagodnék belőle, de még van negyven-ötven jó évem, ami alatt erősen fogok dolgozni azon, hogy megtaláljam. Egyébként afelé hajlok, hogy hiányzik az okos, erős és menő közszolgálat, ezért vagyok rettenetesen szomorú attól, hogy a magyar közszolgálati media minden eddiginél több pénzből, minden eddiginél gyalázatosabban gyáván és ostobán működik.

- Budapestről, mint élhető városról mit gondolsz?

- Budapest irracionálisan király hely. Ebben benne van a nem Budapesten született gyermekek hardcore budapestiek által biztosan lenézett vagy kinevetett rajongása, hogy Budapest lényegesen nagyobb mindennél, és mindenből sokkal több van, mint mondjuk Székesfehérváron, ahol én születtem, újságtól a mozin át a folyóig és a kocsmáig. Van hangulata, van attitűdje, biztos, hogy simán megveri a régióban az összes hasonló méretű várost, és külföldön se sokat láttam, ami előtt a várossága miatt kéne leborulni, igaz, Észak-Amerika nekem még kimaradt. Nyilván egy tengerpartot még valahogy hozzá lehetne illeszteni, és akkor még jobban működne, de így is nagyon bírom a sokszínűségét, hiába klisé ezt mondani. Ahogy az is klisé, hogy a romkocsmáknál például tökre látszik az a fajta kezdeményezőkészség meg nyitottság, hogy ha az embereket nem akadályozzák meg abban, hogy maguktól jó dolgokat csináljanak, akkor maguktól képesek jó dolgokat csinálni, csak az államot vigyék tőlük nagyon messzire.

- És biciklistaként hogy látod Budapestet, mennyire jó, mennyire működik?

- Szerintem működik, és jó irányba mutat az, hogy a buszsávokban már többnyire lehet biciklizni, meg hogy egyáltalán az utakon vannak a kerékpárutak, ahol lehet közlekedni, ellentétben a járdákkal, ahol nem lehet. A bringásság is tök jó példa a "budapestségre", meg arra is, hogy az emberek tök jó dolgokat csinálnak, hogyha hagyják nekik. Mert mégiscsak az van, hogy néhány darab bringásfutár addig critical masselt, amíg a viacolorral leborított vagy sárgával odafestett kerékpárutak tébolyából kicibálták a várost pusztán azzal, hogy elhívtak hatvanezer embert tekerni. És azt mondták, hogy hatvanezer embert azért sokkal egyszerűbb boldoggá tenni, mint velük szemben megpróbálni bármit csinálni, mert az útra is csak festeni kell, meg egy kicsit gondolkodni.

- Te mit változtatnál Budapesten?

- Tényleg meglepő, hogy még kétharmaddal a háta mögött sem sikerült a Fidesznek ezt a kerületrendszert valami kevésbé elaprózottra egyszerűsíteni, szerintem az nem ártana, igazi víziók nem 23 kiskirálytól fognak jönni. És én imádom a vizet, úgyhogy bárkinek bármennyire fáj, hogy a folyót nem használjuk rendesen, nekem kétszer annyira fáj, hogy mindkét parton egy autópálya van. Amikor ötévenként jön az árvíz, mindenki örömmel szabadul rá a folyóra, mert meg lehet érinteni, egyébként meg nem lehet. Hogyha nem azzal lettünk volna elfoglalva, hogy a négyes metróra égessünk el ötszáz milliárd forintot, akkor a föld alá vezetett rakparti utakkal lényegesen beljebb lennénk, mint egy föld alá vezetett villamossal.

Ha tetszett a cikk, nyomj egy lájkot!


hirdetés
Link másolása
KÖVESS MINKET:

Címlapról ajánljuk

Címlapról ajánljuk


hirdetés
KULT
Klippremier – Megérkezett Kulka János hamisítatlan őszi sanzonja
A „20 éves tea” egy meghitt videó-etűd kíséretében érkezik. A dalba pár sor erejéig a színész személyes jó barátai, Lang Györgyi és Falusi Mariann is beszálltak.

Link másolása

hirdetés

Falusi Mariann és Lang Györgyi közreműködésével együtt megjelent Kulka János dala egyben a hamarosan debütáló ’Pálmaszív’ kiadványának második előfutára. A „20 éves tea” egy meghitt videó etűd kíséretében érkezik.

Kulka János színművész személyes hangvételű, ’Pálmaszív’ című, október 7-én megjelenő lemezéről hallható a következő felvezető szerzemény, amely igazán jól illik a hirtelen jött szeptemberi hideghez és az induló teázós időszakhoz.

Tariska Szabolcs szövegíró múltba merengő-révedező, hangulatos éjszakai szövegéhez Tövisházi Ambrus az ötvenes-hatvanas éveket és a doowop zenei stílust megidéző zenéje társul. A színész egy éjjeli látogatásról énekel, miközben egy füstös cumbiát hallgat - utóbbi egy kolumbiai tánczene megnevezése.

A téma és a zeneszám érdekessége, hogy a címben szereplő, forró nedű valóban létezik, és a szerzők is nagy rajongói a földes aromájú, kínai öreg teáknak, melyeket a fogyasztás előtt lepréselve évekre földbe ásnak - innen származik a szövegben szereplő húsz év.

A steel gitár által hawaii hangulatot idéző sanzonban pár sor erejéig János személyes jó barátai, Lang Györgyi és Falusi Mariann is beszállt.

A hármast márciusban egy Kongresszusi Központban megtartott megindító koncerten láthattuk legutoljára élőben, most pedig a „20 éves tea” felvételében is visszaköszönnek.

hirdetés

VIDEÓ: Kulka János - 20 éves tea km. Falusi Mariann, Lang Györgyi


hirdetés
Link másolása
KÖVESS MINKET:

hirdetés
KULT
Felkavaró fotók a World Press Photo kiállításon, mutatjuk a díjnyertes alkotásokat
Lebombázott városok, lángoló erdők és síró anyák fotói mesélnek a világ borzalmairól.
Orosz Emese cikke - szmo.hu
2022. szeptember 23.


Link másolása

hirdetés

Már megnézheted a világ legrangosabb sajtófotóversenyének díjazottjait a Magyar Nemzeti Múzeumban. A World Press Photo 2022. díjnyertes alkotásait a nemzetközi zsűri 130 ország 4066 fotóriporterének 64 823 fotójából választotta ki.

A globális díjazottak pusztító erdőtüzeket, halott gyerekek mementóit és az esőerdők kizsákmányolását is dokumentálták. Mi már láttuk a kiállítást, nézd meg velünk a legerősebb fotókat!

A pályázat idén teljesen megújult: a fotópályázat előzsűrizését regionálissá tették, vagyis

külön-külön értékelték az afrikai, az ázsiai, az európai, az észak- és közép-amerikai, a dél-amerikai, a dél-kelet-ázsiai és óceániai régióból küldött pályaműveket.

A korábbi kategóriák helyett összesen négy kategóriában lehetett pályázni: egyedi fotó, sorozat, hosszú távú munkák és szabadon választott formátum. A kiállításon a régiók négy-négy legjobbnak ítélt alkotása között természetesen megnézhettük a globális díjazottakat is.

Egyedi fotó kategóriában az év sajtófotója Amber Bracken a The New York Times-nak készített Kamloops Residential School című képe lett.

hirdetés

A vörös ruhákba öltöztetett keresztekről készült kép önmagában is felkavaró. Pláne ha megismerjük a hozzá tartozó megrázó történetet. A fénykép azoknak a gyerekeknek állít emléket, akik Kanadában, a Kamloops Helyi Indián Iskolában haltak meg, egy olyan intézményben, amelyet az őslakos gyermekek asszimilálására hoztak létre. 2021-ben 215 jeltelen sírt találtak Kamloopsban, ami megerősítette a szóbeszédet: a 19. századtől működő bentlakásos iskolában

legalább 4100 diák halt meg rossz bánásmód, az elhanyagolás, betegség vagy baleset következtében.

Első helyezett sorozat kategóriában Matthew Abbott National Geographic/Panos Pictures-nek készített Saving Forests with Fire című képsorozata lett:

2021-ben erdőtüzek pusztítottak a bolygónk különböző részein. A díjnyertes fotósorozat azt mutatja be, hogyan élnek együtt az észak-ausztrál Nawarddekenek a tűzzel, hogyan használják fel stratégiailag a környezetük védelmében, és miként égetik fel földjeiket, hogy megakadályozzák a pusztító erdőtüzeket. A Nawarddeken népe több tízezer éve gyakorolja a „hideg tüzelés” technikáját.

Hosszú távú munkák kategóriában az első helyezést Lalo de Almeida érte el Amazonian Dystopia című munkájával, amit a Folha de São Paulo / Panos Pictures-nek készített.

Lalo de Almeida több mint 12 évig foglalkozott a brazil Amazonas erdőirtásának, bányászatának és erőforrásainak kiaknázásának társadalmi, politikai és környezeti hatásaival. Erről szól az Amazonian Dystopia című képanyag illetve arról, hogy ez milyen hatást gyakorol az őslakosokra és az esőerdőre. Brazília az otthona az amazonasi esőerdők 60 százalékának, emellett kulcsfontosságú szabályozója bolygónk ökoszisztémájának, mit a gyarmati idők óta változatlanul kihasználnak.

A Szabadon választott formátum első díját Isadora Romero vizuális történetmesélő Blood is a Seed című videója kapta. Ezt a pályaművet is vetítették a tárlaton.

Romero személyes család történetén keresztül a projekt rávilágít a magvak eltűnésére, a kényszerű migrációra, a rasszizmusra, a gyarmatosításra és az ősi tudás későbbi elvesztésére. A 20. század folyamán a mezőgazdasági növények genetikai sokféleségének 75%-a elveszett világszerte. Romero szerint a sokféleség és a magfajták elvesztésével tápanyagokat is veszítünk, de a kulturális emlékezet is elvész, amit nemzedékről nemzedékre adták át. A videó digitális és analóg fényképekből áll. A rajzokat Romero apja készítette.

A Globális díjazottakon kívül voltak persze más fényképek is a kiállításon, amik nagyon megfogtak bennünket.

Egyértelműen azok a fotók voltak a legmegrendítőbbek, amik a háborús konfliktusok árnyékában élő emberek hétköznapjaival szembesítettek. Többek közt Madagaszkárból, Palesztinából és a közeli Ukrajnából is láttunk erős fotókat.

Engem legjobban a nigériai iskolát ábrázoló fotósorozat rázott meg, ahonnan fegyveresek 140 diákot raboltak el, feltehetően váltságdíjért vagy bebörtönzött Boko Haram-tagok szabadon bocsátásáért cserébe. Két kisgyerekem van, ezért nem nehéz azonosulnom a fényképeken szereplő anyákkal, aki megélték ezt a borzalmat.

Az erdőtüzekről is több régió fotósa adott be pályázatot. Nem csoda, hiszen az elmúlt időszakban kivételesen nagy erdőtüzek tomboltak világszerte. A kiállításon látható projektek megörökítik az indonéziai, oroszországi és görögországi erdőtüzek pusztításának hatásait is.

Nagyon látványosak azok a különleges technikával készült képek is, amelyek az mexikói őslakos ópiumtermelők nehézségeit dokumentálják. Ezek a szegénységben élő földműves közösségek kénytelenek voltak áttérni a máktermesztésre a megélhetés miatt. A fotós karcolásai és tűszúrásai a traumát és a mákgubók megkarcolását jelképezik, mert így nyerik ki az ópiumot. A piros szín a kábítószerhez kapcsolódó erőszakot és vért, de az életet is szimbolizálja.

Általánosságban elmondható, hogy a pályamunkák a világ igazságtalanságairól és borzalmairól szólnak, melyek a fotók elkészítése után sem érnek véget. Éppen ezért üdítően hatottak a hosszú hajú Buenos Aires-i lányról készült fotók a kiállításon. Antonella a COVID bezártság alatt fogadalmat tett, hogy levágatja legnagyobb kincsét, a haját, ha a karantén eltörlése után végre ismét iskolába mehet.

A hollandiai World Press Photo Foundation 1955 óta szervezi a világ legjelentősebb pályázatát, illetve az azt követő utazó kiállítását. A tárlat világszerte 120 helyszínen látogatható és mindig az előző évet mutatja be.

Természetesen a budapesti tárlat is csak egy válogatást nyújt a legjobb alkotásokból. Ha a projektek összes fényképére kíváncsi vagy, látogasd meg a World Press oldalát.

A korábbi rendkívüli közönségsiker után a kiállítás idén is öt héten át nézheted meg. A tárlatot kiegészíti Radisics Milán „Lábnyomunk, -Az ember hatása bolygónkra” című kiállítása. Részletek a Nemzeti Múzeum honlapján.

hirdetés
Link másolása
KÖVESS MINKET:


hirdetés
KULT
A Rovatból
hirdetés
Rákay Philipék befejezték minden idők legdrágább magyar filmjének forgatását
A Most vagy soha! forgatása 80 napig tartott és várhatóan 2024. tavaszán kerül a mozikba.

Link másolása

hirdetés

A Most vagy soha! az 1848. március 15-i eseményeket dolgozza fel, az alkotók elmondása szerint különös figyelmet fordítva a korhű részletekre.

A Lóth Balázs rendezésében, Berettyán Nándor, Mosolygó Sára, Horváth Lajos Ottó, Fehér Tibor, Koltai-Nagy Balázs, Ertl Zsombor, Novkov Máté, Hajdu Tibor, Bordás Roland és Reider Péter szereplésével készülő filmen már a VFX szakemberek dolgoznak. A leforgatott anyaghoz most többek között hozzáillesztik a 3D-ben rekonstruált Nemzeti Múzeumot, a dunai látképeket, illetve azt a több ezres tömeget, amely 174 éve elözönlötte az utcákat a forradalom kitörésekor.

A forgatás áprilisban indult és 80 napig tartott, melynek díszletébe már mi is bepillantást adtunk olvasóinknak.

A Most vagy soha! az utóbbi évtizedek egyik leggrandiózusabb filmes vállalkozása. Az NFI először 4,5 milliárd forintot szavazott meg a gyártásra, majd további kétszáz milliót.

hirdetés
Mivel a gyártó Pilvax Film Kft. 1,4 milliárd forintért igénybe vehet további adókedvezményes támogatást is, így összesen 6,1 milliárd konyhapénzből gazdálkodhatnak az alkotók.

Az már csak a hab a tortán, hogy az első eresztésben a 4,5 milliárdból 2 milliárdot, példátlan módon egy egyedi kormányhatározattal csoportosított át a kormány az NFI-nek, az összeget dedikáltan erre a filmre szánva, de gyakorlatilag mindenféle szakmai, művészi indoklás nélkül - idézte fel a film hátterét a hvg.hu.

A tervek szerint a kész filmet 2024 tavaszán, az 1848-as forradalom 176. évfordulóján láthatja a közönség a mozikban a Fórum Hungary forgalmazásában.


hirdetés
Link másolása
KÖVESS MINKET:


hirdetés
KULT
Új klip: Hadas Alfréd ütős dallal jelentkezett a szakítása után
Szemtelen szöveggel, végtelen humorral és a műfajban elmaradhatatlanul megjelenő női idomokkal itt a korábbi zenei projektjeiért Fonogram-díjra jelölt 9IN9ER-rel közös „JAH”.

Link másolása

hirdetés

Már egy ideje szingliként éli mindennapjait Hadas Alfréd, aki úgy néz ki, nagyon is élvezi ezt az időszakot. Szemtelen szöveggel, végtelen humorral és a műfajban elmaradhatatlanul megjelenő női idomokkal itt korábbi zenei projektjeiért Fonogram-díjra jelölt 9IN9ER-rel közös „JAH”.

„A szakításom után volt egy kis töréspont, de most jól érzem magam és az új számom is ezt jeleníti meg. Az egyedülléttel jött egy nagyfokú szabadság is, amit az új trackben játékos formában próbáltam megfogni”

– meséli Alfréd, aki eltökélt magyar alkotótársával, 9IN9ER-rel új alkotói munkába vágott, amelyből egy extravagáns felvétel készült el.

„Eredetileg a „JAH” véletlenül született: úgy mentem át 9IN9ER-hez, hogy életem legrosszabb szövegét hoztam össze, de ő meglátta benne a fantáziát. Egyszerű, de mégis ütős lett a végső hangzás. Egész kreatív folyamat alatt próbáltak elrugaszkodni a valóságtól úgy, hogy egyszerű legyen, de mégis más perspektívából közelítsen meg egy témakört” – mondta el az előadó.

Az újdonságból persze, a csaj szereplők sem maradhattak ki, a fiúk egy a számhoz hű tréfás videóklippel együtt debütálnak, amit képről képre ők álmodtak meg.

Hadas Alfréd volt az eddigi egyetlen olyan versenyző a Sztárban sztár leszek! című műsorban, aki továbbjutott a döntőbe rapperként. Először 2017-ben bukkant fel „Touchie”-ként angol nyelven írt szövegeivel, a „Fast Life” pedig két héten át volt listavezető a Spotify-on és az iTunes Top100 legjobb 10 dalai közé is bekerült. Első, „Metamorfózis” című EP-je már magyar nyelven született, a TV2 műsora után pedig egy új irányt vett „Engedj el” és „Táncolj” című zenéivel. Alfréd rendkívül népszerű a TikTok platformján is, a #hadasalfred 6,5 millió feletti megtekintésnél tart, és ez napról napra növekszik.

hirdetés

VIDEÓ: Hadas Alfréd x 9IN9ER - JAH


hirdetés
Link másolása
KÖVESS MINKET: