A közlekedési káosz se tudta elrontani a nyár legjobb 10 napját – Ilyen volt az idei Művészetek Völgye
„A kalkuttai vasútállomáson nincs ilyen káosz, b*zdmeg!” – kaptam el egy elejtett mondatot Taliándörögdön a már eleve tömött Csigabuszról való leszálláskor, miközben ugyanerre a járműre legalább százan, ha nem többen próbálták felverekedni magukat a megállóban. Ekkor már majdnem másfél órája véget ért az Analog Balaton koncertje a Lőtéren, de továbbra is óriási tömeg várta, hogy valahogy visszajusson Kapolcsra.
A Csigabusz-helyzet néhány éve kezdett drasztikusan romlani, a látogatottság növekedésével párhuzamosan. A probléma két részből állt össze: a buszok nem tudták tartani a menetrendet az állandó kapolcsi dugók miatt, emellett pedig a negyedórás követési távolság és a nem csuklós járművek az utaslemaradásokat is rendszeressé tették.
Idén a dugóba beragadást azzal próbálták kivédeni, hogy a Taliándörögdre közlekedő buszok végállomását áthelyezték a 77-es főúttól 500 méterrel feljebb, így ennyi plusz gyaloglást kellett beiktatni minden alkalommal, ha Kapolcs központját akarták elérni a Dörögdről érkező fesztiválozók, vagy fordítva. Ez ugyanakkor végső soron megérte, mert a menetrendet kevés kivételtől eltekintve még csúcsidőben is tartani tudták a buszok.
Az utaslemaradások viszont továbbra is rendszeresek voltak, nemhogy az esti koncertek idején, de már délután 5 körül is előfordult, hogy csak a második, sőt akár a harmadik buszra lehetett felférni. Az ideális megoldás a buszok minimum 10, de inkább 5 percre sűrítése volna csúcsidőben, vagy ha ez nem opció, mert mondjuk nincs elég sofőr, akkor a folyamatos közlekedtetésük, a végállomásokon való várakozás nélkül.
Az útvonal rövidítése emellett elvágta egymástól Taliándörögdöt és Vigántpetendet, érzékeny csapást mérve a két szélső Völgyfalu közötti élő kapcsolatra (Petendet most csak a másik, Monostorapátiból induló járattal lehetett elérni). Pedig fontos lenne, hogy legalább a dörögdi buszok egy része, mondjuk minden harmadik elmenjen odáig, mert az extra gyaloglás és az átszállási kényszer biztosan sokak kedvét vette el attól, hogy részt vegyenek az ottani programokon.
A fentiek miatti bosszankodást részben persze enyhítette a jól megszokott népdaléneklős bulihangulat, a másik oldalon viszont ott voltak az olyan szituációk is, mint amikor egy apuka ordítva kérte, hogy a mögötte állók ne préseljék őt a rajta lévő kisgyerekével az éppen ajtót nyitott busz felé. És akkor a babakocsival utazni próbálókat még nem is említettük.
A buszokat leszámítva viszont sokkal kevésbé volt jellemző a tömegnyomor idén, szinte minden előadót sikerült megfelelő befogadóképességű helyszínre tenni, ami tavaly (és pláne 2-3 évvel ezelőtt) még közel sem volt így.
Az ugyanakkor vitathatatlan, hogy a Völgyben működik az előadók szamárlétrája, és ha valaki elég népszerű, akár néhány év alatt is eljuthat egy kis udvartól egészen a Panorámáig. Ez történt például a Platon Karataevvel, akik idén először voltak nagyszínpadosak, de 3 éve még a Carson Coma és a Csaknekedkislány is az akkori pár száz fős befogadóképességű Hangfoglaló Udvarban játszott, most pedig rájuk gyűlt össze az egyik legnagyobb tömeg a Panoráma Színpad összes fellépője közül.
Fotó: Mudrák Balázs
Fotó: Kriza Marci
A Cirque du Tókert irányvonala is előnyére változott: a kezdetekhez képest, amikor a nevéhez hűen még egy valódi cirkuszi sátrat állítottak fel itt jórészt ehhez passzoló produkciókkal, most már egy rendes nagyszínpad került ide, ezzel a kapolcsi Panoráma és a dörögdi Lőtér mellett Vigántpetend is kapott egy nagy zenei helyszínt. Voltak persze más műfajú előadások is, de ez jelentős részben afféle „öregfiúk-színpadként” funkcionált ültetett nézőtérrel, ahol olyan legendák léptek fel a 10 nap során, mint Zorán, Kern András, Dés László és Bródy János. Így az idősebb korosztály is bőven találhatott olyan programot, amihez kapcsolódni tudott.
A petendi felhozatal amúgy is évről évre erősebb, idén már egyértelműen azt éreztem, hogy ha csak az itteni helyszínekből állna a fesztivál, akkor is el tudnám tölteni a 10 napot egyetlen perc unatkozás nélkül. A rengeteg alternatíva, illetve a Taliándörögdről való nehézkes megközelíthetőség miatt azonban elég sok itteni programot ki kellett hagynom, ami egyébként érdekelt volna: a Hobo Klubba idén egyszer se jutottam el, és a Cirque du Tókertbe, a Petendi Pajtába, illetve a POKET Udvarba is csak 1-1 alkalommal sikerült.
A koncepció részeként mindenkivel előadtak legalább egy Cseh Tamás-dalt is, ennek köszönhetően egészen egyéni újraértelmezések születtek a fesztivál történetétől elválaszthatatlan, legendás szerzeményekből. Számomra ez volt az idei Völgy legjobb hivatalos programja, nagyon remélem, hogy jövőre is megmarad, mert igazán hiánypótló színfolt.
Délutáni rutinom része lett az Egyszülős Központ által szervezett meseolvasás is, aminek keretében mindennap más fellépő osztott meg egy szívéhez közel álló történetet a jórészt – de azért nem kizárólag – gyerekekből és szüleikből álló közönséggel a Pajta-Mozgó színpadon. Hallhattuk például Varga Livius, Lackfi János, Varró Dániel, Gryllus Vilmos és Leskovics Gábor kedvenc meséjét, a végén pedig a gyerekekkel közösen mindenki elkezdte írni egy új történetet vázlatát, amit aztán a sátorba látogatók másnapra befejeztek.
A fesztivál legjobb nem hivatalos programját pedig szokás szerint az éjjeli – többször is már világosban befejeződő – örömzenélések jelentették. Ezek idén kisebb részben a kapolcsi Királykő Kocsma teraszára, nagyobb részben pedig a dörögdi Lőke Kúria kertjébe, a tábortűz köré koncentrálódtak. Erről nem tudok sokkal többet írni, aki már részt vett ilyenen, pontosan képben van az utánozhatatlan hangulattal, a többieknek pedig csak ajánlani tudom: koncertek és minden más ide vagy oda, enélkül nem lenne ugyanaz a Völgy.
Fotó: Kalinovszki Dezső
Fotó: Kalinovszki Dezső
Szerencsére az időjárásra sem lehetett panasz idén, hacsak a napok többségén uralkodó kánikulát nem tekintjük annak, de ez még mindig sokkal jobb forgatókönyv annál, mintha esős-nyirkos idő lett volna. Eső szinte egyáltalán nem volt, talán két délutánon szemerkélt maximum egy órán keresztül.
Ez volt a tizenkettedik Művészetek Völgye, amelyen részt vettem, és a kilencedik, amikor végig, de egy pillanatát se untam. Bár soknak tűnhet a 10 nap, ha épp benne vagy, teljesen másképp telik az idő, és mire kettőt pislogsz, már véget is ér. És bár ezeket a sorokat már az Ördögkatlanon írom, amely hasonlóan közel áll hozzám, kicsit már most is várom a jövő évit.