Te is szívesen belépnél a legnagyobb impresszionista festő színkavalkádjába? A legújabb Monet kiállításon egészen különleges formában találkozhatsz a híres művész képeivel: multimédiás vetítések és VR-élmény vár a BOK csarnokban rendezett kiállításon.
Az impresszionista festészet legismertebb művei életre kelnek a kiállítóteremben, fénnyel és színekkel árasztanak el minden négyzetcentimétert és teljesen körülölelnek. Minket már hipnotizáltak Monet tavirózsái és a híres giverniy-i kert hídjain is átsétáltunk. Mutatjuk, mi vár rád!
Megérkezett a budapesti BOK Sportcsarnokba a világ számos nagyvárosában nagy sikert aratott immerzív kiállítás, a Monet: The Immersive Experience. Ezen a rendhagyó művészeti kiállításon azonban nem Monet eredeti alkotásait láthatod.
Ha korábban voltál már a BOK Csarnok Van Gogh kiállításán, nem ér nagy meglepetés. Ugyanerre a koncepcióra épül a Monet kiállítás is:
a legmodernebb vizuális technikák segítségével léphetsz be Monet varázslatos alkotásaiba.
A tárlaton 360 fokos multimédiás vetítések keltik életre a legszebb impresszionista műveket húszezer négyzetméteren.
A kiállítás első termének információs tábláin részletesen olvashattunk a művész életéről, utazásairól és festési technikájáról.
A következő teremben kezdődött az interaktív élmény: Monet giverny-i műtermébe csöppentünk.
A festményekről ismerős stílusú pamlagokon, fotelekten mi is megpihenhettünk, miközben a falakon megcsodálhattuk a művész leghíresebb festményeinek másolatait.
Két ablakon át ki is pillanthattunk a giverny-i kertre. A kiállításon ugyanis felépítették a festményeken is látható kertrészletet. Ez is installáció volt a legszebb a tárlaton.
Két hídon is átsétáltunk, ami alatt vetített tavirózsák és halacskák úsztak a fodrozódó vízben.
Az előző teremhez hasonlóan ez is tökéletes helyszín fotózkodásra, szelfizésre, ha szeretnéd megörökíteni magad "egy festményben".
A kiállítás fő attrakciója a következő hatalmas teremben várt minket, a fél órás 360°-os vetítés, ami egy különleges moziélménynek is beillik.
Kellemes zenei aláfestés mellett nyugágyakon fekhettünk Monet tavirózsái és pipacsai között.
A vetítés végtelenítve ismétlődik, így mindegy, mikor lépsz a terembe, hosszú időt eltölthetsz gyönyörködéssel és relaxálással, miközben megelevenednek az ismerős festményrészletek.
A Van Gogh-mintás nyugágyak még az előző kiállításról maradhattak itt. A folyamatosa változó, színes, kavargó immerzív vetítés azonban ez alkalommal is elvarázsolt bennünket.
A kiállításon plusz 500 forintért VR szemüveggel 8 ikonikus Monet-festményt is felfedezhetsz. Természetesen mi is kipróbáltuk az élményt.
A 10 perces utazás Monet giverny-i műtermében kezdődött, majd a legemblematikusabb művei közt repültünk.
A virtuális valóság élmény segítségével bebarangoltuk a Pipacsmező és a Szénakazal, nyár vége című alkotásokat, mintha a képek valóságában lennénk.
Átmentünk az argenteuil-i híd alatt, elsuhantunk a Étretat sziklái és halászbárkái mellett. Belecsöppentünk a Saint-Lazare pályaudvar nyüzsgésébe, és gőzhajók nyomába eredtünk a Temzén.
Nekem legjobban Monet téli tájában hagyott lábnyomaink tetszettek, de természetesen a tavirózsás tó mellett is elsétáltunk.
A kiállítás arra is lehetőséget teremt, hogy a látogatók is alkothassanak. Bár ez inkább gyerekeknek szóló élmény: zsírkrétával több Monet színezőt is ki lehet színezni. Az viszont felnőtt szemmel is ötletes, hogy - a korábbi kiállításhoz hasonlóan - az elkészült alkotásokat most is kivetíthetjük a falon lévő keretek egyikébe.
Az alkotó teremből már a múzeum shop nyílik, ahol a Monet-rajongók vehetnek Monet-festményes esernyőt, bögrét, mágnest, képeslapot, sálat, pulóvert és nagyon sok minden mást. Illetve ezek mellett még lehet kapni a Van Gogh festményeivel díszített szuveníreket is.
Összefoglalva a Monet Immersive három élményt kínál: két hangulatos szelfiszobát, a fél órás 360° “mozit” és a VR utazást.
A belépő ehhez képest nem olcsó, pláne, hogy az 500 Ft-os VR ára nincs benne, és a ruhatár is plusz 400 Ft-ba kerül. A kedvezményektől és attól függően, hogy hétköznap vagy hétvégén mennél a jegyárak 4500-7500 Ft között mozognak.
Olvastam kritikákat a Monet és az előző Van Gogh Immerzív kapcsán is, amik múzeumparódiának tartják az olyan típusú kiállításokat, ahol nem az eredeti művek, hanem a színes-szagos hatás a lényeg. Az én tapasztalatom az, hogy a mai felgyorsult világban ezek a látványosságok ütik meg egy átlagos fiatal ingerküszöbét. Lesznek olyanok, akik ezen a kiállításon találkoznak először Monet festményeivel, és ha ők az immerzív élmény hatására kezdenek el érdeklődni a festő és az eredeti festmények iránt, akkor már megérte.
A Monet: The Immersive Experience kiállítást 2025. márciusig nézheted meg a BOK Csarnokban. Részletek a kiállítás honlapján.
Te is szívesen belépnél a legnagyobb impresszionista festő színkavalkádjába? A legújabb Monet kiállításon egészen különleges formában találkozhatsz a híres művész képeivel: multimédiás vetítések és VR-élmény vár a BOK csarnokban rendezett kiállításon.
Az impresszionista festészet legismertebb művei életre kelnek a kiállítóteremben, fénnyel és színekkel árasztanak el minden négyzetcentimétert és teljesen körülölelnek. Minket már hipnotizáltak Monet tavirózsái és a híres giverniy-i kert hídjain is átsétáltunk. Mutatjuk, mi vár rád!
Regisztrálj, vagy lépj be, hogy tovább tudd olvasni a cikket!
Ez az improvizációs előadás bemutatja, mi történik, ha több generáció összezárva él
Mi történik, ha egy lakásban él együtt a nagyi, a szülők és a Z generációs kamasz? Félreértések, feszültségek – és rengeteg humor. A Kortársas című improvizációs előadás nemcsak szórakoztat, de finoman tükröt is tart: megmutatja, hogy egy kis figyelemmel és nevetéssel a generációs szakadékok is áthidalhatók.
Az Improvizuál Produkció két évvel a nagysikerű Válótársas után újra a Városmajorban lép fel: a legjellemzőbb ellentéteket szülő helyzetekkel teli Kortársassal, amelyet július 29-én láthat a közönség. A nagyi szó szerint nem érti, mit beszélnek a mai fiatalok, a már felnőtt gyerekek falra másznak a szüleik okvetetlenkedő kérdéseitől, az ötvenes főnök képtelen elfogadni a huszonéves beosztottja nézeteit a munkáról. Hogy mi a közös bennük? A Kortársas című fél-improvizációs előadás szerint az, hogy mindegyik szituáció feloldható egy kis odafigyeléssel és humorral.
A tavasszal bemutatott előadás célja hasonló, mint a korábbi produkciónak: egyszerre nevettet meg és ad tanácsot, miközben a remek színészek improvizációs képességét is próbára teszi.
És bár a keretezés hasonló, a házaspárbaj után a népszerű csapat fókuszt váltott: most az egymással együtt élni képtelen, azaz kénytelen generációk kommunikációs ügyetlenkedéseit veszik szemügyre szórakoztató módon.
A mai közbeszédben a generációkutatás alighanem az egyik legtöbbet tárgyalt terület. Van, aki szerint mindenre magyarázatot ad, ha megértjük, hogy az egyes korosztályok hogyan viselkednek egymás között és másokkal, de akad olyan is, aki szerint túlzás mindent pusztán egy születési dátumból levezetni. Az igazság valahol középen lehet:
sokunk mindennapos tapasztalata, hogy bár egy nyelvet beszélünk egy tőlünk idősebb vagy fiatalabb munkatárssal vagy hozzátartozóval, de valahogy mégsem értjük egymást...
Tény az is, hogy – köszönhetően a jóléti társadalom működő intézményeinek – még soha nem élt egy időben ennyi, nagyon eltérő tapasztalattal bíró generáció. Gondoljunk csak bele, mennyire más az életstílus, a nyelvhasználat, a technológiához való viszony, mondjuk, egy a második világháború után született, az építők generációjához tartozó idős ember és egy 2010 után született alfagenerációs fiatal között...
Ez az éles élmény jelenti a kiindulópontot a Kortársashoz: az alkotók helyesen ismerték fel, hogy ami az egyiküknek természetes, az a több generációval alattuk vagy fölöttük lévőnek már megfejthetetlen rejtvény. Bizony, akár a családon belül is egészen más valóságokat érzékelünk, és ha mindennek hangot is adunk, a robbanás garantált.
De nem a Kortársas nézőinek: Bereczki Enikő generációs szakértő, A rejtélyes Z generáció című bestseller írója volt az alkotócsapat segítségére abban, hogy olyan jellegzetes, mégis eredeti szituációk mentén közösen gondolkodjunk a korosztályi szakadékokról, amelyekkel nap mint nap mindannyian találkozunk. Gönczi Dorka és Varga Zsoltmediációs szakemberek tapasztalt problémaazonosítóként és -megoldóként az est folyamán moderátorokként terelik a színészeket és nézőket az optimális megoldások felé.
A legnagyobb feladat persze a négy színész vállát nyomja: Grisnik Petra, Parti Nóra, Kovács Olivér és az előadást rendezőként is jegyző Ötvös András korosztályuk legjobbjai. Több és más itt az ő feladatuk egy rögzített szövegkönyv prezentálásánál, hiszen a szituációk csak vázat jelentenek, amit tartalommal a kiváló humorérzékű játszók töltenek meg. Ez is garantálja, hogy a néző egyszeri és megismételhetetlen élmény részese lesz, aminek tanulságait aztán saját életében is kamatoztathatja.
Az Improvizuál Produkció két évvel a nagysikerű Válótársas után újra a Városmajorban lép fel: a legjellemzőbb ellentéteket szülő helyzetekkel teli Kortársassal, amelyet július 29-én láthat a közönség. A nagyi szó szerint nem érti, mit beszélnek a mai fiatalok, a már felnőtt gyerekek falra másznak a szüleik okvetetlenkedő kérdéseitől, az ötvenes főnök képtelen elfogadni a huszonéves beosztottja nézeteit a munkáról. Hogy mi a közös bennük? A Kortársas című fél-improvizációs előadás szerint az, hogy mindegyik szituáció feloldható egy kis odafigyeléssel és humorral.
A tavasszal bemutatott előadás célja hasonló, mint a korábbi produkciónak: egyszerre nevettet meg és ad tanácsot, miközben a remek színészek improvizációs képességét is próbára teszi.
És bár a keretezés hasonló, a házaspárbaj után a népszerű csapat fókuszt váltott: most az egymással együtt élni képtelen, azaz kénytelen generációk kommunikációs ügyetlenkedéseit veszik szemügyre szórakoztató módon.
Regisztrálj, vagy lépj be, hogy tovább tudd olvasni a cikket!
A Radnóti Miklós Színház közösségi oldalán jelentette be, hogy elhunyt Horváth Marcsi, vette észre a Blikk. A színház szeretett gazdasági titkára csütörtökön távozott az élők sorából.
A színház feketébe borította a Facebook-oldalát, így emlékezve meg róla. Marcsi közel három évtizeden át dolgozott a Radnótiban, a nyolcvanas évek elejétől kezdve segítette a társulat munkáját.
„Elment Horváth Marcsi. Fájdalommal tudatjuk, hogy tegnapelőtt örökre itt hagyott minket régi, hűséges kollégánk, Horváth Marcsi – és vele együtt távozott a színházunk történetének egy darabkája.”
Horváth Marcsi a gazdasági titkári feladatok mellett mindig figyelmes és kedves kolléga volt. A színház így emlékezett rá: „Készséges, szépszemű, napsugaras mosolyú munkatársunk volt, aki nem csak a felettesei munkáját segítette odaadóan, de lenyűgöző kedvességgel, figyelemmel és türelemmel igyekezett megoldást találni kollégái minden problémájára.”
A társulat közös üzenetben köszönt el tőle: „Legyen könnyű neki a föld; búcsúzik tőle a Radnóti Színház társulata.”
A Radnóti Miklós Színház közösségi oldalán jelentette be, hogy elhunyt Horváth Marcsi, vette észre a Blikk. A színház szeretett gazdasági titkára csütörtökön távozott az élők sorából.
A színház feketébe borította a Facebook-oldalát, így emlékezve meg róla. Marcsi közel három évtizeden át dolgozott a Radnótiban, a nyolcvanas évek elejétől kezdve segítette a társulat munkáját.
Regisztrálj, vagy lépj be, hogy tovább tudd olvasni a cikket!
Nem 28, „csupán” 23 évvel ezelőtt kezdődött történetünk, 2002 őszén, amikor bemutatták az angliai mozik a Sekély sírhant, a Trainspotting, Az élet sója és A part rendezője, Danny Boyle új zombifilmjét, a 28 nappal későbbet (a magyar vásznakra 2003 februárjában pattant fel). A legtöbben ebben a filmben ismerték meg a később Oscar-díjassá váló Cillian Murphyt, valamint a később Oscar-jelöltté avanzsáló Naomie Harrist (Brendan Gleeson és Christopher Eccleston azért már elég ismertek voltak ekkor is). A forgatókönyvet Alex Garland írta, akit azóta olyan filmek direktoraként is ismerhetünk, mint az Ex Machina, az Expedíció, az Ők, a Polgárháború vagy a Hadviselés.
A 28 nappal később sztorija szerint egy olyan vírus kezdett el fertőzni az Egyesült Királyságban, amely dühöngő, vérhányó vadállattá aljasított mindenkit, akit megfertőzött, a maroknyi túlélő pedig próbált menedéket találni a szigetországban.
A mindössze 8 millió dolláros büdzsé pedig szépen meg is térült, hiszen világszinten kb. 75 milliót szedett össze a film.
Érkezett is öt évvel később, 2007-ben a folytatás, a 28 héttel később, amit már nem Boyle rendezett, hanem a 2001-es Intactóval nagyot gurító spanyol fenegyerek, Juan Carlos Fresnadillo (továbbá: Betolakodók, A hercegnő és a sárkány), aki Robert Carlyle-t, Rose Byrne-t, az akkor még viszonylag ismeretlen Jeremy Rennert, Idris Elbát és Imogen Pootsot küldte csatázni Londonba a zombihaddal, kb. fél évvel az első rész eseményei után. S bár nem volt olyan jó, mint az első rész (nem is Garland írta), és kb. dupla költségvetéssel nagyjából ugyanannyit is hozott, azért még mindig szép sikernek könyvelték el az alkotók, és el is kezdték tervezgetni a harmadik etapot, a 28 hónappal későbbet, nagyjából egy 2010-es mozipremierrel. Legalábbis erről számolt be Alex Garland, ám ebből végül nem lett semmi, mivel a Fox Searchlighton belül olyan embereknél voltak a jogok, akik úgy döntöttek, hogy nem állnak szóba egymással, így az újabb zombiterveknek is lőttek egy időre.
Majdnem tíz évvel később azonban Danny Boyle és Alex Garland újra elővették korábbi sikerüket, a jogok Andrew Mcdonald producer hathatós közreműködésének hála átkerültek a Sonyhoz, s így elkezdtek dolgozni egy új trilógián, ami az azóta eltelt hosszú idő miatt, kihagyva címében a hónapot, rögtön 28 évvel később lett.
Ennek első epizódja került most a mozikba, méghozzá újra Boyle rendezésében, aki az első rész óta Oscar-díjas rendező lett a Gettómilliomosnak köszönhetően, és olyan további filmeket álmodott a vászonra, mint a Milliók (2004), a Napfény (2007), a 127 óra (2010), a Transz (2013), a Steve Jobs (2015), a T2 Trainspotting (2017), legutóbb pedig a Yesterday 2019-ben. Vagyis Boyle hat év után csüccsent vissza a direktori székbe, hogy bebizonyítsa, továbbra is megvan a monyója, ráadásul ismét egy Alex Garland-forgatókönyvből garázdálkodhatott.
Boyle-nak pedig sikerült is a bizonyítás, mivel a 28 évvel később talán az eddigi legjobb epizód lett, ráadásul úgy, hogy nem feltétlenül (vagy egyáltalán nem) azt kaptuk, amire számítottunk. A sztori szerint a vírus elszabadulása óta 28 év telt el, Nagy-Britannia és Írország pedig sziget mivoltukból fakadóan karantén alá kerültek, a világ többi pontjáról sikerült kiszorítani a halálos kórt. Persze a veszélyzónában is vannak túlélők, közülük ismerünk meg egy kis szigeten élő közösséget, benne Jamie-t (Aaron Taylor-Johnson), a súlyos beteg feleségét, Islát (Jodie Comer) és a 12 éves kisfiukat, Spike-ot (Alfie Williams). Jamie úgy dönt, Spike elég érett már ahhoz, hogy elvigye őt a kerítéseiken túlra, a szárazföldre zombivadászatra, a túra azonban nem várt fordulatot hoz a gyerkőc életébe: megtudja, hogy odakint él magányosan egy kattant orvos, Dr. Kelso, akikből nem sok maradt, és talán ő segíthetne meggyógyítani a zavarodott édesanyját, akivel a többiek tudta nélkül útra is kel zombiföldön a vágyott cél felé.
A 28 évvel később alapvetően nem hazudtolja meg önmagát: véres, kegyetlen, izgalmas. A fertőzöttek minden fajtája durva és rendkívül félelmetes (bár valami fura oknál fogva, talán hogy elkerüljék az X korhatár-besorolást, itthon is kitakarták a pucér zombik nemi szervét), Danny Boyle pedig közel a hetvenhez is bizonyítja, hogy semmit nem veszített a fenegyerekségéből, s éppolyan profi direktor, mint a harmincas-negyvenes éveiben.
Ez a film ugyanis rendkívül intenzív, és próbára teszi a nézők türelmét. Rendkívül gyors vágásokkal, áttűnésekkel és furcsa zenékkel, hanghatásokkal operál, ráadásul a jelenetek nagy többségét iPhone 15 Pro Max okostelefonokkal rögzítette a szintén Oscar-díjas operatőr, Anthony Dod Mantle, ami egyedi képi világot és atmoszférát kölcsönöz a sztorinak. Atmoszféra pedig akad bőven, Boyle nagyon ért ahhoz, hogy kézzelfoghatóvá, nyomasztóvá, élővé, veszélyessé, vagy akár reménytelivé tegyen egy történetet, pontosabban a világot, ahol az játszódik.
A 28 évvel későbbnek azonban van egy olyan vetülete is, amire talán nem sokan számítottak egy 18-as karikás zombis horrortól: hatalmas szíve van, és hihetetlenül megható.
Bizony, fogalmazhatunk úgy is, hogy egy könnyfacsaró zombis horrorral van dolgunk.
Az új és fantasztikus színészi felfedezett, Alfie Williams egymaga viszi el a hátán a filmet, pedig olyan „segítői” vannak, mint Aaron Taylor-Johnson, Jodie Comer és Ralph Fiennes, de hát ez igazából az ő felnövéstörténete, amely során már ilyen fiatalon kénytelen felelősséget vállalni, és mindent megtenni azokért, akiket szeret. Ralph Fiennesnak pedig, aki a sztorinak csak egy későbbi pontján bukkan fel, szintén egy csodás és emlékezetes karakter jutott, ő a film lezárásában játszik hatalmas szerepet, és micsoda lezárás az!
Nem is érdemes többet elárulni a filmről, ami biztosan sokakat kikészít majd, ám az kétségtelen, hogy egy egyenesen az elevenünkbe vágó, nyers, mégis rendkívül érzelmes mestermű lett Danny Boyle új 28-filmjéből. Aki pedig értetlenül áll a több mint fura utolsó jelenettől, ne feledje, hogy kb. fél év múlva, 2026 januárjában érkezik az új trilógia már leforgott második (összesítve a franchise negyedik) része, a 28 Years Later: The Bone Temple (28 évvel később: A csonttemplom), amit viszont nem Danny Boyle rendezett, hanem Nia DaCosta (Little Woods, 2021-es Kampókéz), akinek azt üzenjük: még vért, még verejtéket, még könnyeket!
Nem 28, „csupán” 23 évvel ezelőtt kezdődött történetünk, 2002 őszén, amikor bemutatták az angliai mozik a Sekély sírhant, a Trainspotting, Az élet sója és A part rendezője, Danny Boyle új zombifilmjét, a 28 nappal későbbet (a magyar vásznakra 2003 februárjában pattant fel). A legtöbben ebben a filmben ismerték meg a később Oscar-díjassá váló Cillian Murphyt, valamint a később Oscar-jelöltté avanzsáló Naomie Harrist (Brendan Gleeson és Christopher Eccleston azért már elég ismertek voltak ekkor is). A forgatókönyvet Alex Garland írta, akit azóta olyan filmek direktoraként is ismerhetünk, mint az Ex Machina, az Expedíció, az Ők, a Polgárháború vagy a Hadviselés.
A 28 nappal később sztorija szerint egy olyan vírus kezdett el fertőzni az Egyesült Királyságban, amely dühöngő, vérhányó vadállattá aljasított mindenkit, akit megfertőzött, a maroknyi túlélő pedig próbált menedéket találni a szigetországban.
A mindössze 8 millió dolláros büdzsé pedig szépen meg is térült, hiszen világszinten kb. 75 milliót szedett össze a film.
Regisztrálj, vagy lépj be, hogy tovább tudd olvasni a cikket!
Az apja sokszor megverte, a tinédzserkori kopaszodása miatt pedig nem jósoltak neki nagy színészi jövőt – Patrick Stewart 85 éves
Jean-Luc Picard és X professzor – más színészek egy ilyen szerepért odaadnák a fél karjukat, Patrick Stewart azonban mindjárt két karakterrel biztosította nevét a mozi halhatatlanjai közt.
Patrick Stewart 1940. július 13-án született Mirfieldben, az angliai Yorkshire nyugati részén, Gladys Barrowclough szövésznő és textilmunkás, valamint Alfred Stewart gyermekeként. Apja a II. világháborúban a brit hadsereg ejtőernyős ezredének őrmestere volt, később postásként dolgozott. Három gyermek közül ő volt a legfiatalabb, két bátyja, Geoffrey és Trevor születtek előtte a családba.
Gyermekkorának nagy részét Mirfieldben töltötte, szegényes körülmények között (pélául nem volt melegvíz a lakásban, ahogyan vécé és fűtés sem), az alkoholista apja pedig többször bántalmazta őt.
Ez az élmény rányomta a bélyegét később a színészetére is. „Apám nagyon erős egyéniség volt, egy hatalmas ember, aki mindig megkapta, amit akart. Sok-sok év telt el, mire rájöttem, hogy milyen hatással volt a munkámra. A Macbeth miatt bajuszt növesztettem. Apámnak nem volt bajusza, de amikor a színpadra lépés előtt a tükörbe néztem, mégis az ő arca nézett vissza rám” – mesélte később egy interjúban.
Stewart a Crowlees Junior and Infant Schoolba járt, egy anglikán egyházhoz tartozó iskolába Mirfieldben. Később a színészi karrierjét ottani irodalomtanárának, Cecil Dormandnek tulajdonította, aki egy Shakespeare-könyvet adott a kezébe, és azt mondta neki, hogy adja azt elő. 1951-ben, 11 évesen iratkozott be a Mirfield Secondary Modern Schoolba, ahol folytatta a színészi tanulmányait.
15 évesen otthagyta az iskolát, és egyre aktívabban vett részt a helyi színházi életben. Újságíróként és nekrológíróként dolgozott a helyi lapnál, de egy év után felmondott, amikor a főnöke ultimátumot adott neki, hogy válasszon a színészkedés és az újságírás között. Az egyik fivére szerint Stewart ugyanis munkaidőben színházi próbákra járt, majd ő maga találta ki a riportjainak témáját, vagy meggyőzte a többi írót, hogy ugorjanak be helyette.
Később állást kapott egy bútorüzletben, ami azért is jött jól neki, mivel el tudott járni a próbákra, amelyek nem ütköztek a munkaidejével, illetve rájött, hogy a színészi tehetségét is kamatoztathatja: az egyes vásárlókhoz igazított értékesítési technikájával nemcsak eredményes kereskedő lett, hanem a színészi tudását is fejleszthette. Emellett bokszedzésre is járt, hogy karban tartsa a fizikumát.
Kopaszon nem lesz főhős
A színpadi karrierje már elég korán elkezdődött. 1957-ben, 17 évesen beiratkozott a Bristol Old Vic Színházi Iskolába, ahol két évet töltött, megtanulta a szakmát, és megszabadult a yorkshire-i akcentusától. Az iskola elvégzése után soha nem volt gondja a munkával, annak ellenére, hogy az egyik tanára figyelmeztette, hogy a kopaszodása miatt valószínűleg maximum karakterszínész válhat belőle, és nem a főszerepekkel fogják őt megkeresni. Stewart azonban meggyőzte a rendezőket, hogy parókával mindkét szereptípust el tudja játszani, így megduplázva repertoárját (úgy reklámozta magát, hogy „két színész egy áráért!”). A színpadi debütálására 1959 augusztusában került sor a Theatre Royalban, Lincolnban, ahol Morgan szerepét játszotta a Kincses sziget színpadi adaptációjában.
Még nem volt 20 egyébként, amikor elkezdett erősen hullani a haja. „19 évesen kopaszodni kezdtem, és azt hittem, hogy soha többé nem fog érdeklődni irántam egyetlen nő sem. Felkészültem arra, hogy az életem egy része véget ért” – nyilatkozta később erről az időszakról.
1966-ban csatlakozott a Royal Shakespeare Companyhez, amelynek közel húsz évig a tagja maradt. Az RSC-nél töltött ideje alatt olyan szerepeket játszott, mint János király, Shylock, IV. Henrik, Cassius, Titus Andronicus, Oberon, Leontes és Enobarbus.
Az útja innen a Broadwayre vezette, ahol 1971-ben 62 előadáson játszott a társulat a Szentivánéji álom című darabjában. Ezt követően az 1980-as években csatlakozott a Royal National Theatre-hez, ám 1997-ben visszatért az RSC-hez a modernizált Othello címszerepében (amelyben megfordították a szerepeket, és Othello volt fehér, Desdemona pedig fekete), de játszott még az Antonius és Kleopátra, a Julius Caesar és A vihar című darabokban is.
Leninként kezdte
Stewart még az 1970-es évek elején ugrott át a színpadról a brit televízióba, bár az első médiaszereplései színházi közvetítések voltak. Az első rendes tévés szerepét tűzoltóként játszotta a hosszú ideje (1960 óta máig!) futó brit szappanopera, a Coronation Street 638. epizódjában.
1974-ben azonban teljes átállásra szánta el magát (bár ismerős területen maradt), és a Royal Shakespeare Company televíziós adaptációjában, az Antonius és Kleopátrában játszotta Enobarbust. Ugyanebben az évben Lenin szerepében tűnt fel a BBC minisorozatában, a Fall of Eaglesben, amely az első olyan tévés projektje volt, ami nem kapcsolódott színházi produkcióhoz, és amelyben többek között Gemma Jones (Bridget Jones-filmek), Tony Jay és John Rhys-Davies (avagy Gimli) voltak a partnerei.
A következő évre már a játékfilmek világába is betört. Filmes debütjében Ejlert Løvborg szerepében tűnt fel az Oscar-jelölt Hedda című drámában, Henrik IbsenHedda Gabler című színdarabjának adaptációjában.
Ezt követte ugyanebben az évben a Hennessy című thriller. 1976-ban Stewart korai elismertségre tett szert a kegyetlen titkosszolgálati főnök, Sejanus szerepével a BBC elismert minisorozatában, az Én, Claudiusban.
Kapitány, kapitányom
Ezután Leondegrance királyt alakította John Boorman 1981-es fantasyeposzában, az Excaliburban, amely Stewart első, amerikai stúdió által készített filmje volt, igaz, Írországban forgatták. 1984-re viszont már aktívabban vett részt hollywoodi produkciókban. Ezek közül kiemelkedik Gurney Halleck mellékszerepe Frank HerbertDűne című regényének David Lynch-féle filmadaptációjában, 1985-ben pedig már nem kevesebb mint öt játékfilmben volt látható: például az Életerő című sci-fi-horrorban.
1987-ben kapta meg élete egyik legfontosabb szerepét, ő lett Jean-Luc Picard, a U.S.S. Enterprise űrhajó kapitánya az akkor induló Star Trek – Az új nemzedék című sorozatban, amely miatt a filmes karrierje hét éven át a háttérbe szorult. Persze ez idő alatt is szerepelt filmekben, csupán kisebb szerepekben: az 1991-es L. A. Story: Az őrült városban egy beképzelt étteremvezetőként láthattuk, Mel Brooks 1993-as paródiájában, a Robin Hood, a fuszeklik fejedelmében pedig Richard királyként tűnt fel a film végén.
Az új nemzedék 1994-es befejezése után visszatérhetett a mozifilmekhez, igaz, a Star Trek megmaradt, csak ugye jöttek az egész estés mozis darabok. Kapásból ’94-ben a Nemzedékek, 1996-ban a Kapcsolatfelvétel, 1998-ban az Űrlázadás, 2002-ben pedig a Nemezis. Emellett olyan filmekben alakított emlékezeteset, mint az Összeesküvés-elmélet (1997) főgonosza, vagy az 1998-as minisorozat, a Moby Dick Ahab kapitánya, amely alakításért Emmy- és Golden Globe-jelölést is kapott (egyébként a filmes-sorozatos szakmai grémiumok szégyene, hogy Stewart eddig egyetlen Oscar-, Golden Globe- vagy Emmy-díjat sem kapott, sőt, Oscarból még jelölést sem).
X
Picard karaktere azonban nem volt elég neki, a XXI. századot már a másik leghíresebb és egyben legsikeresebb szerepével kezdte, méghozzá a 2000-es X-Men: A kívülállókban Charles Francis Xavier professzor (alias X professzor) karakterével. Eddig összesen nyolc filmben tűnt fel e kultikus szerepében (+ X-Men 2, X-Men: Az ellenállás vége, X-Men kezdetek: Farkas, Farkas, X-Men: Az eljövendő múlt napjai, Logan – Farkas, Doctor Strange az őrület multiverzumában.). Azért is írtuk, hogy eddig, mivel úgy tűnik, ott lesz Xavierként a jelenleg is készülő Bosszúállók: Ítéletnap című új Marvel-filmben (amióta a Disney megvette a 20th Century Fox stúdiót, azóta az X-Men is a Marvel Mozis Univerzum része lehet a vásznakon).
38 év korkülönbség
Patrick Stewart eddig háromszor nősült meg. Először 1966-ban állt az oltár elé, s vette feleségül Sheila Falconert, akivel sokáig együtt voltak, 24 évvel később, 1990-ben váltak el. Egy fiuk, Daniel, és egy lányuk, Sophia született a házasságuk alatt. Daniel egyébként szintén színész lett, és például az apja mellett szerepelt a Halálvonat című 1993-as tévéfilmben, a Blunt Talk című szitkomban, vagy a Star Trek: Az új nemzedékThe Inner Light című epizódjában.
1997-ben aztán Stewart eljegyezte Wendy Neuss amerikai producert, aki szintén Az új nemzedéken dolgozott korábban. 2000. augusztus 25-én mondták ki egymásnak a boldogító igent, ám ez a frigy nem tartott sokáig, három évvel később, 2003-ban elváltak. Négy hónappal a Neusstól való válása előtt Stewart az angol színésznő Lisa Dillon mellett játszott a Solness építőmester című darabban, a két színész pedig 2007-ig romantikus kapcsolatban volt egymással.
2008-ban Stewart már az amerikai énekesnő és dalszerző Sunny Ozell-lel kezdett el járni, akivel a Brooklyn Academy of Musicban, a Macbeth című darabban találkozott.
2012 augusztusában házat vásároltak Brooklyn Park Slope negyedében, majd 2013 márciusában jelentették be, hogy eljegyezték egymást, az év szeptemberében pedig megesküdtek (ekkor Stewart 73 éves volt, Ozell pedig 35, tehát van köztük egy kellemes 38 év…), ráadásul Patrick jó barátja, Ian McKellen adta őket össze.
2020-ban aztán Stewart elárulta, hogy McKellen eskető okmányai Nevadában nem voltak érvényesek, így az ottani házasságuk sem az. De ezt már tudták előre, így néhány héttel a nevadai menyegző előtt tartottak McKellennel egy titkos hivatalos szertartást egy Los Angeles-i mexikói étteremben. Azóta is együtt vannak Sunnyval.
Stewart pedig szerencsére szakmailag is igen aktív, nem tervezgeti a nyugdíjba vonulást. És szívesen belebújik újra két fő karakterének bőrébe, jó példa erre a Star Trek: Picard című sorozat három évada (2020-2023), vagy a már említett, most készülő Bosszúállók-film.
Patrick Stewart 1940. július 13-án született Mirfieldben, az angliai Yorkshire nyugati részén, Gladys Barrowclough szövésznő és textilmunkás, valamint Alfred Stewart gyermekeként. Apja a II. világháborúban a brit hadsereg ejtőernyős ezredének őrmestere volt, később postásként dolgozott. Három gyermek közül ő volt a legfiatalabb, két bátyja, Geoffrey és Trevor születtek előtte a családba.
Gyermekkorának nagy részét Mirfieldben töltötte, szegényes körülmények között (pélául nem volt melegvíz a lakásban, ahogyan vécé és fűtés sem), az alkoholista apja pedig többször bántalmazta őt.
Ez az élmény rányomta a bélyegét később a színészetére is. „Apám nagyon erős egyéniség volt, egy hatalmas ember, aki mindig megkapta, amit akart. Sok-sok év telt el, mire rájöttem, hogy milyen hatással volt a munkámra. A Macbeth miatt bajuszt növesztettem. Apámnak nem volt bajusza, de amikor a színpadra lépés előtt a tükörbe néztem, mégis az ő arca nézett vissza rám” – mesélte később egy interjúban.
Regisztrálj, vagy lépj be, hogy tovább tudd olvasni a cikket!
