KULT
A Rovatból

Minden idők egyik legjobb játéka az Elden Ring!

Tudom, nem friss megjelenés, de kellett hozzá 1 hónap, hogy alaposan körbejárjam a Lands Between világát és megfogalmazzam véleményem erről a csodáról.

Link másolása

2022-ben a FromSoftware a Namco Bundai kiadóval közösen elhozta, minden idők egyik legjobb játékát. Hatalmas volt a várakozás, ugyanis a fejlesztő előző játékai a Dark Souls sorozat, a Bloodborne vagy a Seikiro: Shadows Die Twice is mind-mind klasszikusnak minősülnek a saját kategóriájukban.

Gyakorlatilag a fődesigner Hidetaka Miyazaki zsánert teremtett műveivel,

amit játékoskörökben el is neveztek Soulslike-nak. Ez annyit tesz, hogy egy rettenetesen nehéz, de átgondolt és igazságos harcrendszer mellé tesznek egy letisztult, jól átgondolt pályadesign-t és egy csipetnyi rougelite játékelemet. Szerencsére nem tört meg a FromSoftware, a rá nehezedő nyomás alatt, és egy hihetetlen kalandot tettek le az asztalra.

Az Elden Ring is ezekből a Soulslike alapanyagokból dolgozik: van egy fair, de mesteri szinten nagyon nehezen elsajátítható harcrendszer. Az ellenfelek mozgását kell folyamatosan figyelni, a mozgásanimációk adják a jeleket a játékosoknak, hogy mikor ússzák meg az ellenfél csapásait és mikor szívják a fogukat a rossz időzítés miatt. A pálya design-ja látványos, részletes, nem lehet 1 percet sem úgy lovagolni a hatalmas nyílt világban, hogy ne

találkozzunk valami lélegzetelállító dologgal vagy groteszk teremtménnyel.

Figyelni kell, hiszen a nagyobb kazamatáknak több megoldási lehetősége is van, ezért érdemes próbálkozni az alternatív útvonalakkal is, mert teljesen más kincseket rejthetnek, mint az egyértelmű csapásvonal. A rougelite játékelemként pedig úgy jelenik meg, ha meghalunk, ekkor bizony minden rúnánk odavész, ami nálunk volt, ezek a rúnák a játék fizetőeszközei és tapasztalati pontjai is egyszerre. Amikor meghal a karakterünk a legutóbbi mentési helyen éledünk újra és ha elmegyünk oda, ahol meghaltunk előző alkalommal, a rúnák ott lesznek. Kivéve, ha még egyszer útközben elesünk, mert akkor minden korábbi rúnánk odavész. Ez egy plusz tétet ad a játéknak, hiszen egyszerre szeretne kalandozni, de mellette óvni is a megszerzett rúnáit. Mikor elkezd játszani az ember, rájön, hogy néha el kell viselni a veszteséget, hiszen amikor 8.000-9.000 rúna veszik oda az nem fáj annyira, mint a nehezen összespórolt pár 100.000. A másik klasszikus fontos Soulslike elem az is, hogy mentés, vagy halál után, minden, nem főellenfél újjáéled az utunk során, ugyanis

a Lands Between világában nincs igazán halál.

Így visszajutni hőn szeretett rúnáinkhoz nem olyan egyszerű, mint gondolnánk. De erre pár óra alatt megtanít a játék, és van, amikor jobb is, ha elengedjük őket, ugyanis a kihívások teljesítése és teljes koncentráció minden harcban sokkal fontosabb, mint az anyagi javak.

Mitől teljesen más élmény az Elden Ring, mint az eddigi FromSoftware játékok? Az egyik marginális különbség, hogy lehet ugrani. Nem gondoltam volna, de ez egy olyan luxus, ami eddig hiányzott a Soulslike-okból, és ez a változtatás minőségi változást jelent. A másik, hatalmas újítás pedig maga a pálya:

ez egy nyílt világú Soulslike, játék közben oda megyünk, ahová csak akarunk.

Én próbálkoztam Hidetaka Miyazaki korábbi műveivel, de mindig volt egy pont, ahol egy falnak ütköztem és egyszerűen nem éreztem magam elég jónak, hogy átverekedjem magam az amúgy fair kihíváson. Nem éreztem magamban az erőt, hogy 2-3 órán keresztül próbálkozzak egy főellenfél legyőzésével, megtanuljam a mozdulatait és kiismerjem a megfelelő taktikát. Ezt az Elden Ring nyílt világa teljesen megváltoztatta.

Találkozol egy ellenféllel, akivel egyszerűen nem bírsz? Semmi baj fordulj meg, és keress más kihívást,

amíg nem érzed magad elég erősnek, hogy letépd ellenfeled arcát. Akkor is lehet nehéz lesz, de így a kezdőbb játékosoknak is esélyt hagytak, hogy kibontakozzanak, belejöjjünk a harcrendszerbe és amikor már jó pár órát gyakorolsz, előbb-utóbb az első kihívás teljesítése is gyerekjáték lesz. Ez a változtatás teljesen behúzott.

A FromSoftware játékainak eddig is az egyik kiemelkedő eleme volt az atmoszféra és a látványvilág. Nos jelen cikkünk tárgyának univerzuma is magával ragadó: egy sötét fantasy, kegyetlen, véres, mocskos és gyönyörű. Az amúgy nem új grafikus motor néha áll leejtően szép még gyengébb hardware-en is.

Minden nagyobb várnál látszik, hogy kitettek magukért a designerek, olyan apró részletek is kidolgoztak, amikre nem is gondolnánk.

Nem tudom, hogy Hidetaka Miyazaki csapata mennyit köszönhet George R.R. Martinnak, de Ő az Elden Ring társírója a japán fejlesztő legenda mellett, hogy mennyi befolyása volt a történetre, mert az pont olyan, mint a Dark Souls-oknak. Nehezen érthető és töredékes, nekünk kell összerakni, de ha vesszük a fáradságot, egy fantasztikus és összetett világ tárul a szemünk elé – vagy nézünk meg háttértörténet videókat YouTube-on. A zene szokásosan epikus, a látvány hihetetlen, mi kellhet még?

Például klasszikus Soulslike játékmenet: nem találunk küldetés listát, vagy térképet, ahol jelzik az éppen aktuális feladatunkat. Az Elden Ringben beszélünk a nem játékos karakterekkel, akik elmondják mit szeretnének és emlékeznünk kell rá, hogy mit mondtak, hova kell elmenni, vagy kitalálnunk, mi is a küldetésünk.

Ez a szabad kalandozáshoz egyszerre plusz élményt is ad mert sokkal személyesebbé válik általuk,

de negatívuma is van, hiszen nem tudunk egyszerre 5-6 küldetést felvenni, mert nem igazán tudnánk követni az eseményeket. Végig hallgatjuk az amúgy humorosan ripacs módon túljátszott karaktereket és figyelünk rá mit is mondanak, többször megszólítjuk őket, mert sokszor elsőre nem adják oda a nekünk szükséges tárgyakat, csak a hosszú beszélgetések után. A tárgyleírások is sokszor misztikusak, mindent ki akarunk majd próbálni, hogy egy adott fegyver vagy varázslat pontosan mit is csinál? Mi is ez a tárgy? Még a multiplayer módot is béna tárgyak mögé rejtették, nem hittem a szememnek. Nincs ugyanis klasszikus multiplayer, de

be tudunk segíteni egymásnak nagyobb összecsapásokban, vagy hátráltatni tudják egymást a játékosok,

így ez egyfajta hibrid többjátékos mód – bár jómagam főleg offline játszottam. Számtalan fórum van a közösségi térben, különféle stratégiákról, vagy trükkökről, rengeteget segít egymásnak az online közösség, öröm volt belépni és utána olvasni mindennek ezeken az oldalakon. Mint kezdő, a történetet az alábbi link alapján követtem végig: https://eldenring.wiki.fextralife.com/Game+Progress+Route .

Nekem ez volt az első igazi Souls játékom, és ez egy olyan tapasztalat volt számomra, amivel nagyon ritkán találkozom, mint egyszerű gamer. Manapság már nem tudok több órán át leülni és játszani, mint egyetemista koromban, már felelősség teljesen kell a való életben helyt állni.

Nos az Elden Ring ebből a közegből szakított ki és lehettem újra gyerek.

Elkezdek csak úgy kalandozni, felfedezek 2-3 várat, kazamatát, legyőzők 2-3 főellenfelet, aztán nekiindulok annak a szörnyűségeknek, amivel eddig nem tudtam elbánni és harmadik, negyedik alkalommal sikerrel járok – hopp reggel négy van. Igaz én egy varázsló karakterrel indultam neki a világnak, amit az ősfanok nem néznének jó szemmel, mert túl egyszerű, de mint első karakter, úgy gondoltam ismerkedem a játékmenettel és nehézséggel. Ez az ismerkedés is eltartott nagyjából 120 óráig és már a harmadik karakteremmel járom a Lands Between világát. Anno imádtam volna egy hasonló Souls játékot, de a régi Dark Soulsok esetében nem tudtam túllépni a saját határaimon, ezért úgy döntöttek a fejlesztők, majd ők tovább lépnek és ez sikerült is nekik.

Ha nem is minden idők legjobb játéka az Elden Ring, de nagyon közel van a tökéletességhez.

Mondhatnám, hogy nehézsége miatt nem tudom mindenkinek ajánlani, de ez nem így van. Rengeteg témával kapcsolatos fórumban benne vagyok és sok embertől olvastam, akik eddig hozzá se nyúltak volna egy hasonló játékhoz, hogy megpróbálták, vagy párjukkal nekifutottak, és szinte mindenkit magával rántott az Elden Ring. A játék elérhető Xbox One-on, XBox Series X/S-en, PlayStation 4-en és 5-ön, valamint PC-n.

Link másolása
KÖVESS MINKET:

Népszerű
Ajánljuk
Címlapról ajánljuk


KULT
A Rovatból
Nem Zendaya cicijével próbálja eladni a filmjét Luca Guadagnino a Challengersben
Április 25-től játsszák a hazai mozik a Challengerst. Zendaya eddigi pályafutásának talán legfontosabb filmjét készítette el, és mindent meg is mutatott a cél érdekében.

Link másolása

FIGYELEM: A CIKK APRÓ SPOILEREKET TARTALMAZ!

Napok óta azon töprengek, miért is tetszett ennyire a Challengers. Hiszen ha az ember nagy vonalakban elmondja a sztorit, talán fel sem kelti a figyelmet. Szerelmi háromszög, a tenisz, mint az emberi kapcsolatok, játszmák metaforája, bla-bla-bla. De ahogy sokszor hangsúlyozzuk, a művészet fő kérdése a nem a „mit”, hanem a „hogyan”.

Luca Guadagnino rendező az egyszerű hozzávalókat mesterien elegyíti, a romantikus drámából már-már lélektani thrillert csinál. Az első pillanatban megalapozza az egész filmen átívelő feszültséget. Két férfi teniszezik. Izmosak, leharcoltak, feszültek. Már-már mitikus alakok. Csatájukat a nézőtérről figyeli egy szépséges nő.

A három szempárt látjuk egymás mellé vágva, és rögtön tudjuk, miről van szó, mi is lehet a valódi tétje ennek az összecsapásnak.

Ezután a film ügyesen ugrálva az idősíkokon azt mutatja be, hogy jutottak el a szereplők eddig a pontig.

Tashi (Zendaya) ígéretes teniszcsillagnak indult, ám egy sérülés miatt le kellett mondani az álmairól. Manapság férje, Art Donaldson (Mike Faist) teniszcsillag edzője és menedzsere, akivel van egy közös lányuk is. Art rossz passzban van, sorra veszti a meccseit, szíve legmélyén már szívesen visszavonulna, de fél, hogy elveszti felesége megbecsülését, ha feladja. Ám mindannyiuk életét felrázza, amikor egy kisebb rangú versenyen Art szembe találja magát Patrickkal (Josh O’Connor), aki egykor a legjobb barátja volt, egészen addig, amíg meg nem ismerkedtek Tashival.

Mindenképpen ki kell emelni még Trent Reznor és Atticus Ross zenéjét. Mert bármennyire jó is a rendező és a szereplőgárda, voltak olyan helyek a filmben, ahol egyedül a lüktető soundtrack biztosította a feszültséget, anélkül túl hosszú és lapos lett volna egy-egy snitt.

Bámulatos a fényképezés, minden beállítás talál, olykor egyenesen a száguldó labda szemszögéből látjuk a meccseket. Bár a filmben végig erős az erotikus túlfűtöttség, Luca Guadagnino remek ízléssel bánik a kérdéssel. Nem Zendaya cicijével próbálja eladni a filmjét, sosem látszik több, mint ami indokolt, és ami szükséges ahhoz, hogy plusz töltetet adjon egy-egy jelenetnek. Egyébként is túl sok a történés, amit követni kell ahhoz, hogy a szemünket legeltessük. Kimondottan szokatlan módon ebben a filmben sokkal többet vetkőznek a pasik.

Nem is emlékszem, láttam-e valaha olyan mainstream amerikai (vagy bármilyen) filmet, ahol a férfi öltözőt mutatják a maga természetes valóságában.

Itt ez is megtörtént. Sőt, Guadagnino attól sem fél, hogy kicsit behozza a képbe a látens homoszexualitás kérdését. Mindezt kellő lazasággal és humorral teszi.

Félreértés ne essen, a Challengers nem a szexről, és még csak nem is a teniszről szól. Ahogy maga Tashi ki is mondja valahol a film elején: a tenisz nem sport, hanem emberi kapcsolat. Akkor lesz jó egy meccs, ha a pályán lévő két ember szinte eggyé válik, tökéletesen érti egymást.

A Challengers három zseniális színész és egy nem kevésbé nagyszerű rendező összmunkájától lett az, ami, de ez mégiscsak Zendaya filmje, ő a csúcstámadó, a többiek az alaptábort biztosítják neki. A még mindig nagyon fiatal színésznő nem is választhatott volna jobb filmet, hogy megmutassa tehetségét azok számára, akik eddig legfeljebb a Pókember-filmekben és a Dűnében találkoztak vele.

A szép színésznők sokszor úgy próbálnak kitörni a skatulyából, hogy csúnya, vagy legalábbis a nőiességüket háttérbe szorító női karakterek bőrébe bújnak. Zendaya más utat választott: maximálisan kihasználja előnyös külsejét, erotikus kisugárzását, sőt, maga a szerep is arról szól részben, hogy egy vonzereje tudatában lévő fiatal nő miként manipulálja az életében lévő férfiakat. De közben láthatjuk fiatal lányként, anyukaként, femme fatale-ként, üzletasszonyként és tehetetlenül szerelmes nőként is. A színészi sokoldalúság olyan skáláját vonultatja fel, amire kevés szerep nyújt lehetőséget.

Kisujjában van a színész és a nő egész eszköztára, és így könnyedén az ujja köré csavar mindenkit.

Link másolása
KÖVESS MINKET:

A Rovatból
Több mint száz év után került elő egy eddig ismeretlen írás Agatha Christie-től
Az első Poirot-regénye környékén írhatta az első világháború alatt.

Link másolása

Váratlan szerzőre bukkantak egy, a Brit Pszichoanalitikus Társaság archívumában talált magazin hasábjain: minden idők legtöbb könyvet eladott regényírójára, Agatha Christie-re.

A magazint Sylvia Payne, a psziszhoanalízis brit úttörőjének papírjai között találták meg, aki még az első világháborúban, nővérként ismerkedett meg a krimi későbbi koronázatlan királynőjével.

A Mit csináltunk a Nagy Háborúban című, hatvanoldalas, saját készítésű szatirikus magazin is ebből az időből származik és Christie, Payne, illetve kolléganőik különböző írásait tartalmazza: novellákat, verseket, színdarabokat – és egy képregényt is egy mérgezéses esetről, amit Christie és szintén nővér barátnői „követtek el”.

Christie a magazinban elsősorban a kérdezz-felelek rovat vezetőjeként szerepel, ahol képzeletbeli olvasók kérdéseire válaszol, válaszait Agatha néni néven szignózva,

de rejtvényoldalt is szerkesztett, továbbá írt egy bírósági álhíreket tartalmazó rovatot.

A belsős nővérmagazint könnyed, pozitív hangvétele miatt minden bizonnyal saját maguk lelkesítésére készítették a nővérek, akik nap mint nap szembesültek a világháború borzalmaival a Franciaországból hazatért brit háborús sebesültek révén.

Christie nagyjából a magazin keletkezésekor írhatta első regényét is, A titokzatos stylesi esetet, a később legendássá vált Hercule Poirot detektív főszereplésével, de ekkor még senki sem sejthette, hogy az írónő könyveinek eladását csak Shakespeare és a Biblia tudja majd megelőzni, ugyanis első regényének kéziratát három éven át hat különböző kiadó utasította vissza.


Link másolása
KÖVESS MINKET:


KULT
A Rovatból
Meghalt András Ferenc
A nemzet művészének rendezőként olyan filmek fűzödnek a nevéhez, mint a Veri az ördög a feleségét vagy a Dögkeselyű. 81 éves volt.

Link másolása

Nyolcvanegy éves korában elhunyt András Ferenc Kossuth- és Balázs Béla-díjas filmrendező, forgatókönyvíró, producer, érdemes művész, a nemzet művésze – jelentette be csütörtökön Szombathelyen Kollarik Tamás, a Nemzeti Média-és Hírközlési Hatóság elnöki főtanácsadója és Lovass Tibor, a Savaria Filmakadémia elnöke a 11. Savaria Filmszemle keretében rendezett médiakonferencián.

András Ferenc, a Savaria Filmszemle életműdíjas zsűritagja emléke előtt a konferencia résztvevői néma felállással tisztelegtek.

A Színház- és Filmművészeti Egyetem MTI-hez eljuttatott közleménye szerint az intézmény harmadéves filmrendező osztályának osztályvezető tanára csütörtökön hajnalban hunyt el.

András Ferenc 1942. november 24-én született Budapesten, 1973-ban szerzett rendezői diplomát a Színház- és Filmművészeti Főiskolán. Életében mindvégig jelentős szerepet játszott a film és a televízió. Pályáját 1962-ben kezdte a Magyar Televízióban, majd dolgozott a filmiparban is, ahol a korszak legnagyobb rendezőivel működött együtt, köztük Ranódy Lászlóval és Makk Károllyal.

Rendezőként és forgatókönyvíróként olyan rendkívüli alkotások kötődnek a nevéhez, mint a Veri az ördög a feleségét, a Dögkeselyű, A kárókatonák még nem jöttek vissza, a Családi kör vagy a Törvénytelen című film – olvasható az SZFE méltatásban.

Mint írták, András Ferenc 1977-ben aláírta a Demokratikus Chartát, kifejezve tiltakozását a csehszlovákiai diktatúra intézkedései ellen, a politikai nyilatkozat támogatása miatt hosszú ideig nem forgathatott újabb játékfilmet.

A nyolcvanas években a MAFILM színésztársulatának vezetője volt, majd később a Dialóg Filmstúdiót irányította. Produceri tevékenysége mellett meghatározó szerepet vállalt a szinkronszakma alakításában, valamint a Duna Televízió szinkronműhelyének korszakos vezetője volt. Szerteágazó tudása és tapasztalata ellenére viszonylag későn kezdett tanítani: 2021-től volt az Színház- és Filmművészeti Egyetem filmrendező osztályának osztályvezető oktatója, aranydiplomáját pedig 2023-ban vehette át ugyanitt - emelik ki a közleményben.

András Ferenc halálával a magyar film világa kiváló alkotót veszített el, emlékét a filmjein és oktatói munkáján keresztül őrzi a Színház- és Filmművészeti Egyetem

– írták.

Link másolása
KÖVESS MINKET:


KULT
A Rovatból
Zack Snyder tovább kínoz minket: itt a Rebel Moon második része, A sebejtő azonban ezer sebből vérzik
Bizony, ez lett a „scargiver” magyar megfelelője: sebejtő. Persze ez a legkisebb gond a filmmel, amely láttán tengernyi fékevesztett ökörség miatt foghatjuk a fejünket, a tavalyi első résznél mégis jobb lett. Mutatjuk, miben.

Link másolása

A kezdetekről, vagyis a Rebel Moon: 1. rész – A tűz gyermekéről netflixes premierje idején, vagyis 2023 decemberében mi is megírtuk, hogy nem az lett író-rendezője, Zack Snyder megváltó filmje. Pedig nagyon ráférne már egy kis üdvösség, hiszen amilyen ütősen indult a karrierje olyan darabokkal, mint a 2004-es Holtak hajnala, a 2006-os 300 vagy a 2009-es Watchmen: Az őrzők, olyan gyorsan ábrándította ki magából addigi rajongóinak többségét a hatalmas katyvasz Álomháborúval (2011), vagy a vérkomolyan vett, és nagy vehemenciával elkészített, ám jókora luftot rugó DC-s szösszeneteivel (Az acélember – 2013, Batman Superman ellen: Az igazság hajnala – 2016, Az Igazság Ligája – 2017), ráadásul a zombizsánerhez való reményteli visszatérése sem sikeredett túl fényesen Az élőhalottak hadseregével.

A csalódások sorozata pedig így olyan hosszú lett, hogy már egy olyan darab kapcsán sem tápláltunk vérmes reményeket az újjáéledésre, mint a Star Wars nyomdokain járó Rebel Moon című űropera.

Sajnos nem is cáfolt ránk Snyder az első résznek kikiáltott A tűz gyermekével, amiben nagyjából minden filmből volt valami nyúlás, amit a direktora életében látott. Alapvetően A hét szamuráj alapszituját turbósította fel vaskos Star Wars-lopásokkal, és még sorolhatnánk, mi minden mással.

Ha pedig már az első etapnál is ilyen komoly gondok adódtak, abban bízni, hogy a négy hónappal később streamingre felpattintott folytatásra (a két filmet természetesen egyszerre forgatták) Snyder hirtelen mindent kijavít, eléggé halott ügy.

Ritkán fordulnak elő csodák, és talán senki sem hökken nagyot, ha azt mondjuk, A sebejtő (ez a magyar cím de fincsi) sem lőtte ki a Rebel Moont sci-fi műfaj halhatatlanjait rangsoroló képzeletbeli listák élére. De nem lett rosszabb, és ez is valami…

A tűz gyermeke sztorija ott ért véget (vagy inkább maradt abba), hogy a Veldt békés népét gabonáért sanyargató gonosz Atticus Noble (Ed Skrein) a Korával (Sophia Boutella) való bunyóban szétzúzódott a sziklákon, így hőseink úgy hitték, megmenekültek, hiszen parancsnok nélkül nincs sanyargatás. Persze tévedtek. A szedett-vedett banda, köztük Kora, Gunnar (Michiel Huisman), Titus tábornok (Djimon Hounsou), Nemezis (Bae Doona), Tarak herceg (Staz Nair) és Milius (Elise Duffy) visszatérnek a Veldtre, hogy meghozzák a jó hírt, miszerint a szorgos hangyáknak nem kell a náci felhangokkal és dizájnnal pöffeszkedő Anyavilág katonáinak átengedni a megélhetésüket és élelmüket, amikor jön az értesítés: Noble nem halt meg, és öt nap múlva ott is van óriás űrhajójával, hogy begyűjtse a gabonát.

Szóval Koráéknak ennyi idejük van felkészíteni a békés farmereket a harcra, plusz kigondolni egy taktikát, amely segítségével legyőzik majd a jókora túlerőt. Ja, és az Anthony Hopkins hangján beszélő, palástot viselő agancsos robot, Jimmy is itt kószál valahol. A sebejtő tehát folytatja A hét szamuráj-A hét mesterlövész-A három amigó-Egy bogár élete-tematikát, amiben a kis közösséget veszélyeztető gonosz hadakat kell néhány bátor hősnek kitessékelnie a faluból.

Viszont, vagy tán épp ezért, annyi hülyeségre ez a terep nem adott alkalmat, mint A tűz gyermekében, ahol a harcosgyűjtés közepette ide-oda csapódtunk, és csak néha csücsültünk le egy kis dombra egy szusszanás erejéig.

Oké, hülyeségre Snydernél mindig lehet számítani, így most is kapunk olyan jeleneteket, mint pl. amikor a királygyilkosságos puccshoz az élőben ott játszó csellókvartett szolgáltatja rendíthetetlenül, egy pillanatra sem kizökkenve szerepéből a zenei aláfestést, vagy amikor azt látjuk, hogy Noble gigantikus űrhajójának van egy gigantikus kazánháza, amelyben emberek lapátolják a kemencékbe (vagy mikbe) a szenet (vagy mit). Igen, ezzel megy az űrhajó. (Vagy ezzel fűtenek?) És nem gépek végzik a melót, hanem emberek... A Rebel Moonnak kétségkívül van némi steampunkos beütése, na de azért abban is van egy határ…

Az viszont mindenképp A sebejtő számlájára írandó, hogy az akciók ezúttal jobban sikerültek, A tűz gyermeke ugyanis ebben is harmatgyengének számított. A Veldten játszódó ostrom kétségkívül a filmduó legjobb akcióit foglalja magába, Kora és Gunnar pedig ezalatt becsempészik magukat Noble hajójára, hogy belülről robbantsák fel a fenevadat, s itt is találunk megkapó csörtéket.

Na de körülbelül ennyi az a pozitívum, amivel A sebejtő szolgálhat, mivel a karakterek szintjén ezúttal is falakba ütközünk.

Egy csomót mesélnek magukról (hiszen van egy jelenet, amelyben egy asztalnál ülnek hőseink, és szépen sorban mindenki elmeséli a háttérsztoriját, amit persze meg is mutat Snyder, szóval ez is letudva), mégsem ismerjük meg őket igazán, a drámájuk hatástalan marad, és ha meg is hal valaki (márpedig A hét szamuráj alapján nem élheti túl mindenki a kalandot), nem valószínű, hogy krokodilkönnyeket hullatunk majd érte.

Aki pedig azt hitte, hogy mivel A sebejtő a két film közül a második, így végre megnézhetjük Koráék sztorijának lezárását, nos, annak korai volt az öröme. Kapunk egy minifinálét, az igaz, de még sok minden van itt hátra, Snyder tehát valóban arra a merényletre készül, hogy Star Wars-méretű franchise-á dúsítsa vérszegény sci-fi-eposzát. Alig várjuk…

Link másolása
KÖVESS MINKET: