Megkedveltem önmagamat! – Shirley Valentine megnevettet, megríkat és felszabadít
„A házasság olyan, mint a Közel-Kelet. Nincs megoldás, csak abban bízunk, hogy fennmarad a tűzszünet”. „A szex olyan, mint a Sainsbury’s áruház. Csak a nagy tolongás, aztán alig kapsz valamit”. Persze, hogy elemi erővel robban ki a nevetés ilyen mondatok hallatán. Aztán jönnek más mondatok, amelyek már elevenünkbe hatolnak, akár bevalljuk magunknak, akár nem: „Félek az élettől, ami a falon túl van”. „A meg nem élt életek ölnek meg minket.” „Miért kapunk annyi energiát az élettől, ha nem lesz belőlük semmi?”
E mondatok hangzanak el egy kedves, negyvenes nő szájából, aki már-már beletörődött abba, hogy házassága 25 éve alatt mindennapos rutinná vált, hogy férje, aki pedig állítólag szereti őt, a szokások rabja és őt is azzá tette, miközben kétségbeesetten próbálja feleleveníteni magában azt a lányt, aki valamikor tele volt vágyakkal, de ezeket jó mélyen eltemette. Barátnője azonban Görögországi útra hívja, és hosszas tépelődés során belevág a nagy kalandba, hogy végre szabad levegőt szívjon, önmagával is megbékéljen és talán még házasságát is megmenthesse.
Miközben a nézők elhelyezkednek, a háttérben a liverpooli Beatles-kortárs Gerry and The Pacemakers-től a Ferry Across The Mersey című dal szól. Amikor a végén Shirley világgá kiáltja saját nevét, egy szép görög népdalt hallunk Vangelis és Irene Papas előadásában. Az első nosztalgiát ébreszt bennünk, a második pedig időtlenséget áraszt.
Igen, a Falnak, mert az, ha nem is válaszol, legalább meghallgatja. És ez a szürke liverpooli háziasszony, aki először még a tengerparton is – megszokásból – egy kősziklához beszél, a szemünk láttára nyílik ki, válik vonzó, életigenlő, kíváncsi, bátor nővé. „Megkedveltem önmagamat – mondja az utolsó jelenetben, és eltökélt szándéka, hogy a kalandjából eddig mit sem értő, de utána eredő férjének is átnyújtsa az „igazi” Shirley-t. Willy Russell monodrámájának hősnője folyamatos szem- és hangkontaktusban van a nézőkkel, nemcsak a kis távolság miatt, hanem főleg azért, mert ez a darab rólunk szól. Ezért is érezhettük többször is az előadás során, hogy Móni „csak nekünk” játszik, mintha ismerné bármelyikünk történetét. Hiszen ki ne élte volna már át azt a pillanatot, amikor rádöbbent, hogy kiürült az élete, a párkapcsolata, nem találja a hangot a gyerekeivel, és fogalma sincs arról, hogy mikor, hol, mivel rontotta el?
És ki ne élte volna már át rengetegszer azt a pillanatot, amikor összefut régi ismerőseivel, gépiesen megkérdezik egymástól, hogy vannak, majd ugyanolyan gépiesen felelik rá, hogy minden oké. Holott lehet, hogy időnként csak egy kis bátorságra lett volna szükség ahhoz, hogy dolgok jobb, élhetőbb irányba menjenek.
Balsai Móni olyan önfeledt Shirley Valentine szerepében, miként hősnője lehet, amikor újdonsült görög barátjával a mesekék tengeröbölben úsznak és ölelkeznek a hűs habokban. Sokszor megnevetteti a nézőket a pergő, lazának tűnő szöveggel, azokkal a jelenetekkel, amikor belebújik férje, nyafogó lánya, feminista barátnője, „licitáló” szomszédasszonya, vagy a sznob angol turistapár figurájába, félelmetessé válik ostoba igazgatónőként, de meg is ríkat, amikor saját, legyőzhetetlennek hitt démonjaival küzd. Győzelme önmaga felett valamennyiünk győzelme.
Jó néhány színházi premier főpróbáján voltam már ott, de olyan vastapsra, mint amilyen Mónit köszöntötte, nem emlékszem. Mind magunkhoz öleltük Shirley-t, hogy további erőt adjunk neki és legyen nagyon boldog.
Meg mi is.